20. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Tecáve

Tecáve

Akárcsak az olíva olaj…

„Te pedig parancsold meg Izrael fiainak, hogy hozzanak, világítás céljára, tört, tiszta olíva olajat, hogy örökmécsest gyújtsanak vele” (Exodus, 27, 20).
A zsidó hagyomány a fénynek általában, de az olíva olajnak különösen, nagy és szimbolikus jelentőséget tulajdonit. A Midrás – e témában – Jeremiás prófétát idézi, aki a zsidó népet egy friss olíva bogyóhoz hasonlítja imigyen:
„Zöldellő, szép gyümölcsű és formás olajfának nevezett téged az Örökkévaló…” (Jer. 11, 16).
Miért az olajbogyóhoz hasonlítja a zsidó népet a próféta – veti fel a kérdést a Midrás – hiszen, más helyütt, már szőlőhöz, fügéhez, datolyához és dióhoz is hasonlította az Írás a zsidókat?
A hasonlat kézenfekvő – magyarázza is meg mindjárt – amikor az olajbogyó még a fán van, megnyomogatják, aztán leszedik, megcsépelik, végül kipréselik, s lesz belőle olaj. Így van ez a zsidókkal is. Jönnek ellenségeik, ütik-verik, börtönbe zárják, láncra verik, gettóba zárják őket – mígnem Isten megkönyörül rajtuk… (Smot Rábbá, 36, 1).
A Midrásban – más helyen – szerepet kap a zsidók – olajbogyó hasonlat, ugyancsak a fenti Jeremiás versre vonatkoztatva.
A kérdés ugyanaz, a válasz más:
Minden más folyadék elegyedik egymással, kizárólag az olajjal nem keveredik össze más folyadék. A zsidókkal is ugyanez a helyzet, ők sem keverednek (nem házasodnak össze) a bálványimádókkal. (uo.).
A guri rebbe, a „Szfát Emet”, tovább folytatja ezt a gondolatmenetet. A zsidók azért nem keverednek más népekkel – állítja – mert nem képesek rá, akár az olaj, mely nem elegyedhet más folyadékkal. Ezért is mondja ki az Írás a tilalmat „ne házasodj össze velük” (Deuteronomium, 7,3), de az ige visszaható módban szerepel, jelezvén, hogy ez nem parancsolat, csak emlékeztetés, mert ennek tudata úgyis mélyen gyökerezik a zsidókban.
Végül az olíva olajat a Szentéllyel hozza összefüggésbe. Miként az olaj, úgy világít a Szentély az egész világnak, miként a próféta mondja „Világosságodhoz népek jönnek…” (Ézsaiás, 60, 3). Ezért is nevezték őseinket „Zöldellő… olajfának”, mivel ők azok, akik – hitükkel – megvilágítják a világot. A Midrás itt a monoteizmusra, mint a zsidóság lényegére, utal.

* * *

Ebben a szakaszban Mózes neve nincs megemlítve. Bár így kezdődik, hogy „Te pedig parancsold meg…”, ahol a „te” értelemszerűen Mózes, mégsem szerepel a neve.
Egyes kommentátorok különböző magyarázatot adnak erre. Az egyik szerint ez annak köszönhető, hogy amikor Mózes – az aranyborjú „esete” után azzal fordult az Örökkévalóhoz „ha megbocsátasz nekik, jó ha pedig nem, akkor törölj engem könyvedből… (a Tórából)”. Tudvalevő, hogy az Örökkévaló megbocsátott, de szaván fogta Mózest oly módon, hogy egy szakaszban – ebben – nem ejtette ki a nevét.
A vilnai Gáon szerint, Ádár hó 7. – Mózes elhalálozásának napja – rendszerint arra a hétre esik, amikor a Tecáve szakaszt olvassák. Mózes neve azért nem említtetik ekkor – mintegy jelzésként – mert hogy ezen a héten távozott az élők sorából…

* * *

Egy középkori kommentátor az olajbogyóban a szellemi függetlenséget látja. Összefüggésbe hozza Noé galambjával, amely – amikor másodszor tért vissza Noéhoz – csőrében egy olajfa levelét vitte. A Talmud szerint ez azt jelképezte, mintha a galamb azt mondta volna „inkább legyen étkem kesernyés, mint az olajbogyó, de Isten kezéből, semmint édes, mint a méz, de az emberek kezéből” (Eruvin 58).
Csak az lehet példamutató fény a népek számára és csak az oktathatja őket eredményesen a jóra, aki senki emberfiának nincs alárendelve (Chávát Jáir).

* * *

A Talmud szerint „aki olajbogyóval álmodik, az remélheti, hogy része lesz a Tóra fényében” (Bráchot 59).
Az olajbogyó – mondja egy haszid bölcselő – a szerény életmód, a kevéssel való beérés jelképe. Így aztán „ha valaki olajbogyóról álmodik.”, szerény életről álmodik, s biztos lehet abban, hogy „része lesz a Tóra fényében”.

* * *

„…hogy örökmécsest gyújtsanak vele. A találkozás sátrában a függönyön kívül…” (uo.).
Az isteni fény világítson minden egyes zsidóban – magyarázta az egyik haszid bölcselő. Zsidósága ne csak bent a templomban, vagy tanházban legyen látható és érzékelhető, hanem kint is, a „függönyön kívül” is, mindenütt, minden megnyilvánulásában.

Élijáhu és az éhes lovak

„És ez az eljárás, amit tégy velük, hogy felszenteld őket papi szolgálatra előttem…és helyezd a süveget a fejére és tedd a szent fejdíszt a süvegre… és öltöztesd őket köntösökbe. és fogyasszák Áron fiai a kos húsát és a kenyeret. és egyék meg azt, amivel engesztelés végeztetett… de idegen ne egyék belőle…” (Exodus, 29, 1-32-33).
Tecáve szakasza folytatja a pusztabeli Szentély felállítására vonatkozó utasításokat. Ebben a részben ismerkedhetünk meg a papi öltözetek előírásaival, valamint a Szentély felavatásának hét napig tartó szertartásával.
A haszid legendavilág az eseményeket most is belülről, a maga sajátos szemléletével dolgozza fel és meséli el.
Íme, egy csokor ezekből.

* * *

„És lakozni fogok Izrael fiai között és Istenük leszek. És tudni fogják, hogy én vagyok az Örökkévaló Istenük…” (uo. 45-46).
Az eredeti szövegben itt az Elóhim, Istennek azon neve szerepel, mely a hagyomány szerint a szigorú és büntető isteni arculatot jelenti, míg a négybetűs, a Kimondhatatlan Név, a könyörületet és az irgalmat jeleníti meg.
A mezritsi Mággid, aki a haszid hierarchiában Báál-Sém-Tov utóda volt, feltette azt kérdést, hogy a fenti idézetben az Isten miért a szigorú és büntető mivoltában szerepel?
Ennek a magyarázata a következő: Az apa, aki nagyon szereti a fiát, kész azt mindenáron megvédeni, akár meg is verekszik azokkal, akik bántani akarják. Mivel itt Isten kinyilvánítja, hogy Izrael fiai között fog lakozni, amivel irántuk való szeretetét fejezi ki, de ezzel egyben azt is tudatja, hogy népe üldözőinek, viszont, szigorú és büntető arcát fogja mutatni…

* * *

Fiatal koromban – mesélte Rabbi Hanoch, az alexanderi rebbe – olyan rabbinál tanultam, akit minél inkább megismertem, annál kevésbé értékeltem. Később azután, amikor megismertem a kocki rebbét, reb Mendelét, és mind gyakrabban találkoztam vele, egyre inkább a hívévé váltam és mindjobban növekedett az iránta való nagyrabecsülésem, mivel nagy és szent ember volt.
Én ekkor értettem meg ezt az Írásverset – mondja rabbi Hanoch – mely azt mondja „lakozni fogok Izrael fiai között és Istenük leszek „. Hiszen a bálványok, hamis istenségek kívülről és messziről jó benyomást kelthetnek, tetszetősek, még csilloghatnak is. Amint azonban a lényeget akarjuk megragadni és a felszín mögé nézünk mindjárt kiderül, hogy ott nincs semmi.
Az Örökkévalónál ezzel szemben mindez fordítva van. Csak miután megismertük, s mivel közöttünk lakozik, akkor tudatosul bennünk, hogy Ő az egy és igaz Isten. A zsidó ember olymódon ismeri fel Isten nagyságát és kerül egyre közelebb Hozzá, hogy tanulmányozza a Tórát – fejezte be eszmefuttatását az alexanderi rebbe.

* * *

Amikor reb Náftáli, a ropsitzi rebbe, gyerek volt, egyszer egy haszid egy aranyat adott neki azzal, mondja meg neki, hol lakik az Isten?
A gyerek erre felajánlott a haszidnak két aranyat, ha az megmondja, hol nem…
Ugyanezt a kérdést tették fel reb Mendelének, a kocki rebbének, is gyerekkorában, aki viszont azt válaszolta, hogy az Isten mindenütt jelen van – ahová beengedik…

* * *

„…és egyék azt, amivel az engesztelés végeztetett…” (uo.).
A haszid felfogás szerint az ember azért eszik, hogy éljen, egészséges legyen és Istent szolgálni tudja. Eszerint az evés nem öncélú, gasztronómiai élvezeteket szolgáló, hanem a létfenntartást biztosító tevékenység.
Ha pedig ennek fogjuk fel, akkor az étkezés tulajdonképpen az Isten-szolgálat egyik formája, akárcsak a Szentély idejében, az áldozat bemutatása volt.
Erre mondták Bölcseink, hogy manapság az oltár helyett a zsidó ember asztala – a kóser koszt és a szegények vendégül látása – hoz bűnbocsánatot (Chágigá, 27).
Az alábbi történetek ezt a témakört ölelik fel.
A lizsenszki Elimelechet meglátogatta egy haszid, aki ismert volt arról, hogy mindig haszid módra viselkedik, tanult és elmélkedett, a parancsolatokat is mindig betartotta, de volt egy gyengéje – nagyon szerette a hasát, az evés-ivásnak nagyobb fontosságot tanúsított, mint az egy haszidtól elvárható lett volna. Tudta ezt a Mestere is, aki elhatározta, hogy valamit tesz az ügyben.
Ennek érdekében a rebbe meghívta ezt a haszidot magához reggelire. Emberünket nagy boldogság töltötte el a megtiszteltetéstől, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy a szentéletű rebbével reggelizhet.
A megterített asztalon nem volt egyéb, mint rozskenyér és só, valamint egy kés. Miután kezet mostak és elmondták a kenyérre a Hámoci áldást, a rebbe beleharapott a kenyérbe. Még le sem nyelte a falatot, máris sírós hangon megszólalt: Elimelech, nézd csak, hogy’ eszel! Micsoda fékezhetetlen kéjjel nyeled a kenyeret, mint egy igazi élvhajhász! Mintha az egész szeletet egyszerre akarnád befalni. Mint egy kéjenc, úgy zabálsz, mint egy állat!…
Miután egy kissé lehiggadt, s mintha önmagával vitatkozna, hozzátette:
– Nem! Nem igaz, hogy úgy eszem, mint egy állat, mint egy élvhajhász. Egyszerűen éhes vagyok, és csak éhségemet akarom enyhíteni. Hiszen, ha nem eszem, akkor később nem leszek képes tanulni és Istent szolgálni!
Ezt követően egy további falatot vett a szájába, majd miután ezt is lenyelte, újból rákezdte:
– Elimelech, Elimelech, kit akarsz te becsapni? Kinek akarod bemesélni, hogy azzal, hogy eszel, csak Istent akarod szolgálni, azáltal, hogy életben tartod a testedet? Hiszen minden szavad hazugság! Nézz magadra, és vedd észre, hogy minden testrészed, buja állati vágyak fészke! Mindent be akarsz falni és közben azt akarod – magaddal – elhitetni, hogy csak azért eszel, hogy ne halj éhen, vagyis, hogy étkezésed Istent szolgálja!
Megint eltelt néhány perc, majd a rebbe folytatta:
– Nem! Valóban nem élvhajhászásából eszem. De hát, mit tehetek? Ilyen vagyok, ilyennek teremtett Isten, hús és vér teremtménynek. Meg kell, hogy adjam a testnek, az esendő testnek, ami őt megilleti, mert különben testrészeim nem fognak szolgálni és nem leszek képes élni. Nem tudok élni kenyér nélkül, tehát nem azért eszem, mert élvezem az evést, hanem muszájból, a létfenntartás miatt. Ezzel megint egy falat kenyeret tett a szájába.
A haszid végignézvén a jelenetet, nem tudta, hova legyen szégyenében. Megtört szívvel ült az asztalnál és meg se bírt mozdulni. A rebbe pedig látta a haszidon, hogy megértette a látottakat. Befejezték a „reggelit”, majd bencsoltak (étkezési áldás). Ezt követően pedig a haszid megemberelte magát az étkezésében.

* * *

A psiszhai rebbének, reb Bunimnak, egy zsidó a következő kérdést tette fel:
– A szent könyvekben az van írva, hogy, ha valaki bizonyos napokon böjtöl, akkor a végén megjelenik neki Élijáhu (Illés) próféta. Márpedig én kiböjtöltem pontosan ezeket a napokat, pontosan, előírás szerint, mégsem láttam Elijáhut. Mi ennek a magyarázata?
– Elmondok neked egy történetet – válaszolt a rebbe – és ebből meg fogod érteni, miről van szó.
Egyszer Báál-Sém-Tovnak el kellett utaznia messzire. Tanítványai tudták, hogy Báál-Sém-Tov tulajdonképpen az idő szárnyán utazik, (Kficát Háderech, így nevezik héberül azt a földöntúli jelenséget, amikor valaki elindulása után ripsz-ropsz egyszer csak ott van, ahová elindult) így a szekér meg a lovak csak díszletül szolgálnak.
Ezek azonban valóságos lovak voltak, aki természetszerűleg hozzá voltak szokva, hogy pihenőt tartsanak, abrakoljanak. Ez alkalommal azonban – mármint, hogy Báál-Sém-Tovot szállították, az „idő szárnyán” – nem álltak meg sehol, és úgy tűnt, mintha a lovak levegőben lebegnének, és úgy haladnának városról-városra, faluról-falura. A lovak azt gondolták, hogy talán nem is lovak ők, hanem emberek, és majd este, ahol az emberek enni szoktak, ők is kapnak enni.
Később azonban, amikor ez nem következett be, arra a meggyőződésre jutottak, hogy ők biztosan angyalok, akik se nem isznak, se nem esznek.
Amikor Báál-Sém-Tov megérkezett úti céljához, a lovakat bevitték az istállóba, és nagy adag abrakot raktak elibük. Az eddigi „angyalok” pedig rávetették magukat az abrakra és valódi lovak módjára fogyasztották el…
– Így van ez azokkal is, akik sokat böjtölnek – fejezte be elbeszélését reb Bunim – és a sok bőt folytán azt képzelik magukról, hogy angyalok, akiknek „jár”, hogy Elijáhu megjelenjék előttük. A lényeg azonban nem csak a böjtben van, hanem abban, hogy miután az ember befejezte a böjtöt, és ételt tesznek elébe, ne faljon, mint egy ló, mert különben ugyanaz a „ló” marad, mint azelőtt volt…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek