13. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Smot

Smot

Az örökégő csipkebokor

Az Exodus, Mózes második könyve, Mózes életének kezdetét, a zsidók életének Egyiptomban eltöltött utolsó korszakát és onnan való kivonulását öleli fel.
Ebben az időszakban kovácsolódott néppé az eredetileg 12 törzsből álló nomád tömeg. Megjelenik az Ám Jiszráél (Zsidó Nép) kifejezés. Az Írás ez idáig, mint Bné Jiszráél (Izrael Fiai) említi őket, csak egy alkalommal-közvetlenül Jákob halála előtt – szerepelnek úgy, mint Sivté Jiszráél (Izrael Törzsei).
Érdekes módon, először a Fáraó az, aki népnek titulálja a zsidókat, mikor azt latolgatja, mit lehetne tenni az ellen, hogy a zsidók ne szaporodjanak gyorsabban, mint saját népe. Málbim szerint ugyanis a héberek néhány nemzedék alatt megtöbbszöröződtek, míg az őslakosság alig duplázódott meg.
A Fáraó persze nemcsak egyszerűen „népet” látott a zsidókban, hanem egy esetleges katonai veszélyt is, és ennek megvoltak a keserű következményei. Ezért a zsidók, akik József halála után egyre inkább asszimilálódtak („legyünk olyanok, mint az egyiptomiak” – idézi a Midrás), s még a Brit Milát (körülmetélést) is elvetették – most, hogy belátták, a gazdanép nem fogadja be őket, rákényszerültek, hogy felhagyjanak az erőltetett asszimilációval.
Ebben a korszakban születik meg Mózes, a Megváltó, aki a Gondviselés akaratából a királyi palotában nevelkedik, mint a Fáraó lányának nevelt fia.
Később elhagyja a palotát „kimegy a testvérei közé”, amit úgy kell érteni, hogy tudomása van származásáról.
Amikor az egyik munkafelügyelőt leüti, mert az bántalmazta az egyik rabszolgát, menekülnie kell. Midjánba megy, egy kútnál találkozik Jitró lányaival, akik itt itatják a nyájukat. A helyi pásztorok bántalmazásától megvédi a lányokat, akik hálából meghívják az „egyiptomit” ebédre. Végül elveszi Jitró egyik lányát, Zippórát, feleségül s ettől kezdve maga is a pásztorok életét éli, apósa nyáját legelteti.
A Midrás meg is jegyzi, hogy nemcsak Mózes volt az, aki „pályafutását” pásztorkodással kezdte, hanem ő előtte Jákob, utána pedig Dávid király is.

* * *

Mózes küldetése a pásztorkodás közepette veszi kezdetét. Az Írás szavai szerint: „Mózes pedig legeltette apósának, Jitrónak, Midján papjának juhait és terelte a nyájat a pusztaságon túl és elérkezett Isten hegyéhez, Chórebhez. És megjelent előtte az Örökkévaló angyala a tűz lángjában, egy csipkebokor közepéből. Látta, hogy a csipkebokor tűzben ég, de el nem hamvad. Akkor azt mondta Mózes: odamegyek és megnézem ezt a nagy csodát, miért nem hamvad el…” (Exodus, 3, 1-4).
Miként jutott el Mózes „Isten hegyéhez”?
Egyes kommentátorok szerint eltévedt a pusztaságban, mert túl messzire kalandozott el a nyájjal. A Midrás egy igen szemléltető magyarázatot adott erről. E szerint, legeltetés közben, Mózes gondolataiba mélyedt. Egyszer csak észrevette, hogy az egyik fiatal bárány eltávolodott a nyájtól és már messze bóklászott. Mózes utána sietett s egy csermelynél érte utol, ahol az állat szomját oltotta. Mózes nagyon meghatódott a látványon, ölbe kapta a kicsiny állatot, úgy vitte vissza a többihez.
Mondá erre az Örökkévaló: „Mózes, hűséges pásztor! Nincs, ki nálad alkalmasabb lenne népem hű pásztorává lenni…” (Smot Rábbá, 2,3).

* * *

Az égő csipkebokor sok nemzedék kommentátorának fantáziáját mozgatta már meg. A Midrás-irodalom különböző szempontból próbálja ennek szimbólumát érthetővé tenni. A Zóhár szerint „Mózes tudta, hogy Chórev (ami azonos a Színáj hegyével, ahol később a Tóra-adás történt) Isten hegye, szent hely. Honnan tudhatta? Látta, hogy madarak röpködnek arrafelé, kiterjesztett szárnyakkal, de mégsem érintik a hegyet”.
A Midrás másutt így folytatja: Az Örökkévaló attól tartott, ha hangos szóval illeti Mózest, esetleg meg talál ijedni. Ha halkan szól hozzá, talán meg se hallja. „Ezért az Örökkévaló, apja, Ámrám, hangján szólította meg. Mózes ezt meghallotta és válaszolt: Hallak, apám, mit óhajtasz? Mondá neki az Örökkévaló: Nem apád vagyok, hanem az apád Istene. Ezzel a fortéllyal szóltam hozzád, hogy meg ne riasszalak. Én vagyok apád Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”. Mózes módfelett megörült ennek, mondván: Apám, tehát, az ősatyákhoz tartozik! S még hozzá ő a legnagyobb, hiszen őt említette elsőnek” (Smot Rábbá, 3,1).
A Midrás nyomán azt is sokan értelmezni és elemezni igyekeztek, miért éppen a csipkebokor, ami sok kis, tövises ágból áll, és miért nem egy sudár fa vált a Jelenés helyszínéül? Vannak, akik a csipkebokrot Egyiptomhoz hasonlítják, ahol annakidején szívesen fogadták Jákob családját, de később nem akarták kiengedni őket.
Bár-Jocháj azzal a hasonlattal élt, miszerint a csipkebokor egy csapda. Ha egy madár levelei közé repül, nem képes onnan kikerülni, mert a levelek összeszabdalják. Így jártak a zsidók is Egyiptomban, ahol a súlyos elnyomás fogva tartotta őket (Möchiltá d’Rásbi, Smot).
Másutt a Midrás úgy magyarázza, hogy Isten, úgymond, együttérzett a szenvedő és elnyomott zsidókkal és ezért jelent meg ilyen kényelmetlen helyen. „…hát nem érzed, hogy mennyire fájlalom Izrael sanyarú helyzetét? Nézd csak, honnan beszélek veled? Hát nem a tüskés bogáncsok közül? Velük vagyok fájdalmukban…” (Smot Rábbá ,2, 7).
Miért éppen a csipkebokorban? – kérdezte Josua ben Korcha rabbit egy nem-zsidó.
– Ha történetesen egy szentjánoskenyérfában, vagy egy szikomorfában jelenik meg – felelte a rabbi – akkor azt kérded, miért éppen ott? De mégis válaszolok neked: azért, hogy ezzel is bebizonyítsa, Isten szelleme betölti az egész mindenséget. Még a csipkebokorban is jelen van… (uo. 2, 5).

* * *

Mit szimbolizál az, hogy a csipkebokor nem égett el?
A Midrás ekként magyarázza:
„Mózes elgondolkozott a zsidók helyzetén, Egyiptomban. Feltette magának a kérdést: Elképzelhető-e, hogy az egyiptomiak megsemmisítik a zsidókat? Ekkor az Örökkévaló rámutatott az el nem hamvadó bokorra és azt mondta: Látod, az egyiptomiak épp így nem lesznek képesek megsemmisíteni a zsidó népet, mint ahogy ez a bokor sem ég el!” (uo. 2, 10).
A Zohár ebből a jelenségből olyan következtetést von le, hogy az Örökkévaló könyörületes még a gonoszokkal szemben is; mert ugyan megbünteti a rosszakat – ég a csipkebokor – de el nem pusztítja őket – csipkebokor nem hamvad el… (Zohár, 2, 21).

* * *

A csipkebokor ma használatos tudományos neve „szent málna” (Rubus sanctus), gyümölcse hasonlít az eperhez. (J. Félix: A bibliai növényvilág, 110-112 old.).

Egy héber szoptató dada

„Egy Lévi házából való férfi ment és feleségül vette Lévi egyik lányutódját. Az asszony teherbeesett és fiút szült. Amikor látta, hogy a gyerek szép, három hónapig rejtegette (mert az egyiptomiak a héberek fiúgyermekeit a Nílusba dobatták). Amikor nem tudta tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyereket és kitette a Nílus partján a sás közé. Nővére pedig ott állt távolabb, hogy megtudja, mi történik vele. És jött a Fáraó lánya, hogy fürödjön a Nílusban… megpillantotta a kosarat, odaküldte a cselédjét és kihozatta azt. Felnyitotta és meglátta a gyereket, hát egy síró fiú volt. Megszánta és azt mondta: a héberek gyermekei közül való ez! A kisfiú nénje pedig azt mondta a Fáraó lányának: ne menjek és hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül?… (Exodus 2:1-7.).
Mózes második könyvében, az Exodusban (Smot) kezdődik az egyiptomi zsidóüldözés leírása, ami az intézményes népirtásban teljesedik ki.
A történészek szerint ekkor űzték el azt az uralkodó dinasztiát, azaz azt a Fáraót, aki kinevezte Józsefet alkirállyá és Jákob családját behívta Kánaánból.
Az új uralkodó a tehetséges héberekben ellenséget látott, ezért követett el mindent elpusztításukra.
De megszületik Mózes, a Szabadító, aki a sors kifürkészhetetlen kegye folytán megmenekül a Nílusba fojtástól, királyi palotában nevelkedik, mint a Fáraó nevelt unokája, lányának dédelgetett fogadott fia.

* * *

„Ne menjek és hívjak egy szoptató asszonyt a héberek közül?” (uo.).
„Mert odaadta nem is egy egyiptomi asszonynak, hogy megszoptassák, de nem volt hajlandó szopni tőlük” (Rási, a Midrás alapján).
Reb Chájjim, a szentéletű koszovi rebbe, szokta mesélni az alábbi történetet:
– Egyszer egy meddő asszony elment Báál-Sém-Tovhoz és sírva könyörgött neki, áldja meg, hogy végre gyermeke szülessen. A rebbe figyelmesen meghallgatta, s megígérte neki, hogy még abban az évben fiút fog szülni.
Kilenc hónap múlva az asszony megszülte szép és egészséges fiát, öröme határtalan volt.
A gyermeket két éves korában – amikor eljött az ideje, hogy elválasszák – anyja elvitte Báál-Sém-Tovhoz, ezúttal arra kérve őt, mielőtt véglegesen befejezi a szoptatást, áldja meg gyermekét.
Így is történt, megáldotta, majd megcsókolta a gyermeket s az asszony hazautazott. A gyermek azonban röviddel ezután meghalt.
A szerencsétlen asszony visszautazott Báál-Sém-Tovhoz, azzal vádolván őt, hogy megölte gyermekét.
Báál-Sém-Tov igyekezett megnyugtatni a zokogó anyát és kérte, hallgasson meg egy történetet:
Élt egyszer egy király, akinek nem volt egyetlen gyermeke sem, aki királyságát örökölhette volna. Ebbéli bánatát egyedül bizalmasa előtt – aki még a legtitkosabb államügyeket is ismerte – tárta fel, arra kérvén őt, adjon tanácsot, mitévő legyen.
– Uram, királyom – mondta a tanácsadó – rajtad csak a királyságodban élő zsidók segíthetnek.
– Ha ez így van – jegyezte meg a király – lemondok javukra minden nekem fizetett illetékről és adóról.
– Ez mind szép és nemes gesztus, de nem használ semmit – szólt a tanácsadó. Egyetlen megoldás van csupán: közhírré kell tenni, hogy a zsidók kötelesek imádkozni azért, hogy még ebben az évben királyfi szülessen. Ha nem, akkor a királyság területéről kiűzetnek.
A királynak persze tetszett az ötlet és ekként is cselekedett.
A zsidók között igen nagy riadalom támadt. Böjtöt hirdettek, imádkoztak, zsoltárokat mondtak, könyörögtek, hogy a jó Isten mentse meg őket ettől a szerencsétlenségtől.
Jajszavaik meghallgattattak az égben s egy lélek az Örökkévaló elé borulva kérte, hadd jöjjön ő le erre az árnyékvilágra, ő vállalja, hogy megszületik, mint a király fia, miáltal megmenekülnek a zsidók a száműzetéstől.
A nagy esemény be is következett, a királyné egy szép fiúgyermeknek adott életet. A zsidók fellélegezhettek.
A gyermek felcseperedett és eljött az ideje, hogy kiváló nevelők megtanítsák minden szükséges tudnivalóra. A gyermek okos és eszes volt, gyorsan haladt előre a tudományok ismeretében. Egy idő után azzal a kéréssel állt apja ura elé, engedje őt olyasvalamit is tanulni, amihez kedve is van, mert bizony az eddigieket nem nagyon élvezte. A király beleegyezett fia kérésébe. Megkérem a hercegprímást – mondta a fiának – vállalja el a tanításodat, biztosan kedvedet leled majd az ő magyarázataiban.
A főpap elfogadta a fiút tanítványául. Mindössze egyetlen kikötése volt: ő naponta két órát meditál s ilyenkor az égbe is kiruccan, tehát ez idő alatt senki se zavarja. A király biztosította, hogy kívánságát tiszteletben fogják tartani.
Az ifjú királyfi hamar megtanulta mindazt, amire a főpap taníthatta. Időközben azonban felmerült benne a kíváncsiság, mit csinálhat a tanítója az alatt a bizonyos két óra alatt.
A gondolat nem hagyta nyugodni, mígnem elhatározta, hogy a végére jár. Kulcsot csináltatott főpap ajtajához. A visszavonultság órája alatt váratlanul rányitott, s a prímást ott találta táleszban és tfillinben, amint a Talmudba mélyedt. A pap majd összeesett a félelemtől, de a királyfi megígérte neki, hogy egy szót sem szól erről senkinek. És a titok, hogy a király gyóntatója – zsidó, titok maradt.
Ezt követően a pap az ifjút a Tórára kezdte tanítani, mondván, a Tóra a méznél is édesebb. A királyfi meg is ízlelte, s megérezte annak léleknemesítő voltát, nem beszélve arról, hogy szellemét mily élesre csiszolta.
A királyfi egy idő után azt a tanácsot kérte a főpaptól, hogyan térhetne be a zsidóságba anélkül, hogy apjának ezzel fájdalmat okozzon.
– Mondd meg apádnak – tanácsolta – hogy te, akit örökösének szán, még nem láttad azt az országot, amelyben egy koron majd uralkodnod kell. Mondd meg, szeretnéd bejárni a tartományokat, találkozni a helytartókkal, a néppel, hiszen még sosem mozdultál ki a palotából.
Elmégy legalább egy hónapra, s ha hazajöttél, beszámolsz neki a látottakról.
A királyfi megfogadta a tanácsot, és a király – bár nehéz szívvel – beleegyezett, hogy szeretett fia egy egész hónapig távol lesz tőle.
A királyfi elindult tehát országjáró útjára. Amikor a határ közelébe ért, a királyfi hazaküldte minden kisérőjét. Átkelt a határon, majd a legközelebbi városba érvén felkereste az ottani rabbit, s betért. Miután zsidóvá lett, letelepedett egy másik városban, ettől kezdve minden idejét a Tóra tanulásának szentelte.
Telt-múlt az idő, mígnem a királyfinak is eljött az utolsó órája. Midőn lelke az égi bíróság elé került, az volt az általános vélemény, hogy egy olyan szent léleknek, aki önként vállalkozott rá, hogy lemegy a földre, megmenteni egy zsidó közösséget a száműzetéstől – annak csak a mennyországban lehet a helye. Egyvalaki azonban felvetette, hogy igen ám, de két éven át nem-zsidó dada szoptatta ..
Így olyan döntést hoztak, miszerint még egyszer meg kell születnie, azért, hogy két éven át zsidó anyától szopjon.
Ezzel Báál-Sém-Tov befejezte a történetet és azt mondta a gyerekét sirató asszonynak: Tudd meg, te találtattál érdemesnek arra, hogy két évig szoptasd ezt a szent lelket.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek