19. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Terumá (2Mózes 25:1–27:19.)

Trumá

Kinek fontos a pénz…

„És ez legyen az adomány, amit vegyetek (fogadjatok el) tőlük: arany, ezüst és réz. Kék bíbor, piros bíbor, karmazsin, ábisszus és kecskeszőr. Pirosra festett kecskebőrök, táhásbőrök és sittim fák. Olaj, világításra, illatos fűszerek a kenetolajhoz és a füstölőszerekhez…” (Exodus, 25, 3-8).
Íme az első adomány-gyűjtés leírása, melyet az első Szentély megépítése érdekében végeztek.
Az adomány, adakozás (cödáká) állandóan visszatérő téma a zsidók történetében, s ebben a pénz különleges szerepet tölt be.

* * *

Sokan megkérdőjelezték Bölcseink azon megállapítását, miszerint „az igaz emberek (cádikok) szemében a pénzük nagyobb fontossággal bír, mint a testük” (Szóta, 12).
A Talmud azzal indokolja ezt a furcsa megállapítást, hogy a cádikok azért tesznek így, mert „nem lopják a pénzüket”. E megállapítás azonban magyarázatra szorul.
Az igaz emberek, a cádikok – szokta volt mondani Meir Shapira, a lublini rabbi – tudják, mennyi jót lehet a pénzzel tenni. Életet menteni, szegény sorsú zsidókat támogatni, cödókét adni, vallásos intézményeket létesíteni – se vége, se hossza, mi mindent lehet tenni, de csak pénzzel – kezek vagy lábak segítségével aligha. Ezért értékelik tehát a cádikok jobban a pénzt saját testüknél.
Más elbírálás alá esnek persze azok, akiknek csak arra kell a pénz, hogy saját jólétüket biztosítsák.

* * *

A Tóra-magyarázók felvetik, vajon honnan volt a zsidóknak mindaz, amivel hozzájárultak a sivatagi Hajlék (Miskán) felépítéséhez? Igaz, hogy Egyiptomból nem üres kézzel távoztak, meg a vízbefúlt üldözőktől is sok mindent zsákmányoltak – de honnan volt, például, sittimfájuk?
A kérdésre a Midrásban találjuk meg a választ.
Midőn Jákob ősapánk családjával lement Egyiptomba, Hebronból előbb Beér-Seva felé vette útját. Ez a kitérő feleslegesnek tűnne, ha nem tudnánk, hogy azért zarándokolt Ábrahám városába, hogy ott kivágja – az egykor Ábrahám által ültetett – sittim fákat, majd magával vigye Egyiptomba. Ott elraktározták, de halála előtt meghagyta fiainak, ha eljő az óra és távoznak Egyiptomból – ezeket a fákat vigyék magukkal. Mikor az Örökkévaló azt parancsolja majd nektek – vetítette Jákob előre a jövőt – építsetek szentélyt, akkor majd szükségetek lesz ezekre a fákra…
A Midrás szerint ezek gyönyörű szálfák voltak, nem volt bennük egy göb se. (Midrás Rábbá, Brésit, 84, 4 és Smot, 38,8
Amikor a Szentély építésének parancsa elhangzott – Mózes nem is értette, miről van szó. Benne ugyanaz a gondolat merült fel, mint később Salamon királyban – az első jeruzsálemi Szentély felépítésekor – …”hát lakhat-e Isten a földön? Hiszen az ég, sőt az egek egei sem képesek befogadni téged – hát még ez a ház, amit én építettem!” (Királyok könyve, 1, 8, 27).
És a Mózes által , a pusztában létrehozandó Hajlék még sokkal kisebb volt, mint amit Salamon később épített.
Mózes tehát, aki felismerte Isten végtelen nagyságát, képtelen volt elképzelni, miként lehetséges Istennek „házat” építeni? Hogyan férhet bele végtelen nagyságával a megadott méretek szerinti Hajlékba?
„Mondá neki az Örökkévaló: nem úgy van az, ahogy te gondolod – itt eszmei méretekről van szó – és így elég, ha a Hajlék akkora lesz, amilyenre előírtam, vagyis húsz könyök a hossza, húsz a szélessége és nyolc a magassága, és én majd összehúzom magam, azaz dicsfényemet, egyszer egy könyöknyire…” (Smot Rábbá, 34, 1).
A Shiná, az Istenség öncsökkentése (Cimcum), a kabbala egyik alaptétele. Ezt abból az elvből származtatják, hogy a világnak magának nem volna helye az Istenség határtalan kiterjedése mellett, ha az Istenség nem „húzná össze magát” , azaz nem kicsinyítené saját nagyságát a világ és lakói létezésének érdekében.
Mindehhez rabbi Tanchumá Midrása hozzáteszi, hogy az Örökkévaló hajlandó lemondani égi Szentélyéről – amit a próféták megénekeltek s amely az egész világot betölti – és megelégszik azzal a szerény, földi Hajlékkal, amit a zsidók – jó szívvel – építenek neki.
A tanulság – kézenfekvő. Nem a nagyság, a fizikai terjedelem, vagy számbeli fölény a lényeg, hanem a szellemiség, a zsidó nép és Isten kapcsolatának bensőséges volta. Nem azért szeret benneteket az Örökkévaló, mert sokan vagytok, hiszen ti vagytok a legkisebb a népek között – mondja a Tóra. Csak a pogányok építették templomaikat bálványaik méreteihez igazodva. A Láthatatlan Istennek elég a húsz könyök hossz és húsz könyök szélesség…

* * *

A Midrás-irodalomban, azokról az értékekről (arany, ezüst, stb.) amelyeket a pusztában gyűjtöttek össze, érdekes magyarázatot kapunk. Rés Lákis szerint a világ nem volt arra érdemes, hogy aranya legyen. Létjogosultságát az adta meg, hogy a Hajlék, illetve a Szentély egyes edényeit és felszereléseit aranyból készítették.
Egy másik gondolatmenet a nemesfémeket bizonyos népekkel azonosítja: „Az arany – az Bábel, amely aranyfejű bálványhoz hasonlít” (Dániel, 2, 32). „Az ezüst – az Média, míg a réz – Hellász” (uo.).
A vasat- mondja a Midrás bizonyos éllel – se a Hajléknál, se a Szentélynél nem említik, mert az Edomra (Rómára) emlékeztet, arra az Edomra, mely rombadöntötte a Templomot.
Ezért – vonja le a Midrás a végső következtetést – az idők végezetéig az Örökkévaló minden néptől hajlandó ajándékot elfogadni, kivéve Rómát, mely a zsidók örök ellensége.
Igazság szerint Bábel is rombadöntötte a (első) Szentélyt – jegyzi meg a Midrás – akkor az mennyivel jobb, mint Edom-Róma? Bábel nem rombolta le alapjáig, mint Róma – szól a magyarázat – mely még a helyét is felszántotta… (Smot Rábbá, 35, 5).

* * *

Az adakozás szokásával kapcsolatosan sok történet forog közszájon, gazdag és fukar zsidókról, bölcs rabbikról, akik néha a lehetetlent próbálták meg – adakozásra bírni a zsugori, önző gazdagokat.
Mordecháj Bennett rabbi egy, a fukarságáról ismert újgazdagtól próbált adományt kicsikarni – jótékony célokra – de sikertelenül. A rabbi kérésére egyre csak azt hajtogatta, hogy ő a jótékonyságot titokban gyakorolja, hogy ne tudjon róla senki…
– Furcsa, nagyon furcsa – mondta neki a rabbi – azok a vétkek, amiket titokban követ el, vigyázva arra, nehogy kitudódjanak – a végén mégis közszájon forognak. Ezzel szemben az ugyanilyen módon gyakorolt jótékonyságra sosem derül fény, soha, senki nem hallott róla. Furcsa, és szinte csodával határos, mondhatom.
A dubnoi Maggid ugyancsak egy nagyon gazdag, de annál fukarabb zsidót akart rávenni, gyakoroljon jótékonyságot. De az hajthatatlan maradt.
Mielőtt a Mággid távozott volna tőle halkan megjegyezte:
– Tudja meg, jó uram, Ön hivatalos (mzumán) a túlvilágra (vagyis halála után egyenesen a mennyországba kerül).
– Mit jelentsen ez – kérdezte zavartan nevetgélve a fösvény – azért, mert nem adok jótékony célra, részem lesz a túlvilági üdvösségből?
– Nos, figyelj, elmondom – kezdte a Mággid, rátérve a tegezésre. – Élt egyszer valahol egy gazdag és zsugori zsidó, aki soha, egyetlen fillért sem adott senkinek. Végrendeletében meghagyta, minden pénzét, vele együtt, tegyék a sírjába. Nem volt mit tenni, a végrendeletet teljesíteni kellett.
Amikor az illető az égi felsőbíróság színe elé került, ott azonnal kiderült, hogy bizony életében soha nem segített senkinek. Amikor ezt számon kérték tőle, azt válaszolta, nem tudhatta, hogy abban a csaló világban ki a rászoruló, kinek kell valójában adni. Ezért – védekezett – magammal hoztam minden vagyonomat és itt osztom ki a rászorulók között.
Az érdekes okfejtést meghallgatták, megtárgyalták és olyan határozatot hoztak, amennyiben találtatik még két olyan zsidó, aki hasonlókép cselekedett – akkor jogosult a túlvilági életre.
Keresték, kutatták, de csak egyetlen ilyen emberre leltek, Korachra, akit vagyonával együtt nyelt el a föld.
– Na már most – fejezte be a Mággid történetét – éppen rád várnak. Te vagy a harmadik. Ez már egy mzumán (vagyis három ember), s így formálsz magadnak jogot a túlvilágra…

Az adakozás tudománya

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Mondd Izrael fiainak, gyűjtsenek adományokat részemre mindenkitől, akit erre indít szíve szándéka…készítsenek nekem Szentélyt, hogy köztük lakozzam…” (Exodus, 25, 1-9).
A szakasz a pusztabeli Szentély (Hajlék) felépítését és az erre való gyűjtés történetét írja le, igen nagy részletességgel. Az adakozás – a Trumá – a zsidó élet egyik lényeges alkotóelemévé, a zsidó nép meghatározó magatartásává vált. Bölcseink kesernyésen meg is jegyzik, hogy a zsidó ember kész mindenre adakozni, ha felkérik, aranyborjúra éppúgy, mint a Szentély céljára.
A Hajlék felállítására rendezett gyűjtőakció különösen jól sikerült, mivel a szükségesnél sokkal több arany, ezüst és egyéb érték jött össze, ezért le is állították.
Őseink adakozási hajlandósága ma is jellemző a zsidóságra. Számtalan karitatív intézmény működik ma is, mint pl. a Joint, az Egyesült Gyűjtőakció stb., amelyek adományokból tartják fent magukat. A haszid világon belül az adakozás – a cödáká – már szinte művészi szinten működik.

* * *

„Akit erre indit szíve szándéka”
Rási értelmezése szerint az adakozásnak jó szívvel kell történnie (nem úgy, mintha fogat húznának).
A radomszki rabbi Slómóhoz egyszer elment egy, fukarságáról közismert gazdag híve, és „pidjon nefes”-ként (lelke váltságdíjaként) egy nagyobb összeget tett le az asztalra. A rabbi azonban visszaadta neki a pénzt, nem volt hajlandó elfogadni tőle.
Hívei nem értették a rabbit, hiszen nagy szüksége lett volna a pénzre, ezért meg is kérdezték tőle.
– Ha láttátok volna – mondta a cádik – mennyire örült, amikor visszavette a pénzt, nem kérdeznétek, miért adtam vissza…

* * *

Reb Dávid, az aszimovi rebbe, felkeresett egy gazdag zsidót, annak egy távoli rokona érdekében, mivel az olyan szegény volt, hogy szinte ennivalóra sem tellett neki. A gazdag rokonnak azonban nemigen akaródzott eleget tenni a „megtiszteltetésnek”, arra hivatkozott, hogy ő alig ismeri ezt a rokonát.
Ekkor a rebbe azt kérdezte tőle:
– Mondd, szoktál te naponta imádkozni?
– Micsoda kérdés – felelte – a rebbe feltételezi, hogy én nem imádkozom?
– Tehát imádkozol – folytatta a rebbe – akkor mondd meg azt, hogy’ kezdődik a Smona eszrében (a 18 áldás) az első?
– Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene – felelte már türelmetlenül.
– És kik voltak ezek? – faggatózott tovább a rebbe.
– Micsoda kérdés? Hát Ősapáink…
– És mikor éltek ezek az ősapák? – így megint a rebbe.
– Hát többezer éve – mondta mérgesen a zsidó.
– Így van – fejezte be a kérdezősködést a rebbe – te pedig a több ezer éve elhunyt ősök, távoli rokonaink érdemében kéred Isten segítségét. De egy most élő és nélkülöző emberen nem vagy hajlandó segíteni, arra való hivatkozással, hogy távoli rokon…

* * *

A wurkai reb Jichák felkeresett egy nagyon tehetős, de igen szűkkeblű embert, akiről köztudomású volt, hogy eleddig még egy fillért sem áldozott jótékonyságra. A rebbe arra kérte őt, segítené ki – egy nem túl nagy összeggel – egyik, méghozzá saját, rokonát. Természetesen a zsugori ember a kérést elutasította. A rebbe végighallgatta a nemleges választ, de ezek után sem távozott el, hanem nyugodtan ült tovább.
– Rebbe – vesztette el a gazdag ember végül a türelmét – megmondtam, hogy nem adok…
De a rebbe csak nem mozdult, mintha várt volna valamire.
– Rebbe, kár az ideéért – szólt megint az ember – nem változtatom meg az elhatározásom, semmi értelme, hogy tovább várakozzék.
– Van értelme, hogy várjak – felelte a rebbe. Tudod jól te is, hogy az emberben két ösztön lakozik és tevékenykedik: a Jó és a Rossz Ösztön. A Rossz Ösztön eredendően van benne az emberben, a születése pillanatában betelepszik az ember agyába, szívébe, és onnan fejti ki „áldásos” tevékenységét. Ezzel szemben a Jó Ösztön csak 13 éves kortól, a bár-micve pillanatától van jelen és képes jelenlétét érzékeltetni. Ebből következik az, hogy a Rossz Ösztön az idősebb és ezért ő beszél mindig elsőnek.
Nálad a Rossz Ösztön már elmondta a magáét, most tehát várok, hogy a fiatalabb, a Jó Ösztön is szóhoz jusson.
A rebbe szavai megtették hatásukat, a gazdag fösvény végül mégis odaadta a kért adományt.

* * *

Egyszer egy szegény, földhözragadt zsidó a nikolsburgi reb Smelkéhez fordult adományért, mivel neki és családjának még a betevő falatot sem volt miből megvenni.
Pénz nem volt otthon, így reb Smelke odaadta a felesége aranygyűrűjét.
Megtudván ezt a rebecen, jajveszékelni kezdett:
– Mit tettél, Smelke? Hiszen ebben a gyűrűben egy értékes gyémánt van!
Reb Smelke ekkor gyorsan a kéregető után szalasztott valakit, s amikor az visszajött, a rebecen izgatottan kérdezte:
– Megtaláltad?
– Megtaláltam.
– És visszavetted a gyűrűt?
– Nem vettem vissza – felelte – hiszen a rebbe nem mondta, hogy kérjem vissza. Csupán annyit mondott, hogy találjam meg a kéregetőt és figyelmeztessem, nehogy olcsón adja el a gyűrűt, hiszen van benne egy értékes gyémánt…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek