14. 📖 XX. – Másság, elkülönülés és diszkrimináció

Szabad-e nem-zsidók izraeli letelepedéséhez hozzájárulni?

Zsidók és palesztinok, zsidók és zsidók közötti más­ság

Szabad-e nem-zsidók izraeli letelepedéséhez hozzájárulni?

 

A „Rabbik levele” és a halácha

 

Eliezer Hadad
(Az Izraeli Demokráciaintézet kutatója Tel Aviv-i Egyetemen,
a bibliai tudományok és a zsidó filozófia oktatója a Lifshitz College-ban és a Herzog College-ban)

 

Rabbik levele az arab letelepedéssel szemben

A „rabbik levele”, amit közösségi vezető rabbik tízszámra írtak alá Izraelben 2010 decemberében, azt állítja, hogy a zsidó törvény tiltja az izraeli otthonok nemzsidóknak való bérbe- és eladását. Vajon a tulajdon bérbeadása nemzsidóknak valóban tilos a halácha szerint? Mi is a pontos státusza a zsidók közt élő nemzsidók kisebbségének? Alkalmazhatóak-e a rabbik levelében idézett bibliai tilalmak a mai izraeli arabokra?

Az alábbi cikkben Eliezer Hadad sorra veszi azon kortárs rabbik véleményét, akik univerzális megközelítést alkalmazva úgy találták, hogy van haláchikus alapja a nemzetközi normák és az izraeli függetlenségi nyilatkozat garantálta jogegyenlőségre.

 * * *

A „rabbik levele” tiltaná az izraeli ingatlanok el- és bérbeadását nemzsidóknak, mégpedig két bibliai tilalom alapján: „lo techáném”[1], ami az egyik értelmezés szerint tilalomnak értendő, hogy nem szabad helyet adni letelepedésre nemzsidóknak Izraelben; és „lo jésvu beárcechá”[2] – e tilalom szerint „ne lakjanak földeden”. A rabbik által szignált levél ezeket a tilalmakat a vegyesházassággal és egyéb törvényszegésekkel hozzák összefüggésbe, és a kritika szerint nem vettek figyelembe tágabb haláchikus alapelveket.

A nemzsidók státuszának kérdése Izrael államban a cionista haláchaszakértőket jóval az állam megalapítása előtt foglalkoztatta már. Fáradhatatlanul kutattak olyan haláchikus kiindulópont után, ami megengedné, hogy nemzsidók is letelepedjenek Izrael földjén, és ami aztán horgonyként szolgálhatna az ilyen országlakók jogainak megállapítására a zsidó törvénykezésen belül. E tudósok írásaiból kiderül, akár explicite kijelentik, akár csupán implicite kiolvasható, hogy véleményük szerint korunkban lehetetlen fenntartani olyan zsidó államot, ami nem engedi, hogy nemzsidók lakjanak a földjén, és nem ismeri el azok alapvető jogait. A kérdéssel foglalkozó kortárs haláchikus tekintélyek többsége felismerte annak szükségét, hogy a mára már univerzálisan elfogadottnak mondható etikai sztenderdek számára haláchikus formát találjanak, különösen, ami a demokratikus országok által elfogadott azon normát illeti, miszerint lakóiknak azonos jogokat adnak tekintet nélkül vallásukra vagy etnikai hovatartozásukra. Az ezen tekintélyeket foglalkoztató kérdés nem az volt, vajon szabad-e megengedni, hogy nemzsidók lakjanak Izrael államban, hanem hogy milyen haláchikus eljárás tenné lehetővé a letelepedésüket. Dacára azonban annak, hogy a jelek szerint minden hasonló vizsgálódás azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a ma Izraelben létező helyzethez keressen (utólagos) haláchikus alapozást, számos jelentősen különböző irány fedezhető fel az érvelésekben: egyes tekintélyek a realitással igyekeznek számot vetni, mások formális jogi megközelítést alkalmaznak, megint mások etikai megfontolásokból indulnak ki.

 

Mi a noahida törvényeket megtartó nemzsidók státusza?

A bölcsek és a risonim (11–15. századi rabbinikus tekintélyek) írásaiból két megközelítés is kiolvasható a nemzsidóknak státuszát illetően a zsidó nép közt – egy „nacionalista” megközelítés és egy „univerzalista” megközelítés. Mindkettőt a bizonyos mértékű tolerancia jellemzi, megengedi, hogy különféle nemzeti-kultrális háttérből érkező nemzsidók lakjanak a zsidók közt a gér tosáv (szó szerint: „letelepedett idegen”) státuszában, amíg hajlandó alávetni magát a hét ún. „noahida” (Noénak adatott) törvénynek. A nacionalista közelítés szerint a noahida törvények részét képezik a Tóra parancsolatainak, és aki a zsidók közt kíván élni, ezeket be kell tartania annak jeleként, hogy elismeri a mózesi Tórát tekintélyi forrásnak, ami őt is köti. E szerint a megközelítés szerint a noahida törvények betartásával ezek a nemzsidók bizonyos mértékig a zsidó nép részévé lesznek. Ezzel szemben az univerzalista megközelítés szerint a noahida törvények alapvető emberi normákat képviselnek, és nincs közük a zsidó identitáshoz. Aki ezeket elfogadja, élhet Izrael földjén, egyszerűen mert hűséggel viszonyul emberségéből következő felelősségéhez.

Azok a haláchikus tekintélyek, akik a demokratikus Izrael normatív gyakorlatát igyekeztek haláchikus alapokra helyezni, általában az univerzalista megközelítést tették magukévá a gér tosáv fogalmának definiálásakor. Szerintük nincsen haláchikus akadálya annak, hogy a nemzsidók részesüljenek mindazon jogok élvezetében, melyek a demokratikus országok lakóit általában megilletik, azaz hogy joguk legyen letelepedni Izrael földjén, s ott tulajdonuk, ingatlanjuk legyen. Az univerzalista álláspont szerint a gér tosáv kategóriája a muzulmánokra és keresztényekre is alkalmazható, mert nem a judaizmushoz való közelség alapján kell e vallásokat megítélni, hanem a bálványimádástól való távolságtartásuk szerint. Ebből a perspektívából szemlélve a muzulmánok és keresztények olyan népességnek számítanak, amely beteljesíti a hét noahida törvényt. A gér tosáv kategóriájába besorolás feltételét jelentő haláchikus követelmény, miszerint az illetőnek formálisan is ki kell nyilvánítania a bíróság előtt, hogy elfogadja ezeket a törvényeket, olyan föltételként értendő szerintük, ami csak azt kívánja meg, hogy az illető jelét adja a noahida törvények iránti elkötelezettségének, márpedig nyugodtan föltételezhetjük, hogy a muzulmánok és a keresztények saját vallási törvényeik erejénél fogva eleve tiszteletben tartják a noahida törvényeket is.

 

Muzulmánok és keresztények megtartják a hét törvényt

Ábrahám Jichák Kook rabbi (1865–1935), az első askenázi főrabbija (az akkor még nem kikiáltott) Izrael államnak, ezen álláspontra helyezkedve engedte meg izraeli föld eladását muzulmánoknak a szombatév idején, mondván, hogy ez nem sérti a lo techáném tilalmát. Jichák Hálévi Herzog néhai főrabbi (1888–1959) ezen az alapon határozta meg a nemzsidók státuszát általában is, és kiterjesztette minden keresztényre. Mindketten úgy „bántak el” Maimonidész azon ítéletével, miszerint letelepedett jövevényt csak akkor lehetne befogadni, amikor a szombatév gyakorlata eleven, hogy csatlakoztak Ábrahám ben Dávid (12. századi kommentátor, Ráávád néven is ismert) és a Keszef Misná (Joszéf Caro rabbi 16. századi kommentárja Maimonidész Misné Torájához) véleményéhez, miszerint a gér tosáv státusza akkor is eleven intézmény, ha a szombatévet már nem tartják meg. Sőt, Náhum Eliézer Rabinowitz rabbi, a Birkát Móse Heszder Jesiva vezetője kimutatta, hogy még Maimonidész szerint is érvényesek a gér tosávra vonatkozó rendelkezések a mára. Így azok, akik megtartják a hét noahida törvényt ma, nem esnek a lo techáném tilalma alá, és szabad nekik letelepedniük Izrael földjén. Ráadásul azok a muzulmánok és keresztények, akik már letelepedtek Izrael földjén, eleve birtokolják a gér tosáv státuszát.

 

Sok múlik a kormányzat erején

Más rabbik nem elégedtek meg a gér tosávra vonatkozó törvények vizsgálgatásával, más megoldásokat igyekeztek keresni a problémára. Saul Jiszraéli rabbi (1909–1995), aki a Merkáz Háráv jesiva élén állt, illetve az izraeli főrabbinátus tanácsának tagja volt, úgy ítélte meg, hogy a zsidó törvény eleve két módját határozta meg a nemzsidókkal létesíthető viszonynak, s ez a kettő attól függ, milyen erős éppen az izraeli kormányzat. A szigorú követelmény betartása, ami szerint csak az a nemzsidó telepedhetne le tartósan, aki teljesen kimeríti a gér tosáv összes kritériumát, attól függ, vajon az Izrael állama képes-e a mondott tiltásnak (lo jesvu beárcechá – „ne lakjanak a te földeden”) valóban érvényt szerezni. Jiszraéli rabbi véleménye szerint e tilalom betartatása csak az államhatóság föladata, nem tartozik érte minden egyes zsidó ember külön felelősséggel. A domináns nemzetközi környezet ma nem engedi, hogy egy ország kitiltson minden idegent, mert ha úgy tenne, politikai és gazdasági stabilitása ellen vétkezne. Tehát a haláchikus módját a nemzsidókhoz való kortárs viszonyulás megállapításának a lo techáném törvénye határozza meg, de az csak azokban a helyzetekben érvényes, mondja ő, ha „az állam keze nem elég erős”. Jiszraéli rabbi szerint ráadásul ez a tilalom csak a bálványimádókra vonatkozik, nem pedig a muzulmánokra és a keresztényekre, a szerint a vélemény szerint, amely különbséget tesz e vallások hívei és a bálványimádók között. Tehát az e tilalomból levezetett egyéb járulékos tiltó rendelkezések (pl. a földeladás tilalma nemzsidóknak) sem érvényesek muzulmánok és keresztények esetében, a muzulmánok és keresztények igényeire tekintettel kell lenni, s a jogaikat meg kell őrizni, és nyilvánvaló, hogy tilos megrövidíteni jogaikat és anyagi kárt okozni nekik.

Herzog főrabbi úr ugyan magáévá tette azt a nézetet, ami a muzulmánokat és a keresztényeket gér tosáv státusszal bírónak tekinti, igyekezett kibővíteni ezt a döntvényt, és szilárd bázissal látni el. Az ő vélekedése szerint az a megállapítás, miszerint Izrael állam olyan állam, amelynek „nem elég erős a keze”, az államalapítás idejében igaz lehetett, de Izrael mai nemzetközi helyzetére nem áll. Minthogy az állam megalapítása függött a világ népeinek egyetértésétől, az állam hatalma és önrendelkezése korlátok közé volt szorítva az alapítás idején. A nemzetek azzal a föltétellel egyeztek bele Izrael megalapításába, ha az új állam minden polgárát – zsidót és nemzsidót – egyformán kezel. Amint az Izrael akkori vezetői beleegyeztek abba, hogy elfogadják az állam ezen föltétel melletti megalapítását, ez a föltétel kötelező erejűvé lett, és Izraelnek többé nem szabad eltérnie tőle. Ilyen helyzetben a nemzsidókat illető haláchikus tilalmak nem érvényesítendők, viszont szabad alkalmazni az állam minden polgárát megillető jogegyenlőséggel kapcsolatos demokratikus normákat, még bálványimádók esetében is.

Bencion Méir Hai Uziél rabbi (1880–1953), aki Izrael szefárdi főrabbijaként szolgált Herzog askenázi főrabbikénti működése idején, egyetértett Herzoggal abban, hogy az állam kivételes helyzete az alapja a nemzsidók jogegyenlőségének, de hozzátette, hogy véleménye szerint nem is szükséges ehhez a gér tosávval kapcsolatos rendelkezések összes részleteinek haláchikus metódus szerinti kitárgyalása, mert az önmagában is nyugtalanságra adhat okot az érintettek körében.

 

A függetlenségi nyilatkozat és a nemzsidókkal való kapcsolat felülvizsgálata

Jehuda Amital rabbi (a Hár Ecion Jesiva néhai feje) az izraeli függetlenségi nyilatkozatban látta a haláchikus bázist a nemzsidók és Izrael állam viszonyának meghatározására. Vélekedését Maimonidész döntésére alapozza, aki szerint tilos megsemmisíteni nemzsidókkal kötött egyezségeket, mert azzal megszentségtelenítenénk az Örökkévaló nevét (chillul Hásém). Azaz tehát a nyilatkozatnak, mely szerint Izrael állam „garantálni fogja teljes társadalmi és politikai jogegyenlőségét minden polgárának, tekintet nélkül vallására, etnikumára és nemére”, kötelező erejű haláchikus érvénye van.

Isszer Jehuda Unterman néhai főrabbi (1886–1976) a jogegyenlőséggel kapcsolatos nemzetközi normák betartására szolgáló haláchikus alapot a dárké noám („a kedvesség útjai”) fogalmában találta meg, mely a Tóra jellemzője, s azokban a rabbinikus döntésekben, melyek mipné dárké sálom – azaz a zsidók és nemzsidók közti béke elősegítésére születtek. Az ő véleménye szerint a mipné dárké sálom hozott döntések nem pusztán pragmatikus céllal születtek, hanem alapvető erkölcsi alapelvet is kifejeznek, amely elismeri, hogy a Tóra egyik általános célja a népek közti béke elősegítése. Unterman rabbi Maimonidész álláspontjára helyezkedik, aki szerint a Tóra törekvése a békére az alapja ezeknek a rabbinikus döntéseknek.

Ugyanezzel a szellemiséggel áll a dologhoz Naftali Bár-Ilán rabbi (1942), aki írások sokaságát szentelte már az izraeli államforma Tóra-szempontú elemzésére, számos bizonyítékot vonultatott fel, melyek szerint a „béke előmozdításának” kívánalma csak akkor engedne meg jogegyenlőtlenséget zsidók és nemzsidók között, ha az utóbbiak beleegyeznének ebbe a helyzetbe önként. Bár-Ilán rabbi szerint tehát manapság nagyon is úgy illő, hogy egyenlőségpárti haláchikus döntvények szülessenek, melyek konzisztensek a kortárs nemzetközi normákkal.

Chájim Dávid Hálévi (1924–1998) rabbi, Tel-Aviv szefárdi főrabbija, a Sulchán áruch mekor chájim szerzője radikálisabb haláchikus közelítést alkalmaz. Szerinte a halácha ezen területe lényegi revízióra szorul a világ nemzetei közti érintkezés humanista normáinak fejlődése miatt, szükséges tehát a nemzsidók iránti zsidó attitűd átfogó felülvizsgálata. Az ő álláspontja szerint a múltban a nemzsidókkal kapcsolatban hozott határozatok olyan népekre vonatkoztak, melyek bálványimádó hite erkölcstelenségre vezetett. Ezek a határozatok tehát nem érvényesek a mai idők nemzsidó népeire, mely utóbbiak különféle moralitásokat vallanak magukénak. (Ebben a kijelentésében Hálévi rabbi Menáchem Meirit, a Bét Hábechirá 13. századi Talmud-kommentár szerzőjét visszhangozza, akit egyébként is gyakran idéz álláspontja alátámasztására.) Hálévi rabbi szerint tehát a zsidók és nemzsidók közti viszonynak humanista erkölcsiségre kell épülnie manapság, amely erkölcsiség egyértelmű kifejezést nyert az izraeli függetlenségi nyilatkozat szövegében.

Szinte minden fentebb bemutatott megközelítés internalizálja a nemzetközi normákat, melyek megkívánják az állampolgárok közti jogegyenlőséget, és haláchikus alapokat kerítenek e normák alátámasztására. Az a megközelítés, ami a nemzsidókat Izrael államban egyenjogú polgárokként kezeli, ma már rögzültnek mondható a haláchában. Ez ugyanakkor semmiképp sem gátolja Izrael állam azon jogát, sőt kötelességét, hogy nemzeti identitásának megőrzésére módot találjon e normák keretei között.

[1] 5Mózes 7:2.

[2] 2Mózes 23:33.

  • Küldés emailben

Fejezetek