12b. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Vájchi – Emlékezni vagy építkezni?

Emlékezni vagy építkezni?
Mi a zsidóság feladata: emlékezni vagy jövőt építeni? Ellentétes-e egyáltalán ez a két doktrína vagy éppen, hogy egymást erősíti? Erőt ad-e a nehéz helyzetekben, a „kivetettségben” a nosztalgikus visszatekintés, vagy éppen hogy cselekvésképtelenné tesz?
Ezekre a kérdésekre ad választ a Tórának az a felettébb furcsa epizódja, melyet holnap délelőtt olvasnak fel a világ zsinagógáiban Bogotától Pekingig, Óbudától Újpestig.
Az emlékezés és a gyarapodás két fia
Jákob a halálos ágyán fogadja legkedvesebb fiát, Egyiptom kormányzóját, Józsefet, aki két fiát is magával hozza, hogy a végső apai búcsú előtt, áldást kérjen az unokákra. A két unoka, az idősebb Menáse és a fiatalabb Efrájim, kiváltságos érdemben részesülnek. Nagyapjuk, Jákob, saját gyermekeivel egy szintre hozza őket, úgy tekint rájuk, mint ha saját fiai volnának, az ő leszármazottaik a többi 11 törzzsel egyenrangúvá lesznek (1Mózes 48:6.). Történik azonban egy furcsa malőr. Amikor József, a hagyományoknak megfelelően az idősebb fiút vezeti apja jobb kezéhez, a fiatalabbat pedig a balhoz, Jákob megcseréli és keresztbe teszi a kezeit, az elsődleges áldást osztó jobb, Efráim fejére kerül.
Mit jelképez a két fiú? És az ifjabb gyermek előnyben részesítése?
A zsidó hagyomány és különösen a kabbala tanítása szerint (Lásd pl. Tánjá Sáár hájichud 1.) a neveknek misztikus jelentésük van, kifejezik az adott illető személyiségét, küldetését. Mind Menáse, mind Efráim neve József nehéz életére, az atyai háztól való száműzetésre, a kivetettségre utal, mégis egymással ellentétes értelemben. Menáse a „régi otthonra” való emlékezést, a nosztalgiát fejezi ki: „És elnevezte József az elsőszülöttet Menásénak: mert elfelejtette velem Isten minden bajomat és atyám egész házát.” Efráim viszont kifejezi a nehézségekből való kitörést, a nyomorúság serkentő és termelő hatását, a jövő építését fejezi ki: „A másodikat pedig elnevezte Efráimnak: mert megszaporított engem nyomorúságom földjén.” [1Mózes 41:51-52.] A két névvel tulajdonképpen azt fejezi ki a száműzetésbe és nyomorúságba jutott József, hogy mik a jóból ínségbe jutott ember útválasztásának lehetőségei.
A száműzött ember első reakciója mindig a „régi szép időkre” való nosztalgikus visszaemlékezés, az azutáni vágyakozás. A második lépés viszont az kell, hogy legyen hogy a nehéz helyzetbe került ember, éppen a nyomor általi nehézségek által előhívja lelke mélyéről az ott nyugvó tartalékokat. „Amint sanyargatták őt, úgy sokasodott és terjeszkedett” – írja később az egyiptomi héberekről a Tóra (2Mózes 1:12.).
Ne érjük be a nosztalgiával
Jákob a kéz keresztbetétellel azt akarta kifejezni, hogy nem szabad megállni a nosztalgiázásnál. A száműzetés nehézségeit saját javunkra kell fordítanunk, a gyengeségből erőt, a nyomorból gazdagságot, a tanulatlanság hiányából tanulásvágyat kell kovácsolnunk. Jákob elismeri, hogy Menáse az elsőszülött. Nem vonja kétségbe, hogy az első lépés mindenképp „a régi” idealisztikus állapot utáni sóvárgás. Ez már csak az értékrendek tisztában tartása végett is fontos. De azzal, hogy jobb kezét mégiscsak a (sorrendben) második fiú fejére teszi, kifejezi azt, hogy tovább kell építkezni, a hiányt erényre kell fordítanunk.
Az egyiptomi száműzetés nagyon sok féle kivetettségre lehet analógia a saját életünkben. Lehet ez saját személyes életünk tragédiája, lehet ez a zsidó nép száműzetése, a régi zsidó élet pusztulása. Lehet szellemi és anyagi ínség egyaránt. A lényeg azonban mindegyikben közös: a „régi szép időkre” való emlékezés csak akkor végzi be küldetését, ha a jövő építésére sarkall bennünket.
A második világháborúig az Egyesült Államok zsidósága nosztalgiával emlékezett az „alte heim”-re, a régi európai zsidó otthonra, a stetlre a jesivákra, a pezsgő szellemi és vallási életre. „De, Amerika más!” – itt nem lehet úgy élni, olyan világot építeni, mint a régi hazában. 1940-ben a Joszef Jichak Schneerson rabbi, a hatodik lubavicsi rebbe, egy sztálini börtön és halálos ítélet után, megérkezett New Yorkba a náci Németország által megszállt Lengyelországból. A tolószékbe kényszerült, agyvérzés miatt nehézkesen beszélő rebbe első üzenete a következő volt: „America is nicht anderes”. A nagy amerikában is lehet zsidó életet, szellemi pezsgést, jesivákat, vallási infrastruktúrát építeni. Ismerve a mai amerikai zsidó életet lehetetlen elképzelni, hogy valaki hetven éve ezt még kétségbe vonta volna. Nem kérdés, hogy minden nehézség ellenére nekünk sem szabad beérnünk az emlékezéssel. Hasonló pozitív jövőképpel kell az építkezésre koncentrálnunk.
[Forrás: A lubavicsi rebbe tanításai, Likuté szichot Vájchi, 15:1.]
  • Küldés emailben

Fejezetek