45. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Váetchánán

Naftali Kraus:
Vöetchánán

Kölcsönös szeretet

„Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és teljes erődből. Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt és beszélj azokról, akár otthon vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár felkelsz. Kösd azokat jelként a kezedre és legyenek fejdíszként homlokodon. Ird azokat házad ajtófélfáira és kapuira” (Deuteronomium, 6,5-10).
A Smá Jiszróelhez, a naponta többször elmondott imához kapcsolódó mondatok valójában a zsidó nevelés alapjait fejezik ki: Nevezetesen a tfilint (jel kezeden és homlokodon), a mezuzát („írd… házad ajtófélfáira”) és a gyerekek tanításának kötelezettségét („ismételgesd azokat fiaid előtt”).
Az Örökkévalót szeretni – annyi, mint vágyódni Isten közelségére. „Amint a szarvasűnő vágyódik a friss vizekre, úgy vágyódik a lelkem utánad, Istenem” – írta a zsoltáros király, Dávid (Zsolt. 42). Lucatto ezzel a verssel hozza összefüggésbe a Tóra parancsát Isten szeretetére.
Néhányan kétségüket fejezték ki azzal kapcsolatban, hogyan lehet parancsba adni, hogy valakit szeressenek? Hiszen ez az ember legbensőbb érzése.
A sztrettini rebbe híres volt arról, hogy mindenre tudott egy olyan amulettet adni, aminek segítségével, a hozzá tanácsért forduló hívek, könnyebben megoldhatták problémáikat.
Egy hitsorsos abban kérte tanácsát, miként tudná Istent kellően, előírásszerűen szeretni?
– Erre csak egyetlen „amulett” létezik – mondta a rebbe – ha szereted zsidó testvéreidet, azáltal szereted Istent is…

* * *

A „teljes szíveddel” kifejezés Talmud szerinti értelmezésben azt jelenti, hogy mindkét Ösztönnel. A zsidó felfogás úgy tartja, hogy az ember cselekedeteit az ösztönei irányítják. A Rossz Ösztön az emberben eredendően benne lakozik, születése pillanatától kezdve jelen van, a Jó Ösztön viszont csak 13 éves korában keletkezik, amikor Bár-Micva lesz. A Rossz Ösztönnek, ily módon, előnye van, amit nem könnyű leküzdeni.
De hogyan lehet Istent mindkét ösztönnel egyaránt szolgálni? – vetődik fel a kérdés. Többek között úgy, hogy az ember a jó ösztönének aláveti a rossz ösztönét.
Epstein rabbi, a Torá Tmimá szerzője, szerint lehetséges, hogy a Jó Ösztön (a 613 parancsolatból) a cselekvő parancsolatokra értendő (248), míg a Rossz Ösztönt a tiltó micvák (365) fejezik ki.
A „teljes lelkeddel” – a Talmud-bölcsek megfogalmazásában – úgy értendő: még ha el is veszi lelkedet, vagy olyan megpróbáltatás elé állít, hogy fel kell áldozni életedet.
A talmudi legenda szerint rabbi Akibát a rómaiak kegyetlenül megkínozták, mielőtt kivégezték volna. Testét vasgereblyével „fésülték”, miközben ő a Smá Jiszráélt mondta. Tanítványai elszörnyülködve látták mindezt, s megkérdezték, hogy’ bírja a szenvedést.
– Egész életemben azon voltam, hogy legalább egyszer módom legyen az „egész lelkeddel” parancsát betartani, ami azt jelenti hogy „ha el is veszi lelkedet”. Most, hogy arra érdemesültem, hogy betarthatom – egy szavam nem lehet. S ajkán a Smá imával halt meg (Bráchot, 61).
A Smá ima keletkezése – Bölcseink szerint – Jákov halálához fűződik. Az ősapa, közeledni érezvén halálát, elbúcsúzott a fiaitól és megáldotta őket, de élt a gyanúperrel és azt mondta nekik: „Nehogy aztán halálom után idegen istent imádjatok!” Azok erre válaszolták: „Halljad Izrael (ez Jákob másik neve is volt), az Örökkévaló Istenünk egyetlenegy. Nincs mitől tartanod, a te Istened, a mi Istenünk is, az Egyetlen, a Láthatatlan”. Jákob erre, örömében, de halkan azt suttogta: Áldva legyen nagyrabecsült királysága mindörökké!
Rabbi Lévi ehhez hozzáteszi, hogy ez a párbeszéd ma is él, a Smá Jiszróél mai értelmezése is az: Halljad (apánk) Izrael! Amit örökül hagytál nekünk, érvényes most is: „Az Örökkévaló Istenünk egyetlen egy!” (Midrás Dvárim rábbá, 2, 35).

* * *

„És teljes erődből” – minden vagyonodból, mondják a Bölcsek.
Ha valakitől, jótékony célra, pénzt kérnek és ettől nem zárkózik el, ez annak a jele, hogy Istent minden erejével szereti- állítja egy haszid bölcselő.
A Talmud külön említi a szívet és az erőt, mármint az anyagiakat, hogy megkülönböztesse azokat, akiknek a pénz fontosabb, mint a lélek, azoktól, akik nem így gondolkoznak.
A „teljes erődből” alapjául szolgált annak a talmudi fejtegetésnek is, amely szerint bármit is mér rád a sors, vagyis az isteni Gondviselés, azt szeretettel és alázattal kell elfogadni. „Ahogy a jóra áldást kell mondani, úgy kell áldást mondani (azaz megköszönni) a rosszra” (Bráchot) – vonták le a következtetést Bölcseink.
Reb Smelke, a nikolsburgi rebbe, Mesterét, a mezritsi Mágidot, kérdezte, hogyan lehet e fenti mondást betartani?
A Mággid reb Zuszjához, tanítványához, küldte reb Smelkét. (Tudni kell, hogy Zuszja egész életében koldusszegény volt, s élete sem volt irigylésre méltó.)
– Méghogy hozzám küldött a Mester! Hiszen ezt a kérdést egy olyan embernek kell feltenni, akivel valami rossz történt, Isten őrizz, szerencsétlenség ért. Mi közöm ehhez? Velem soha semmi rossz nem történt, amióta csak élek. Honnan tudhatnám én, miként kell a rosszat is jó szívvel fogadni?
Ekkor értette meg reb Smelke, miért küldte a Mester őt Zuszjához…

* * *

„Nem azért kedvelt és választott ki az Örökkévaló benneteket, mert számosabbak vagytok, mint a többi népek, hiszen ti éppen a legkevesebben vagytok mind között… Hanem, mivel szeret benneteket az Örökkévaló és meg akarja tartani az esküt, amelyet őseiteknek esküdött… Tudd, hogy az Örökkévaló a te Istened; ő az Isten, a hűséges Isten, aki megtartja a szövetséget azokkal, akik őt szeretik és követik parancsolatait, ezer nemzedékig…” (uo. 7, 7-10).
Rási unokája, Smuél ben Meir (Rásbám) ezt a következőképen kommentálja: Azt mondhatnók, ha az Örökkévaló az ősatyáknak tett esküt megtartja, minek betartani a parancsolatokat? Hiszen az eskü mindenképen kötelezi őt, ennélfogva be is tartja, amit ígért. Igen ám, de arra nem kötelezte magát, hogy mikor. Most vagy máskor. Csak annyit mond, hogy „ezer nemzedékig”, vagyis lehet, hogy egy későbbi nemzedéknek. Így aztán, ha mi nem tartjuk magunkat a Szerződés szövegéhez, az Örökkévaló is halaszthatja későbbre… ”ezer nemzedékig”.

Jó társaság a pokolban…

„Hadd keljek át, kérlek, és hadd lássam azt a szép országot, amely a Jordánon túl van…” (Deuteronomium, 3, 25). Mózes ekként könyörög az Örökkévalónak, engedje meg neki látni az Ígéret Földjét.
A kocki rebbe felveti, miért emeli ki az Írás, hogy átkelhessen a Jordánon, hogy lássam…? Hiszen ha bemegy az Ígéret Földjére, akkor természetesen látja is. Mózes azért imádkozott így – feleli a kocki – nehogy úgy járjon, mint a kémek, akik csak a rosszat látták. Ezért mondta, hogy láthassa „azt a jó országot”.

* * *

Mózes könyörgésére Isten mindössze annyit mond: „Elég! Ne szólj hozzám többé ebben a dologban” (Deuteronomium, 3,26).
De hát miért nem hagyta Isten Mózest imádkozni? Hiszen Bölcseink szerint „Az Örökkévaló vágyakozik a cádikok imája után” (Jevámot 64).
Reb Hesil ennek humoros magyarázatát adja. Azt mondja, mivel a Bölcsek szerint „Aki hosszasan imádkozik, az hosszú életű lesz” (Jeruzsálemi Talmud, Ros Hásáná, 2,5), tehát ha az Örökkévaló hagyta volna sokáig könyörögni, akkor mi lett volna azzal a döntésével, hogy Mózesnek meg kell halnia, mielőtt elfoglalják az Ígéret Földjét?
Mose Szóférról, a pozsonyi rabbiról, mesélik, hogy sok órát töltött el imával. Amikor rabbi kollegája rosszallotta ezt, mondván, ezáltal kevesebb ideje marad a tanulásra, a rabbi a fenti idézettel válaszolt, hozzátéve, a sok ima jóvoltából hosszú életű leszek a földön, s jut időm majd pótolni a tanulást…

* * *

Mose Teitelbaum, az újhelyi rebbe, híres volt arról, hogy reggelente, percnyi pontossággal, napkelte után azonnal, imádkozott. Megtudta, hogy veje, Leibus Vizsnitzer, aki a lublini „Látnok” és reb Náftáli Ropsitzer tanítványa volt, később maga is rabbi lett Lengyelországban, haszid szokás szerint későn, jóval napkelte után, imádkozik. Levelet írt neki, melyben megmosta a fejét, élénk színekkel ecsetelve, miként kerül a pokolra az, aki megszegi a Sulchán Áruch (zsidó törvénykönyv) előírásait.
Veje postafordultával válaszolt.
Elgondoltam, kedves apósom, hogy s mint lesz, amikor ön, majd 120 év múlva, ül a mennyországban, én meg a pokolban, mert nem imádkoztam korán reggel. Node, milyen társaságban fog apósom ott ülni? Berl, a mészáros, Heckel, a fuvaros, Benjámin a foltozóvarga, Sijje, a vízhordó, szóval mindazok, akik reggelente „időben” imádkozni szoktak. Én pedig, a pokolban együtt leszek a lublini rebbével, a ropsitzi cádikkal, reb Elimelech-el és testvérével reb Zusével, akik mind későn imádkozók voltak, mivel a szellemi előkészületek sok idejüket vették igénybe. Hát, ha belegondolok, jobb nekem ezek társasága a pokolban, mint amazoké a mennyországban…

* * *

„Semmit ne tegyetek hozzá ahhoz, amit én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból!” (uo. 4,2).
Jonathán Eibschütz szerint a Tóra olyan, mint az orvosság. Pontosan, az orvos előírásai szerint kell szedni. Ha kevesebbet veszünk be, nem használ, ha többet, megárt.
Miért kezdte Mózes azzal a figyelmeztetést, hogy ne tegyenek hozzá? Hiszen súlyosabb elbírálás alá esik, ha valamiből elvesznek, és ezáltal könnyítnek a parancsolatokon, tehát ezzel kellett volna kezdeni?
Egy haszid bölcselő szerint Mózes azért említi előbb a hozzátevés tilalmát, mert ezzel kezdődött az első ember vétke. Ugyanis, amikor Évát a kígyó rá akarta beszélni, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, akkor Éva „korrigálta” a kígyó szavait, mondván, nem az Édenkert összes gyümölcse van megtiltva, csak egy bizonyos „alma”; de hozzátette, hogy nemcsak az evése, hanem az érintése is tilos. Ez pedig túlzás volt, hiszen a tilalom csak a gyümölcs evésére vonatkozott. De miután látta, hogy az érintés nem hozott rá halált, engedett a csábításnak és evett belőle.
A dubnoi Mággid, szokása szerint, egy példázattal világította meg a parancs logikáját.
Egyszer, valaki a szomszédjától kölcsönkért egy kanalat. Másnap két kanalat vitt vissza. A szomszéd csodálkozó arckifejezését látva, csak annyit mondott, hogy a kanál megfiadzott. A szomszéd úgy gondolta, az embernél valami hibázik. Másnap ismét kölcsönkért valamit, ismét duplán adta vissza. Így ment ez néhányszor, amikor is egy pár ezüst gyertyatartót kért kölcsön. A szomszéd már előre örült, hogy majd ez is „megfiadzik”, ezért szíves örömest odaadta.
Eltelt néhány nap, de csak nem kapta vissza a gyertyatartókat. Felkereste tehát és számon kérte tőle, miért nem vitte már vissza. – A gyertyatartók? Hogy azok hol vannak? Hát azok meghaltak – sóhajtott a kölcsönkérő szomszéd.
– Meg vagy te őrülve – ordította a szomszéd kétségbeesve- ki hallott már olyat, hogy gyertyatartók meghalnak?
– Miért, olyat már hallottál, hogy egy kanál, vagy más tárgy megfiadzik? Ha tudomásul vetted és elfogadtad az „újszülött” tárgyakat, akkor miért háborodsz fel azon, hogy valami meghal?
Így van ez a micvákkal is – fejezte be példázatát a Mággid – Ha nem ügyelünk arra, hogy ne tegyünk hozzá, akkor könnyen előfordulhat, hogy elveszünk belőle. Ugyanis, ha egy parancsolatnak lehetősége van „szülni” további leszármazottakat, úgy az is logikus lehet, hogy egyikük másikuk addig csökken, míg el nem hal.

* * *

„Tiszteld apádat s anyádat, ahogy megparancsolta neked Istened, hogy hosszú életű légy és jó dolgod legyen…” (uo., 5,16).
A psiszhai „szent zsidó” naponta tanult Talmudot a tanítványaival. Köztük volt egy nagyon tehetséges fiatalember, akit, félárva lévén, az édesanyja egyedül nevelt. Egy alkalommal a Mester olyan kérdést vetett fel, amire maga sem tudott válaszolni. Annyira belemelegedett a kérdés boncolgatásába, hogy elvesztette az időérzékét. Minden más egyszerűen „meghalt” számára. Így aztán, a fiatalember, kihasználva a helyzetet, hazaszaladt ebédelni, mert már majd éhen halt.
Miután evett, sietett volna vissza a tanházba, de ekkor édesanyja megkérte, hozzon le egy köteg szalmát a padlásról. Az ifjú habozott, félt, hogy elkésik a tanóráról, de aztán arra a meggyőződésre jutott, hogy végül is a tanulás arra van, hogy az ember betartsa a parancsolatokat. És most éppen alkalma nyílt a szülői tisztelet parancsának eleget tenni.
Teljesítette tehát az anyai kérést, majd sietett vissza Mesteréhez. Amikor benyitott, a Mester abban a pillanatban ocsúdott fel töprengéséből és azonnal megkérdezte tanítványát, mi volt az a micvá. amit most teljesített?
– Ugyanis – magyarázta meg a váratlan kérdést a Mester – láttam, hogy amint a házba belépsz, kíséretedben van Ábbájá, a neves amorita. Ettől a látványtól világosság gyúlt az agyamban, és választ kaptam az eddig megválaszolatlan kérdésemre.
Az ifjú elmondta, mi volt otthon, hogy anyjának kellett segítenie.
– Ábbáje apátlan-anyátlan árva volt – magyarázta a Mester tovább – s az volt a szokása, hogy a mellé szegődik, aki betartja a szülői tisztelet micváját, így ő is részesülhet valamennyit belőle, ha már életében nem gyakorolhatta. S ha már úgyis itt volt, Ábbájá mindjárt válaszolt a kérdésemre…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek