5. 📖 A zsidó élet törvényei

Szükesz

Szukkot (Szükesz)

Írta: Israel Méir Lau, Izrael országos főrabbija

* Miért ülünk a szukkában? * Mikor kóser a szukká? * Az uspizin (vendégek) * “A négy fajta növény” * A szukkoti imarend * Hosáná * A Tóra-olvasás * Szukkot félünnepe * Hákhél – Gyűjtsd egybe * A Vízöntés és a Vízmerítés örömünnepe * Hosáná rábá * Fűzfaág-csapkodás
“Hét napon át ünnepeld a Szukkot (=lombsátrak) ünnepét,
mikor betakarítod termésed a szérűről, a présházból.
És örülj ünnepeden… És vigadj…” (5Mózes 16:13-15.)
Elmúltak a “Félelmetes napok”, négy nap van csak hátra Jom Kipurtól Szukkotig, “örömünk idejéig”. A rettegésből az örömbe való gyors átmenet ezt a szellemet fejezi ki: “Fény sugárzik a cádiknak (igaz embernek), a becsületes szívűnek öröm.” Az Engesztelőnapon megtisztultak a szívek, jön hát az öröm, a Sátoros ünnep széles jókedve.
Az öröm parancsa háromszor áll a Tórában:
1. “Hét napon át örüljetek az Örökkévaló, a ti Istenetek előtt” (3Mózes 23:40.).
2. “Örülj ünnepeden” (5Mózes 16:14.).
3. “És vigadj…”(5Mózes 16:15.).
Az ünnep szó önmagában mindig a Szukkotot jelenti a Tórában. – A betakarítás ünnepének is nevezzük, mert ősszel van, a termés begyűjtésekor, gyümölcsszedéskor, szüretkor. Tisré hónap 15-én kezdődik, és hét napig tart. Az ünnep lényege, fő micvája az, hogy a szukkában, a lombsátorban kell “ülni”, azaz “lakni”: enni és aludni. A nyolcadik napra ez már nem áll, de az is szent gyülekezés, minden tekintetben ünnep, a neve Sömini Áceret, “A gyülekezés nyolcadikja”, mert így áll a Tórában: “A nyolcadik napon gyülekezéstek legyen, semmi munkát ne végezzetek.” (4Mózes 29:35.) “Azt mondta az Örökkévaló Izraelnek a zarándokünnep hét napja leteltével: Gyűljön össze népem még egy napig, mert nehéz Nekem búcsúzástok…” Erec Jiszráelben a Sömini Áceret egyben Szimchát Tóra is, “A Tóra örömünnepe” (akkor kezdjük újra elölről olvasni a Tórát), külföldön pedig akkor van a szétszórtjaink második ünnepnapja: a nyolcadik nap az “ünnep”, azaz a Szukkot nyolcadik napja és a “gyülekezés”, Szimchát Tóra pedig a kilencedik nap. A 2-7. nap – külföldön a 3-7 nap a chol há-moed (chalamajd), magyarul félünnep.
Számos micva kapcsolódik a Szukkothoz. “Az öröm teljessége van színed előtt” (16. zsoltár). Bölcseink szerint ez Szukkotra vonatkozik. “Ne úgy olvasd, hogy szová (teljesség), hanem sevá (hét).” Ez az a hét micva amelyet a Tóra előírt Szukkotra: 1. a szukkában lakozás; 2. etrog; 3. luláv; 4. mirtusz; 5. fűzfaág (a négy növényfajta) 6. az ünnepi hálaáldozatok és 7. örömáldozat.
A két utóbbi áldozat különleges áldozat volt, az ünnepre Jeruzsálembe zarándokolók hozták. Szukkot ugyanis egyike az évi három zarándokünnepnek, amikor is a férfiak kötelesek Jeruzsálembe zarándokolni (ha áll a Szentély).
A felsorolt micvákon kívül van két szokás, ma is élnek, noha nem áll a Szentély: A Vízöntés és a Vízmerítés örömünnepe. Ezek a micvák nincsenek beleírva a Tórába, hanem Mózessel a Szináj-hegyen közölt micvák. – Az ünnep hetedik (külföldön nyolcadik) napján van a Hosáná rábá és a “sajnesz”, azaz a fűzfaág-köteg földhöz csapkodása. Ezt a próféták rendelték el.

 
 

Miért ülünk a szukkában?

Mindeme micvák közül a szukka micvája a legjellemzőbb, a neve is innen származik az ünnepnek.

 
 

Miben áll e micva és mi a magyarázata?

3Mózes 23:42-43.: “Szukkában lakozzatok hét napig, mind ki polgár Izrael körében szukkában lakozzék, hogy tudják nemzedékeitek, hogy szukkában lakoztattam Izrael fiait kihozván Őket Egyiptom országából.”
Milyen szukkában ültek Őseink a pusztában?
Bölcseink némelyike úgy értelmezi a Tóra szavait, hogy valóban szukkákban, lombsátrakban laktak, ideiglenes tákolmányokban, mint a pusztai nomádok mind a mai napig. Mások szerint a Tóra az Örökkévaló “dicsfelhőiről” beszél, amelyek Izrael népét védelmezték pusztai vándorlásaik során. Van áthidaló értelmezés is: kezdetben lombsátrakban laktak, később a “dicsfelhők” oltalma alatt.
A szukka micvája tehát az Egyiptomi Kivonulás emlékezetét tartja fenn és annak az emlékét, hogy atyáink biztosak voltak benne, hogy az Örökkévaló átvezeti őket a sivatag viszontagságain, hogy nekik adja örökül az Országot, és virágzóvá teszi.
Ha a szukka micvája az Egyiptomi Kivonulás emlékét tartja életben, akkor miért nem Niszán hónapban kell szukkában laknunk; hát nem akkor volt az Egyiptomi Kivonulás?
Bölcseink mondták: Ha Niszán hónapban lenne Szukkot, nem volna benne semmi különös, hogy kidugjuk az orrunkat az odúnkból, és kiköltözünk a cserénybe, hiszen azt tavasszal mindenki megteszi: megy ki a természetbe, sátorozni, táborozni, levegőzni. Nem lenne a szukkában semmi jelszerűség. Hanem ősszel, amikor már foga van a szélnek, amikor mindenki begubózik, mint barlangjában a medve, akkor ver odakint sátrat a zsidó. Akkor látszik, hogy nem kirándulni megy.
Szukkot arra az időre esik, amikor az egész évi paraszti munka meghozza a gyümölcsét (“amikor betakarítasz szérűidről és présházadból”). Érthető, hogy büszkeség dagasztja a gazda keblét, az anyagi gyarapodás büszkesége. Könnyen támadhat olyan gondolata, hogy “az én tehetségem, az én karom ereje szerezte nekem ezt a bőséget” (5Mózes 8:1.). A Tóra rá akarja ébreszteni, hogy az anyagi javak mulandók, a szerzés-gyűjtés nem öncél, ezért azt mondja a szemét kincsein legeltető embernek, hogy épp most, a beköszöntő hidegben menjen ki a jó meleg, kényelmes, szilárdan álló házából a széljárta, eső verte ideiglenesbe. Tudd meg, hogy egész evilági életünk szukkában való lakozás, a levágott ágak múló árnya, lehulló levele. Az egyetlen maradandó szerzemény az Örökkévaló parancsa, amit teljesítettél, a szellemi érték, amit megszereztél.

 
 

Mikor kóser a szukká?

A szukkát nem szabad semmiféle tető alá, fedett erkélyre építeni, mert a szabad ég alatt kell állnia. Előbb az oldalfalait kell felállítani, csak azután a szöcháchot, a tetejét. Szükség esetén két teljes oldalfal is megteszi, meg egy arasznyi (töfách, kb. 10 cm) a harmadikból . Legalább hét töfách hosszú és ugyanolyan széles legyen, de nem lehet magasabb húsz rofnél (ámá, kb. fél méter), se tíz töfáchnál alacsonyabb.
A szöchách, a tető, csak földből nőtt, de levágott növény lehet, olyan, amely nem kaphat “tisztátlanságot”. Lehet a tető gyékényfonat is. de csak ha erre a célra készült, és semmi egyébre nem használták.
Általában levágott faágakból szokták csinálni a tetőt. Vigyázni kell, hogy elég sűrű legyen, hogy déltájban is több legyen az árnyék, mint a levelek között átvergődő napsugár, de ne legyen túl sűrű: olyan legyen , hogy átlátsszanak rajta a csillagok. Ha “több a napja, mint az árnya” akkor a szukka pászul, érvénytelen, és ha egyáltalán nem látni a szöcháchon keresztül a csillagokat, akkor is.
Illőn fel kell díszíteni a szukkát, a következő Írásvers értelmében: “Ez az én Istenem, őt fogom szépíteni” (2Mózes 15:2.). Bölcseink értelmezése: “Szépítkezz Ő előtte micvákkal”, azaz igyekezz szépen teljesíteni a micvákat, pl. “szép” (nem csak megfelelő) szukkád, tálitod stb. legyen, minden micvába vigyél be valami többletet azon felül, ami elő van írva. Fel szokták díszíteni a szukkát azzal “a hét növényfajtával”, amelyeknek mint izraeli terményeknek felsorolásával a Tóra Izrael földjét dicséri, az ünnepre vonatkozó Tánách-idézetekkel, az uspizin (meghívottak, vendégek) felsorolásával (alant beszélünk róluk), színes képekkel.
A micva lényege, hogy a szukkában kell aludni: “Szukkában lakozzatok hét napon át”; nos, a lakozás legjellemzőbb ismérve az alvás, az éjszaka eltöltése.
Tilos szukkotkor a szukkán kívül étkezni, azaz nekiülni a “főétkezéseknek”, reggelinek, ebédnek, vacsorának. Az evés előtti bráchákhoz hozzátesszük: Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a Világ Királya, aki megszentelt minket parancsaival, és megparancsolta, hogy a szukkában lakozzunk.
A nok fel vannak mentve ez alól, mint a legtöbb olyan micva alól, melyek valamely időponthoz kötődnek. Betegek, gyengélkedők is fel vannak mentve, ha megárthat nekik a huzatos szukkában alvás. Ha annyira esik az eső, hogy élvezhetetlenné teszi az ételünket, “kiköltözhetünk” a szukkából.

 
 

Az uspizin (vendégek)

Hét láthatatlan vendég tiszteli meg minden micvatartó zsidó szukkáját: Ávrahám, Jicchák, Jáákov, Joszéf, Mose, Áháron és Dávid. Egyikük az asztalfőn ül. Mindegyikük ette a vándorlás kenyerét: Ávráhám Cháránból Kánáánba vándorolt, onnan pedig Egyiptomba, Jicchák a filiszteusokhoz, Jáákov Cháránba menekült, élete végén pedig “lement”, kivándorolt Egyiptomba, Joszéfet eladták az izmaelitáknak, O is Egyiptomba került, Mózes Egyiptomból, a fáraó elől menekült Midjánba, azután pedig negyven évig vándorolt a pusztában, Áháron is vele együtt; Dávid Saul elől menekült a filiszteusok földjére, Áchishoz, Gát királyához. Azért hívjuk meg Őseinket a szukkába, a bujdosás szimbólumába, hogy többé ne kelljen bujdosásra adnunk a fejünket.
Hogy ez a hét vendég valóban megtisztelje házunk illetve sátrunk táját, és az ünnepi öröm és vígság teljes legyen, hús-vér vendégeket is kell hívnunk: gondoskodnunk kell az elesettekről, az otthontalanokról, szűkölködőkről, akiknek nem adatott meg, hogy teljesítsék a szukkaépítés micváját, vendégül kell hívnunk őket szukkánk árnyékába, amint megírva áll: “Örülj ünnepeden, te magad, fiad, lányod, rabszolgád, rabszolganőd, a városkapuidon belül lakó levita és a gér (betért zsidó), az árva és az özvegy.”

 
 

“A négy fajta növény”

A Szukkot központi micvájához kell négyfajta növény; ebben a micvában is benne rejlik a nevelő szándék. A négy növény: etrog, luláv, hádász, áráva, azaz citrusfa-gyümölcs, pálmaág, mirtusz és fűzfaág. E négy növényt többször kezünkbe vesszük a többnapos ünnepben, és bráchát mondunk rá. A négy különböző növény a négy különböző embertípust, négy zsidót szimbolizál, akik egymáshoz vannak láncolva, egymásra vannak utalva.
Miben áll “a négy fajta növény” micvája?
Megírva áll (3Mózes 23:40.): “Fogjátok magatoknak az első napon citrusfa-gyümölcsöt, datolyapálma leveleket és ávot-fa ágakat és fűzfaágakat, és örvendjetek az Örökkévaló, a ti Istenetek előtt hét napon át.”
Négy fajta növényt kell kezünkbe vennünk, ezek képviselik az egész növényvilágot. Együvé szorítva szenteljük őket az Örökkévalónak: megrázzuk őket a négy égtáj, az ég és a föld felé, ezzel elismerjük, hogy a Jóteremtő a világ minden táján uralkodik, égen és földön. A Jóteremtő mindenütt jelen van és mindenütt uralkodik, Fent és Lent is: “Királysága mindeneken uralkodik”.
Miért választott a Tóra négy ilyen különböző növényt? Az etrog jóízű és jóillatú, a luláv, a pálmaág olyan fáról való, melynek gyümölcse jóízű de nincs illata, az ávot-fa, a mirtusz ága jóillatú, de ízetlen, végül a fűzfaágnak se íze, se illata. Bölcseink szerint mindegyik növényfajta egy zsidó típust jelképez: az etrog azt, amelyikben megvan a Tóra illata és a micvák íze, a luláv azt, amelyiknek nem volt módja Tórát tanulni, de nagyon ügyel a micvák és a jó cselekedetek gyakorlására, a mirtusz azt, amelyik ért az Írásmagyarázathoz, a hochmecoláshoz, de nem nagyon igyekszik összhangba hozni vele a cselekedeteit, a fűzfa pedig azt, amelyik tudatlan is, meg nem is él zsidó módra. És mit tesz Isten? Ki nem dobhatja őket, hát legyenek egy csokorba kötve, majd az egyik pótolja, ami a másikból hiányzik. Ezért kell nekünk is egy csokorba kötnünk a négy különböző növényt. Ez a zsidó szemlélet: mindenkire ráfér a micvákra és az együvé tartozás érzésére való nevelés. Amint azt mondjuk a “Félelmetes Napok” imáiban: “És mindenki egyetlen szövetséget alkot, hogy egész szívével a Te akaratodat tegye.”
Mivel az áll, hogy “fogjatok magatoknak”, mindenki csak a saját csokrával teljesítheti a micvát. Ha nincs mód annyit szerezni be, ahány felnőtt férfi van, odaajándékozhatjuk csokrunkat másoknak azzal a feltétellel, hogy utána visszaadja.
Kezdetben csak az ünnep első napján “rázták a lülefet” azaz lulávot és a többi három növényt, mert így áll a Tórában: “fogjatok magatoknak az első napon”, csak a Szentélyben teljesítették ezt a micvát az ünnep mindhét napján, mivel meg van írva: “És örvendjetek az Örökkévaló, a ti Istenetek előtt hét napon át.” Az Örökkévaló előtt = a Szentélyben; az “örvendjetek” szót pedig úgy magyarázza a zsidó Írásmagyarázat, hogy az a négy növényfajtára vonatkozik.
Miután rommá lett a Második Szentély, Bölcseink elrendelték, hogy az ünnep minden napján teljesíteni kell a micvát, bráchával, hogy ne feledkezzünk meg róla: valaha minden nap ráztuk a “lülefet” a Szentélyben.
A négy növényfajta sem lehet akármilyen, kiválasztása bizonyos ismereteket igényel: “kósernak”, előírásosnak kell lenniük, különben nem teljesítettük a micvát. Az etrognak, a szép fa gyümölcsének valóban szépnek kell lennie, toronyformájúnak, azaz a szára felőli részének szélesebbnek, a csúcsa felőlinek elvékonyodónak. Némely közösségekben hibrid etrog járja, más közösségekben épp ellenkezőleg arra vigyáznak, hogy ne legyen több fajta keresztezése. Így vagy úgy, arra azonban mindenki nagyon vigyázzon, nehogy citromot sózzanak rá, és azt lengesse. Arról ismerszik meg leginkább, hogy a citrom simább, az etrog “göröngyös”.
A luláv, azaz pálmaág akkor “szép”, akkor igazán jó, ha egyenes és nem állnak szét a levelei, egymáshoz simulnak. Arra kell vigyázni, hogy a középső levél ne legyen szétválva, hanem egybe legyen. Az egész micvát a lulávról nevezték el, a luláv lengetését említjük meg még a bráchákban is. A luláv a legfeltűnőbb, a többi három növényt a szorítjuk a lulávhoz.
Mirtuszt venni hármat kell, mert három szó fejezi ki: mirtusz-fa-ág. Akkor “szép”, azaz akkor igazán megfelelő, ha “hármas “, hármasával ülnek szárán a levelek, mindig három jön ki egyazon pontból. A mirtuszt a luláv jobb oldalához kell szorítani, úgy kell kezünkbe vennünk a csokrot, hogy a luláv gerince nézzen felénk.
Fűzfaágból kettő is elegendő, mert a Tóra “folyami fűzfaágakról” beszél, többes számban, de a számok meghatározása nélkül. Ilyen esetekben mindig kettőt értünk rajta, mert a több”-ből az a legkevesebb.
Akkor “szép” a fűzfaág, ha pirosas a szára, hosszúkás a levele és ép a csúcsa. A fuzfaágaknak frisseknek kell lenniük; a félünnepben ki szokták cserélni őket. A legjobb vízparton nőttet venni, de nem kötelező. Vigyázni kell, mert könnyen összetéveszthető az eukaliptuszággal (Izraelben sok az eukaliptusz).
A mirtuszt a luláv jobboldalához szorítjuk, a fűzfaágakat a baloldalához. A mirtusznak magasabbnak kell lennie a fűzfaágaknál, a pálmaágnak pedig legalább egy töfách-chal (kb. 10 cm-rel) kell túlnyúlnia a mirtuszon.
Szukkotkor minden reggel a Hálél előtt jobb kezünkbe vesszük a lulávból, mirtuszból és fűzfaágból álló csokrot, a bal kezünkbe az etrogot, a csúcsával lefelé (tehát szárával felfelé), és egymás mellé tesszük őket (egyes közösségek azt a véleményt követik, hogy a szukkában kell kézbevenni és megrázni a “négy fajta növényt”, még a reggeli ima előtt).
Az ünnep első napján két bráchát mondunk: Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a világ királya, aki megszentelt bennünket parancsolataival, és megparancsolta a luláv kézbevételét, és Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a világ Királya, aki életben tartott bennünket, és megérette velünk ezt az időt. Csúcsával felfelé fordítjuk az etrogot, és az egész csokrot a fent elmondott okból hat irányba megrázzuk. A sorrend tekintetében két különböző szokás van:
1. Kelet, dél, nyugat, észak, fel, le.
2. Dél, észak, kelet, fel, le, nyugat.
A luláv-micva fentemlített értelmén kívül, ti. hogy azt hirdetjük vele: az Örökkévaló az egész világ királya, Bölcseink némelyike imáinkra való utalást lát benne, azért, mert éppen a betakarítás ünnepéhez kötődik. Legyen a beköszöntő mezőgazdasági év esőben-harmatban bővelkedő, és gyengüljön a termésben kárt tevő szelek, viharok ereje.
Ha Szukkot első napja szombatra esik, nincs netilát luláv (mint ahogy sófárfúvás sincs, ha Ros Hásáná szombatra esik); ilyenkor szukkot második napján “rázzuk a lülefet”, akkor mondjuk rá a bráchát, és a sehechejánu bráchát is. (Az ál netilát bráchát természetesen mindennap mondjuk.)
Löchátchilá az ima vagy a Hálél előtt kell megtenni a luláv-micvát, s tilos enni előtte. De ha valamiért elmulasztottuk, bödiávád egész nap pótolhatjuk a mulasztást, illetve kötelesek vagyunk pótolni, ránk hárul a kötelesség és a micva.
Ajánlatos a “négy növényfajtát” idejében beszerezni és kikérni hozzáértő ember tanácsát, nehogy olyant vegyünk, ami nem megfelelő – nem “kóser” – mert olyannal nem teljesítettük a micvát – vagy indokolatlanul drágát.

 
 

A szukkoti imarend

A Mááriv, az esti ima, egyszerűen az általános ünnepi ima. A Sömá utáni bráchák végeztével a közösség együtt mondja a cházánnal: “Kihirdette Mózes az Örökkévaló ünnepeit Izrael fiainak”.
Az Ámidá, a főima a zarándokünnepek főimája. Zarándokünnepi bráchája a “te választottál ki bennünket” szavakkal kezdődik és az Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki megszenteli Izraelt és az időket (=egyes időpontokat, időszakokat) szavakkal fejeződik be.
Az esti ima végeztével “git jantev”-et, kellemes ünnepeket kívánunk egymásnak, és hazamegyünk, hogy teljesítsük a szukkában lakás micváját.
A háziasszony gyertyát gyújt – nem gyufával, hanem az ünnep előtt meggyújtott tűzről, – két bráchával: Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a világ királya, aki megszentelt bennünket parancsolataival, és megparancsolta az ünnepi gyertya meggyújtását és a sehechejánuval: “… aki életben megtartott bennünket”.
Ha lehet, jobb a szukkában meggyújtani; a gyertyatartók ott maradnak az ünnepnap kimeneteléig. Ha nem lehet, pl. azért, mert eloltja a szél vagy az eső, akkor gyújtsa meg bent a házban; végtére is a nők fel vannak mentve a szukka micvája alól.
Az ünnepi étkezés előtt a következő imát mondjuk (benne van a “machzer”-ben, az ünnepnapi imakönyvben): “Íme készen állok, hogy teljesítsem a szukka micváját, amint azt megparancsolta nekünk a Teremtő, áldott a Neve: szukkában üljetek (= lakjatok) hét napig, Izrael minden polgára szukkában lakozzék. Hogy tudják nemzedékeitek: szukkában adtam lakást Izrael fiainak, kivezetvén oket Egyiptom országából. Add meg nekem, hogy szárnyaid oltalmazó árnyékában lakozhassam. Javunkra pecsételd le [az élet Könyvét] és add sokáig lakoznunk a Szent Földön Téged szolgálva és félve”.
Meghívjuk a “vendégeket” (uspizin), élükön Ávráhám ősapánkkal, utána a családfő ünnepesti kidust mond. Négy bráchá van benne: a szőlőtő teremtője, aki megszenteli Izraelt és az időket, aki megszentelt bennünket parancsaival és megparancsolta a szukkában ülnünk, és amiért megérette velünk ezt az ünnepet.
Az ünnepi étkezés utáni “bencsolásba”, az asztali áldásba betoldjuk: a jáále vejávo kezdetű szöveget, a “Kegyelmező verje fel nékünk Dávid roskadozó sátrát”, meg a szokásos ünnepi betoldást: a “Kegyelmező tegye ünnepnapunkat igazán ünnepnappá”.
A Sáchárit csaknem azonos a szombatival, csak a középső bráchá változik: a szombat megszentelője helyett, aki megszenteli Izraelt és az időket mondunk. [Ha Szukkot első napja nem szombatra esik, akkor a Sömá előtti bráchák nem szombati, hanem hétköznapi rendjüket követik.] Szukkot minden napján egész Hálélt mondunk (nem pedig “fél-Hálélt”, kihagyásokkal, mint Peszách félünnepének hat napján).
Szombat kivételével Szukkot minden napján megrázzuk a Hálél közben a lulávot, helyesebben a “négy növényfajtát”, a következő hat pászuk közben:
1. Hálálkodjunk az Örökkévalónak, mert jóindulata örök – 118. zsoltár
2. Mondja Izrael: hogy jóindulata örök – 118. zsoltár
3-4. Kérünk, Örökkévaló, segíts meg!
5-6. Dicsérjük az Örökkévalót… (a Hálél végén).
A Hálél különböző zsoltárokból áll (113-118.); állva mondjuk. Két bráchá kíséri: Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a világ királya, aki megszentelt bennünket parancsolataival, és megparancsolta a Hálél olvasását. A másik: Áldott vagy Te, Örökkévaló, felmagasztalt király.
A Hálél ünnepélyességét az növeli, hogy énekelni szokták, minden közösség a maga dallamaival.

 
 

Hosáná

Speciális szukkoti ima a Hosáná. Van, ahol a Sáchárit végén mondják, a Hálél után, és van, ahol a Muszáf után.
Kinyitják a Tóraszekrényt, kivesznek egy Tóratekercset. Akit megtiszteltek a kivételével, a Tóraolvasó-asztal mellett marad vele, kezében tartja. A cházán, a közösségtől követve, négy, a hosáná (ments meg) szóval kezdődő mondatot mond. A második szó is azonos; harmadik szavuk első betűje szerint az alef-bét (ábécé) sorrendjében követik egymást: Segíts, a magad kedvéért, Istenünk, Teremtőnk, Megváltónk, Te, aki keresel bennünket.
A cházán eljön az előimádkozói pulpitustól a luláv-csokorral a kezében, és elindul körben a Tóraolvasó-asztal körül, a többiektől követve . Elmondják az aznapra való pijutot, dalverset (a máchzorban, azaz az ünnepi imakönyvben pontosan le van írva, mikor mit kell mondani, sok közönséges, hétköznapi “sziderliben”, imakönyvben is).
A Hosáná pijutok egyes sorai szintén az alef-bét szerint követik egymást. Szívünk kívánságainak teljesítését kérjük bennük, a magunk és a közösség szükségleteiért.
A Hosáná-körmenet végeztével visszatesszük a Tóratekercset.

 
 

A Tóra-olvasás

Szukkot első napján két Tóratekercset veszünk elő. Az elsőből öt felhívottnak olvasunk fel (ha az ünnep első napja szombatra esik, akkor hétnek), az Emor c. szidrából (3Mózes 22:26.). Ebben a szidrában fel vannak sorolva összes ünnepeink, így a Szukkot is fő micváival. Az ötödik felhívott után a második Tóratekercset az első mellé teszik, fél kádist mondanak, felmutatják és összecsavarják a tekercset. A második tekercsből a Máftirnak olvasunk, a Pinchász c. szidrából: “A hetedik hónap tizenötödik napján pedig szent gyülekezéstek lesz, semmiféle munkát nem végeztek”. (4Mózes 29:12 -16.). A Tóraszakasz a szukkoti templomi áldozatokat írja elő. A Háftárá Zöchárjá (Zakariás) könyvének 14. fejezete (“Eljön az Örökkévalónak napja”), mellyel Szukkot ünnepét az idők végezetén eljövendő Szukkottal kapcsoljuk össze. A Máftir elmondja a Háftárá utáni brachákat, mely a “aki megszenteli Izraelt és az időket” (= az ünnepeket) szavakkal fejeződik be.
A félünnep (“chalamajd”) napjaiban csak egy Tóratekercset veszünk elő, és négy embernek olvasunk belőle – ugyanúgy, mint Ros-Chodeskor – Újhold napján, most is a Pinchász című szidrából, a Bámidbár könyvének 29. fejezetéből: az ünnep különböző napjaira szóló áldozati előírásokat. Mindennap az aznapival kezdődik és végződik a felolvasás, pl. a félünnep első napján az első felhívottnak “A második napon pedig…” kezdetű szakaszt olvassák, a második felhívottnak a “Harmadnap pedig…” kezdetűt, a harmadiknak: “Negyednap pedig…”, a negyediknek ismét: “A második napon pedig…”. Van, ahol mind a négy felhívottnak az aznapra vonatkozó szakaszt olvassák.
A Muszáf-ima az ún. zarándok-ünnepi Muszáf. Egyes helyeken a Szukkotra vonatkozó mondatokat kell betoldani; az imakönyvekben jelezve van: “Szukkot ünnepét, és örömünk idejét”, valamint az aznapi ünnepi áldozatot előíró tórai passzusokat. A Muszáf is hét bráchából áll, akárcsak a Sáchárit; a középső “Áldott vagy Te, Örökkévaló, aki megszenteli Izraelt és az időket”.
A szukkában mondunk kidust: “Kihirdette Mózes az Örökkévaló ünnepeit Izrael fiainak. Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a világ Királya, a szőlőtő gyümölcsének teremtője” (ha borra mondjuk; ha pálinkára, likőrre, akkor: “akinek a szavára minden létrejött”). Azután: “Áldott vagy Te, Örökkévaló, Istenünk, a világ királya, aki megszentelt bennünket parancsolataival, és megparancsolta a szukkában ülnünk”.
A délutáni ima, a Mincha, az ünnep első (Izraelen kívül az ünnep első két) napján azonos a szombatival, csak az Ámida más; ha szombatra esik az ünnep, akkor rendes szombat délutáni Tóraolvasás is van.
Vigyázni kell, el ne felejtsük betoldani az imákba a jáále vejávo-t. Az ünnep kimenetelekor a szombat utáni, “majci-sabeszi” Máárivot mondjuk, az átá chonántánu-val. A hávdálá rövidebb a szombatot záró hávdálánál, csak két bráchából áll: boré pri hágáfen-t mondunk a borra és hámávdil ben kodes lechol-t (“aki elválasztja a szentet a profántól”). Ha az ünnep szombatra esik, a szokásos szombat utáni hávdálát mondjuk az illatszerre való boré minéj böszámim-mal és a gyertyalángra való böré méoré háés-sel együtt.

 
 

Szukkot félünnepe

Szukkot első (külföldön második) napja végével, t.i. sötétedés után, mikor hávdálát csinálunk, megkezdődik a félünnep, a chol-há-moéd, “chalamajd”. Erec Jiszráelben hat, külföldön öt napig tart.
Az Ávot c. traktátusban azt mondja Rabbi Elázár ha-Modái [A Misna-bölcsek harmadik nemzedékéhez tartozó rabbi. A Ha-Modai név “modiini”-t jelent: Modiinból, a Chásmoneusok városából való volt. Megőrződött mondásainak többsége ágádikus, azaz példázatos jellegű. Az ágádák mesterének és nagy magyarázójának számít.]: Aki félvállról veszi az ünnepeket, lehet nagy Tóra-tudása, lehetnek számosak jócselekedetei, még sincs része a Jövendő Világban. Azokról beszél, akik félünnepen, szó szerint “az ünnep hétköznapjain” úgy viselkednek, mint a közönséges hétköznapokon. Félünnepen szabad ugyan munkát végezni, de csak olyat, amely az ünnep céljait szolgálja, vagy amelynek elmulasztása anyagi veszteséget okoz. Ettől eltekintve meg kell adnunk az ünnep méltóságát viselkedésünkkel, öltözetünkkel, ünnepi étkezésekkel. Ügyelnünk kell, hogy házunk apraja-nagyja megtartsa a micvát: “örülj ünnepeden”.
Amikor állt a Szentély, a félünnep napjai Jeruzsálembe való “felmenés”, azaz zarándoklás napjai, örömünnepe voltak. Sokan ma is eljönnek Jeruzsálembe a Nyugati Falhoz (az ún. Siratófalhoz).

 
 

Hákhél – Gyűjtsd egybe

Ha áll a Szentély, hétévenként egyszer teljesíteni kell egy szukkoti micvát, ez az egybegyűlés micvája. Időpontja a szombat-év utáni első évnek, a hétéves ciklus első évének Szukkotja. Izrael egész népe Jeruzsálembe gyűlt, nők és gyerekek is (noha a nők a mindenévi zarándoklatok alól fel vannak mentve), és a király felolvasta nekik “A Törvények ismétlését”, azaz 5Mózes könyvét.
Ma a félünnep abban különbözik a hétköznapoktól, hogy a reggeli imához nem “légoljuk” (nem tesszük fel) a töfilint, akárcsak szombaton és ünnepnapon, a Sömone-Eszrében jáále vejávo-t mondunk, utána Hálélt, Hosánákat, Tórát olvasunk és (zarándokünnepi) Muszáfot mondunk.

 
 

A Vízöntés és a Vízmerítés örömünnepe

A Misna Ros Há-Sáná (Újév) c. mászechetjében (traktátusában) olvassuk, hogy Szukkot napjaiban döntenek a világ “vízügyi” sorsáról, arról, hogy sok eső legyen-e vagy cholile (Isten ments) szárazság. Az esőért való könyörgést vízmerítés és vízöntés kísérte: vizet merítettek a Jeruzsálem melletti Siloáchból és az Oltárra öntötték. “Azt mondta az Örökkévaló Izraelnek: öntsetek Elébem vizet ünnepeteken, hogy esővel tegyem áldottá földjeiteket.”
A Szukka c. mászechetben a Gemárá részletesen leírja a vízmerítés szertartását és a Siloách-forrástól a Templomhegyre való vonulást. “Aki nem látott Vízmerítő-ünnepet, az nem látott örömünnepet”, mondták Bölcseink.
Napjainkban Szukkot félünnepén vidám éjszakai gyülekezetekkel emlékezünk meg a Vízmerítő-ünnepekről. Elénekeljük a tizenöt “Grádicsok énekét”, közöttük ezt mondjuk: “örömmel merítsetek vizet az [égi] segítség forrásából”. Ének, tánc, lakoma járja.

 
 

Hosáná rábá

Hosáná rábá (Nagy Hosáná) Szukkot félünnepének utolsó napja; ezen a napon ér véget a szukkában lakozás micvája és a “négy növényfajtáé”, és ha áll a Szentély, a Vízöntésé.
A zsidó tudatban ez nem csak Szukkot utolsó napja, hanem a Félelmetes Napoké is. Hagyományunk szerint e napon küldik fel “cetlin” az égbe mindegyikünk jövő évre szóló ítéletét. Ezért jiddisül “á git kvitl”-t , azaz “jó cetlit” kívánunk egymásnak.
A Midrás a következő ágádával magyarázza meg ezt a hagyományt. Ezt a napot maga a Jóteremtő adta Ávráhám ősapánknak, hogy továbbadja utódai nemzedékeinek. “Azt mondta a Jóteremtő Ávráhámnak: “Én egyetlen vagyok, te is egyetlen vagy (ti. egyedül vagy, egyedülálló vagy). Adok fiaidnak egy külön napot arra, hogy levezekelhessék bűneiket. Ha levezekelték Ros Há-Sáná ünnepén, annál jobb. Ha nem vezekeljék le Jom Há-Kipurimkor. De hátha még akkor sem nyertek bocsánatot; azért ajándékozom neked Hosáná rábá napját. “De mi köze van ennek a napnak Ávráhám ősapánkhoz? Ávráhám a világ teremtésétől számított 21. nemzedékhez tartozott. Tíz nemzedék született Ádámtól Noáchig (Noé), tíz nemzedék Noáchtól Ávráhámig. De csak Ávráhám – a 21. nemzedék – ismerte fel a Teremtőt, zúzta össze a bálványokat és terjesztette a világon annak a hitét, akinek “szavára a világ lett”. Ávráhám ősapánk érdeme, hogy mi, a gyermekei, megkaptuk az új évnek, Tisré hónapnak 21. napját, Hosáná rábát, külön ajándékként. Ez a nap még egy utolsó alkalom bűneink megbánására, új fejezet nyitására.
Olyan a hangulata ennek a napnak, mint a Félelmetes Napokénak, örömmel és szorongással vegyes. Hosáná rábá éjszakáján éjféli imára mennek a zsinagógába. A Dövárim könyvét olvassák (a Tóra ismétlése) és a zsoltárokat, Dávid királynak, “Izrael énekszerzőjének” könyvét.
Hosáná rábá reggelén az előimádkozó “kitliben”, fehér halotti ruhában áll a Tóraszekrény elé, mint Ros Hásánákor és Jom Kipurkor. A Pszuké dö-Zimrá (a reggeli ima egy része) nem különbözik a szombaton és ünnepnapon szokásostól, csak a Nismát Kol Cháj kezdetűt nem mondjuk.
A Tóraszekrény kinyitását a Könyörület tizenhárom módozata követi, majd a Világnak Ura kezdetű ima, mint a Félelmetes Napokban. A Félelmetes Napok visszhangjait halljuk az előimádkozó szájából, amikor kiveszik a Tórát a Tóraszekrényből: “Egy a mi Istenünk, nagy a mi Örökkévaló, neve: a Szent, a Rettenetes”.
A Muszáf is különbözik a hétköznapitól. A Sác ismétlésében a Kedusá: Koronát nyújtsanak Néked – mint szombaton és ünnepnapokon.
Az igazi különbség azonban a hétköznapokhoz képest a körmenetek és a fűzfaág-csapkodás, a “sajnesz”. Nem csak egyszer járják körül az emelvényt a zsinagógában, hanem hétszer, Hosáná-piutokat (költeményeket) énekelve közben. A Szentélyben is hétszer járta körül az oltárt a nép , kezében a négy fajta növényből álló csokorral. A költemények akrosztichonba vannak szedve, egy részüket a félünnep napjain is mondják, más részüket csak ezen a napon.

 
 

Fűzfaág-csapkodás

A hetedik körmenet után letesszük a négy fajta növényt, és egy öt fűzfaágból álló köteget (“sajneszt”) veszünk a kezünkbe, miközben ezt mondjuk: “Felelj híveidnek, kik szívüket mint vizet öntik ki Elébed – segíts meg”. A fűzfaág-csapkodás szokása az utolsó prófétáktól – Chágáj, Zöchárjá és Máláchi (Haggeus, Zakariás és Malakiás) – származik. Mivel nem a Tórán alapul, nem mondunk a fűzfaágakra külön áldást.
A mökubálim, a titkok tudói szerint a fűzfaág-csapkodás az Élet könyvének lepecsételése előtti utolsó órát használja ki a kedvező ítéletre. Bölcseink azt mondják, azért alkalmas erre a fűzfaág, mert a zsidó népből azokat jelképezi, akik nem jártasak a Tórában és a micvák teljesítésében: sem jó illata, sem jó íze nincsen. A fűzfaág levelei az ember szájához hasonlatosak. Az Örökkévaló elé járulunk, és így kérleljük: szépen kérünk, vannak közöttünk olyanok, akik nem tanultak Tórát, nem tudják, hogy teljesítsék a micvákat, olyanok ok, mint a folyami fűzek. De azért van egy nagyon szép tulajdonságuk, s azt emberfia el nem veheti tőlük, hogy van nekik szájuk, s imádkoznak Hozzád. Nézd, hajlandók össze-vissza veretni magukat, szenvedéseket kiállni, csak hogy megkönyörülj, megkegyelmezz, s írd be őket a jó életre.
Gondolj arra az ám háárec (zsidó szempontból műveletlen) sot bur (“bunkó”) pásztorra, aki Jom Kipurkor betévedt a zsinagógába és látta, hogy mindenki sír és jajgat. Imádkozni nem tudott, betűnek, könyvnek hírét sem hallotta soha. Hogyan fordult Megtartó Istenéhez? Füttyöngetni, rikongatni kezdett, s e riogás megnyitotta az Ég kapuit.
Az uspizin, a szukkoti vendégek közül Dávid király a Hosáná rábá-i. Ki tudná jobban nála, mit ér az ima, amíg csak szusz van bennünk? “Hát én? Neked mondott imám jó órában találjon, Uram!” Olvassuk is szorgosan Dávid király zsoltárait Hosáná rábá napján.
Hogyan verjük szét a “sajneszt”? Kezünkben tartjuk, míg be nem fejezzük a hosanákat és a cházán is végére nem ér a maga egész kádisának, és akkor ötször a földhöz vagy a szék lábához csapkodjuk, aztán kidobjuk, de olyan helyre, hogy ott jobban már szét ne taposhassák. Csapkodás közben azt mondjuk: “Kegyes akaratod szerint való legyen Örökkévaló, Istenünk, őseink Istene, aki a jó próféták és jó szokásaik mellett tetted le a garast – kegyelmesen, jó szívvel venni imánkat és körmeneteinket. Emlékezz érettünk a Hét Gáncstalanok (azaz a szukkoti vendégek, az uspizin) érdemére, és döntsd le a bennünket Tőled távoltartó vasfalat (=bűneinket), hallgass könyörgésünkre és kedvező ítéletet pecsételj meg nekünk, a Földnek űrben-lebegtetője! A Jó Élet Könyvébe pecsételj be bennünket!”
  • Küldés emailben

Fejezetek