9. 📖 XVII.– Zsidóság a XXI. században

Zsidó jog és etika – Zsidó származás igazolása

Zsidó jog és etika

 Zsidó származás igazolása

 

Gershom Gorenberg

Az alábbiakban a The New York Times (2008. március 2.) egy rövidített cikkét közöljük, amely egy laikus szemével mutatja be a zsidóság igazolásának jelentőségét és körülményességét. A zsidóság igazolásának procedúrája bizonyos pontokban eltér, a világ különböző pontjain. A cikkrészlet mintegy bevezetőként szolgál a Hétvégén elhangzó előadáshoz.

 

Egy szokásosnak tűnő eljegyzés rendhagyó folytatása

Az elmúlt esztendő egyik őszi napján történt, hogy egy fiatalasszony a jegyese társaságában fölkereste a Tel Aviv-i rabbinátust, feliratkozni a házasulandók közé. A pár nem vallásos, de Izraelben nincs polgári házasság. Sáron mindenre inkább el volt készülve, mint arra, hogy aznap reggel közlik vele: igazolnia kell a rabbinikus bíróság előtt, hogy ő valóban zsidó.

Sáron törékeny jelenség, harmincas éveinek vége felé jár. Kibucban nőtt föl, olyan helyen, ahol manapság is közös gyermekházakban nevelik fel a gyerekeket. Diplomás alkalmazottja egy nagyobb egészségbiztosítási pénztárnak, partnere – történetünk elején már a jegyese – a számítástechnikában „érdekelt”.

Ez a cseppet sem különleges életrajz nem volt nagy segítségére a rabbinátusnál, ahogyan a születési anyakönyvi kivonata sem, melyben fel van tüntetve izraeli állampolgársága. Az izraeli állami rabbinátusnak bebizonyítani az ember zsidó voltát nem mindig könnyű, különösen ha az USA-ból érkezett valaha az illető – illetve Sáron esetében az édesanyja.

 

„Genealógiai kopó” az USA-ban

Seth Farber amerikai születésű ortodox rabbi, az általa alapított szervezet, az ITIM (The Jewish-Life Information Center, azaz „A zsidó élet információs központja”) segít az izraelieknek a rabbinátuson való eligazodásban. Hogy segíthessen az olyanokon, mint Sáron, Farber valósággal „genealógiai kopóvá” képezte ki magát.

A judaizmus hagyományosan matrilineáris szemléletű: zsidó anyának minden gyermeke zsidónak tekintendő. Cvi Zohár, a Bar-Ilan Egyetem jogtudományi és zsidóságtudományi előadója úgy tájékoztatott, hogy a judaizmus klasszikus álláspontja szerint a zsidóságot leginkább egy „kiterjedt nagycsaládnak” kell felfogni, amely szövetségre lépett az Istennel. Azok, akik nem gyakorolják a hitüket, része maradnak a családnak, bár hagyományosan fekete báránynak voltak tekintve. Az áttértek pedig a „klán” adoptált tagjai. Manapság a zsidó identitás kérdése vita tárgya számos országban – hitfelekezet? nemzetiség? – az izraeli társadalomban azonban az anyai leszármazás marad a széles körben elfogadott alapelv. Sáron édesanyja zsidó, tehát Sáron tudhatta magáról, hogy ő is az. És mégis lehetetlennek látszott ezt olyan bizonyítékokkal igazolni, ami a rabbinátust is képes meggyőzni.

 

A családfa

Sáron édesanyja, Suzie 66 éves, táncterápiával foglalkozik, s talán még a lányánál is törékenyebb és apróbb, de a belészorult életerő kis híján szétveti a nappaliját kibucbéli házában, ahol találkoztunk. Suzie anyai nagyapja, Dávid Ludmerszki Kijevben született. Amikor behívták a cári hadseregbe, dezertált, és Amerikába szökött. Megkereste a hajójegy árát, majd hazaküldte Rózának, a lánynak, akit hátrahagyott. A Mersky család (egy Ellis Island-i tisztviselő rövidítette le a nevüket, amikor az USA területére léptek) egy kis wisconsini városkába, Wausauba költözött. Lányuk, Belle (Suzie édesanyja) már ott született meg. Suzie hallomásból úgy tudja, nem szerették meg Wausaut, jósnőhöz fordultak, aki azt mondta, menjenek nyugatabbra, Minneapolisba. David Mersky valóban ott csinálta meg a szerencséjét, eleinte friss gyümölccsel házalt, azután az övé lett a város egyik első szupermarketje.

Belle Mersky Minneapolisban ment férjhez Julius Goldsteinhez konzervatív szertartás szerint. Julius egyik testvére konzervatív rabbi lett. Belle és Julius a minneapolisi North Side városrészben, egy „akkoriban csakis zsidók lakta környéken”, mondja Suzie, nevelték fel gyermekeiket. Vallási iskolába a Beth El zsinagógába járt, egy konzervatív közösség templomába.

Suzie a hatvanas évek legelején lett a University of Minnesota hallgatója, kollégiumi szobatársa jóbarát a cionista nyári táborból. Nagybátyja, a konzervatív mozgalomhoz tartozó rabbi ajándékozta meg első izraeli útjával, egy nyári diáktúrán. A diploma után megint ellátogatott Izraelbe, ahol is balesetet szenvedett a robogójával, de az örök nyughatatlan ifjúsághoz ez is hozzátartozik. Eltörte a lábát, feladni kényszerült a tervét, hogy csatlakozik egy tánccsoporthoz, helyette szobát vett ki magának egy Tel Aviv-i panzióban. „Ott rostokoltam, a lábam felpolcolva, a sarokban mankók, és egyszer csak bejön egy irtó jóképű pasi” – meséli. Hollandiában élő britnek bizonyult az ifjú, aki legközelebbi barátai társaságában felkerekedett, és Izraelbe utazott, mert „nagyon mehetnékjük volt”.

„Ő lett a férjem” – közli Suzie nevetve. A férj nem zsidó, ez az első csavar a történetben. Együtt hagyták el Izraelt, hogy körbeutazzák Európát, aztán polgári házasságot kötöttek Angliában. Ezek a részletek később nagyon is jelentőségteljesnek bizonyulnak majd: ha zsidó lett volna a férj, ha Izraelben kötnek házasságot, az asszonynak volna ketubája vagy rabbinátus által ellenjegyzett házassági szerződése, amit a lánya most felmutathatna. Az Izrael által 1967-ben, a hatnapos háborúban aratott győzelem feletti lelkesedés jegyében úgy döntöttek, visszatérnek. „Ő mindig is itt akart élni – mondja Suzie –, és különben is, szerettük a kalandot.”

 

Ügyintézés a Rabbinátuson

Lapozzunk előre a történetben: Sáron épp a 38. születésnapján vett ki egynapos szabadságot, hogy az esküvői előkészületeket intézhesse. Első megállója volt az nap a rabbinikus bíróság Tel Avivban.

A rabbinikus bíróság az izraeli jogrendszer egyik ága. A bírák – speciális képesítéssel bíró rabbik – szakmai rátermettség alapján jelöltetnek ki. A rabbinikus bíróságok legfontosabb feladata a válások intézése, mely ugyancsak tisztán vallási ügy Izraelben. Másodlagos feladatuk annak elbírálása, hogy valaki zsidónak számít-e vagy sem. Ez utóbbi tekintetben a legnagyobb „ügyfélkörük” a volt Szovjetunióból érkező bevándorlók. Az eljárás számukra viszonylag gördülékeny: megvizsgálják a még a szovjet érában kiadott papírjaikat, például a születési anyakönyvi kivonatot, amiben fel van tüntetve a nemzetiség. (A szovjet rendszerben a zsidóság etnikumnak számított, a hivatalos papírokban feltüntették, csakúgy mint az „üzbég” vagy „orosz” származást.)

A bíróságon a tisztviselő, aki fölvette az adataikat, kérte Sárontól az édesanyja születési anyakönyvi kivonatát és a szülei házassági anyakönyvi kivonatát. „Azt mondtam neki erre: »De az anyám születési anyakönyvi kivonatában nem szerepel, hogy ő ’zsidó’. Az USA-ban adták ki, ők ott ilyet nem írnak. A házassági anyakönyvi, azzal meg az a helyzet, hogy polgári házasságot kötöttek.« A bíró azt mondta Sáronnak, hogy hozzon „bármit, ami az édesanyja zsidó voltát igazolni tudja”. Megkérdezte még, hogy ha kér egy levelet egy konzervatív rabbitól, az megoldja-e a problémát. Édesanyja egyik Floridában élő unokatestvére rabbi, annak a nagybácsinak a fia, aki Suzie-t annak idején Izraelbe elküldte. „Nem – felelte az illetékes –, az nem elég. Ortodox forrásból kell származnia.”

„Sáron sírva hívott fel” – meséli nekem Suzie. A mama is telefont ragadott, és floridai kuzinjától azt a tippet kapta, hívja fel egy izraeli kollégáját, aki szintén a konzervatív judaizmus ágazatához tartozik. Ő mondta neki végül Seth Ferber nevét, hogy itt ő segíthet. És valóban.

 

Ki a zsidó? – A bizalom hiánya

Minthogy a genealógiának kiemelkedő szerep jut történetünkben, itt jegyezném meg, hogy Seth Farber nagy-nagy-nagy-nagyapja Közép-Európa kiváló hírnévnek örvendő rabbitekintélye, a pozsonyi Móse Schreiber, az ordoxia egyik atyja volt, ismertebb nevén a Chátám Szofér („Az írnok pecsétje”), vallási-tudományos fő művéről.

Farber (41) a Yeshiva Universityn lett rabbivá, s a 90-es évek közepén költözött Izraelbe. A Héber Egyetemen doktorált az amerikai zsidóság történetéből, és saját zsinagógát alapított. Engedélyt kapott az izraeli rabbinátustól, hogy esküvőket tarthasson.

A Farber által alapított ITIM kezdettől kapott hívásokat olyanoktól, akik nem tudták igazolni zsidóságukat. Sokan közülük a korábbi Szovjetunióból vándoroltak be, de volt köztük amerikai is.

Ennek a problémának a bizalom, illetve annak hiánya a kulcsa. Cvi Zohár, a Bar-Ilan oktatója úgy magyarázta nekem, hogy a dolog történeti hátterét tekintve, ha valaki hajdan zsidónak mondta magát, „és közöttünk élt, része volt a társadalmunknak, s azt mondta magáról, hogy ő miközülünk való, elfogadtuk igaznak, amit mond”. A bizalom volt az alaphelyzet, aminek az egyik oka kétségtelenül az, hogy a zsidóság üldözött nép volt; ugyan ki mondta volna magáról, hogy közéjük tartozik, ha nem igaz?

Számos hatás együttes eredménye, hogy ez mára megváltozott. Korunk a vegyesházasságok, a felekezetközi viták és a szekularizáció kora, s a zsidóságban nincs immár egyetértés a tekintetben, ki tartozik a „családhoz”, mit is jelent a ’zsidó’. A volt Szovjetunióból Izraelbe áradó bevándorlási hullám elmélyítette az ezzel kapcsolatos kétségeket. A Szovjetunióban az eltérő nemzetiséghez tartozó szülőktől született gyermek 16 éves korában, első személyi igazolványa kiállításakor választhatott, melyik nemzetiséget tüntessék fel. Zsidó apától és nemzsidó anyától született gyermek is dönthetett úgy, hogy a „zsidó”-t választja. Az anyai leszármazás vallási alapelve nem számított.

Az USA-ban a reformjudaizmus mozgalma az egyre több vegyesházasságra azzal felelt, hogy 1983-ban kelt határozatuk szerint elfogadnak zsidó apától és nemzsidó anyától származó gyermeket zsidónak, ha a hitben nevelték fel. A felekezetek közt abban a tekintetben is különbség van, hogyan állnak az áttértek kérdéséhez. Az ortodox rabbik többnyire nem tekintik érvényesnek a nem ortodox rabbi által eszközölt áttérést – egyrészt mert a nemortodox rabbi szerintük nem követi szigorúan a vallási előírásokat, másrészt mert az áttérttől sem követeli meg.

Izraelben a hovatartozásnak gyakorlati következményei vannak: az 1950-es úgynevezett „hazatérési” törvény minden zsidónak garantálja a bevándorláshoz való jogot. 1970-ben a Knesszet a ’zsidó’ fogalmát így határozta meg: „aki zsidó anyától született vagy áttért a judaizmusra”. Ez részleges győzelem volt azoknak, akik a hagyományos vallási kritériumokhoz ragaszkodtak. De hogy nyitva hagyja az ajtót azok előtt is, akik nem férnek e keretek közé, az alkotmány kiegészítés garantálta a hazatérés jogát a zsidók gyermekeinek, unokáinak és házastársainak is.

1986-ban az izraeli Legfelsőbb Bíróság utasította a belügyminisztérium felügyelete alatt álló népesség-nyilvántartó hivatalt, hogy az Amerikából bevándorolt, a reformirányzathoz tartozó, áttért Sosanna Miller személyigazolványába jegyezze be zsidóságát. Az ultraortodox belügyminiszter tiltakozásul lemondott. A rabbinátusi gyakorlatban azonban alig-alig veszik tekintetbe a személyi igazolványt. A házasságra lépni készülő pároktól megkívánják, hogy két tanút hozzanak, aki igazolhatja a folyamodók zsidó voltát az ortodox törvény szerint. A hatalomgyakorlás két ága, a világi és a vallási más-más szabályok szerint működik.

 

A szovjet zsidók kavalkádja

Az igazi bizalmatlanság kora az 1990-es évekkel jött el, a szovjet zsidók exodusával. Egy félhivatalos ügynökség, a neve Nativ („út”) volt a felelős azért, hogy megállapítsa, vajon a bevándorolni szándékozók megfelelnek-e a hazatérési törvény kívánalmainak. A zsidó identitás bizonyításához szőrszálhasogató vizsgálatnak vetették alá a szovjet dokumentumokat.

A rabbinátus hivatalnokai mindenkit, aki nem Izraelben született, vagy a szülei nem Izraelben kötöttek házasságot, rabbinikus bírósághoz küldenek, hogy bebizonyítsa, valóban zsidó. A bíróság ugyanazokat a dokumentumokat vizsgálja, mint a Nativ, a folyamodó édesanyjának és nagyanyjának születési anyakönyvi kivonatát, amely rögzíti, hogy ők zsidók.

A hagyományos bizalom az iránt, aki zsidónak vallja magát, rabbi Osher Ehrentreu, a rabbinikus bíróságok zsidó identitás vizsgálatáért felelős egyik hivatalnoka szerint azon alapult, hogy senkinek semmi haszna nem lehet abból, ha zsidónak mondja magát. Manapság, mondta nekem, lehet hátsó szándék az ilyesmi mögött – elhagyni egy másik országot, és Izraelbe jönni, „itt zsidóként elismerve élni, szabadon házasságot kötni”. Azaz Izrael gyarapodása vonzóbbá tette az országot a bevándorlók szemében, és ma ez is ok a kételkedésre.

A rabbinátus elvárásai azonban rosszul érintenek sokakat az USA-ban. Az amerikai zsidók jó részének nincs olyan hivatalos papírja, ami zsidó voltukat igazolhatná. Brit zsidók az országos főrabbihoz fordulhatnak „zsidósági” bizonyítványért, az USA-ban azonban a „főrabbi” fogalma is idegenül cseng. Az is egyre kevésbé gyakori, hogy amerikai zsidók a mama fiókjából előkaphassák az ortodox házassági szerződést.

Ha a házasságra készülőnek levele van egy tengerentúli rabbitól, amely tanúsítja, hogy az illető zsidó, manapság ellenőriztetnie kell Slomó Amar főrabbi irodájával, ahol nyilvántartják azoknak a diaszpórabeli rabbiknak a listáját, akik megbízhatónak számítanak. A lista nem nyilvános. Ha a levélíró rabbi nincs a listán, a folyamodót újabb bizonyíték benyújtására utasítják, vagy a rabbinikus bírósághoz irányítják.

Az áttértek és az áttértek gyermekei is komolyabb nehézségek elé nézhetnek, mert a rabbinátus ugyancsak szkeptikusan áll a tengerentúli áttérésekhez is.

 

A felkutatás

Farber több ügyön is dolgozik egyszerre. Az elmúlt öt évben, mondja, több mint 100 embernek segített a rabbinátus előtt bizonyítani zsidóságukat. A „nyomozati munka”, amire hajlandó, jól mutatja odaszántságát.

Suzie, Sáron édesanyja vasárnap reggel hívta fel Farbert, az izraeli munkahét kezdetén. Farber megkérdezte tőle a nagyanyja leánykori nevét, amire nem emlékezett, és azt mondta neki, kérjen meg Minnesotában valakit, hogy keresse meg az anyai nagyszülők sírját.

„A vadászat már zajlik” – írta egy e-mailben nekem már aznap este. Fölvette a kapcsolatot a chicagói Rabbitanáccsal, ahol megadták neki egy minneapolisi ortodox zsinagóga rabbijának és a rabbi elődjének nevét. Farber mindkettejüket felhívta. Egyikük sem ismerte Suzie családját, és a zsinagógának sem volt feljegyzése a nagyanyjáról. Suzie egyik minneapolisi régi barátja felkereste a városházát, és kikérte a szülei házassági szerződését, amit rabbi szignált. Farber a Google-be beütötte a rabbi nevét, és kiderült, hogy az illető a konzervatív mozgalom egyik vezéralakja volt – ami azt jelenti, hogy az általa ellenjegyzett papír „legjobb” esetben is gyengíti az esélyeiket az izraeli rabbinikus bíróság előtt. Az ortodox közösséghez vezető szál megint csak hiányzott.

Farber ellátogatott az Ellis Island honlapjára, és rákeresett Suzie családtagjaira az akkoriban „tömegesen” érkezett bevándorlók adatait tároló archívumban. A beérkező hajók utaslistája rögzítette a bevándorlók „etnikai/nemzetiségi hovatartozását”, az egyik kategória, a ’Hebrew’ megjelölés a zsidókat jelöli. De Suzie nagyanyjáról nem talált semmit. „Most már kicsit kevésbé vagyok magabiztos” – mondta nekem a vadászat harmadik napján.

A neten talált rá a Portage County Historical Societyre, Wisconsinban. Küldött nekik egy –e-mailt Suzie édesanyjáról, aki 1907-ben Belle Mersky néven született, hátha „valami véletlen folytán van valahol zsinagógai feljegyzés a születéséről”. Földrajzilag némiképp mellétalált, mert Wausau a szomszédos Marathon Countyhoz tartozik. Üzenetét tehát továbbították Wausau egyetlen zsinagógája rabbijához, Dan Dansonhoz, egy reform hitközség fejéhez. De nekik nem voltak feljegyzéseik a születésekről 1988 előttről. Újabb zsákutca.

Eddigre Farber már telefonon megkérte Marathon County anyakönyvi hivatalától Suzie édesanyjának születési anyakönyvi kivonatát. Ilyen kérést, közölték vele, csakis közeli hozzátartozónak teljesítenek. Szerencsére Danson tudott segíteni, Suzie megküldte neki a szükséges információkat e-mailen. Péntek reggel – öt nappal azután, hogy Suzie felhívta Farbert – Danson megjelent a wausaui városházán a szükséges papírokkal és vállalta a húsz dolláros költséget. Belle Mersky születési anyakönyvi kivonatát elfaxolták Farbernek, s abból kiderült, hogy az édesanyja leánykori neve Rose Reuben.

Suzie unokahúga ellátogatott a minneapolisi zsidótemetőbe, ahol Suzie nagyszülei nyugszanak. A sírkövet – annak idején a talajjal egy szintben helyezték el őket – mára már benőtte a fű. Hazament, magához vett egy ásót, és „feltárta” a bizonyítékot. A sírkő fotóján, amit e-mailen küldött el, a Rose Mersky név fölött ez áll héberül: „Ráchel, Mózes leánya”, a halál dátumával, ami elul hó hatodika az 5714. évben (1954).

Egy héttel a nyomozás kezdete után a bizonyíték összeállni látszott. Suzie rátalált a fia régi iskolai házifeladatai közt egy családi fotóra, amin a nagyanyjának a nagyapja, Michaél Ludmerszki látható, igazi tipikus 19. századi kelet-európai zsidó, fehér szakállal, fekete kalapban. A családja konzervatív minneapolisi közösségétől megkapta a nagyszülők jórcejtkártyáját – ami a rokonokat van hivatva emlékeztetni szeretteik halálának évfordulóira, amikor a káddis imát el kell mondani. A többi mellett ez is támogató bizonyság volt.

 

Az ítélet

Farber két héttel Sáron első látogatása után jelent meg a Tel Aviv-i rabbinikus bíróság előtt. Előre egyeztetett az egyik bíróval, hogy préselje be őt az aznap sorukra váró válási esetek sokasága elé. Ügyvédi meghatalmazása volt, tehát Sáronnak nem kellett megjelennie. „Nocsak, előreléptem detektívből ügyvéddé” – mondta magának. Bekísérték egy kicsiny ülésterembe, ahol három rabbi ült az emelvényen. Odalépett az emelvényhez, és egyiküknek előadta az ügyet. Megmutatta a Sáron anyai felmenőitől összegyűjtött születési anyakönyvi kivonatokat, a vezetéknevek Goldstein, Mersky és Reuben voltak. „Ezek nyilvánvalóan zsidó családnevek” – mondta. Bemutatta Ráchel, Mózes leánya sírkövét és Michaél Ludmerszkit fekete kalapjában, valamint kis „tárlata” többi darabját. A bíró azt mondta neki, várjon kint.

Húsz perccel később a törvényszolga behívta Farbert, és átnyújtotta neki az ítéletet, ami Sáront zsidónak nyilvánítja.

  • Küldés emailben

Fejezetek