3. ZSTSZ

A tudomány fejlődése során újból és újból olyan gyakorlati kérdések merülnek fel, amelyekre a mai rabbiknak meg kell találniuk a választ. Ha igaz ez a tudomány egészére, bizonyára még inkább így van az orvostudománnyal, ahol egy-egy kérdésnek mély erkölcsi vonzatai is lehetnek. E problémák megvizsgálásakor a rabbik feladata nem az, hogy a saját erkölcsi és logikai értékrendjükre hagyatkozva döntsenek, hanem az is, hogy elmélyedjenek a zsidóság több ezer éves forrásaiban, a Bibliában, a Talmudban, ahol ha magát a felmerülő problémát nem is, de a probléma kulcsát megtalálhatják, és eszerint dönthetnek. Ilyen orvosi etikai kérdés az elmúlt 150 évben a szervátültetés kérdése[1].

A szervátültetésnek négy kategóriáját különböztethetjük meg:

1) Élő ember adományoz szervet. Ilyen például a csontvelő, a vese, bőr vagy akár a vér adása.

2) Klinikailag halott emberből történő szervátültetés: szív, máj.

3) Halott emberből való átültetés: szaruhártya – cornia, vagy bizonyos esetekben bőr;

4) Állatból történő szervátültetés: például a disznóból átültethető hasnyálmirigy, vagy szívbillentyű.

Az itt felsorolt sorrendben vizsgáljuk a különbözőfajta transzplantációval kapcsolatban felmerülő halachikus kérdéseket.

A Talmud[2] kimondja, hogy egyik embernek segítenie kell a másikon, mégpedig abból a tórai passzusból vezeti ezt le, hogy „Ne maradj tétlen felebarátod vérénél…”[3]. Hasonlóra utal az „…Élhessen testvéred melletted”[4] szakasz is.

Igen ám csak hogy felmerül a kérdés: meddig kell elmennünk, illetve meddig mehetünk el a felebaráti segítségben? Veszélybe hozhatom-e önmagamat más megmentéséért? Szabad-e feláldoznom saját életemet más életének megmentése céljából?

Hasonló kérdésekkel foglalkozik a Talmud[5], amikor a következő teoretikus esetet hozza fel: „Ha ketten járnak az úton [a sivatagban], és az egyiknek a kezében egy kancsó víz van, ha mindketten isznak belőle, akkor mindketten [szomjan]halnak, de ha az egyikük megissza, akkor ő eléri a lakott területet…Rabbi Ákivá[6] azt tanította, ťélhessen testvéred mellettedŤ, vagyis a [Tóra arra utal, hogy a] te életed előbbre való testvéred életénél”. Ebből és a fent említett talmudi passzusból kiderül, hogy habár segítenem kell, de életveszélyben nem kötelességem, sőt nem is hozhatom önmagamat más megmentésének céljából életveszélybe[7].

Ezen alapelvek alapján, kell külön vizsgálnunk az egymástól eltérő elbírálás alá eső transzplantáció-típusokat.

Mindaddig, amíg olyan transzplantációról van szó, mint például a véradás vagy a csontvelő átültetés, amely a donor számára semmiféle veszélyt nem jelent, semmiféle tilalom ezeket nem tiltja, sőt – bizonyos vélemények[8] szerint – az embernek kifejezett kötelessége, hogy másokon segítsen így, különösen akkor, ha ő az egyetlen, aki segíteni képes[9].

A vese átültetésének esetében viszont, ahol a donorra bizonyos esetekbenveszélyt jelenthet az, hogy csak egy vesével rendelkezik, megoszlanak a vélemények. A legtöbb vélemény szerint, habár nincs megtiltva, nem is kötelessége az embernek, hanem csupán jótékonyság ilyen módon segíteni másokon[10].

Mindezekben az esetekben külön felelősége van a rokonoknak, ahogy ez a prófétai tanításából kiderül[11]: „…Ne zárkózz el a testvéredtől”.

A szív-transzplantáció csak még működő szív átültetésével lehetséges. Az ilyen műtéteknél a donor klinikai halál után van. A klinikai halált követően a szíven kívül a donornak minden életműködése, beleértve a természetes légzést is, végképp megszűnik.

A fenti talmudi és bibliai idézetből egyértelműen kiderül, hogy ember életét elvenni más ember életének megmentése céljából semmiképpen nem lehet, így a szívátültetés fő kérdése[12]: Mikortól állapítjuk meg a halál beálltát a zsidó jog szerint? Az agy halálnál (klinikai halálnál), vagy a szív működésének végső leállásánál?

Évezredeken keresztül elképzelhetetlen volt, hogy a szív továbbműködjön az agyhalál beállta és a természetes légzés megszűnése után. A kérdés azóta merül fel, hogy a lélegeztető gép segítségével ki lehet tolni a szívverés megszűnését, a klinikai halál (az agyhalál és a természetes légzés megszűnése) utánra.

Habár a Talmud egyértelműen sehol sem mondja ki az erre vonatkozó meghatározást, mégis bizonyos utalásokból kikövetkeztethetjük a talmudi álláspontot:

A Talmud – az életmentés kötelessége kapcsán – megemlíti[13], hogy az ember haláláról a légzése megszűntéből lehet megbizonyosodni[14]. A Talmud a bibliai Noé történetéből egy utalással is alá támasztja ezt: „Minden, aminek orrában élő lehelet volt… meghalt”, ebből úgy tűnik, hogy az élet végső meghatározója a légzés. Így tehát ha a természetes légzés megszűnik (hiába „éltetik” lélegeztetőgéppel) az illető halottnak számít, és a még működő szívét szabad átültetni, más betegbe.[15]

Más vélemények viszont elképzelhetetlennek tartják, a halál kinyilvánítását mindaddig, amíg bármely fontosabb testrész (pláne a szív) még működik. S mivel szív- (és teljes máj-) átültetést végezni csak még működő szívű emberből lehet, ezért az ilyenfajta transzplantáció szerintük tilos. Ezek a vélemények a fenti idézetet, úgy értelmezik, hogy a Talmud csupán azért határozza meg a halál egy biztos jeleként a légzés megszűntét, mert természetes körülmények között a légzés leállásával a szívverés is abbamarad.[16]

Ebben az esetben az sem segít, ha maga a donor vagy családja járulnak hozzá a műtéthez,hiszen nem ő (nem ők) életének, testének tulajdonosai[17].

A holttestből való átültetés esetén három fő elvi akadály merülhet fel:

a) a zsidó felfogás szerint a test és a lélek kapcsolata nem szűnik meg teljességgel a halál után sem, ahogy az Írás tanítja[18]: „Csak fájdalmat érez teste őrajta, és lelke gyászol őbenne”, így tehát a testen okozott szégyen a léleknek is fájdalmas. Éppen ezért kell a holtestnek a megfelelő tiszteletet megadni (többek közt ezért is tiltja a zsidóság a hamvasztást).

b) a holtestből tilos hasznot húzni[19].

c) a holtestet minél hamarabb el kell temetni, ahogy ez a Tóra tanításából[20] – „ne hagyd holttestét… el kell temetned őt aznap” – kiderül.

A fentiek ellenére mégis megengedett az ilyenfajta transzplantáció, mivel mindezek a tilalmak természetesen hatálytalanná válnak akkor, ha megszegésükkel életet lehet menteni[21].

Bizonyos vélemények szerint, más elbírálás alá esik a szervbankba való adakozás, ahol nem feltétlenül van előttünk a halálos beteg, akin ilyen módon segíteni lehet, és így nem beszélhetünk életmentésről.

Az állatból való átültetés nem tiltott, még akkor sem, ha a „donor” nem kóser állatfajhoz tartozik, mint például a disznóból átültetett hasnyálmirigy, vagy szívbillentyű esetén. A disznóra vonatkozó tilalom az evésre vonatkozik[22], s nem a haszonhúzásra, így ugyanúgy, ahogy lehet például disznóbőrből készült cipőt hordani, hasonlóképpen megengedett a szervátültetés is. Még inkább így van ez, ha életmentésről van szó.

Érdekes, hogy kifejezetten a disznó és az ember különböző testrészeinek hasonlóságra már a talmudi bölcsek is rámutattak[23]: „a disznó melynek belei hasonlóak az emberéhez”[24].

A kábítószer használata a zsidóság szemszögéből

A könnyű drogok törvényessé tétele mellett érvelők, azzal indokolják véleményüket, hogy mivel a könnyű drogok nem feltétlenül károsak az egészségre, így legalizálásukkal el lehetne őket választani a kemény drogoktól, ezzel megelőzve a kábítószer kereskedelemmel kapcsolatos bűncselekmények egy részét, és a kemény drogok terjedését. Mi az autentikus zsidóság véleménye a témáról?

A drog kérdésével először a huszadik század egyik legkiemelkedőbb törvénymagyarázója, Moshe Feinstein rabbi foglalkozott 1973-ban[25]. Ő egyértelműen megtiltja, és a Tóra szemszögéből elvetendőnek ítéli mindenféle kábítószer használatát. Érveléséhez hozzáfűzi azt is, hogy mindenesetre egészen addig, míg a polgári törvények tiltják a drogok használatát, ez nem is lehet gyakorlati kérdés, hiszen „az állam törvénye, törvény” mindenképpen – mondja a Talmud[26].

A tilalom tórai okaira a későbbiekben térünk rá, de érdekes, hogy a Talmud[27] is megemlíti és elítéli a kábító anyagok használatát: „Azt mondta Ráv, Chijá fiának (III. sz., Babilónia): Ne igyál szám-ot (mérgező, kábító orvosságot)…” – „…mert függőséget fog nálad okozni, szíved megkívánja, és pénzedet fogod tékozolni…”[28].

A különböző kábító anyagok, két csoportra oszthatók: az emberi egészségre egyértelműen káros kemény drogokra, ilyen például a heroin, az LSD, az ópium vagy a crack, és a (közvetlenül) kevésbé (vagy egyáltalán nem) káros könnyű drogokra, mint például a marihuána vagy a hasis.

A zsidó jogban is természetesen eltérő elbírálás alá esik e két kategória.

A kemény drogok, melyek közvetlenül is károsítják az ember egészségét, ugyanaz alá a tilalom alá esnek, mint minden más egészséget károsító anyag használata. A Tóra egyértelműen kimondja[29]: „De őrizkedjetek nagyon lelketekért…”. Mivel az emberi test nem magának az embernek a tulajdona, hanem „a Szent, áldott legyen, tulajdona az”[30], ezért nincs jogunk testünkben bármely módon kárt tenni, életünket veszélyeztetni, vagy egészségünknek ártani.

A Tóra azt írja[31]: „Ha új házat építesz, készíts korlátot háztetődre, hogy ne hozz vérbűnt házadba…”, a rabbik, erre is hivatkozva, több olyan dolgot is megtiltottak[32], melyek veszélyt hozhatnak az ember egészségére vagy biztonságára. „Mivel a test egészségének és teljességének megóvása az istenszolgálat útjainak egyike… – írja Maimonidész[33] – ezért kötelessége az embernek távol tartania magát mindattól, ami árt, és elveszejti a test épségét”.

Más megítélés alá esik természetesen a drogok, például ópium használata gyógyítási céllal, orvosi felügyelet alatt.

A könnyű drogok, használatát más okból nem fogadja el a zsidó jog. Habár a legtöbb mai vizsgálat szerint a könnyű drogok nincsenek romboló hatással az emberi testre, mégis van egy olyan tulajdonságuk, amely miatt használatuk ellentmond a Tóra szellemének. Ez pedig az a „más szellemi állapot”, melyet használatuk minden esetben okoz.

„…nem pusztaságnak teremtette [a világot], hanem lakóhelynek alkotta…”, mondja a próféta[34]. A zsidóság szemszögéből az a helyes életvitel, amikor az ember tiszta fejjel felelőségének tudatában, végzi dolgát ezen a földön, szolgálja Istent, és próbál egy jobb világot, családot, társadalmat és környezetet teremteni. Azt a „más szellemi állapot”-ot pedig, melyet például a marihuána fogyasztása okoz, a zsidóság elútasítja. A magasabb szellemiséget, valódi szellemi munkával (esetleg tanulással, a Tanban való elmélyüléssel – meditációval) kell elérni, ahogy az Írás mondja[35]: „Az ember tettre született…”. „Ha valaki valóban magassabb szellemi szintre kíván eljutni” – írja a lubavicsi rebbe, Mena­chem M. Schneerson rabbi, egy a témával foglalkozó levelében[36] – „akkor először minden természetes adottságát kell erre a célra kihasználnia. Ha pedig ezt őszintén megteszi, akkor nem lesz szüksége semmi külső orvosságra…” Tehát minden olyan cselekedet, mely eltér a tudatos, építő életviteltől, helytelen.

Ez az egyik oka annak is, hogy a szerencsejáték is tilos[37] és a „szerencsejátékos alkalmatlan a tanúskodásra”[38], mivel nem a „világ építésével foglalkozik”.

Hasonló a helyzet a bor és más alkoholtartalmú ital túlzott fogyasztásával is. Magát a bort és alkoholt nem ítéli el a Tóra, ahogy ezt a következő idézetekből is látjuk: „…bor, mely örvendezteti az ember szívét”[39]; „Azt mondta rabbi Eliezer, bort küldött [József] neki [Jákob ősatyánknak], mert az idősek szelleme megnyugszik tőle”[40]. Sőt még rituális jelentősége is van a bornak, hiszen ezt használták a Jeruzsálemi Szentélyben áldozat hozatalkor[41], és a mai napig is ezt használjuk a szombatköszöntő kidusnál.

Mégis a túlzott alkoholfogyasztás káros kimeneteleit már a Biblia első könyve is említi, például Noé (1Mózes 9:20–24.), vagy Lót (Uo. 19:30–38.) történetében. Salamon király ugyancsak nincs a túlzott bor fogyasztás pártján: “A bor gunyorossá tesz, a sör zajossá. Nem lesz bölcs, aki ebben tévelyeg” (Példabeszédek 20:1.); “Ne nézd a bort, ha piroslik, hogyan gyöngyözik a pohárban, simán lecsúszik az. A végén már, mint egy kígyó, és mérget fecskendez, mint a vipera. Szemed zavaros dolgokat lát, és te bolondságot beszélsz…” (Uo. 23:31–33.).

Hasonlóképpen több helyen a Talmud is efféleképpen vélekedik (Pszáchim 113b.): „Három embert kedvel az Örökkévaló”, s ebből az egyik „aki nem részegeskedik”.

---