20b. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Tecáve – Az igazi vezető törölteti a nevét

Az igazi vezér törölteti nevét
Tekintélyes vezető és az erkölcs
Az emberek szeretik, ha egy erős vezető „fogja a kezüket”, ha egy tekintélyes irányítója van közösségüknek, népüknek. Olyan vezérre vágynak, aki „válla magasságától kiemelkedik a többiek közül” (1Sámuel 9:2.), aki biztonságérzetet és büszkeséget ad nekik. Egy nem rég végzett kutatás szerint, Magyarországon is, az emberek többsége a tekintélyelvű vezetést tartja a legfontosabbnak a politikai vezetés szempontjából.
Igen ám, de mi történik akkor, amikor egy nagyra tartott karizmatikus vezetőről kiderül, hogy személyes erkölcsi magatartása nem példamutató, a tekintélyes álarc mögött egy gyenge és romlott lélek bújik meg? Sorolhatnánk a történelem legkülönbözőbb eseteit Bill Clintontól, Mose Kacavig, ahol a személyes erkölcsi botlás társadalmi vitába vezetett: Kell-e, szabad-e, karizmatikus vezetőink személyes életvitelét, népük vezetésének kérdésével kevernünk? Nem-e az a lényeg, hogy tekintélyükkel, bölcsességükkel, talpraesettségükkel és személyes varázsukkal hozzáértően sikerre vigyék országuk sorsát? Miért kell személyes hálószobájuk és bankszámlájuk ügyét hivataluk asztalával keverni?
Ezek a kérdések egy sor még alapvetőbb kérdést is felvetnek: Mi a valódi vezető legfontosabb erénye? Melyek azok a gyakorlatok, amelyek által a vezérek megtarthatják hitelességüket?
A szerénység mindenek előtt
A Midrás szerint (Smot Rábá 2:2.), amikor az Örökkévaló a zsidó nép első vezetőjének, egyiptomi megváltójának keresett megfelelő jelöltet, azért esett választása Mózesre, mert egy alkalommal azt látta, hogy a sivatagi pásztorfiú nem rest egy a nyájtól elszakadt kis bárányt is felkutatni, és életét kockáztatni azért, hogy visszavigye nyájához. Hiába nélkülözte Mózes a karizmatikus vezető legfontosabb erényét, a jó beszéd készséget, mégis a héberek kivezetésére éppen szerénysége és mérhetetlen önfeláldozás-készsége tette alkalmassá.
A szerénység jelentőségét későbbi zsidó vezető kiválasztásánál is megtaláljuk. Amikor Sault a zsidó nép első királyát kenték volna fel, a Tánách, a Biblia elbeszélése szerint (1Sámuel 11:22.) sehol se találták az ifjú jelöltet. Ő szerénységében ugyanis elrejtőzött a poggyász mellett. Dávid, Saul utóda esetében pedig, Isten külön figyelmeztette a király-jelöltet kereső Sámuelt, a felkenő prófétát: „Ne tekints ábrázatára és termetének magas voltára; mert nem úgy, amint az ember néz, – mert az ember a szemre néz, az Örökkévaló pedig a szívre néz.” (Uo. 16:7.)
Azt mesélik, hogy egyszer a híres Choféc Cháim, Jiszráél Méir Kágán (1838-1933) egy bizonyos vezető pozícióra egy olyan tanítványát kérte fel, de az azzal ellenkezet, hogy úgy érzi, ő nem rátermett erre a posztra. Erre a Choféc Cháim így szólt: „Valóban azt gondolod, hogy olyan embert kellene kineveznem, aki meg van győződve arról, hogy ő hivatott erre a pozícióra?”
Hova tűnt Mózes neve?
Azóta, hogy Smot könyvében megjelent Mózes személye, ez a hét az első, hogy neve nem szerepel szakaszunkban. Ő maga szerepel, hiszen már a szidra első mondata hozzá szól (2Mózes 27:20.): „Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak neked tiszta, törött faolajat a világításra, hogy felgyújtsátok az örökmécset.” Mégis látszik, hogy koncepciózusan, a Tóra nem a megszokott „És szólt az Örökkévaló Mózeshez…” felvetéssel kezdi, hanem kerüli Mózes nevének említését, és inkább egyes szám második személyben ír róla. Mi ennek a furcsa változásnak az oka?
A kommentárok szerint (Bál háturim, Jákov ben Áser rabbi 1269-1343, Ki tiszá) ez egy kronológiailag korábban, de a Tórában csak később olvasható (jövő heti szakasz) történt esethez vezető vissza. Nem sokkal a szináji kinyilatkoztatás után, mikor Mózes még a hegyen tartózkodott, hogy írásban is átvegye a tíz parancsolatot, a zsidók elkövették a sivatag legnagyobb bűnét: Aranyborjút készítettek maguknak, és azt kezdték bálványként tisztelni. Isten annyira felbőszült, hogy az egész népet ki akarta irtani, és a következő ajánlatot tette Mózesnek (2Mózes 32:10.): „Hagyj engem, hogy felgerjedjen haragom ellenük és elpusztítsam őket és tegyelek téged nagy néppé!” Mózes azonban nem fogadta el az ajánlatot, ragaszkodott népéhez, sőt Istent ultimátum elé állította: Ha megbocsátod vétküket, jó. „Ha pedig nem, törölj ki engem, kérlek, könyvedből, amelyet írtál.” (Uo. 32.)
Isten végül elfogadta Mózes fohászát és megbocsátott népének, de egy igaz ember kívánsága, kinyilvánítása nem marad nyom nélkül. Egy cadik mondása, ha nem is teljességében, de részben mindenképp kell, hogy teljesüljön. Így ha nem is az egész könyvből, de az eheti szakaszunkból hiányzik Mózes neve.
Szerénység és önfeláldozás
Látjuk tehát milyen egy igazi vezető erénye. Kétségtelen, hogy fontos a karizma és a tekintély (ld. pl. 1Sámuel 9:2.), de mindennél fontosabb az a szerénység, amely a népért tett önfeláldozásra késztet. Olyan népért is, aki magát a vezetőt tagadja meg (Mózes – aranyborjú), és olyan önfeláldozásra, amelyben a vezető saját személyes sorsát és megítélését a végletekig összeköti vezetett népének sorsával („törölj ki engem könyvedből”).
Erre az önfeláldozásra emlékezteti Mordecháj is Esztert, amikor Eszter a purimi történetben saját életét féltve vonakodik a zsidó nép érdekében közben járni Áhásvéros királynál (Eszter 4:14.): „Mert ha hallgatva hallgatsz ebben az időben, szabadulás és menekvés fog támadni a zsidóknak más helyről, te pedig és atyád háza el fogtok veszni. És ki tudja, nem ilyetén időre jutottál-e királyságra?”
  • Küldés emailben

Fejezetek