12. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Vájechi

Vájchi

 

Időzített gyász


Jákob ősapánk – miután megáldotta fiait – 147 éves korában adta vissza lelkét a Teremtőnek. Még életében József megígérte neki: teljesíti végakaratát, hogy Kánaánban, az Ígéret Földjén, az Ábrahám által vásárolt Machpéla barlangban, temessék el.
József csak 110 évet élt. Bár testvérei közül ő majdnem a legfiatalabb volt, mégis előbb halt meg, mint azok.
Bölcseink ezt azzal magyarázták, hogy nem tiltakozott, amikor testvérei apjáról azt mondták, hogy „szolgád, az apánk” (lásd előző fejezet).
Egy másik midrási forrás szerint Józsefnek azért adatott rövidebb élet, mint testvéreinek, mert megbűnhődött amiatt, hogy bebalzsamoztatta apja testét, ami ellentétben áll a zsidó szokásokkal, szellemiséggel (Brésit rábbá, 100:3.).

* * *


„És nagy gyászt rendezett apjának” (Genezis 50, 10).
Szombaton és a zsidó ünnepeken nem szabad gyászolni. Ezek a hétnapos gyászciklust (sivá) is megszakítják.
A psedvorzai reb Ásert egy pénteki napon temették. Fia, a psiszhai cádik, akit „szent zsidónak” neveztek, a temetés után kénytelen volt Psedvorzában maradni, mert a szombat beállta előtt már nem ért volna haza. Az itteniek nagy meglepetéssel látták, hogy a cádik a szombati összejövetelen éppoly jó kedélyű volt, mint máskor, s úgy tűnt, mintha apja halála nem lett volna rá hatással. A szombat délutáni „harmadik lakoma” (Szeudá slisit) is emelkedett hangulatban zajlott, s a cádikon ekkor sem látszott semmi szomorúság.
A Szombat kimenetelekor, közvetlenül a Hávdálá ima után, a Hámávdil dal éneklése közben a psiszhai cádik ájultan fordult le székéről. Miután magához térítették, jajveszékelve, ruháját megtépve gyászolta meg apját.
Ekkor jöttek rá a helybéliek, hogy nem történt más, mint az, hogy cádik képes volt érzelmein felülemelkedni, és gyászát úgy időzíteni, hogy a szombat szentségét ne sértse meg saját fájdalmával.

* * *


„És látta József Efrájim gyermekeit harmadíziglen; Máchir, Menásse fiának gyermekei szintén József térdén születtek” (uo. 50:23.).
Jichák Meir, a neves guri cádik, a Chidusé HáRim szerzője, minden Chanukakor maga osztott pénzt (Chanuka Geld) unokáinak. Amikor a kisebbek már megkapták a magukét, magához kérette felnőtt, már nős unokáját is, Jehuda Lébet – ő lett a későbbi guri rebbe, Szfát Emet néven – s őt is megkérdezte, mit szeretne Chanuka Geld gyanánt.
– Minek nekem pénz? – kérdezte az unoka.
– Igaz – felelte a rebbe – neked inkább egy fiúgyerekre volna szükséged (ugyanis már néhány éve nős volt, de még nem született fia). Chanuka Geldként ígérem, rövidesen fiad születik.
Nem sokkal ezután az unoka felesége terhes is lett, de nagyon legyengült, és az orvosok művi vetélést ajánlottak. Elmesélték ezt a rebbének is, aki éktelen haragra gerjedt.
– Minek kérdezitek az orvosok véleményét – mondta az aggódó hozzátartozóknak – megígértem, hogy fia születik, s ez így is lesz.
Egyben megparancsolta, hogy ez ügyben többet ne tanácskozzanak az orvosokkal.
Eljött a szülés ideje, s a fiatalasszony igen nehéz órák elé nézett. A szülésznő szerint mind az anya, mind a magzat életveszélyben volt, ezért azt javasolta, császármetszést hajtsanak végre az anyán. Erről is beszámoltak a rebbének, de az csak hajtogatta, nem lesz semmi baj, minden orvosi beavatkozás nélkül egészséges fiúgyereket fog szülni. Így ment ez két napig. A harmadik napon, amikor a szülésznő már nem vállalta a felelősséget, a cádik kijelentette, hogy addig nem kezd bele a reggeli (Sáchrit) imába, amíg a fiatalasszony nem szüli meg a gyereket.
Nemsokára meg is érkezett a rebbe egyik unokája a hírrel – megszületett a gyerek, de kislány.
– Tévedsz, ez nem igaz – mondta neki a rebbe. És valóban, tévedés volt, az újszülött fiú lett, s mindketten – anya és gyermeke – egészségesek voltak.
A rebbe Mázál Tovot mondott s most már nyugodtan belekezdhetett reggeli imájába…
A gyerek Brit Miláját (körülmetélését) ünnepélyes külsőségek között tartották meg. A rebbe is igen jó hangulatban volt, ami abban nyilvánult meg nála, hogy részletes Tóra-magyarázatot tartott.
Az ünnepélyes lakoma közepén egyszer csak hangosan megjegyezte: Hála Istennek, beteljesedett rajtam is az Írás szava: „…Máchir, Menásse fiának gyermekei, szintén József térdein születtek”.
Reb Pinchás Élijáhu, a filtzi cádik, aki jelen volt a szertartáson e fenti mondáshoz még hozzátette, hogy Onkelosz fordítása (Tárgum) szerint József maga nevelte dédunokáit.
De reb Jichák Meir ekkor nagyot sóhajtott és nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy ő ezt már nem éri meg. S valóban, néhány hét múlva távozott az árnyékvilágból…

* * *


„És igen nagy és fájdalmas siratást tartottak ott…” (uo. 50:10.),
„Ott”, Atád szérűjén, a Jordánon túl, tartották meg Jákob halála után a hétnapos gyászt. A helybéliek nem tudták kiről van szó, csak azt, hogy „nagy gyász ez Egyiptomnak”, mivel – József iránti tiszteletből – az egyiptomi katonaság és a főurak is részt vettek a temetésen.
A Talmud szerint „még a lovak és szamarak is gyászoltak”. (Szóta, 13). Mi az hogy a lovak is gyászoltak? Reb Baruch Epstein (Tóra Tmima) szerint ez azt jelentette, hogy a lovakat fekete lepellel borították be, mint ahogy az főemberek temetésén szokásos.

* * *


A „…megtért őseihez” kifejezést az Írásban Bölcseink úgy értelmezték, hogy „Jákob nem halt meg” (Táánit, 5).
Hogyan kell ezt értelmezni – teszi fel a kérdést a Talmud – hiszen maga az Írás tanúsítja, hogy Jákob testét bebalzsamozták, meggyászolták, szabályosan eltemették.
A válasz jellemző zsidó gondolkodásmódot tükröz: Az Írás egyenlőségi jelet tesz Jákob és leszármazottai között. Ahogy mind a mai napig élnek és léteznek zsidók, így él Jákob szelleme azóta is…

Miért nem jött a Messiás?


„Nem távozik a jogar Jehudától, sem a kormánypálca térdei közül, míg eljő Siló, kinek engedelmeskednek a népek” (Genezis, 49, 10).
A nagy cádik hírében álló páritsi Hillél arról volt nevezetes, hogy a vallási parancsolatokat minden apró részletében, teljes odaadással tartotta be. Az ő idejében – a 19. század negyvenes éveiben – a cári kormány rendeletileg tiltotta a szakáll és pajesz viselését, azzal fenyegetve, hogy akit rajtakapnak, azt súlyosan megbüntetik.
Hillél ezt a rendelkezést nem volt hajlandó betartani. Valaki beárulta ezt a hatóságoknál, azok meg elrendelték, hogy akár erőszak árán is, de le kell vágni tincseit. Hillél a végsőkig ellenállt, kezével szorította fejéhez a pajeszát, nem engedte, hogy akár hozzá is nyúljanak. Egy egyszerű kis foltozószabó – látván a nagy veszélyt, amibe a cádik került – élete kockáztatásával megszöktette Hillélt, ezzel megmentve őt a biztos haláltól. A cádik, amikor köszönetet mondott megmentőjének és megáldotta őt, akkor azt is megígérte, hogy halála után a cádik mellé fogják temetni.
Teltek, múltak az évek, Hillél a fehérorosz-országi Bobrojszkban lett rabbi. Rendszeresen járta a távolabbi vidékeket is, főleg Cherszon és Jekatyerinoszláv környékét, mindenütt istenfélelemre és a parancsolatok betartására tanítva az egyszerű zsidókat.
Éppen Cherszonban tartózkodott, amikor megbetegedett és egy szombati napon – 69 éves korában – váratlanul elhunyt. Másnap, vasárnap temették el a helyi temetőben, mivel a nagy távolság miatt, lakóhelyére, Bobrojszkba nem tudták volna a holttestet elvinni.
Később sírja fölé épületet emeltek (Ohel) ahová messze földről is eljöttek a zsidók imádkozni.
Ismét eltelt néhány év. Egy esős, viharos téli napon, egy cherszoni menhelyen (hekdes) meghalt egy ismeretlen zsidó. A Szentegylet (Chevrá Káddisá) emberének a rossz időben nem akaródzott elmenni az elnökhöz, hogy megkérdezze, hova temesse el az ismeretlent. Oda temetem, ahol találok helyet – gondolta. Így is tett. Talált egy üres sírhelyet és gyorsan eltemette a rokon nélküli hitsorsost.
Néhány nap elteltével vették csak észre. hogy a nagy Hillél sírja mellett egy friss sír is van. Amikor az is kiderült, hogy egy jött-ment koldus lett a cádik szomszédja az örök nyugalomban – kitört a botrány.
Nem volt mit tenni. Ha egy zsidót egyszer eltemetnek, azt többé semmilyen módon nem szabad megbolygatni, sírjából kivenni. A hitközség emberei legalább azt szerették volna megtudni, ki fia, borja volt az, aki abban a kegyben részesült, hogy Hillél mellett legyen eltemetve.
Kiderült, hogy egy koron ő is páritsi illetőségű volt és annakidején megmentette Hillél életét, aki megígérte neki, hogy egymás mellett lesznek eltemetve…

* * *


„Míg eljő Siló, kinek engedelmeskednek a népek” 
(uo.).
„Míg eljő Siló – az Írás a Messiásról beszél” (Rási, a Midrás nyomán).
A zsidók ősidők óta várják a Messiást. A Messiás-várás, a hit, hogy a Megváltó eljön – majdnem egyidős a zsidó néppel. Ezt a hitet nem ingathatta meg az sem, hogy időről-időre kalandor álmessiások is felbukkantak, megtévesztve a hiszékeny embereket. Rendíthetetlen maradt akkor is, amikor a korai kereszténység – melynek első apostolai és követői ugyancsak zsidók voltak – kisajátította magának a Messiás fogalmát.
Erről a Messiás-várásról – mely minden szállal Erec Jiszráélhoz kötődik – szólnak az alábbi haszid történetek:
A ruzsini cádik, reb Jiszráél mesélte volt híveinek, hogy a mezritsi nagy Mággid, Báál-Sém-Tov követője és utóda, óriási szellemi erőfeszítést fejtett ki annak érdekében, hogy mielőbb jöjjön el a megváltás. Olyannyira intenzíven imádkozott és ostromolta az egeket, hogy egyszer csak „leszóltak az égből” és megkérdezték ki az, aki ilyen erőszakosan „sietteti” a véget és erőlteti a megváltást? Ki ez az ember és milyen alapon teszi mindezt? Ekkora zsidó szellemiségnek képzeli magát?
A mezritsi Mággid „vette a lapot” és azt válaszolta, hogy ő „nemzedékének nagyja” (Gádol Hádor) és kötelességének tartja, hogy mindent megtegyen a mielőbbi megváltás érdekébe. A faggatózás tovább folytatódott és megkérdezték, ki állítja, hogy ő volna a „nemzedék nagyja”?
A Mággid a „Szent Társaság”-beli tanítványaira hivatkozott, akik – szerinte – mindezt tanúsíthatják. Az égiek beleegyeztek a nem mindennapi bizonyítási eljárásba, de amikor a Mággid az előtte ülő tanítványokat megkérdezte, hogy való igaz-e, hogy én vagyok a nemzedék nagy cádikja – azok csak ültek némán és nem mondtak se igent, se nemet. A Mággid háromszor ismételte meg kérdését, de választ egyik alkalommal sem kapott.
A ruzsini cádik itt befejezte elbeszélését, de még hozzátette: a csodálatos az volt, hogy a Társaság minden egyes tagja tudta és szentül hitte is, hogy a Mággid valóban a nemzedék nagyja és ő igazi cádik, mégis hallgattak és nem merte egyikőjük sem ezt kimondani.
Úgy látszik, ezért nem jött el a Messiás…

* * *


A vityebszki Menáchem Mendel, aki híveivel egyetemben 1777-ben alijázott – a haszid alija néven ismert zarándoklás során – Tibériáson telepedett le.
Ez idő tájt történt, hogy egy bolond ember felment Jeruzsálembe, az Olajfák hegyére és megfújta a Sófárt. Mivel senki nem látta az eseményt, csak hallották a Sófár hangját, elterjedt, hogy a Sófár a Messiás kürtje és a Megváltó eljövetelét jelezte.
Amikor a hír eljut Menáchem-Mendelhez – aki éppen Jeruzsálemben tartózkodott – kinyitotta az ablakot, kiszagolt a világba és azt mondta:
– Nem, sajnos ez nem a Messiás. Nem érzek a levegőben semmilyen kedvező változást…

* * *


A bilgoráji rebbe egy ízben olyan társaságban volt, ahol sok, modern gondolkodású, u.n. felvilágosult, leginkább ateista fiatal is tartózkodott. Ezek a Messiás eljövetelébe vetett hitet nevetség tárgyává tették.
A rebbe egy ideig figyelmesen hallgatta a beszélgetésüket, majd a társasághoz fordult:
– Elmondok nektek egy történetet, mely talán számotokra is tanulságos lesz.
A róka egy madarat látott, mely vidáman csivitelt e magas fa lombjai között. Gyere le madárka – mondta a ravasz róka – légy a vendégem. A madár nem hallgatott a mézes-mázas hívó szóra. Tudom jól, miért hívsz, róka komám – mondotta – biztosan éhes vagy és kedvet kaptál a húsomra.
– Isten őrizz – mondta a róka ártatlan képpel – hát nem hallottad a szenzációs hírt?! Megjött a Messiás és bekövetkezett az, amit a próféták jövendöltek, vagyis hogy farkas a báránnyal együtt lakik, és ezentúl egyetlen teremtmény nem árt a másiknak, hanem békességben élnek majd. Tehát nincs mitől tartanod…
Miközben a róka ily módon ravaszkodott, hirtelen kürtszó és kutyák csaholása hallatszott az erdőből. Mi ez – kérdezte a róka a madarat – te biztosan látod onnan fentről.
– Semmi, semmi – válaszolt a madárka – csupán vadászok jönnek a kutyáikkal…
– Valóban? – kérdezte ijedten a róka és már futott is, hogy mentse az irháját.
– Hová rohansz – szólt a madárka – hiszen eljött már a Messiás és eljött, hogy a „a farkas a báránnyal együtt lakik” és senki nem bánt senkit. Mitől ijedtél meg hát ennyire?
Mindez valóban igaz – mondta a róka, miközben szaporán szedte lábait – csak, tudod, a baj ott van, hogy ezek a kutyák nem hisznek a Messiás eljöttében…

  • Küldés emailben

Fejezetek