14. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Váérá

Váérá

Miért dadogott Mózes?


„…és nem hallgattak Mózesre, a nehéz munka és a türelmetlenség miatt. És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Menj el (újra) és mondd meg a Fáraónak, Egyiptom királyának, hogy bocsássa el Izrael fiait országából. És mondta Mózes az Örökkévalónak: Hiszen Izrael fiai nem hallgattak rám, hogyan hallgatna rám a Fáraó, amikor én nehézbeszédű vagyok?” (Exodus, 6, 9-12).
Ehhez hasonló érvelés tíz alkalommal fordul elő a Bibliában, s ezt a Talmud Kál Váchómernek (pláne) nevezi, ami ésszerű, logikus következtetést jelent.
Mint köztudott, Mózes beszédhibás volt, azaz dadogott. Különböző kommentátorok sokféleképen magyarázták ennek feltételezett okát.
Rábbénu Niszim, a híres kodifikátor szerint, Mózesnek azért kellett dadognia, hogy az emberek ne mondhassák rá azt, hogy azért sikerült neki meggyőznie a zsidókat, hogy végül elfogadják a Tórát, mert simabeszédű demagóg volt.
Mivel eleve rosszbeszédűnek született, nyilvánvaló volt, hogy „az Isten beszél a szájából”.
Egy Áhávát Jonatán című kommentár-könyv szerzője, arra a kérdésre, hogy miért volt Mózes hibásbeszédű, így válaszol:
– Azért, mert a „zsidók nem hallgattak rá”. Nem akarták elfogadni, hogy neki küldetése van. Nem volt iránta bizalom, ezért nem volt képes hozzájuk összefüggően beszélni. Ha nincs bizalom, a vezető hite is megrendül küldetésének létjogosultságában. Ha a nép hallgatott volna rá és elfogadja őt – Mózes nem lett volna nehézbeszédű.
Végül egy másik vélemény szerint azért dadogott, nehogy a jövő nemzedékek azt higgyék, hogy az „aranyszájú” Mózes pusztán nagyszerű retorikájával győzte meg a Fáraót, és nem abban fognak hinni, hogy a zsidók isteni csoda által szabadultak meg a rabságból.

* * *


Smuel Moholiver, az első cionista rabbik egyike, a mai modern korba ágyazva magyarázza meg Mózes dadogását, annak értelmét, jelentőségét és… előnyét.
Az első cionista kongresszus megnyitásakor a rabbi arra kérte a jelenlevőket, fedjék be fejüket és beszéljenek jiddisül. Az első kérést még csak-csak elfogadták, bár sokan nem voltak vallásosak, de a második esetében dr. Cohen-Bernstein – többek nevében – tiltakozott.
– Drága rabbi uram – mondta – az első kívánságát szívesen teljesítjük, még ha nehezünkre esik is. De jiddisül, egész egyszerűen, alig tudunk. Ezen a nyelven nem tudjuk gondolatainkat kifejezni úgy, mint oroszul. Ha netán a küldöttek közül valaki nem beszél oroszul, annak biztosítunk tolmácsot.
Moholiver rabbi erre mosolyogva azt mondta:
– Nem azért kértem Önöket arra, hogy jiddisül beszéljünk, mert nem tud mindenki oroszul. Az ok ennél sokkal fontosabb. Ezt a tárgyalások menete és üteme teszi szükségessé.
A küldöttek értetlenül néztek a rabbira, az pedig folytatta:
– Önök jól tudják, hogy Mózes mesterünk dadogós ember volt. Felmerül a kérdés, miért küldött az Örökkévaló egy ilyen embert a Fáraóhoz, miért nem egy pergőbeszédű, jó szónokot, aki beszédével lehengerelte volna a Fáraót?
Ha ilyen valakit bíz meg a feladattal, az bizonyára kivágott volna egy hosszú drósét szabadságról, igazságról, testvériségről s ki tudja miről. Szárnyaló retorikájában pedig teljesen megfeledkezett volna a lényegről, mármint arról, hogy elérje a zsidók szabadon bocsátását. Mózes viszont, aki dadogott megelégedett három lényegre törő szóval: „Bocsásd szabadon népemet!”.
– Hát így áll ez a mi esetünkben is – fejezte be okfejtését a rabbi. Tudom én – mondta – hogy Önök mind jó szónokok, hogy lángoló beszédet tudnak tartani Erec Jiszráélról, de a retorikába úgy belemerülnek, hogy a napirend lényeges pontjaihoz sosem jutunk el. Viszont, ha jiddisül beszélnek – ami nem megy oly gördülékenyen – akkor biztosan röviden és lényegre törőbben fognak beszélni.

* * *


„Hiszen Izrael fiai nem hallgattak rám – hogyan hallgatna rám a Fáraó…” (uo.).
Mózes tartott attól, hogy ha Izrael fiai nem hallgatnak rá, a Fáraó azzal üt vissza, hogy ha a zsidók nem akarnak szabadok lenni, akkor Mózes nem is beszélhet az ő nevükben. Ugyanakkor attól is félt, hogy ha netán a Fáraó azt mondja, menjetek Isten hírével, és a nép meg nem akar elmenni – Isten nevét szentségtelenítik meg… (Ámoz Cháchám, a Dáát Mikrá Tóra-kommentárban).

* * *


Reb Jiszráél Háger, a vizsnitzi rebbe, amikor Nagyváradon élt, péntekenként, sámeszának kíséretében egy fél órát sétálni szokott. Egyik ilyen sétája alkalmával megállt a helyi bank – modern gondolkodású, vallástalan – igazgatójának háza előtt. Bár személyesen még sosem találkoztak, a rebbe mégis bekopogott hozzá. A samesz felettébb csodálkozott, mit keres a rebbe abban a házban, de nem merte megkérdezni, így szótlanul követte rebbéjét. A ház ura nagy tisztelettel fogadta a rabbit s hellyel kínálta őt. Reb Jiszráél leült, de nem szólt egy árva szót sem. A bankigazgató súgva kérdezte a sámeszt, hogy minek köszönheti a látogatást, de az sem tudott felvilágosítással szolgálni. A rebbe ült egy darabig, majd felállt, elköszönt és távozott. A bankár egészen hazáig kísérte vendégét, de mielőtt elváltak volna, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze, mi volt e furcsa látogatás oka.
– Azért kerestem fel önt, hogy teljesítsek egy micvát. Hála Isten, sikerült is, előírás szerint – adta meg a magyarázatot a rebbe.
– Szabadna tudnom, milyen micvát? – faggatózott tovább a bankár.
– Bölcseink arra tanítanak bennünket – válaszolt ismét a rebbe – hogy miként micvá – mondani valakinek valamit, ami meghallgatásra talál, ugyanúgy micvá – nem szólni egy szót sem, ha bizonyos, hogy nem lesz foganatja. Tehát, ha én otthon ülök és Ön is otthon ül, és ekként nem mondom el azt, amiről biztos vagyok, hogy úgysem teszi meg – nem teljesítem a micvát. Ehhez el kellett jönnöm az ön házába, s itt kellett „nem mondani”, amit nem fogad meg.
– Bocsásson meg, rebbe – vitatkozott a bankár – honnan ez a bizonyosság, hogy én nem fogok a jó szóra hallgatni? Hátha fogok?
– Nem – zárta le a vitát a rebbe – sajnos biztos vagyok benne, hogy minden szó hiábavaló.
A bankárt nem hagyta nyugodni a kíváncsisága. Addig könyörgött a rebbének, míg az végül kötélnek állt s felfedte cselekedetének rejtélyét.
– Él itt, Nagyváradon, egy szegény özvegyasszony – fogott bele mondandójába – kinek nincs miből megélnie, ráadásul egy nagyobb összeggel tartozik egy bankban, amit jelzálog kölcsönként vett fel. Miután nem tud fizetni, néhány nap múlva elárverezik a házát és ő az utcára kerül.
Arra akartam kérni Önt – folytatta – engedje el az asszony adósságát, hogy megmaradhasson a házában, de nem mondtam, mert „micve nem mondani”.
– De hát az asszony nem nekem tartozik – magyarázta a bankár – hanem a banknak, és én annak csak az igazgatója vagyok, nem a tulajdonosa, s több száz koronáról van szó…
– Tudtam, hogy nem hallgat majd rám – szakította félbe a rebbe – majd szó nélkül bement a házába.
A bankár is hazament, de a rebbe szavai a szívéig hatoltak, nem hagyták nyugodni.
Végül a saját zsebéből kifizette az özvegy adósságát, s így az asszony megmenekült az árverezéstől…

A botcsinálta kígyó

„S ha azt mondja nektek a Fáraó: tegyetek valami csodát – mondd Áronnak, hogy vegye a botját és dobja a Fáraó elé, hogy kígyóvá változzék!” (Exodus, 7,9).
A szabadulás folyamata ebben a szakaszban teljesedik ki. Mózes és Áron tárgyalnak a kegyetlen Fáraóval, aki hallani sem akar a zsidó nép – ekkor még héber törzsek, Jákob fiai – szabadon engedéséről. Nem ismeri el Istenüket, akinek a nevében beszélnek, és nem bolond elengedni többszázezer rabszolgát, akik ingyen építik neki a piramisokat.
Ebben a szakaszban a Tíz csapásból hét következik be, s ekkor már a Fáraó hajlandó részleges engedményekre.
A „tegyetek valami csodát” (uo.) szó szerinti héber szövege úgy is érthető, mintha a Fáraó azt mondaná „tegyetek magatoknak csodát” (Tnu láchem mofét).
Az alábbi haszid történet egy rebbe által véghezvitt csodáról szól:
A múlt században a lengyel nemesek fellázadtak az orosz uralom ellen, hogy kivívják Lengyelország függetlenségét.
A „forradalom” nevében azonban számtalan kegyetlenséget is elkövettek. Ez történt egy köztiszteletben álló hasziddal, egy gazdag radomszki zsidóval is, aki nem volt hajlandó a lázadó csapatoknak – parancs ellenére sem – bort és élelmet szállítani. Közölték vele, hogy a törvényszék halálra ítélte, és rövidesen ki is végzik.
Rokonai kétségbeesetten kérték a szentéletű radomszki rebbe, rabbi Slomó segítségét, aki csodatevő hírében állott. Az meg is nyugtatta őket. Ne aggódjatok – mondta – nem fogják kivégezni, az ügyet pénzzel el lehet intézni.
Meghagyta nekik, menjenek el a lázadók vezetőjéhez, kérjenek kegyelmet. Az végig is hallgatta a rimánkodást, majd dörgedelmes hangon kijelentette, aki nem hajlandó élelemmel támogatni a lengyel hazafiakat, megérdemli, hogy legalább 30.000 aranyat fizessen. A rokonok megfizették ezt a hatalmas összeget, és a haszidot valóban szabadon engedték.
Ekkor ismét elmentek a rebbéhez, elmesélték, mi történt, s ő ismét megnyugtatta őket, hogy a pénzt is vissza fogják kapni. Csodálkoztak a hallottakon, mert aligha hitték, hogy a lázadók erre hajlandóak lesznek.
Hosszú idő telt el az eset óta. A lázadást az oroszok leverték, s a történtekről lassacskán mindenki megfeledkezett. Amikor az ellenállás utolsó gócát is felszámolták, ráleltek egy írásra, melyben az a 30 ezer arany volt feltüntetve, amit annakidején a hászid szabadonbocsájtásáért kifizettek. Beidézték a haszidot, aki annakidején megtagadta a lázadók kiszolgálását, s e tette elismeréseként visszaadták neki a teljes összeget.
Ekkor jutott eszébe a haszid rokonainak, mit mondott annakidején a rebbe. Ismét elsiettek hozzá és lelkendezve adták elő a „csodát”. A rebbe viszont dühösen kifakadt:
– Menjetek innen! Ki kért meg benneteket, hogy idejöjjetek és mindenféle „csodálatos” történetekkel szédítsétek a fejemet? Nem akarok hallani semmiféle „csodák”-ról.
A rebbe egyik közelálló híve megengedte magának, hogy megkérdezze, vajon miért szidta meg azokat, akik elmondták, mi is történt valójában. Hiszen minden pontosan úgy következett be, ahogy azt a rebbe előre megmondta. Inkább terjeszteni kellene, hogy milyen nagy is a cádikok csodatevő ereje, nem pedig összeszidni őket!
A rebbe válaszként egy történetet mesélt el, mely Báál-Sém-Tovval esett meg.
Báál-Sém-Tov arra kérte egyik tanítványát, vállalja el egy bizonyos helységben a rabbi állást, de az megmakacsolta magát, nem volt hajlandó kötélnek állni. Báál-Sém-Tov úgy tett, mintha haragudna és azt mondta:
– „Úgy. Én nyugalmas állást ajánlok neked, ahol békében élhetsz, mint rabbi, tanulhatsz és taníthatsz, te pedig nem fogadod el?! Ez annak a jele, hogy nem tanulsz szorgalmasan és nem vagy hajlandó magadra vállalni a Tóra igáját!” Ilyet és még sok ehhez hasonló szidalmat vágott a fejéhez, de a tanítvány megmakacsolta magát, nem akarta elfogadni az állást, és egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem akar rabbi lenni.
Báál-Sém-Tov csak ezek után fedte fel tanítványának, hogy az egész csak próbatétel volt, mivel maga sem akarta, hogy az elvállalja az állást. Tehát – folytatta mondókáját a radomszki rebbe – tudd meg, hogy a nagy cádikokat is időnként próbára teszik az égben, mégpedig azáltal, hogy azt az illúziót keltik bennük, mintha csodatévő képességeik lennének.
E próbatételek során kiviláglik, vajon fennhéjázókká, önteltekké váltak-e, miáltal kevesebb alázattal végzik Isten szolgálatát.
Így tette próbára Isten Mózest is, amikor azt mondta neki „nagy néppé teszlek téged”. Ha Mózes akkor ebbe beleegyezik, örökre elveszett volna, mert hiszen ez csak próbatétel volt. Mózes azonban kiállta ezt a próbát, nem fogadta el, hogy családjából sarjadjon ki a „nagy nép” Izrael helyett, hanem azt mondta az Örökkévalónak:
„Ha nem, (bocsátasz meg a népnek, amely az aranyborjú által vétkezett) akkor törölj engem könyvedből (Exodus, 32, 32).
Nos tehát – fejezte be fejtegetését a rebbe – ki tudja, hogy ezek a „csodák”, amikről most szó van, nem az én próbatételem volt-e?
A rebbe unokája később még hozzátette:
„Tegyetek magatoknak csodát”… szó szerinti értelmezése az, hogy a Fáraó tudta, amennyiben Mózes és Áron a fennhéjázás és büszkeség vermébe esnek – akkor nem lesznek képesek kiváltani Izraelt Egyiptomból. A megváltás csak szerény, megtört szívvel érhető el, mint ahogyan írva vagyon: „és Izrael fiai feljajdultak… és fohászkodásuk felszállt Istenhez” (Exodus, 2, 28).
A Fáraó tehát szándékosan „erőszakolta ki” a „csodát”, hogy ezáltal Mózest és Áront eltöltse a büszkeség és az tudatosodjék bennük, hogy ők „képesek csodákat művelni” (magyarul csodarabbik).

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek