04b. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Vájérá: Miért fáj, ha más jót cselekszik?

Miért fáj, ha más jót cselekszik?

Azon nincs semmi csodálkozni való, ha valaki azon háborog, hogy mások milyen gonoszak, rosszak, bűnösek, hiszen életünk egy komoly hányadát azzal töltjük, hogy mások hibáit elemezzük. De ha jobban megfigyeljük,  akkor csak egy dolog van, ami még ennél is jobban foglalkoztat – és elkeserít – bennünket, ez pedig nem más, mint – bármilyen furcsán hangzik is – mások jócselekedetei. Pedig miért zavar minket, ha más is jót tesz? Vagy éppen, ha csak más tesz jót, miközben mi félrenézünk?

A négyféle embertípus

A Talmud a következőt tanítja (Atyák 5:13.): „Négyféle embertípus létezik: Aki szeret adni, és szereti, ha mások is adnak.  Aki szeret adni, de nem szereti, ha mások is adnak. Aki nem szeret adni, de szereti, ha mások adnak. És végül, aki nem szeret adni és azt sem szereti, ha mások adnak.„

Aki csak a feladatot látja

A legönzetlenebb ember az, aki szeret adni, szeret tenni és problémákat megoldani, és mindezt nem azért teszi, mert bármilyen ellentételezést, hálát, vagy megtiszteltetést vár cserébe, hanem tisztán azért, mert felismeri a helyzet hívó szavát, és megérti saját felelősségét. Azt szeretné, ha a probléma megoldódna, és így az adott helyzet rendbejönne. Így nem zavarja az sem, ha mások is segítenek, sőt kifejezetten örül, ha mások is az általa felkarolt ügy mellé állnak.

Aki ad, de közben magára gondol

Van, aki kevésbé őszintén segít. Az ilyen ember azért ad, hogy kitűnjön társai közül, felnézzenek rá, különlegesnek tekintsék. Feltehetően az ügyet is fontosnak tekinti, de mind emellett az egója az, ami igazán motiválja. Az ilyen ember szeret a nagylelkű áldozat szerepében tündökölni, így aztán nem csoda, ha irritálja, ha mások is segítenek, mások is tesznek valamit, ugyanis azzal a saját szerepe, a saját különlegessége törpül el, válik kevésbé jelentőssé. Az ilyen ember „szeret adni, de nem szereti, ha mások is adnak”.

Akit legalább nem zavar, ha más nemesebb nála

Az, aki ennél is egoistább, az nem a lelki nemesség szerepét keresi, hanem csakis saját javainak gyarapítására gondol. Olyan ember ő, aki nem tudja elképzelni, hogy bármiről is lemondjon mások javára, aki abban a meggyőződésben él, hogy ami az „enyém, az az enyém, ami a tiéd az a tiéd” – ahogy a Talmud másutt jellemzi (Uo. 10.). Az ilyen ember nem szívesen segít másokon, de azért legalább megnyugtatja lelkiismeretét, ha más adakozik, mert legalább így enyhül rajta a nyomás, a helyzet  rendeződése az ő aktív részvétele nélkül is megtörténik. Az ilyen ember „nem szeret adni, de szereti ha mások adnak”.

Aki nem tudja elviselni, ha valaki jobb nála

Az önzés legaljasabb formáját az az ember mutatja fel, aki nemcsak nem ad, de azt sem tudja elviselni, ha mások adnak. Fél önmagába nézni és valódi önkritikát gyakorolni saját viselkedése felett. Nem meri beismerni saját önző és egocentrikus személyiségét, és azért, hogy a beismerés külső kontraszt által se érje utol, foggal-körömmel harcol az ellen, hogy bárki magasabb erkölcsi szintre kerüljön nála. Az ilyen ember „nem szeret adni, és azt sem szereti, ha mások adnak”: nem akar szembetalálkozni a nála erényesebb ember által megjelenített tükörképpel, mert állandóan attól retteg, hogy szembe kell néznie saját gyenge jellemével.

ŸŸŸ

Mi volt Szodoma bűne?

Szodoma és Gomora lakói a legsúlyosabb büntetésben részesültek  a mindent elpusztító Özönvíz után. Mi volt az a szörnyű vétek, ami miatt kiérdemelték a pusztulást?

A Midrás szerint (Brésit rábá 50:7.) Szodoma lakói megátalkodottan önző emberek voltak. Az akkoriban még nagyon gazdag területüket senkivel sem akarták megosztani. Féltek attól, hogy ha a város szegényein vagy idegeneken segítenek, akkor elterjed a város gazdagságának híre, és szegény kéregetők, rászoruló bevándorlók ezrei fogják ellepni városukat. Szodoma lakóinak önzése azonban még ennél is tovább fajult, nemcsak  nem segítettek a rászorulókon, hanem azt sem tudták elviselni, ha más teszi ezt meg helyettük. Aki adakozott, azt súlyosan megbüntették.

Amikor Lót – Ábrahám unokaöccse – befogadta a városba érkező két férfit (Isten angyalait), a város lakói körbevették házát, és követelték, hogy adja ki a vendégeket „hagyjon fel rossz szokásával, a vendéglátással”. „Ez az egy idejött, hogy itt tartózkodjék és már bíráskodni akar!?” – mondták (1Mózes 19:9.).

„Íme, ez volt Szodoma nővérednek bűne: gőgösség; kenyérnek bősége és nyugodt jólét jutott neki és leányainak, de szegénynek és szűkölködőnek kezét nem támogatta.” (Jechezkél 16:49.)

Szodoma lakói az utolsó  kategóriába tartoztak, és így Isten legsúlyosabb büntetését érdemelték.

ŸŸŸ

Így, vagy úgy, a lelkiismeretünket nyugtatjuk

Amikor olyan emberek bűnein hüledezünk – akiknek tettei nem tettek bennünk közvetlen kárt – akkor tulajdonképpen magunkat erősítjük. Kontrasztot akarunk állítani magunk mellé és megmutatni magunknak és környezetünknek: „nézd csak, milyen nemes és bűntelen vagyok ehhez a gazemberhez képest”. Saját lelkiismeretünket nyugtatjuk így, és szívesen tesszük ezt, hiszen jóval egyszerűbb ezzel foglalkoznunk, mint azzal, hogy a nálunk nemesebbekkel, jobbakkal mérjük össze magunkat.

Ha azonban mégis akad valaki, aki nálunk többet vagy jobbat tesz, akkor mindennél jobban felháborodunk, tiltakozunk és valamilyen lekicsinylő magyarázattal, váddal illetjük az ilyen embert. „Nem eléggé őszinte…”, „csak azért teszi, mert …” stb. Félünk ugyanis attól, hogy el kell ismernünk saját gyengeségeinket.

  • Küldés emailben

Fejezetek