11. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Vájigás

Vájigás

A zeneértő libapásztor


Midőn József felfedte kilétét testvérei előtt, azok késedelem nélkül hazatértek, hogy megvigyék apjuknak, az agg Jákobnak, a jó hírt: legkedvesebb fia él. Jákob pedig azonnal felkerekedett egész háza népével, hogy mielőbb megláthassa szeretett gyermekét.
„És József befogott kocsijába és felment apja, Izrael elé Gósenbe, megjelent előtte, nyakába borult és hosszasan sírt…” (Genezis, 46,29).
„Sokat sírt József” – mondja Rási, a Midrás nyomán – „Jákob azonban nem borult József nyakába és nem csókolta őt. A Bölcsek közül néhányan azt állítják, hogy e találkozás drámai percében Jákob a S’má Jiszráélt recitálta”.
Ezt – többek között – azzal magyarázzák, miszerint Jákob attól félt, hogy a fia iránti túláradó szeretet esetleg fölébe kerekedik Isten-szeretetének. Ezért lett úrrá érzelmein, s mondta a S’má Jiszráél imát, melynek szövege „Szeresd Istent teljes szíveddel, teljes lelkeddel és minden valóddal…” kifejezi, hogy Isten szeretete előbbre való, s bár nagyon boldog, hogy fiát viszontláthatja, de ez is Isten kegyelméből következhetett be.
Józsefet ilyesfajta meggondolások nem vezették, az ő, apja iránti szeretete is magából a tórai parancsolatból fakadt, „Tiszteld apádat és anyádat…” (Máháril).

* * *


József többször is sírt. Az egyik Tóra-magyarázó szerint – a fentin kívül – József még négy alkalommal fakadt sírva.
Először, mikor egyik testvére, Reuvén, feleleveníti eladásának körülményeit, s emlékezteti többi testvérét, hogy már akkor kérte: „ne vétkezzetek a gyerekkel”.
Másodszor, mikor meglátta legkisebb testvérét, Benjámint, aki a legközelebb állt hozzá.
Harmadszor, amikor testvérei elbeszélték neki, hogy az idős Jákob mennyire félt attól, hogy erről az útról legkisebb fia, Benjámin, esetleg nem térne haza.
Negyedszer pedig azért sírt, mert testvérei feltételezték róla, hogy apjuk halála után, képes lenne rajtuk bosszút állni.

* * *


Juda ismert védőbeszédében többször is megemlíti Jákobot, akit úgy nevez meg, mint „szolgád, az apánk”. Bölcseink ezt nem vették jó néven és a Midrás szerint „tíz alkalommal mondták Jákob fiai Józsefnek „szolgád, az apánk”. József hallotta és nem tiltakozott, s ezért tíz évvel kevesebbet élt” (Pirké Drábbi Eliézer, 39).
Joszéf Steinhardt, a németországi Firth rabbija, halachikus könyvében megkérdőjelezi ezt a midrási tételt, mondván: nem csupán öt alkalommal találjuk, hogy Jákob fiai az említett kifejezést használták?
Felesége, rebecen Kreindl – Toszfot Jom-Tov és a lublini rabbi Meir leszármazottja, éleseszűségéről és műveltségéről volt híres – válaszolta meg a férje által felvetett kérdést:
– Persze, hogy csak ötször mondták, de József, aki értett héberül, úgy tett, mintha nem értené. Így azután a mondást először eredetiben hallotta, majd a tolmács fordításában újból, tehát minden mondást kétszer hallott… (Slomo Askenázi: Gyöngyszemek a Tórában, Brésit).

* * *


„És összeszedte József mind a pénzt, ami találtatott Egyiptom országában és Kánaán országában, a gabonáért, amit vettek; és József bevitte a pénzt Fáraó házába” (Genezis, 47, 14).
A Tóra itt részletesen foglalkozik pénzügyekkel. A kabbalisztikus és haszid felfogás szerint – bár a pénz nem tartozik a szent dolgok közé – abból is ki lehet hámozni valami jót, ami szent ügyet szolgálhat, akár a nyers gyémántból a drágakövet.
Ehhez hasonlóan – az alábbi történet is bizonyíték erre – egy egyszerű libapásztorban is lakozhat nagy lélek.
Az Oroszországban élő reb Léjb Szóre’szre egyszer csak rátört az az érzés, hogy a messzi Magyarországon valahol, él egy nagy lélek, akivel neki mindenáron találkoznia kell. Tudta, az ő feladata hozzásegíteni ezt a lényt ahhoz, hogy érdeme szerint elfoglalhassa helyét a világban.
Késedelem nélkül útnak is indult. Lovait hosszú kantárszárra engedte, azok pedig oly gyorsan száguldottak, hogy valószínűtlenül gyorsan értek úti céljukhoz.
Megérkezvén a városkába, másnap reggel a cádik sétára indult a közeli erdőbe. Itt egy nyolc év körüli, rongyokba öltözött kisfiú a libáit legeltette. A cádik szóba elegyedett vele, az meg elmesélte, hogy ő egy szegény özvegyasszony fia, és nagy córeszban élnek. Ezután a cádik visszafordult és egyenesen a fiú anyjához ment. Arra kérte őt, engedje magához venni a gyereket, hogy jó neveltetésben részesítse. A cádik még pénzt is adott az asszonynak, hogy legyen miből megélnie.
Az anya beleegyezésével tehát a cádik magával vitte a gyereket Nikolsburgba, ahol reb Smelke, az ottani cádik, gondjaira bízta ezekkel a szavakkal:
– Hoztam egy nagy és szent lelket, a zene és az ének Csarnokából. Kérem faragjon belőle olyan embert, amilyennek lennie kell.
A kis libapásztor tehát, a nagy reb Smelke házában élt és nevelkedett. Szokásává vált, hogy a pásztorok egyszerű dalait a szentség „nyelvére” fordította, azaz átültette azokat a zsidó folklórba, felhasználva még a kabbala fogalmait is.
Ennek megértéséhez tudni kell, hogy a kabbala tanítása szerint, minden dal és általában a muzsika – a Muzsika Csarnokában – szentségben fogan. A szentségtelenség nem ismer zenét, nem ismer örömöt, abból csak szomorúság fakad.
Ádám, az első ember, vétke miatt azonban a szentség egyes szikrái beleestek a tisztátalanság bugyrába, s a cádiknak jutott az a feladat, hogy segítse ezeket innen kiszabadulni, a kis libapásztornak pedig az, hogy ezeket a pásztordalokat a szentség birodalmába juttassa.
Az alábbi példa mutatja, miként is történt ez:

Pásztordal
(szabadon fordítva):

Erdő, erdő, oh, mily nagy vagy,
Rózsám, rózsám, de messze vagy,
Ha az erdő kisebb lenne,
Rózsám is közelebb lenne.
Kihoználak az erdőből,
Együtt lennénk mindörökre…

A gyerek pedig így írta át:

Gólesz, gólesz jaj, de hosszú vagy,
Isteni dicsfény, de messze vagy,
Ha a gólesz kisebb lenne,
Isten is közelebb lenne.
Ha kivinnél a góleszból,
Veled lennénk mind mi, akkor…

Ez a kis libapásztor nem volt más, mint a későbbi kállói rebbe, reb Jichák Eisik Taub, akinek a „Szól a kakas” kezdetű dalt is tulajdonítják. Később mondta erre a dalra a ropsitzi cádik, reb Náftáli, hogy amikor ezt hallja, az égben egy sereg angyal köszönti reb Lejb Szóre’szt.

Távol – de – közel…


„És József nem tudott tovább uralkodni magán… és hangos sírásra fakadt… és szólt testvéreihez: Én vagyok József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba. Most pedig ne szomorkodjatok…” (Genezis, 45, 1-5).
A József-dráma itt a végéhez közeledik. Egyiptom alkirálya, az irigyelt és gyűlölt testvér, akit annakidején eladtak rabszolgának, mivel megölni azért mégsem akarták, megelégeli testvérei megalázását és ijesztgetését és felfedi kilétét. Végül a testvérek boldogan indulnak haza, hogy megvigyék az idős Jákobnak a jó hírt, hogy József él, vagyis annakidején hazudtak neki, amikor azt mondták, hogy vadállat tépte szét.
Jákob boldog, testileg-szellemileg újjáéled, azonnal indulni akar, hogy mihamarább láthassa a szeretett feleség, Ráchel, elsőszülött fiát.
De örömből fakad a bánat. Ezzel az eseménnyel kezdődik valójában a zsidó szétszóratás, a diaszpóra és az évezredek óta tartó gálut története.

* * *


„Most pedig ne szomorkodjatok…”(uo.).
A haszidok igen jellemző tulajdonsága a vidámság. A haszid felfogás ellenzi a búskomorságot, az önmarcangolást, a folytonos bánkódást. E szerint még az Áv hónap gyászhangulatát is lehet, sőt kell is, vidámsággal enyhíteni. Rabbi Baruch, a mezibusi rebbe, szokta volt mondani, hogy a szomorkodás és a bánkódás rossz tulajdonság, amitől egy rendes zsidó távoltartja magát. Reb Mordecháj, a lechovitsi rebbe ehhez még hozzátette, hogy a zsidó embernek csupán azon szabad bánkódnia, hogy bánkódik, vagyis szomorú, ez pedig azt jelenti, hogy gyenge a hite…
A héber „ecev” ige egyszerre jelent szomorkodást és bálványt. Az alábbi haszid történet e kettős értelmezésen alapszik.
Sneor Zálmán rabbi fia, reb Dov-Beer, még gyerekkorában betévedt abba a szobába, ahol a hívek apjára szoktak várakozni. Hallja, amint reb Smuél Munkisz arról faggatja a gazdag, szerteágazó üzletei révén milliomos sklovi reb Joszéfet, mitől oly szomorú, mi végett bánkódik? Az pedig panaszkodik, hogy rossz idők járnak, nehéz a párnósze (megélhetés) stb….
Hallván ezt a gyerek, reb Smuélhoz fordulva, azt mondja: Mit csodálkozol azon, hogy egy gazdag ember szomorkodik és teli van gonddal? Hiszen írva vagyon: „bálványuk (ill. szomorúságuk) ezüst és arany, emberi kéztől való…” (Zsoltárok, 135,15).

* * *


Reb Dávid Moséhoz, a csortkovi cádikhoz, elment egy nagy bajban lévő haszid. Miközben a többiek az udvaron táncoltak és vigadtak, ő a nehézségeit sorolta el a cádik előtt. Elmondta, hogy perbe fogták, aminek súlyos következménye is lehet. Arra kérte őt, imádkozzék érte, hogy a Égiek megkönyörüljenek rajta.
A cádik – tanulságul – elmesélt neki egy történetet:
Báál-Sém-Tov idejében, egy Jom Kippur kimenetelekor, nem látszott az égen a hold, eltakarták a felhők. Mint ismeretes, a böjt után, a „Kiddus Leván” hagyományos szertartásával, szokás az újholdat megszentelni. Báál-Sém-Tov tudta, ha nincs hold, nincs szertartás sem és érezte, hogy ennek nem lesz jó vége, mert közvetlenül a bűnbocsánat napja után nem maradhat el ez a micvá. Ez nagy fájdalmat okozott neki és megpróbálta könyörgésre fogni a dolgot, hogy a hold előbújjon a felhők mögül. Gondolataiba mélyedt és időnként érdeklődött, előbújt-e már. Az eget azonban sűrű felhő borította, remélni sem lehetett, hogy még az éjszaka folyamán kitisztul az égbolt.
A haszidok mit sem tudtak minderről. Ők csak annak a szokásnak hódoltak, hogy Jom Kippur után vigadnak afeletti örömükben, hogy a bűnbánó napon kiimádkoztak maguknak egy jó évet. Lelkesen táncoltak, előbb csak kinn az udvaron, majd mindnyájan benyomultak a Mester szobájába, s őt is magukkal ragadták önfeledt táncukhoz.
Egyszer csak valaki elkiáltotta magát: látszik a hold!
Ekkor azután mindnyájan kimentek, nagy lelkesedéssel, hangos ének és tánc kíséretében megszentelték a holdat. Ekkor jegyezte meg Báál-Sém-Tov, hogy íme, amit megfeszített „agymunkával”, azaz folytonos imádkozással és sűrű könyörgéssel nem lehetett elérni, azt a haszidok örömteli táncukkal elérték…
Íme a tanulság – fejezte be elbeszélését a csortkovi rebbe – a zsidó ember, ha Istenben bizakodik, örömmel teljesíti a parancsolatokat, azt mindig jó hangulatban teszi. Ha netán bajban is van, Isten őrizz, bizakodó vidámsággal is el lehet a gondokat hárítani.

* * *

„Majd Gósen földjén laksz és közel leszel hozzám” (uo. 10).
Erre szokta volt a híres premisláni rebbe, Reb Meir’l mondani: Ahhoz, hogy a rokonok között jó viszony honoljon, az kell, hogy kis távolságra lakjanak egymástól – de ne együtt. Távol – de közel. Ha együtt laknak, az jó alkalom az állandó perpatvarra.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek