A tudomány fejlődése során újból és újból olyan gyakorlati kérdések merülnek fel, amelyekre a mai rabbiknak meg kell találniuk a választ. Ha igaz ez a tudomány egészére, bizonyára még inkább így van az orvostudománnyal, ahol egy-egy kérdésnek mély erkölcsi vonzatai is lehetnek. E problémák megvizsgálásakor a rabbik feladata nem az, hogy a saját erkölcsi és logikai értékrendjükre hagyatkozva döntsenek, hanem az is, hogy elmélyedjenek a zsidóság több ezer éves forrásaiban, a Bibliában, a Talmudban, ahol ha magát a felmerülő problémát nem is, de a probléma kulcsát megtalálhatják, és eszerint dönthetnek. Ilyen orvosi etikai kérdés az elmúlt 150 évben a szervátültetés kérdése.
A szervátültetésnek négy kategóriáját különböztethetjük meg:
1) Élő ember adományoz szervet. Ilyen például a csontvelő, a vese, bőr vagy akár a vér adása.
2) Klinikailag halott emberből történő szervátültetés: szív, máj.
3) Halott emberből való átültetés: szaruhártya – cornia, vagy bizonyos esetekben bőr;
4) Állatból történő szervátültetés: például a disznóból átültethető hasnyálmirigy, vagy szívbillentyű.
Az itt felsorolt sorrendben vizsgáljuk a különbözőfajta transzplantációval kapcsolatban felmerülő halachikus kérdéseket.
A Talmud (Szánhedrin 73a.) kimondja, hogy egyik embernek segítenie kell a másikon, mégpedig abból a tórai passzusból vezeti ezt le, hogy „Ne maradj tétlen felebarátod vérénél…” (3Mózes 19:16.). Hasonlóra utal az „…Élhessen testvéred melletted” (uo. 25:36.) szakasz is.
Igen ám csak hogy felmerül a kérdés: meddig kell elmennünk, illetve meddig mehetünk el a felebaráti segítségben? Veszélybe hozhatom-e önmagamat más megmentéséért? Szabad-e feláldoznom saját életemet más életének megmentése céljából?
Hasonló kérdésekkel foglalkozik a Talmud (Bává Möciá 62a.), amikor a következő teoretikus esetet hozza fel: „Ha ketten járnak az úton [a sivatagban], és az egyiknek a kezében egy kancsó víz van, ha mindketten isznak belőle, akkor mindketten [szomjan]halnak, de ha az egyikük megissza, akkor ő eléri a lakott területet…Rabbi Ákivá azt tanította, »élhessen testvéred melletted«, vagyis a [Tóra arra utal, hogy a] te életed előbbre való testvéred életénél”. Ebből és a fent említett talmudi passzusból kiderül, hogy habár segítenem kell, de életveszélyben nem kötelességem, sőt nem is hozhatom önmagamat más megmentésének céljából életveszélybe.
Ezen alapelvek alapján, kell külön vizsgálnunk az egymástól eltérő elbírálás alá eső transzplantáció-típusokat.
Mindaddig, amíg olyan transzplantációról van szó, mint például a véradás vagy a csontvelő átültetés, amely a donor számára semmiféle veszélyt nem jelent, semmiféle tilalom ezeket nem tiltja, sőt – bizonyos vélemények szerint – az embernek kifejezett kötelessége, hogy másokon segítsen így, különösen akkor, ha ő az egyetlen, aki segíteni képes.
A vese átültetésének esetében viszont, ahol a donorra bizonyos esetekbenveszélyt jelenthet az, hogy csak egy vesével rendelkezik, megoszlanak a vélemények. A legtöbb vélemény szerint, habár nincs megtiltva, nem is kötelessége az embernek, hanem csupán jótékonyság ilyen módon segíteni másokon.
Mindezekben az esetekben külön felelősége van a rokonoknak, ahogy ez a prófétai (Jesájá 58:7.) tanításából kiderül: „…Ne zárkózz el a testvéredtől”.
A szív-transzplantáció csak még működő szív átültetésével lehetséges. Az ilyen műtéteknél a donor klinikai halál után van. A klinikai halált követően a szíven kívül a donornak minden életműködése, beleértve a természetes légzést is, végképp megszűnik.
A fenti talmudi és bibliai idézetből egyértelműen kiderül, hogy ember életét elvenni más ember életének megmentése céljából semmiképpen nem lehet, így a szívátültetés fő kérdése: Mikortól állapítjuk meg a halál beálltát a zsidó jog szerint? Az agy halálnál (klinikai halálnál), vagy a szív működésének végső leállásánál?
Évezredeken keresztül elképzelhetetlen volt, hogy a szív továbbműködjön az agyhalál beállta és a természetes légzés megszűnése után. A kérdés azóta merül fel, hogy a lélegeztető gép segítségével ki lehet tolni a szívverés megszűnését, a klinikai halál (az agyhalál és a természetes légzés megszűnése) utánra.
Habár a Talmud egyértelműen sehol sem mondja ki az erre vonatkozó meghatározást, mégis bizonyos utalásokból kikövetkeztethetjük a talmudi álláspontot:
A Talmud – az életmentés kötelessége kapcsán – megemlíti (Jomá 85a.), hogy az ember haláláról a légzése megszűntéből lehet megbizonyosodni. A Talmud a bibliai Noé történetéből egy utalással is alá támasztja ezt: „Minden, aminek orrában élő lehelet volt… meghalt”, ebből úgy tűnik, hogy az élet végső meghatározója a légzés. Így tehát ha a természetes légzés megszűnik (hiába „éltetik” lélegeztetőgéppel) az illető halottnak számít, és a még működő szívét szabad átültetni, más betegbe.
Más vélemények viszont elképzelhetetlennek tartják, a halál kinyilvánítását mindaddig, amíg bármely fontosabb testrész (pláne a szív) még működik. S mivel szív- (és teljes máj-) átültetést végezni csak még működő szívű emberből lehet, ezért az ilyenfajta transzplantáció szerintük tilos. Ezek a vélemények a fenti idézetet, úgy értelmezik, hogy a Talmud csupán azért határozza meg a halál egy biztos jeleként a légzés megszűntét, mert természetes körülmények között a légzés leállásával a szívverés is abbamarad.
Ebben az esetben az sem segít, ha maga a donor vagy családja járulnak hozzá a műtéthez,hiszen nem ő (nem ők) életének, testének tulajdonosai.
A holttestből való átültetés esetén három fő elvi akadály merülhet fel:
a) a zsidó felfogás szerint a test és a lélek kapcsolata nem szűnik meg teljességgel a halál után sem, ahogy az Írás tanítja (Jób 14:22.): „Csak fájdalmat érez teste őrajta, és lelke gyászol őbenne”, így tehát a testen okozott szégyen a léleknek is fájdalmas. Éppen ezért kell a holtestnek a megfelelő tiszteletet megadni (többek közt ezért is tiltja a zsidóság a hamvasztást).
b) a holtestből tilos hasznot húzni (Maimonidész: A gyász törvényei 14:21. Lásd még Talmud Ávodá Zárá 29b.).
c) a holtestet minél hamarabb el kell temetni, ahogy ez a Tóra tanításából (5Mózes21:23.) – „ne hagyd holttestét… el kell temetned őt aznap” – kiderül.
A fentiek ellenére mégis megengedett az ilyenfajta transzplantáció, mivel mindezek a tilalmak természetesen hatálytalanná válnak akkor, ha megszegésükkel életet lehet menteni (Maimonidész: A Tóra alapjainak szabályai 5:1.).
Bizonyos vélemények szerint, más elbírálás alá esik a szervbankba való adakozás, ahol nem feltétlenül van előttünk a halálos beteg, akin ilyen módon segíteni lehet, és így nem beszélhetünk életmentésről.
Az állatból való átültetés nem tiltott, még akkor sem, ha a „donor” nem kóser állatfajhoz tartozik, mint például a disznóból átültetett hasnyálmirigy, vagy szívbillentyű esetén. A disznóra vonatkozó tilalom az evésre vonatkozik (Maimonidész: A tiltott ételek szabályai 2:1.), s nem a haszonhúzásra, így ugyanúgy, ahogy lehet például disznóbőrből készült cipőt hordani, hasonlóképpen megengedett a szervátültetés is. Még inkább így van ez, ha életmentésről van szó.
Érdekes, hogy kifejezetten a disznó és az ember különböző testrészeinek hasonlóságra már a talmudi bölcsek is rámutattak (Táánit 29b.): „a disznó melynek belei hasonlóak az emberéhez” (lásd még Sulchán Áruch, Orách Chájim676:3.).
Összefoglaló: Szinte majdnem minden fajta szervátültetés a Tóra álláspontja szerint megengedett, az egyedüli kérdéses eset az a szív és a (teljes) máj átültetésnél van, mivel ezeknél a műtéteknél a donor szíve még él.
A könnyű drogok törvényessé tétele mellett érvelők, azzal indokolják véleményüket, hogy mivel a könnyű drogok nem feltétlenül károsak az egészségre, így legalizálásukkal el lehetne őket választani a kemény drogoktól, ezzel megelőzve a kábítószer kereskedelemmel kapcsolatos bűncselekmények egy részét, és a kemény drogok terjedését. Mi az autentikus zsidóság véleménye a témáról?
A drog kérdésével először a huszadik század egyik legkiemelkedőbb törvénymagyarázója, Moshe Feinstein rabbi foglalkozott (Igrot Mose, Jore Déá3:35.) 1973-ban. Ő egyértelműen megtiltja, és a Tóra szemszögéből elvetendőnek ítéli mindenféle kábítószer használatát. Érveléséhez hozzáfűzi azt is, hogy mindenesetre egészen addig, míg a polgári törvények tiltják a drogok használatát, ez nem is lehet gyakorlati kérdés, hiszen „az állam törvénye, törvény” mindenképpen – mondja a Talmud (Gitin 10b.).
A tilalom tórai okaira a későbbiekben térünk rá, de érdekes, hogy a Talmud (Pszáchim 113a.) is megemlíti és elítéli a kábító anyagok használatát: „Azt mondta Ráv, Chijá fiának (III. sz., Babilónia): Ne igyál szám-ot (mérgező, kábító orvosságot)…” – „…mert függőséget fog nálad okozni, szíved megkívánja, és pénzedet fogod tékozolni…” (Rásbám kommentárja uo.).
A különböző kábító anyagok, két csoportra oszthatók: az emberi egészségre egyértelműen káros kemény drogokra, ilyen például a heroin, az LSD, az ópium vagy a crack, és a (közvetlenül) kevésbé (vagy egyáltalán nem) káros könnyű drogokra, mint például a marihuána vagy a hasis.
A zsidó jogban is természetesen eltérő elbírálás alá esik e két kategória.
A kemény drogok, melyek közvetlenül is károsítják az ember egészségét, ugyanaz alá a tilalom alá esnek, mint minden más egészséget károsító anyag használata. A Tóra egyértelműen kimondja (5Mózes 4:15.) „De őrizkedjetek nagyon lelketekért…”. Mivel az emberi test nem magának az embernek a tulajdona, hanem „a Szent, áldott legyen, tulajdona az” (Maimonidész, Misne Torá: A gyilkosság és az élet védelmének szabályai 1:4.), ezért nincs jogunk testünkben bármely módon kárt tenni, életünket veszélyeztetni, vagy egészségünknek ártani.
A Tóra (5Mózes 22:8.) azt írja: „Ha új házat építesz, készíts korlátot háztetődre, hogy ne hozz vérbűnt házadba…”, a rabbik, erre is hivatkozva, több olyan dolgot is megtiltottak (Sulchán Áruch, Jore Déá 116:5.), melyek veszélyt hozhatnak az ember egészségére vagy biztonságára. „Mivel a test egészségének és teljességének megóvása az istenszolgálat útjainak egyike… – írja Maimonidész – ezért kötelessége az embernek távol tartania magát mindattól, ami árt, és elveszejti a test épségét” (Misne Torá: Az emberi magatartás szabályai 4:1.).
Más megítélés alá esik természetesen a drogok, például ópium használata gyógyítási céllal, orvosi felügyelet alatt.
A könnyű drogok, használatát más okból nem fogadja el a zsidó jog. Habár a legtöbb mai vizsgálat szerint a könnyű drogok nincsenek romboló hatással az emberi testre, mégis van egy olyan tulajdonságuk, amely miatt használatuk ellentmond a Tóra szellemének. Ez pedig az a „más szellemi állapot”, melyet használatuk minden esetben okoz.
„…nem pusztaságnak teremtette [a világot], hanem lakóhelynek alkotta…”, mondja a próféta (Jesájá 45:18.). A zsidóság szemszögéből az a helyes életvitel, amikor az ember tiszta fejjel felelőségének tudatában, végzi dolgát ezen a földön, szolgálja Istent, és próbál egy jobb világot, családot, társadalmat és környezetet teremteni. Azt a „más szellemi állapot”-ot pedig, melyet például a marihuána fogyasztása okoz, a zsidóság elútasítja. A magasabb szellemiséget, valódi szellemi munkával (esetleg tanulással, a Tanban való elmélyüléssel – meditációval) kell elérni, ahogy az Írás mondja (Jób 5:7.): „Az ember tettre született…”. „Ha valaki valóban magassabb szellemi szintre kíván eljutni” – írja a lubavicsi rebbe, Menachem M. Schneerson rabbi, egy a témával foglalkozó levelében (Nicucé Or 120. old.) – „akkor először minden természetes adottságát kell erre a célra kihasználnia. Ha pedig ezt őszintén megteszi, akkor nem lesz szüksége semmi külső orvosságra…” Tehát minden olyan cselekedet, mely eltér a tudatos, építő életviteltől, helytelen.
Ez az egyik oka annak is, hogy a szerencsejáték is tilos (Sulchán Áruch, Chosen Mispát 370:3.) és a „szerencsejátékos alkalmatlan a tanúskodásra” (Uo. 34:16.), mivel nem a „világ építésével foglalkozik”.
Hasonló a helyzet a bor és más alkoholtartalmú ital túlzott fogyasztásával is. Magát a bort és alkoholt nem ítéli el a Tóra, ahogy ezt a következő idézetekből is látjuk: „…bor, mely örvendezteti az ember szívét” (Zsoltárok 104:15.); „Azt mondta rabbi Eliezer, bort küldött [József] neki [Jákob ősatyánknak], mert az idősek szelleme megnyugszik tőle” (Talmud, Megilá 16b.). Sőt még rituális jelentősége is van a bornak, hiszen ezt használták a Jeruzsálemi Szentélyben áldozat hozatalkor (4Mózes 28:7.), és a mai napig is ezt használjuk a szombatköszöntő kidusnál.
Mégis a túlzott alkoholfogyasztás káros kimeneteleit már a Biblia első könyve is említi, például Noé (1Mózes 9:20–24.), vagy Lót (1Mózes 19:30–38.) történetében. Salamon király ugyancsak nincs a túlzott bor fogyasztás pártján: “A bor gunyorossá tesz, a sör zajossá. Nem lesz bölcs, aki ebben tévelyeg” (Példabeszédek 20:1); “Ne nézd a bort, ha piroslik, hogyan gyöngyözik a pohárban, simán lecsúszik az. A végén már, mint egy kígyó, és mérget fecskendez, mint a vipera. Szemed zavaros dolgokat lát, és te bolondságot beszélsz…” (uo.23:31–33.).
Hasonlóképpen több helyen a Talmud is efféleképpen vélekedik (Pszáchim 113b.): „Három embert kedvel az Örökkévaló”, s ebből az egyik „aki nem részegeskedik”.
Az első transzplantációval foglalkozó rabbi a német földön élő Jáákov Etlinger volt (1798–1872), aBinján Cion című szerzője.
A Talmud egy korábbi véleményt is említ, miszerint „inkább mindketten igyanak belőle, nehogy az egyik lássa a másik halálát”. Ez Ben Peturá érvelése, de a Háláchá a későbben élt Rabbi Ákiva véleményét fogadja el.
Első látszatra érdekes ellentmondása ez egy másik talmudi mondásnak (Pszáchim 25b.): „EgyemberRává elé járult, és azt mondta: Hozzám jött Durai úr és azt mondta nekem: »Öld meg azt és azt, ha nem, akkor megölünk téged!« Azt mondta erre Rává: Inkább hallj meg, de ne ölj embert, hiszen miből gondolod, hogy a te véred vörösebb, [lehet, hogy az ő vére vörösebb]!” Ebből úgy tűnhet, hogy Rává szerint mégis kötelességünk akár meghalni felebarátunk megmentéséért?
Az ellentmondásnak egyszerű lehet a megoldása: A Tóra egyformán tilt mindenféle aktív gyilkosságot, legyen az más ember megölése, vagy öngyilkosság. Így tehát ugyanúgy, ahogy ebben az esetben a felebarát meggyilkolása tilos, ugyanígy a fenti esetben a víz feladása az öngyilkosság tilalma alá esne.
Egy harmadik vélemény (Cic Eliezer XVI., 23.) úgy tartja, hogy habár embertársainkon segíteni kötelességünk, mégsem kötelezhetünk bárkit arra, hogy saját testrészeiről (vagy véréről) való lemondással segítsen másokon.
Rabbi Moshe Feinstein (1895–1986): Igrot Mose, Jore Déá II., 174:4. Lásd még az ettől eltérő véleményt: Rabbi Eliezer Jehudá Waldenberg (a jeruzsálemi Sááré Cedek korház főrabbija), Cic Eliezer IX., 45.
Felmerülnek érdekes kérdések a recipiens személyét illetően is. Például: szabad-e átmenetileg megfosztani még működő szívétől egy olyan műtét érdekében, amely lehet, hogy egyáltalán nem lesz sikeres, és szabad-e így megrövidíteni az életét Igrot Mose, uo., Chosen Mispát II., 72. Más törvényhozók (Cic Eliezer X., 25:26.) felhozzák azt a teoretikus kérdést, hogy esetleg meghatározhatjuk-e a szívátültetést megélt pácienst úgy, mint „aki a halálból jött vissza” s így felmerül jogi státuszának kérdése. Újra kell-e esetleg házasodnia feleségével.
