24. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Vájikrá

Vájikrá

Ha az asszony átkozódik

Ez a szakasz az áldozati renddel foglalkozik. Részletes leírást ad arról, milyen vétekre, milyen áldozatot kell bemutatni. Bár máshol és más alkalommal is esett már erről szó, ezúttal egy újabb oldalról közelítjük meg az áldozati szertartásokat.
„Ha egy ember közületek áldoz…”.
Ovadjá Szfornó, a neves középkori orvos és Tóra-magyarázó, az eredeti Írásverset átvitt értelemben magyarázza, azaz az ember mintegy önmagát, vagyis saját egóját áldozza fel elkövetett vétkeiért. Ha nem így tenne, nem volna értelme áldozathozatalának. E cselekedetben a vétkes alárendeli magát egy felsőbb hatalomnak, miáltal esetleges fennhéjázása, önteltsége szertefoszlik és az ember visszanyeri egyik legfontosabb tulajdonságát – a szerénységet.

* * *

A szerénység, mint jó tulajdonság, a Talmud bölcseit is megihlette.
Ráváról szólva a Talmud elbeszéli, hogy az égtől három dolgot kért: bölcsességet, gazdagságot, szerénységet. Ebből kettőt – a bölcsességet és gazdagságot – megkapott, a szerénységet nem (Móéd Kátán, 28).
Ktáv Szófér, Hátám Szófér fia, felveti, vajon Ráv miért bölcsességet és gazdagságot kért először és csak azután szerénységet?
– Azért – magyarázza – mert egy szegény és nem okos embernél nem nagy érdem szerénynek lenni, hiszen nincs mivel dicsekednie. A szerénység csak akkor tűnik fel, ha olyan valakinek a tulajdonsága, aki egyébként okos, gazdag avagy sikeres.
– Rávának is osztályrészül jutott a szerénység – fejezte be eszmefuttatását Ktáv Szófer – csak ez oly magas fokon volt meg benne, hogy maga észre sem vette.

* * *

Hasonló szellemiségű az a talmudi elbeszélés, melynek „hőse” Ráv Joszéf, a pumbaditai jesiva feje. Az ő jelenlétében, idézett egy tanaita egy talmudi tételt: „Rabbi Jehuda, a fejedelem halálával megszűnt a szerénység és a vétektől való viszolygás”. Ráv Jószéf erre megjegyezte: „szerénységről ne beszélj, kérlek, hisz’ itt vagyok én” (Szóta, 49).
Miként dicsekedhetett Ráv Jószéf a szerénységével – veti fel egy neves kommentátor – ez már önmagában véve is önteltség?
Erre egyetlen magyarázatot lehet találni, s ez a megválasztásának története. Ő, nem tartotta magát alkalmasnak a megtisztelő feladatra, és, szerinte, kizárólag azért került erre mégis sor, mert mások – akik tehetségesebbek és okosabbak voltak, mint ő – félrevonultak és nem jelöltették magukat. Így aztán mondásának az az értelme, hogy a szerény emberek tették lehetővé, hogy őt válasszák meg.

* * *

A radomszki rebbe, a „Heszed Löávrahám” című mű szerzője, rokoni kapcsolatba került a guri rebbével. Kíváncsi volt a vőlegény Tóra-jártasságára, ezért elküldte egyik hívét, hogy bizonyosodjék meg róla: igaz-e, hogy a guri haszidok nagyon szerények, magukat szinte semmibe veszik?
– Ez igaz – mondta a küldönc – önmagukat valóban semminek tekintik, másokat viszont – duplán semminek…

* * *

A pozsonyi Hátám Szóferről mesélik, hogy igencsak nem bírta elviselni a képmutató, álszerény embereket. Egy alkalommal meglátogatta őt valaki, aki magát rebbének tartotta, miközben egyfolytában fitogtatta szerénységét, mondván, mennyire senki és semmi.
Ez a képmutatás nagyon feldühítette Hátám Szófert, ezért gúnyosan megjegyezte:
– Uram, maga nem olyan nagy ember, hogy ennyire kicsinek mutassa magát!

* * *

„Ha égőáldozatot mutat be…” (Leviticus, 1, 3).
Az Írás szerint háromféle állatot lehet égőáldozatként bemutatni: a szarvasmarhát, a juhot és a madarat (galamb).
A Zóhár ezt kiegészíti: A gazdag embernek – aki büszke és magabiztos, s ennek folytán könnyebben vétkezik – nagyobb áldozatot kell hoznia – szarvasmarhát. Egy közepes anyagi helyzetben lévő embernek – aki kevesebb bűnt követ el – elegendő, ha juhot áldoz fel. Végül egy szegény embernek – aki alázatos lelkű és általában kevesebb lehetősége is van arra, hogy vétkezzen – elég egy galambot hozni áldozat gyanánt. (Zóhár, Vájikrá).
Rabbi Snéor Zálmán, a Hábád megalapítója, szokta mondani: Annak ellenére, hogy az áldozat bemutatása megtérés nélkül nem ér semmit és nem hoz bűnbocsánatot – ez nem vonatkozik a Mincha áldozatra. A szegény ember Mincha áldozata – ami egy kevés lisztből és olajból áll – bűnbocsánatot eredményez, hiszen az egész élete egy véget nem érő megtérés…

* * *

„Ha valaki vétkezik azáltal, hogy hallotta az esküszót és ő a tanú, vagyis látott, illetve megtudott valamit, ha nem szól – viseli vétkét” (uo. 5,1).
Az Írásvers arról a tanúról szól, aki tud valamit, de elmulaszt tanúvallomást tenni. „hallotta az esküszót” azt jelenti, hogy megeskették, hogy tanúskodni fog. Ha ennek nem tesz eleget és ezzel megakadályozza az igazságszolgáltatás munkáját – áldozatot kell hoznia.
A szentéletű wurkai cádik, reb Jichák, fiatal korában sokat szenvedett házsártos feleségétől, akinek ráadásul a nyelve is jól fel volt vágva. Ő hallgatott és szenvedett, de amikor látta, hogy egész háza népe is nehezen tűri, elhatározta, tanácsot kér mesterétől, a lelovi reb Dávidtól.
Amikor feltárta gondját a rebbe előtt, az csak annyit válaszolt neki: „Miért mondod ezt nekem? Mondd saját magadnak!”.
Kezdetben nem értette, mire is célzott a Mester, csak később jött rá a dolog nyitjára, amikor eszébe jutottak Báál-Sém-Tov szavai: Ha valaki tetteiben vétkezik, akkor büntetésül állatoktól vagy szolgálóitól fog szenvedni. Ha a bűnt beszédben követi el, akkor a feleségétől lesz kénytelen „nyelni”. Amennyiben gondolatai nincsenek rendben, akkor a gyerekeitől áll majd ki sok mindent. Ha viszont mind a három dolgot – cselekedet, beszéd és gondolat – amiben vétkezett, helyrehozza, akkor minden jóra fordul.
Idáig jutva gondolataiban, reb Jichák megértette, mit is mondott neki Mestere: minden rajta múlik.

Nagy Á és kis á

„És szólította az Örökkévaló Mózest a Gyülekezés Sátrából, mondván: Szólj Izrael fiaihoz és mondd meg nekik: Ha egy ember közületek áldozatot mutat be az Örökkévalónak, barmokból, tulkokból és juhfélékből hozzátok áldozatotokat” (Leviticus, 1, 1-2).
A „szólította” igét – héberül Vájikrá – a hagyomány szerint a végén kis á-val (aleffel) írják. Ennek lélektanilag sok magyarázata van, közülük nem egy, Mózes személyével függ össze. Az egyik az, hogy a szót Mózes alef nélkül akarta írni, azaz Vájikár, ami véletlen, alkalmi találkozást sugall, olyat, amilyen Bileám, a pogány próféta, látomásai voltak és párbeszéde Istennel. Ez Mózes szerénységére utal. Róla a Tóra tanúsítja, hogy a földkerekség legszerényebb embere volt. Azonban az Örökkévaló, aki Mózesnek „tollba mondta” a Tórát, utasította őt, hogy írja á-val, vagyis aleffel – vájikrá – ami egy magasabbrendű próféciára céloz. Mózes követte az utasítást, de kis aleffel írta.

* * *

A psiszhai reb Bunim a „kis aleffel” kapcsolatban szokta volt mondani, hogy Mózes nem tartotta magát nagyra azáltal, hogy magasabb szellemi régiókba került, hanem ugyanolyan szerény és alázatos maradt, mint azt megelőzően. Ez olyan – mondta reb Bunim – mint amikor az ember egy magas ház tetején áll, de eszébe sem jut azzal dicsekedni, milyen magas, hiszen tisztában van vele, hogy magassága nem az ő személyes „érdeme”. Ugyanígy volt Mózes is, aki nem becsülte le önnön szellemi képességét, de tudta, hogy mindezt csak az isteni sugallatnak köszönheti, mindent Istentől kapott. Ezért nem ment be addig a Gyülekezés Sátrába, amíg nem hívták…

* * *

A Vájikrá szó végén tehát, az betű, azaz az alef – a hagyomány szerint kis betűvel van írva. Ezzel szemben a Krónikák Könyvében (1.1.) az első szó – Ádám – ami szintén betűvel, aleffel kezdődik, nagy Á-val, aleffel van írva. Erről a két alef közötti különbségről szól az alábbi haszid történet.
Menáchem Mendel, azaz Cemách Cedek – ő volt a lubavitsi rebbe-dinasztia harmadik tagja – az alapító Schneur-Zálmán rabbi lányának a fia volt. A gyerek édesanyja korán elhunyt és az árva gyereket a nagyapa nevelte. Amikor a fiúcska három éves lett, nagyapja beadta a héderbe, hogy megtanulja mindazt, amit egy zsidó gyereknek tudnia kell. Az első napon – mielőtt elindultak volna az iskolába – Schneur Zálmán bebugyolálta unokáját a saját taleszába és kivitte őt édesanyja sírjához. Ott fennhangon azt mondta: Mázál tov, Dvora-Lea lányom. Ma indítom el fiadat a Tóra rejtelmeinek megismerése felé. Kérlek, áldd meg őt, hogy miként most elindul a héderbe, úgy haladjon tovább, nősüljön majd meg és legyen jó zsidó, aki betartja a parancsolatokat az emberi kor végső határáig.
Ezek után átadta a nagyapa a gyereket a melamednek, a tanítónak, és megkérte, tanítsa meg őt legelébb a Vájikrá szakasz első fejezetére, (mivel feltehetően a gyerek már tudott olvasni).
Végül a rebbe adatott a kisfiúnak egy mézes süteményt és egy keménytojást, melyeken Írásversek voltak láthatók.
Ekkor megszólalt a gyerek és azt kérdezte a rebbétől:
– A Vájikrá szó végén az alef betű miért kicsi?
A rebbe egy ideig behunyt szemmel ült, gondolataiba merülve, s csak azután válaszolt a gyereknek.
– Tudod, Ádámot, az első embert, nem anya szülte, hanem az Örökkévaló teremtménye volt. A Midrás szerint Ádám nagyobb értelemmel bírt, mint az angyalok, akik pedig szellemi lények (Brésit rábbá 17). Ádám tisztában volt szellemi képességeivel, s így történhetett, hogy vétkezett és evett a Tudás Fájából, megszegvén az isteni parancsot (mivel gondolta, hogy ez neki „jár”). Ezzel szemben Mózes mesterünk, aki ugyancsak tudatában volt szellemi képességeinek – hiszen őt választotta ki az Örökkévaló, hogy kiszabadítsa népét az egyiptomi fogságból és hozza le a Tórát az égből – nemcsak hogy nem lett fennhéjázó, büszke vagy gőgös, hanem épp ellenkezőleg, a legszerényebb ember. Mózes úgy vélte, hogy egy másik ember, ugyanolyan adottságokkal, mint ő, talán még alkalmasabb lett volna ezekre a feladatokra, és az talán még odaadóbban szolgálta volna Istent. Ez példázza a kis betű a Vájikrá szóban.
Ezzel szemben Ádám elbukott a vizsgán, nem ütötte meg a mértéket, mert magát túl nagyra tartotta, ezért nevét nagy Aleffel írják.
A továbbiakban aztán még megmagyarázta a rebbe az unokájának, hogy vannak nagy, közepes és kis betűk az alef-bétben. A zsidó embernek kötelessége, hogy igyekezzék legalább „közepessé” válni, (a „nagy” minősítést nehéz elérni) amit a Tóra segítségével el is érhet.
A magyarázat után lakomát tartottak. A gyereket egy asztalra állított székre ültették és elmondatták vele, amit nagyapja mesélt neki a kis és a nagy alef betűről.
A kis Menáchem-Mendel szó szerint elismételte nagyapja szavait. Ekkor egy idős haszid megáldotta a gyereket, hogy be is teljesedjenek rajta a nagyapa áldásai. Így is lett.

* * *

A Midrás másfelől közelíti meg Mózes „behívását”: Lássuk csak, hány cádik volt Mózessel együtt? Áron, a testvére, Becálél, Chur, Áron fiai, Izrael hetven véne és még sokan mások, és mégis Mózest hívta a Hang és senki mást.
Vajon miért? Azért, mert Mózes menekült a dicsőségtől, a megtiszteltetéstől, egyszóval a „kóved”-től. Márpedig, aki fut a „kóved” után, az elől menekül, aki pedig menekül előle, az után a „kóved” siet, szinte üldözi az előle menekülőt… (Tanchuma).
Ezért hívták be Mózest a sátorba, mert szerény volt. „menekült” a megtiszteltetés elől.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek