37. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Slách

Naftali Kraus:
Slách–Lchá

Az első szombatszegés


„És amikor Izrael fiai a sivatagban voltak, találtatott egy férfi, aki fát szedegetett szombat napján. És odavitték őt – azok, kik tetten érték – Mózes és Áron és az egész közösség elé. Őrizetbe vették őt, mert nem tudták, mi legyen vele. És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Halállal lakoljon az az ember, kövezze meg őt az egész közösség a táboron kívül. És kivezette őt az egész közösség a táboron kívülre s ott agyonkövezték, ahogy megparancsolta az Örökkévaló Mózesnek” (Numeri, 15, 32-36).
Mi oka lehetett valakinek rőzsét szedni szombaton, ezáltal megszegni a szombat szentségét? Persze nem csak a rőzseszedés tilos e napon, hanem a tűzgyújtás éppúgy, mint a főzés is. Erre nem lett volna szükség, hiszen pénteken két napra való manna hullott az égből. Akkor viszont milyen egyéb ok késztethette ezt az embert e nagy bűn elkövetésére?
Jonatán ben Uziél azt a meglepő véleményt hangoztatja, hogy a pusztabeli rőzseszedő valójában ez által akarta bizonyítani és a zsidókban tudatosítani, milyen súlyos büntetés jár a szombatszegésért: „Amidőn Izrael fiai a pusztában táboroztak, tudomásuk volt róla, hogy tilos a szombatszegés, de nem tudták, milyen büntetés jár érte. Így aztán egy József törzsbéli férfi azt mondta: én majd szedek rőzsét szombaton, tanuk jelenlétében, akik majd elmondják Mózesnek, ő pedig megkérdi Istent, mi ennek a büntetése. Akkor majd elítélnek engem, s ekkor mindenki megtudja, milyen büntetéssel sújtja az Örökkévaló a szombatszegést”.
Más források szerint, a zsidók nagyon jól tudták, hogy a szombatszegésért halál jár, de nem tudták annak melyik fajtája, s ezt kérdezte meg Mózes az Örökkévalótól (Szánhedrin 78, és Szifré).
Bölcseink szerint, amikor köztudottá vált, miszerint a szombatszegés halálos vétek, ez még csak a második szombat volt. Ha két, egymásután következő szombatot betartottak volna – semmilyen ellenség nem lett volna képes rajtuk uralkodni. De a rőzseszedő már a második szombatot megszegte.

* * *


Az egyik haszid bölcselő azt a kérdést feszegeti, miért kapott büntetést, ráadásul halálbüntetést, a rőzseszedő, amikor ő ezt – legalábbis Jonatán szerint – nemes szándéktól vezéreltetve tette, amit tett? Hiszen ez az ember csak jót akart?
– Ilyen esetben nem a szándék a lényeg, hanem a tett – szól a válasz. A szándékot nem lehet tekintetbe venni, mert ennek az lenne a következménye, hogy mindenféle rossz-szándékú ember, bűnözők, azzal indokolhatják tetteiket, hogy ők csak jót akartak, pl. könyörületből gyilkoltak, a rablott pénzt szét akarták osztani és így tovább.

* * *


Rabbi Akiba szerint az első szombatszegő Clofchád, Chéfer fia, volt. (Később arról lett nevezetes, hogy – halála után – öt lánya Mózestől követelték apai örökségüket, mivel nem volt fiútestvérük) (Sábbát, 96).
A Talmudban eltérnek a vélemények arról, hogy valójában mit is csinált, rőzsét szedett, azaz a földre hullott ágakat gyűjtötte össze, vagy maga törte le az ágakat. Ez utóbbi szigorúbb elbírálás alá esik.
Egyes vélekedések szerint szemtanuk is látták, sőt figyelmeztették is, hogy szombaton tilos tevékenységet folytat. Ez a körülmény azért kiemelendő, mert – a zsidó törvények értelmében – akkor jár valamiért büntetés, ha két tanú saját szemével látta a cselekményt és figyelmeztette is az elkövetőt. (Édim Vöhátráá).
A Jálkut-midrás szerint Mózes felügyelőkkel ellenőriztette a szombat betartását, és ezek találtak rá.

* * *


Bölcseink további három olyan esetet említenek, melyekben Mózes nem tudta, mit tegyen, ezért az Örökkévalóhoz fordult tanácsért.
– Az egyik, Clofchád lányainak kérése. Mózes nem tudta, részesülhetnek-e apjuk örökségében. A kérés teljesülhetett.
– A második, egy istenkáromló esete volt, amikor is Mózes nem tudta, milyen büntetés jár ezért a vétekért.
– A harmadik, a kései Pészách-ünneplők esete, akik nem akarták elveszíteni jogukat a pészáchi áldozat bemutatására. (Arról van szó, hogy azok a zsidók, akiknek valamilyen okból nem állt módjukban Niszán 14-én a pészáchi bárányáldozatot bemutatni, Mózeshez folyamodtak, arra kérve őt, kapjanak egy másik terminust ennek teljesítésére, mert: „miért rövidüljünk meg azzal, hogy nem mutathatunk be áldozatot az Örökkévalónak a megszabott időben, Izrael fiaival együtt?” (Numeri, 9,7). Mózes továbbította a kérést az Örökkévalóhoz, aki megengedte, hogy azok, akik „messzi úton voltak” (vagy halott érintése által éppen tisztátalanok), ezáltal lemaradtak a pészachi áldozat időbeni bemutatásáról – egy hónappal később, Ijjár 14-én megtehessék. Ezt nevezik Pészách Séninek (második Pészáchnak).
Ennek gyakorlati jelentősége csak a Szentély fennállásának idején volt, hiszen azóta ez a szokás szünetel. Ezen a napon – emlékeztetőül – egy darab, Pészáchról eltett maceszt esznek.
A haszid felfogás szerint ennek szimbolikus jelentősége van, miszerint semmi nincs veszve, mindent lehet pótolni és semmiről sem szabad lemondani… (Joszéf Jichák Schneurson, a hatodik lubavitsi rebbe).

* * *


A már említett Jonatán ben Uziél elmondja, hogy Mózes, amikor anyagiakról volt szó, gyorsan cselekedett, ellentétben azokkal az esetekkel, amikor emberélet volt a tét.
Ilyenkor lassan, körültekintően kivizsgálta a körülményeket, mintegy példát mutatva az eljövendő nemzedékek bíráinak, hogy tegyenek különbséget az anyagi természetű perek és az olyan perek között, ahol emberéletről van szó.

* * *


„És odavitték őt, azok, akik tetten érték, Mózes és Áron elé” (uo.).
Zalmán Sorockin, a néhai lucki rabbi, Tóra-kommentárjában elmondja, hogy a fenti vers azt sugallja, hogy csak a un. szombat-őrök foglalkoztak a rőzseszedővel, nem a nép széles rétege, hiszen azok nem tartották tettét főbenjáró bűnnek. Ennek köszönhetően kellett az „egész közösségnek” részt venni a kivégzésben, mert példát kellett statuálni. Sorockin rabbi szerint ez eredményes volt, mivel megszűntek a szombatszegések, és Mózesnek – a Tóra ismétlésénél (Deuteronomium) – már nem kellett a népet erre külön figyelmeztetni. Valóban, a Tíz Parancsolatban említett szombat-tartáson kívül, a továbbiakban, már nincsen szó e témáról. Ha tehát azt mondjuk, hogy a rőzseszedő szándékosan áldozta fel magát, hogy ezzel felhívja a figyelmet a szombattartás fontosságára – akkor be kell látnunk, hogy elérte célját, bárha élete árán is…

* * *


Miért jár a szombatszegésért halálbüntetés?
– Azért – mondja S. R. Hirsch, a német ortodoxia vezéralakja – mert a szombat megszegése, a bálványimádáshoz hasonlóan, megkérdőjelezi Isten hatalmát és mindenhatóságát, s így egyfajta árulásnak számít. Elrettentésként, e bűnért, akárcsak a fajtalankodásért vagy emberölésért, halálbüntetés jár.
Létezik több főbenjáró vétek, amiért csak közvetett, vagyis isteni büntetés jár, ami idő előtti halál, gyermektelenség formájában jelentkezik.
Sorockin rabbi is megemlíti a bálványimádás és a szombattartás közötti hasonlatot, amikor idézi a Talmud azon mondását, mely szerint: „Ha valaki megtartja a szombatot, annak rendje és módja szerint, akkor megbocsátást nyer, még ha bálványt is imád, mint Enos és nemzedéke” (Sábbát, 118). (Enos, közvetlenül Noé és az özönvíz előtt élt és az ő nemzedéke hitt abban, hogy az égitestek, a csillagok is rendelkeznek bizonyos, Isten által rájuk ruházott, hatalommal, s így azokat is imádták).
Ha tehát valaki betartja a szombatot, az elismeri Isten uralmát a világ felett és így bocsánatot nyerhet az Enos féle eltévelyedésekért.

Büszke, öntudatos zsidó kiállás


„És elküldte őket Mózes Párán sivatagából… és elnevezte Mózes Hóseát, Nun fiát, Jehosuának” (Numeri, 13,16).
Mózes, még vándorlásuk kezdetén, kémeket küld Kánaánba, derítsék fel, milyen ott az éghajlat, a lakosság, mennyire vannak a városok megerősítve, tehát mindent, ami fontos, tudjanak meg. Azok meg visszajöttek azzal a hírrel, hogy bár az ország bővelkedik mindenben, de a zsidók nem lesznek képesek elfoglalni, mivel a nép ott erős, leverhetetlen. Hiába igyekezett Kálév, Jehuda törzséből, és Josua a maguk kedvező véleményével ellensúlyozni a kishitű jelentést, a nép hite megrendült, lázadozott Isten és Mózes ellen. Ennek lett a következménye a 40 éves pusztában való vándorlás. Ki kellett halnia annak a nemzedéknek, amely Egyiptomból magával hozta a rabszolga-mentalitást, a kishitűséget. Ezen büntetés alól csak Kálév és Jósua mentesül, hisz ők mindent megtettek, hogy ez ne következzék be.
A fiatal Josua – akit akkor még Hoséának hívtak – Mózes közvetlen szolgálatában állott. A névváltoztatásra akkor került sor, amikor a 12 tagú, kémkedésre kijelölt, csapatba delegálták. A név, Jehosua (röviden Josua), jelentése: „Isten segítsen meg”. A Talmud szerint (Szóta, 34) „Mózes imádkozott érte, hogy Isten mentse meg őt a többi kém defetista mentalitásától”.
Mózes imája meghallgatásra talált. Josua ment volt a többi kém előítéletétől és Kálévval együtt megmentette a saját és kémtársai becsületét.
Jonatán a névváltoztatásra vonatkozó verset így fordítja és kommentálja: „Amikor Mózes látta (Hóseá) szerénységét, elnevezte őt Jehosuának”.
De mi köze van a szerénységnek a névváltoztatáshoz?
A szerény ember alaptulajdonsága – magyarázza Ávrahám Mordecháj, a guri rebbe – hogy nem tart ki a véleménye mellett, azt hajlandó alávetni egy erősebb egyéniség véleményének, különösen, ha ez többségi vélemény is.
Ezért Mózes joggal tartott attól, hogy a szerény Josua kénytelen-kelletlen elfogadja majd azt a többségi véleményt, amit a törzsfőnök kémek is képviselnek, mondván, ki vagyok én, hogy ezeknek ellentmondjak? Ezért kellett Mózesnek érette imádkozni, hogy szerénysége ne késztesse őt arra, hogy csatlakozzék a többség – káros – véleményéhez.
Ami pedig a zsidóságot, a jiddiskeitet illeti – teszi még hozzá a guri rebbe – nem mindig célszerű a szerénység, a beletörődés. Ha arra kerül a sor, bátran és öntudatosan képviselni kell a zsidó álláspontot, amihez persze Isten segítségére szükség van.

* * *


„Felmentek a délvidéken és eljutott(ak) Hevronig” (uo. 21).
A vers többes számban kezdődik és egyes számban végződik. Rási, a Talmud alapján (Szota, 34), azt mondja, hogy Kálév egyedül ment Hevronba, hogy ott, az ősapák sírjánál, imádkozzék, hogy legyen ereje ellenállni a kishitű többségnek. „Ősapák, könyörögjetek érettem, hogy megmeneküljek a kémek (társaim) kedvezőtlen hatásától”. E szerint, már útközben nyilvánvalóvá vált, hogy a kémek többsége előítélettel viseltetik Kánaán iránt.
Megjegyzendő, hogy mind Josua, mind Kálév csak isteni segítséggel tudott kivülmaradni a kishitű, lázongó közhangulaton. Josuáért maga Mózes imádkozott, Kálév viszont a maga erejére támaszkodott, amikor elment a Machpéla barlanghoz, az ősapák sírjához, imádkozni.
Valószínűleg Kálév volt az első, aki jelentőséget tulajdonított a szent sírnál való imádkozásnak, feltételezve, hogy az ott elmondott fohász inkább meghallgatásra talál az égben.

* * *

A haszidizmusban jelentős szerepet tölt be a szent sírok látogatása. A zsidó folklór számos csodát ír le olyan esetekről, amik a cádikok sírjánál elmondott imák következményeként történtek meg.
Erről szól az alábbi történet is.
Élt Vilkomir városában egy istenfélő, jámbor, zsidó dohánykereskedő. Egy alkalommal, mielőtt útnak indult volna, felkereste a városában lakó reb Jákob Kajdinovert, az ismert cádikot, hogy elbúcsúzzék tőle és áldását kérje, hogy útja szerencsés legyen.
A cádik – mielőtt elbocsátotta volna – azt mondta a zsidónak:
– Kedves barátom, tudom, hogy nem vagy haszid, de azért megkérnélek valamire. Ha Njezsinben leszel, feltétlenül keresd fel az ott eltemetett „középső” lubavitsi rebbe (reb Dov Beer, Schneor Zálmán fia) sírját.
A zsidó megígérte, feltétlenül eleget tesz a rabbi kérésének.
A kereskedő útját nem kísérte szerencse. Távolléte alatt a felesége súlyosan megbetegedett, egy nap az eszméletét is elvesztette. Az orvosok tehetetlenül álltak mellette. Aztán, mintegy varázsütésre, az asszony magához tért és néhány hét alatt, minden gyógyszer és kezelés nélkül, meg is gyógyult. Senki nem tudta mire vélni a dolgot.
Pár hónap múltán hazatért a kereskedő. Megérkezése után szinte azonnal reb Jákob házába ment, aki meg is kérdezte tőle, minek köszönheti, hogy nem családjával tölti az idejét, hanem hozzá szalad.
– Csodálatos dolog történt velem, amit mihamarabb szeretnék önnek elmesélni – fogott mondókájába a kereskedő – azért siettem ide. Szóval, az üzlet, amiben utaztam, nem ütött be, ráadásul elvesztettem minden pénzemet is, sőt, még adósságba is keveredtem. Ezen felül pedig állandó félelemben éltem, mert bebeszéltem magamnak, hogy a feleségem súlyos beteg, sőt, éreztem, hogy a halálán van.
Eközben jutott eszembe, megígértem önnek, hogy felkeresem a cádik sírját. Elmentem a mikvébe, majd kimentem a temetőbe a cádik síremlékéhez. Amikor beléptem oda, páni félelem vett erőt rajtam, amitől fázni kezdtem, holott meleg ruhákba voltam öltözve, mégis reszkettem és vacogtam. Már azon voltam, hogy elmenekülök onnan, de aztán azt mondtam magamnak, a cádik biztos nem tesz nekem semmi rosszat, miért szöknék meg. Így elkezdtem mondani a zsoltárokat, a Zohárból is olvastam bizonyos fejezeteket, meg azt, amit a temetőben ilyenkor szokásos (Máávár Jábok c. könyvből). Mindeközben keservesen sírtam, mivel eszembe jutott minden bajom, bánatom. Végül két kvitlit tettem a sírra, egyet magamért és a családomért, a másikat meg külön a feleségemért, mert az volt az érzésem, nagyon beteg.
Alighogy ezt befejeztem, egész bensőmet valami örömteljes melegség öntötte el. Már nem is fáztam, nem is féltem, még soha ilyen boldognak nem éreztem magam. Nem találok rá magyarázatot, de valami földöntúli jó érzés odacövekelt a sírhoz. Még két órát töltöttem ott el, végül könnyű szívvel távoztam, mint aki nagy tehertől szabadult meg.
Hazaérkeztemkor, alighogy beléptem, elmesélték, mi történt a feleségemmel. Arról faggattam őket, emlékeznek-e melyik napon és órában tért magához a feleségem. Kiderült, hogy abban az órában, amikor a kvitliket a sírba helyeztem. Ezért szaladtam rögvest ide, hogy mindezt elmondjam a rebbének…
A kereskedő végül megjegyezte:
– Ha a szent haszid rebbék haláluk után is ennyire „élnek” és hatnak, nem lehet kétséges, hogy életük során – szent magatartásuk és sugallatuk következtében – még nagyobb csodákra is képesek.
Erre reb Jákob csak annyit jegyzett meg:
– „A cádikok halálukban még nagyobbak, mint életükben” (Chullin, 7).

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek