19b. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Terumá – A hajléktalan Isten

A hajléktalan Isten
„Készítsetek nekem szentélyt, hogy bennük lakozzam” – írja eheti szakaszunk, amikor a sivatagi isteni hajlék, a Miskán megépítéséről beszél (2Mózes 25:8.). Bölcseink szerint nem véletlen az elírás. A „bennük”, minden egyes emberre utal: „Azért áll bennük és nem benne, mert ez Izrael minden egyes tagjára utal”.
A Midrás egy másik helyen (Tánchuma, Nászo) a következőképpen fogalmaz: „Amikor az Örökkévaló megteremtette a világot, megkívánta, hogy lakhelye legyen az alanti kozmoszban.”
Isten hajléktalan lett volna? Hát nem azt olvastuk két hete, hogy Isten áttörte az Ég és Föld közötti határt és kinyilatkoztatott a Szináj hegynél? A zsidó néppel megtörtént a találkozás. Akkor miért volt szükség még egy külön lakhelyre? Eleve mit takar az „Isten hajléka” fogalom, hát nem abban hiszünk, hogy a mindenható Isten mindent kitölt és mindenütt ott van, „nincs hely rajta kívül”? Minek neki még egy külön lakhely?
Istennel való kapcsolatunk kétirányú. Időnkét, minden előzmény nélkül, úgy érezzük, Isten közelségében vagyunk. Meghalljuk Isten hívó szavát, és elindulunk felé. Az Égben megmozgatják lelkünk kötelékének felső csücskét. Erős hitűnek, elkötelezettnek és szentnek érezzük magunkat. Azonban, ahogy múlnak a hetek és a napok, fellángolásunk és lelkesedésünk is alább hagy. Lassan visszatérünk a régi kerékvágásba. Ez az az időszak, amikor saját kezünkbe kell vennünk helyzetünket. Aprólékos munkával és bizonytalanságot nem ismerő elszántsággal elkezdjük építeni saját szentélyünket. Intelligenciánk, érzelmi világunk és a cselekvés szintjén egyaránt tudatosan fejlesztjük az Istenhez való kapcsolatot. Ez az út sokkal lassabb és sokkal kevésbé látványos, de az eredmény valós. Nem egyszeri fellángolások csalóka euforikus érzését adja, hanem az isteni közelség tudását és megtapasztalását.
Olyan ez, mint amikor egy világhírű előadó előadását hallgatjuk meg. Minden felkészülés nélkül is úgy érezzük, hogy vele együtt szárnyalunk. Értjük és érezzük a bemutatott témát. Öröm és megelégülés érzése áraszt el bennünket a téma magaslataiba való eljutás által. Ahogy azonban vége van az előadásnak, nem tudjuk már ugyanúgy, egy az egyben visszaadni az ott elhangzottakat. Egy-két nap vagy hét után, van úgy, hogy már a témájára sem emlékszünk teljesen. Egészen más az, amikor saját magunk tanulunk, és aprólékos munkával fejlesztjük tudásunkat. Lehet, hogy az eredmény kevésbé látványos és áttörő, de az amit elérünk, az valóban a mi sajátunk.
A Szináj hegynél az Örökkévaló megmutatta magát a zsidó népnek és ez által az egész világnak. A reveláció óriási volt. A nép számára egyben olyan megrázó, hogy a Midrás szerint ebben az emóciókkal teli fellángolásban a lelkük minden isteni szóra el is hagyta testüket. Istennek mintegy újra kellett éleszteni őket minden mondat után, vissza kellett hoznia őket a fizikai valóságba. Csodálatos isteni találkozás. Csakhogy ez az isteni közelség teljes mértékben felülről indult, így nem csoda, hogy a fent említett előadás példájához hasonlóan a zsidó népnek sem tartott sokáig az átható élmény hatása. Alig telt el egy pár nap és készítettek maguknak egy aranyborjút, a bálványokhoz tértek vissza. Az isteni reveláció felemel, de nem hoz átható változást. Az igazi változáshoz saját munkára, a szentély megépítésére van szükség. Igazi lakhelyet akkor teremthetünk, ha magunk tesszük Istennek otthonossá ezt a fizikai világot.
Tény, hogy hitünk szerint Isten mindenütt ott van, mindent kitölt, mindent minden pillanatban újra teremt. De ezt a tényt nem érezzük és nem látjuk, ezt csak hisszük. Az isteni lakhelyre nem Istennek, hanem nekünk van szükségünk. Az isteni lakhely nem más, mint az a hely, ahol úgy érezzük, Isten bennünk otthon van.
A kocki rebbe szokta volt mondani: „Isten ott van, ahova beengeded”.
  • Küldés emailben

Fejezetek