1. ? Tartalmas élet

Test és lélek: Egy test – két világ

Test és lélek

Egy test – két világ


Az emberi lélek magasra emelkedik – az állaté a földbe süllyed.
A prédikátor könyve 3:21.

Nem lehet boldog az ember, ha nem táplálja a lelkét is úgy, mint a testét.
A Rebbe 


Egyszer egy férfi azzal a panasszal fordult a Rebbéhez, hogy nincs értelme az életének. Igen, a munkájában sikeres, a családja egészséges, mégis mindig magányosnak és üresnek érzi magát.
– Fordítasz-e időt a lelkedre? – kérdezte a Rebbe.
– Hogyan fordíthatnék időt a lelkemre, mikor annyira leköt a munkám és a családom?
– Van egy régi mondás – mondta a Rebbe. – Amikor két ember találkozik, az két test, de egy lélek. A testek ugyanis természetüknél fogva önzők, nem egyesíthetik erejüket. Mindegyik a maga anyagi szükségleteit követi. A lelkek azonban természetüknél fogva önzetlenek, ilyenformán tehát, amikor két ember egyesíti erejét, lelkük összefonódik. Javasolnék valamit: határozzuk el itt és most, hogy minden nap fordítasz időt tanulásra és imádkozásra, s valamilyen jótettet is végrehajtasz. Ez majd táplálja a lelked, értelmet és célt ad minden cselekedetednek, s életed nem lesz kitéve szeszélyes erőknek.”

 


Mi a lélek?

Melyikünkkel nem fordult még elő, hogy látszólag minden ok nélkül sírva fakadt, s mélyen elszomorodott? Ez a sírás lelkünk szelíd hangja. Figyelemért esdekel, s könyörög: tápláljuk legalább annyi gonddal, mint a testünket.
Ki nem tapasztalta még egy-egy igazán fennkölt pillanatban, hogy az élet állandó kavargása közt is mélységes áhítat és sóvárgás fogja el? Ez is lelkünk hangja. Azt fejezi ki: megbékélésre jutottunk azzal a belső kapcsolattal, amely a lelkiség erőihez fűz minket.
Naponta használjuk a test és a lélek szavakat. De tudjuk-e, mit is jelentenek valójában? Mi is a lélek természete? Milyen kapcsolat van a lélek és a test között?
A lélek létezésünk puszta okán nyilvánul meg; ez lényünknek az a fele, amely közvetlenül tükrözi kapcsolatunkat teremtőnkkel, az Örökkévalóval. Jóllehet nem tapintható, s testünkben rejlik, a lélek a merő anyag maga, amelyből vétettünk. Míg a test életünk anyagi szükségleteit kalauzolja, a lélek a szellemünkét. A test elsődleges célja fizikai szükségleteinek kielégítése. Ez nem azt jelenti, hogy a test eredendően rossz lenne – nem az. A test az Örökkévaló teremtménye, természeténél fogva semleges, és hatalmas tartalékai vannak a jóra. Mindazonáltal a lélek mozgatja s kalauzolja a testet a jó cselekedetekre és az Örökkévalóhoz való kapcsolódásra. A lélek eredendően magasabb rendű, mivel „az emberi lélek az Örökkévaló lángja”.1

Következésképp létezik egy velünk született kettősség a test kézzelfogható és a lélek transzcendens jellege között. Figyeljük csak meg a gyertya lángját, s lelkünk elnagyolt mását látjuk benne: a levegőbe száll, fölfelé, mintegy az Örökkévaló felé törekszik. De a kanóc visszahúzza a földre. Ugyanígy törekszik fölfelé lelkünk is szüntelenül, miközben testünk kitartóan követeli a magáét. A mindannyiunknak feltett kérdés így hangzik: mi legyünk; fölfelé emelkedő láng, vagy földhöz ragadt kanóc?
Az ép, egészséges ember testének és lelkének összhangban kell működnie. Nem kell választanunk közöttük, nem kell választanunk tobzódás és önmegtartóztatás között; testünket-lelkünket össze lehet, s össze is kell olvasztanunk. Ez pedig azt jelenti, hogy testünket-lelkünket egyesítenünk kell annak a küldetésnek a beteljesítéséhez, amiért itt vagyunk e földön: hogy tartalmas, alkotó s erényes életet éljünk azáltal, hogy ezt a kézzelfogható világot a lelkiség s az istenesség kényelmes otthonává tegyük. E küldetését ki-ki a saját képességei s tehetsége szerint tölti be, mindegy, hogy tanár, vagy szülő, üzletember, vagy tudós. Mindannyiunknak keresnünk kell a módját, hogy küldetésünket tudatosítsuk magunkban, s hogy percről-percre, napról-napra, évről-évre az Örökkévaló törvényeinek megfelelően éljünk. 
Bárhová nézünk is, ott találjuk a test és lélek kettősségét. Számos kifejezés van rá: anyag és forma, matéria és energia, anyagi világ és szellemiség. Egy könyvben például a papírra nyomtatott szavak alkotják a testet, az általuk hordozott szöveg a lelket. Ugyanez érvényes a világmindenség valamennyi aspektusára, mivel a világmindenség maga is testből s lélekből teremtetett. Anyagi és lelki összetevőiből sarjad az élet. Ilyenformán tehát a világmindenség egységének megteremtése, az anyag átszellemítése felé vezető út első lépése: saját testünk és lelkünk egyesítése.

Tartalmas életet élni azt jelenti, hogy képesek vagyunk áthatolni a külső, anyagi rétegen, s érintkezésbe lépni a benne rejlő energiával. Ez nem könnyű feladat, mivel a test érzékszervek (látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás) által működik, a lélek viszont az érzékek felett: az érzelmek, a tudat, az intelligencia, s ami a legfontosabb, a tudatalatti lelki erők által. A testben rejtőző erő nem azonos a fizikusok által mérhető erővel – van benne valamifajta titokzatosság, amely kizárja a megmérettetését. Ez nem pusztán egy energia a sok közül. Ez az az energia, amelyet életnek nevezünk.
Tekintsünk körül a mai világban. Látható, hogy sokan keresik a belső békét, a boldogságot és a nyugalmat; keressük lelkünket. De vajon a megfelelő eszközöket használjuk-e ehhez? Mivel annyira megszoktuk már, hogy érzékszerveinkre hagyatkozunk, gyakran úgy érezzük, ezeken kívül nem is áll más a rendelkezésünkre. Ám pusztán öt érzékszervünkön keresztül nagyon nehéz megragadni a lélek értelmét! Mintha szemünkkel akarnánk hallgatni a muzsikát. Mindennek ellenére, mivel lelkünk hívása oly kitartó, sosem szabad felhagynunk a kereséssel.



Miért olyan fontos, hogy tudjuk: van lelkünk?

Mivel érzékszerveink ennyire meghatározóak, a bensőnkben rejlő dolgok megtapasztalásához ki kell kapcsolni őket. Ha megfosztanak minket a látástól, a hallástól, a szaglástól, az ízleléstől és a tapintástól, vajon mi marad? Elsőre talán ijesztő a gondolat: nem marad semmi. Pedig marad: önmagunk. Érzékszerveinkre csupán azért van szükségünk, hogy a rajtunk kívül eső világgal kapcsolatot tartsunk. Önmagunk látásához nincs szükségünk szemre, önmagunk hallásához nincs szükségünk fülre. Érzékszerveink használata nélkül is tudjuk, hogy vagyunk; ez egyszerűen a tudat, egy egészen különleges valami.
Érzékeink nélkül is élünk tehát. Lélek nélkül azonban nincs élet. Létért folytatott küzdelem az van, igen. Az élet azonban a mi értelmezésünk szerint egy cél követése, lelkünk keresése, az Örökkévalóért teljesített küldetésünk. Mikor a tudós fölfedez egy természeti törvényt, úgy érzi, föllebbentette a fátylat valamiről, s valami olyasmit pillantott meg, ami érzékszerveink hatókörén kívül esik. A játékszerét szétszedő gyermek ugyanezt keresi: a titkot, amitől a játék működik. Ez a kíváncsiság az emberi természet örök tulajdonsága.
Saját lényünkkel is így áll a helyzet. Ha nem vagyunk tudatában a saját magunkat működtető erőknek, köztük a lelkünknek, sosem fogjuk megérteni önmagunkat. Ha nem tudjuk, miként működik a lelkünk, nem leszünk képesek táplálni. Még szerencse, hogy mikor a lélek táplálékra vágyik, tudatja ezt. Bárhogy próbáljuk is elhallgattatni, bárhogy próbáljuk is anyagi javakkal elterelni a figyelmét, akkor is kiáltani fog, akkor is közli velünk, hogy életünkből hiányzik valami. Ez a közlés időnként nyugtalanság, céltalanság, üresség érzéseként jelentkezik. Valami több után sóvárgásként.

A lélek megtapasztalása nélkül nem fejlődhet az ember személyisége, mivel a fejlődést épp a lélek kielégületlensége ösztönzi. A test, míg önös érdekeit kielégítik, nem vágyik emelkedettségre. A lélek ad irányt és harmóniát életünknek. Az anyagi világ, azaz a test világa részekre osztott; a lélek a tengely, amely körül valamennyi fizikai tevékenységünk forog. Ha egy napig figyeljük testünk anyagi vágyait, tapasztalhatjuk: a kívánságai hol körkörös, hol cikcakkos utakat járnak be. Megadott irány nélkül, hol itt, hol ott jelenik meg valami, ami az adott pillanatban fölkelti figyelmét. Mindezeket a részeket a lélek fogja össze, a lélek kapcsolja össze a hétköznapit a magasztossal, az anyagit a szellemivel.
A lélek szerénységre is tanít. A test önző – a lélek alázatos. A lélek biztosítja számunkra azt a képességet, ami által önmagunk fölé emelkedhetünk, hogy észrevegyük mások szükségleteit is, s hogy érzéssel reagáljunk azokra. Lélek nélkül a test önző vágyai rabszolgasorba hajtanak, s végső fokon elpusztítanak minket. A lélek lényünk magasztos fele, állandóan fölfelé törekszik, ahogy a gyertya lángja, szüntelenül igyekszik minket az Örökkévalóhoz kapcsolni. Próbáljon ám a test a földön marasztalni – a lélek képes minket ezen túl is felülemelni.

* * *


Egyszer egy szeretett rabbi, még kisfiú korában egy gyerekcsapattal játszott. A gyerekek sorra felkapaszkodtak egy létrára. Egyiküknek sem volt mersze egészen a létra tetejéig mászni, de őbenne nem volt félelem. A nagyapja később megkérdezte tőle: – Te miért nem féltél, amikor a többiek mind féltek?
– Mert a többiek, miközben másztak, folyton lefelé néztek – válaszolt a gyermek. – Látták, milyen magasan vannak, és megijedtek. Én kapaszkodás közben csak fölfelé néztem. Láttam, milyen alacsonyan vagyok, és szerettem volna följebb jutni.

 

Test és lélek – miért állnak szemben egymással?

A test és a lélek örök csatában áll egymással; minden emberi konfliktus a test és lélek kettősségéből, a testi valónk s a magasztosabb iránti vágyunk közötti feszültségből fakad. Miért van ez így?
Azért, mert az Örökkévaló két külön lépésben teremtette a testet és a lelket: előbb vette a föld porát, majd életet, lelket lehelt belé2. Miért teremtette az Örökkévaló az ember testét és lelkét külön-külön, mikor más teremtményekét mind egyszerre teremtette? Azért, hogy az ember sose feledje: két különböző erő dominál az életben, a testi és a lelki erő. A testi a lentről való, miként a por a földről, míg a lelki a lehető legnagyobb magasságból származik: magától az Örökkévalótól. 
Test és lélek a kezdetekben harmóniában működött. A test elismerte, hogy szerepe a lélek megnyilvánulásainak hordozójáé, a lélek elismerte, hogy az Örökkévaló akaratának végbeviteléhez szüksége van a testre. Ádám és Éva következésképp „nem szégyellik mezítelenségüket”3, mivel az olyan ártatlan volt, mint az újszülött mezítelensége.
Ilyenformán tehát az első bűn hozta létre az én-tudatot, megszületett a független, önös ego, elkülönült az Örökkévaló akaratától és szándékaitól. Ádám és Éva „szemei megnyíltak”, s szégyellni kezdték mezítelenségüket4, mivel testüket már önálló egységként érzékelték, s úgy érezték, nemi vágyuk elválasztja őket az Örökkévalótól kapott küldetésüktől. Emberi szükségleteink két részre szakadtak: anyagi és lelki vágyakra. És attól a pillanattól fogva küldetésünk magába foglalja a test és lélek közötti harmónia visszaállítását is.
Ilyenformán tehát két elemből vagyunk egybegyúrva, amelyek olyanok, akár a két iker, Jákob és Ézsau, akik már anyjuk méhében tusakodtak egymással. Jákob volt a jámbor, a tudós, Ézsau a harcos, a tettek embere5. A test a bennünk lakozó harcos. A test adja azt az erőt, amelynek révén képesek vagyunk megbirkózni a világ kihívásaival. Ebben az anyagi világban a test a védtelen lélek megóvására szolgál. Másfelől azonban a lélek nélküli test céltalanná, lelkiismeretlenné és rosszindulatúvá válik.
És e szétválás mégis fennmarad. A lélek számára a test elsődlegesen egy mellette tornyosuló erő, amelynek minduntalan engedni kénytelen. Amíg a lélek a szellemiség eksztázisára törekszik, a testnek táplálkozásra és alvásra van szüksége. A test számára a lélek elsődlegesen zavaró körülmény, lelkiismeret, amely unos-untalan korlátozza működését.
Miért adott lehetőséget az Örökkévaló egy ilyen konfliktusra? Azért, mert a léleknek feladatokra van szüksége, a testnek pedig kifinomításra, s a kettejük közötti feszültség mindkettőből a legjobbat hozza ki. A testnek és a léleknek végső soron be kell látnia, hogy erősebb a másikkal együtt, mint nélküle. Épp a test ellenállása az, ami kiváltja a lélek alkotókészségét, a lélek irányítása pedig lehetővé teszi a testnek, hogy erejét jóra alkalmazza. A rohanó folyó is hordoz energiát, ám mikor gátat építenek rá, s ezt az energiát igába fogják, az sokszorosára erősödik.



Hogyan kezeljük ezt a konfliktust?

E test és lélek közötti konfliktus kezelésében az első lépés tudomásul venni, hogy ez a küzdelem létezik, hogy tudatában legyünk e két különböző erő létezésének. Amíg azt hisszük, hogy egyetlen egység vagyunk, ez lényünkben zavart, e zavar pedig bénulást okoz. Ide-oda ingázunk testünk és lelkünk igényei között, s nem ismerjük fel, hogy mindkettőnek eleget kell tennünk. Egyik nap erényesek vagyunk, másik nap önzők; egyik nap tettre készek, másik nap húzzuk-halasztjuk dolgainkat.
A test és lélek közötti feszültséget nem azzal oldhatjuk fel, hogy megtagadjuk valamelyiket, hanem úgy, hogy egyetlen cél, az anyag spiritualizálása érdekében egyesítjük őket: a test minden erejét és tapasztalatát úgy irányítjuk, hogy kövesse a lélek nemes és transzcendens törekvéseit.
Test és lélek egyesítésének egyetlen módja, ha felismerjük, hogy az Örökkévaló magasan fölötte áll korlátozott önmagunknak, sokkalta magasztosabb akár a testnél, akár a léleknél. Ez a felismerés alázatot kíván, azonban az ember eredendően önző. A lélek, transzcendens jellegénél fogva könnyebben emelkedik felül az önzésen, mint a test. Tanulás és tettek által fegyelmezni tudja a testet, képes megérteni valódi küldetését. A test csak ezután teljesedhet ki igazi jelentőségében. Csak ez után érheti el, hogy a lélek hordozójaként szolgáljon, és ne a maga erejétől hajtva, saját szükségleteiből merítse energiáit. Mindazonáltal létezik „lelki dölyf” is: mikor magunkba zárkózunk, s megtagadjuk a testet és annak szükségleteit. Az aszkétizmus azonban nem megoldás. Az Örökkévaló azért adott nekünk testet, hogy jobbítsuk, s fölemeljük, hogy testünk társául szegődjön lelkünknek annak útján.
A test és lélek közötti szembenállást úgy is kezelhetjük, hogy hagyjuk a lelket sóvárogni, a fennköltség felé igyekezni. Mit jelent ez a gyakorlatban? Mindig tudatában kell lennünk annak, hogy nem pusztán anyagi lények vagyunk. Igen: kell ennünk és aludnunk, számlákat kell kifizetnünk, de nem ezért vagyunk itt. Azért vagyunk itt, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki lelkünkből, s pallérozzuk testünket. Testünk fizikai jellege miatt azonban elkerülhetetlenül belesüppedünk az anyagi világ mocsarába. Ez nem minden szomorúság nélkül való, s lelkünket feljajdulásra készteti. Figyeljünk hát fel lelkünk jajszavára, mikor különb táplálék után sóvárog. Halljuk meg a belső hangot, amikor lelkünk, látva, hogy csak az anyagi világ dolgaival foglalkozunk, hangot ad kétségeinek és szomorúságának. Bízzunk saját belső hangunkban.

Ám lelkünknek akkor is gondolnia kell testünkre és anyagi szükségleteinkre, mikor a transzcendens után sóvárog. Ahogyan a bölcsek tanították: „Fuss, miként a gazella… hogy teljesítsd mennyei Atyád akaratát.” 6 A léleknek rohannia kell, sóvárognia, de úgy kell futnia, mint a gazella. Ahogy a gazella még menekülés közben is „hátrafordítja fejét a hely felé, ahonnan menekül”, 7 ugyanúgy kell nekünk a transzcendens utáni kívánkozásunkban is mindig szemmel tartanunk az anyagi valóságot, amely elől menekülünk, s nem szabad felednünk, hogy a mennyekbe emelkedés célja mindig a földre való visszatérés.
Mikor felismertük a lelkünket, meg kell tanulnunk, hogyan működik. Látnunk kell, hogy lelkünk egy magasztosabb spirituális helyről származik, s az a feladata, hogy megpróbálja életünkbe bevezetni az Örökkévalótól eredőt. Meg kell tanulnunk, hogy a lélek vezet minket a Tartalmas élet felé, s hogy tápláljuk, ahhoz tanulnunk kell, és meg kell ismerkednünk az Örökkévaló bölcsességével. Az ima az a lelki létra, amely minket lentről felvezet; az ima s nem az anyagi világ nyújt igazi otthont nekünk, egy olyan helyet a testünkön belül, ahol a lelkünk nyugalmat s távlatokat talál. Ezért olyan fontos imával kezdeni a napot: hogy megfelelő távlatba helyezzük általa mindennapjainkat s az anyagi világot.
Végezetül: test és lélek egyesül az erényes cselekedetekben. Nem elegendő bátorítanunk s iskoláznunk lelkünket: testünk segítségével kifejezésre kell juttatnunk: segítenünk kell a szükséget szenvedő szomszédon, a nehéz helyzetbe került idegenen, ennivalót s ruhát kell adnunk valakinek, akinek nem telik rá. E tettek többé válnak egyszerű jócselekedeteknél; lelkünk életbevágóan fontos táplálékává lesznek, olyan eszközökké, amelyek által testi mivoltunkat lelkünknek megfelelően irányíthatjuk. Ha a lelket figyelmességgel, nyíltszívűséggel s pallérozott viselkedéssel tápláljuk, az igazi láng hevével és intenzitásával bontakozik ki bennünk, s emeli magával testünket is.

* * *


Egyszer egy férfi egy híres bölcshöz indult. A városába érkezve megkérdezte, merre találja a bölcset, mire egy városszéli, düledező viskóhoz vezették. A viskóban csak egy megroskadt ágy és egy könyvekkel teli asztal állt, s az asztalnál idős ember ült, és olvasott. A jövevényt megrázta a látvány.
– Hát a bölcs hol lakik? – kérdezte az idős férfit.
– Én vagyok az, akit keresel – válaszolta az. – Mi zaklat föl ennyire?
– Az, hogy nem értem. Híres bölcs vagy, sok tanítvány vesz körül. Nevedet ismeri az egész ország. Nem méltó hozzád, hogy ilyen viskóban laksz. Neked palotában a helyed.
– És te hol laksz? – kérdezte a bölcs.
– Van egy szép udvarházam, pazarul berendezve.
– És mivel keresed a kenyered?
A jövevény elmondta, hogy üzletember, évente kétszer elutazik egy nagyvárosba árut venni, amit aztán hazaszállít és elad a helyi kereskedőknek. A bölcs figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte, hogy hol szokott megszállni abban a városban.
– Egy kis fogadó kis szobájában – válaszolta a jövevény.
– És ha valaki ilyenkor beállít hozzád, nem kérdezheti-e: “Miért laksz gazdag üzletember létedre egy ilyes kis szobában?” Erre te felelheted: “Most éppen úton vagyok, ez is elég. De gyere el az igazi otthonomba, és majd meglátod, hogy az egészen más.” Látod, barátom – folytatta a bölcs –, nálam is ez a helyzet. Én is csak úton vagyok ebben az anyagi világban. Az otthonom nekem is egészen más. Gyere el az én lelki otthonomba, s látod majd, hogy palotában lakom.



Hogyan tápláljuk lelkünket napjainkban?

Test és lélek csatája napjainkban hevesebb, mint eddig bármikor. Az anyagi világ, amelyhez testünk vonzódik, soha nem látott virágzását éli. Magas életszínvonalon élünk, technikai tudásunk révén számos kínzó problémát meg tudunk oldani. Ugyanakkor azonban lelkünk táplálékra éhes.
Lelkünket jobban kell táplálnunk, mint eddig valaha is. A lélek tápláléka a tanulás és az erény. Ezért olyan fontos, hogy a lehető legkorábban elkezdjük a lelki értékek tanítását és formálását. A feladat azonban ezzel még nem ér véget. A megoldás lényege, hogy ne meghiúsítani próbáljuk a test és a lélek közötti csatát, hanem igyekezzünk megérteni a célját, s béküljünk meg a feladattal. Ha egyszer a test elismeri a lélek uralmát, s megbékél ikertestvérével, a feszültség könnyen igába hajtható. Akkor pedig a test olyan erővé válik, amely mind magasabb régiókba emeli a lelket, olyan magaslatokba, ahová egyedül egyikük sem jutna el.
Így hát legközelebb, mikor tükörbe nézel, kérdezd meg önmagadtól: – Mi ez itt előttünk? A testemet azt látom, de látom-e benne a lelket? Megadom testemnek mindazt, amit igényel, de vajon ugyanilyen gonddal bánok-e lelkemmel is?
És végezetül: – Tudom, mi kell nekem, de vajon tudom-e, hogy én mire kellek?

* * *


Az ember szárnyai

A Rebbe egyszer arra biztatott egy tehetséges diákot, hogy szabadidejében ösztönözze tanulótársait: ne csak iskolai, de lelki tanulmányaikra is fordítsanak figyelmet.
– Már így is annyi az elfoglaltságom, hogy elképzelni sem tudom, hogyan jutna erre is időm – felelte a diák, s ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy a Rebbe még sokkalta elfoglaltabb, mint ő. – Őszintén megvallva, nem tudom, honnan meríti a Rebbe ezt a sok erőt és kitartást a munkájához – mondta.
– Mindenkinek van teste és lelke – válaszolta a Rebbe. – Úgy vagyunk ezzel, mint a madár a szárnyával. Képzeld csak el: ha a madár nem tudná, hogy a szárnya repülésre való, és csak teherként cipelné. Amikor egyszer verdesni kezdene vele, akkor venné csak észre, hogy a szárnya az égre röpíti. Mindannyiunknak van szárnyunk: a lelkünk. A lelkünk képes olyan magasra emelni minket, amilyen magasra vágyunk. Csak meg kell tanulnunk használni.

  • Küldés emailben

Fejezetek