5. 📖 Ünnepek a chaszid legenda tükrében

RosHásáná és a 10 bűnbánó nap I

* Megtérés * Miért félelmetesek a „félelmetes napok”? * Összegyűjteni a „szent szikrákat” * Ami többet ér húsz aranynál * Ki lehet előimádkozó az ünnepen? * „Tiszta a keze és nem tolvaj…” * A csodálatos gyógykenöcs… * A sófár-fújás titka * A „nagyapó”, mint védőügyvéd * Megzavarni a sátánt… * Imafüzér – betűkből…

 

Megtérés 

A zsidó Újév lényege a megtérés (tsuvá). Még aki egész évben nem jár templomba, az is elmegy ezen az ünnepen, hogy meghallgassa a Sófárfújást, számbavegye az elmúlt év eseményeit, hisz ez a számadás már a megtérés kezdete. Bölcseink a megtérést úgy értelmezték, hogy az két részből áll: egyrészt a múltban elkövetett rossz megtagadása, másrészt az az ünnepélyes fogadalom, hogy a jövőben jobb leszek, mint voltam. A Talmud-bölcsek szerint Ros Hásánákor az égi bíróságon három nagy könyvet nyitnak meg. Az egyikbe az igazak iratnak be, hosszú és jó életre. A másodikba azok, akik ennek épp az ellenkezői. Végül a harmadikba az ún. közepesek kerülnek, akiket se ide, se oda nem lehet besorolni. Ezekkel – mondja a Talmud – Jom Kippurig vár az égi bíróság és ha érdemesnek találtatnak arra, hogy elfogadják megtérésüket, akkor beíratnak ők is az első könyvbe. Ha pedig nem, akkor… (Ros Hásáná traktátusa 16). Mely vétkekre vonatkozhat a megtérés? Bölcseink ebben az esetben is két fajta bűnt különböztetnek meg egymástól. Az egyik, amit az ember Isten ellen követ el azzal, hogy nem tartja meg a Tóra parancsolatait. A másik pedig az, amit embertársai ellen követ el. A Tóra ugyanis az embertársaink iránti megbecsülést, becsapásának tilalmát éppúgy előírja, mint a szombattartás kötelező voltát, vagy a disznóhús evésének tilalmát. A Talmud pedig előírja, hogy az embertársaink ellen elkövetett gonosz cselekedetekért csak akkor lehet bűnbocsánatot nyerni, ha előtte közvetlenül bocsánatot kér attól, akit megbántott. Amennyiben erre nem hajlandó, akkor megtérése nem fogadtatik el. „És megtérsz az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez és hallgatsz a szavára, ahogy azt neked ma meghagyom, akkor visszahozza az Örökkévaló a fogságban lévőidet… újra összegyűjt téged a népek közül, ahova elszórt téged…” (Deuteronomium 30:2-3.). A Ros Hásáná előtti héten (a keleti zsidóknál pedig Elul havában, 30 napon át) ún. Bűnbánó imákat (szlichot) mondanak. A szájhagyomány szerint ezt maga Mózes adta át a népnek, ő pedig magától a Teremtőtől tanulta. A Talmud szerint „Az Örökkévaló beburkolózott, mint egy előimádkozó és megmutatta Mózesnek a (szlichot) imarendet, mondván: amikor a zsidók vétkeznek előttem, mondják el ezen imákat és én megbocsájtok nekik…” (Ros Hásáná 12). Felvetődik a kérdés, vajon a megtérés, a bűnbánat nem mindenkinek a magánügye? Miért kell ezzel a népnek, mint közösségnek, együttesen foglalkozni? A tradicionális zsidó felfogás az egyéni cselekedet és a közösségi cselekedet között nem tesz különbséget. A Tóra szerint: a „zsidók kezesek egymás iránt” (Jiszráél árévim ze báze). Bölcseink pedig – többek között – így magyarázzák: „A világ a többség szerint ítéltetik meg, és az egyén a többség alapján (vagyis tettei többsége szerint). Ha valaki egy micvét (jótéteményt) csinált, boldog lehet, mert mind saját magát, mind az egész világot a jó irányba befolyásolta. Ezzel szemben ha vétkezik, jaj neki, mert akkor mind a világ, mind a saját mérlegének serpenyőjét rossz irányba billentette” (Kiddusin 40). Végül a Zohár, a Kabbala szent könyve szerint: „lássa az ember úgy magát és cselekedeteit, mintha az egész világ sorsa tőle függne, rajta múlna…” (Zohár 2:42.) A megtérés elhatározás kérdése és egy pillanat alatt megtehető. A kivitelezés már több időt és főleg akaraterőt igényel. Mégis maga az elhatározás, az erre való hajlandóság a fontosabb. Bölcseink ezt egy példázattal magyarázták meg: ha egy fiatalember közli a rabbinikus bírósággal, hogy úgy jegyzett el egy lányt, hogy gazdag vagy okos, esetleg bátor embernek adta ki magát – akkor a bíróság megvizsgálja, igazat mondott-e. Amennyiben igen, az eljegyzést érvényesítik. Ellenkező esetben az eljegyzést érvénytelenítik. Ha pedig egy ífjú azt állítja magáról, hogy ő egy igaz ember (cádík gámur), és ezért jegyezte el a lányt – az eljegyzés mindenképpen érvényes. Ennek az a magyarázata, hogy valaki, abban a pillanatban, amikor kimondta magáról, hogy ő igaz ember, egyben meg is tért, megbánta bűneit, s igaz embernek (cádik) tekinthető, még ha ennek megvalósítása még várat is magára. A Midrás szerint az első megtérő Ádám volt, aki – miután megszegte a tilalmat és evett a tudás fájáról-megbánta tettét, böjtölt és azt mondta: Világ Ura! Bocsásd meg bűnömet, fogadd el megtérésemet, és akkor a későbbi nemzedékek tudni fogják, hogy létezik bűnbocsánat a világon!

 

Miért félelmetesek a „félelmetes napok”?

A zsidó folklór a Tisré hónap elsejétől, vagyis Ros Hásánától (Újév) a Jom Kippur utáni napig terjedő 10 napot „Félelmetes Napok”-nak is nevezi. Már az előző év utolsó napjaiban megkezdődik a felkészülés, az ún. „Szlichot” imák mondásával, hogy mire beköszönt az új év, addigra a zsidó ember lelkileg megtisztulva készen álljon az újrakezdéshez. A „Félelmetes Napok”-at bírósági tárgyaláshoz lehetne hasonlítani, ahol számonkérik az embertől mit tett és mit nem és előre sosem lehet tudni, mi lesz az ítélet. Így van ez a zsidó ember esetében, nem tudhatja előre, cselekedeteit, kötelezettségeit az Ég miként fogja értékelni. Ehhez járul még, hogy a hagyomány szerint Ros Hásánákor dől el, hogy az elkövetkező évben milyen élete lesz, gazdagodik-e földi javakban, boldogság vagy szerencsétlenség jut-e osztályrészül neki, tehát mindenképpen meghatározó jelentősége van ennek a napnak. Éppen ezért a zsidó ember mindent megtesz, hogy testileg-lelkileg megfelelően felkészülve jelenjék meg az égi törvényszék előtt, melynek földi visszfénye a templom, a zsinagóga. Az alábbi chászid történetekben – amelyek az ünnepek jelentőségéről, azok hangulatáról szólnak – mély átélés és törhetetlen optimizmus tükröződik. „Elul elsején adják az állati tizedet” (Ros Hásáná 2 a Misnában). (Eredeti értelme: minden tizedik újszülött állatot a kohanítáknak adják). Erre a meghatározásra mondta a kozsnitzí Mággíd, reb Jiszráél: Elul napjaiban a zsídó ember „megtizedeli” a benne lakozó állatiasságot, hogy egyre inkább emberhez méltó életet éljen.

* * *

Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik szokta mondani arra az esetre, amikor Ros Hásáná szombati napra esik: Amikor Ros Hásáná ünnepe (Jom Tovja) szombatra esik, az egy igazi „Jom Tov” – vagyis Jó Nap. Ebben az esetben a „per” kimenetele, illetve az ítélet csakis jó lehet. Miért? Azért, mert szombaton ítélkezni, és ezzel szombatot szegni, csak életmentés (pikuách nefes) esetén lehet. Tehát a szombaton hozott „ítélet” az emberre csak jót hozhat.

 

Összegyűjteni a „szent szikrákat”

Reb Jechiél, akit baráti körben csak Deutschlnak, a Németnek hívtak, gazdag és jó nevű kereskedő fia volt. Mind a négy fiútestvére tehetséges és istenfélő ember hírében állt. Mikor a fiúk felnőttekké, édesapjuk így szólt hozzájuk: – Mindnyájan kaptok tőlem egy komolyabb összeget és mindegyikőtök oda utazhat, ahova akar – elmehettek szerencsét próbálni. Ha lehetőségetek van elvenni egy jó házból való lányt, előre beleegyezem a házasságba. Mindössze egyetlen kikötésem van: öt esztendő múlva mindannyian itt találkozzunk a szülői házban, és akkor majd meglátom mire vittétek. A fiúk éltek apjuk nagylelkű ajánlatával. Mindegyikük másfelé ment. Deutschlt Lengyelországba vitte sorsa, ahol feleségül vette a Báál Sém Tov lányát, akitől két gyermeke született. Eltelt az öt év, és eljött az ideje, hogy a fiúk hazatérjenek a szülői házba. Amikor Deutschl elköszönt apósától, arra kérte, áldja meg őt, hogy Ros Hásánára visszatérjen családjához. Az após úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a kérést, nem is válaszolt. Deutschl ebből megértette, hogy Ros Hásánára nem fog visszaérkezni, ezért vitt magával egy sófárt, hiszem nem tudta, hol lesz, amikor meg kell szólaltatni a kos szarvából készült kürtöt. Amikor az öt fiú újra együtt volt, az apa ünnepi lakomát rendezett tiszteletükre, majd felszólította őket, mondjanak Tóra-magyarázatot az egybegyűlteknek. Miközben testvérei beszéltek, Deutschl ahelyett, hogy őket figyelte volna, egyfolytában csak evett. Amikor rá került a sor, közölte, hogy neki bizony nincs semmi mondanivalója. Apja kissé szégyellte a dolgot, de nem volt mit tennie, beletörődött, hogy csak a négy másik fia tett eleget az apai kérésnek. A vendégek persze csodálkoztak, mivel ők nem tudták, hogy az istenszolgálatnak létezik olyan módja is, amit nem szónoklattal, hanem elmélkedéssel végez a zsidó, ami nem zárja ki az evés-ivás élvezetét, aminek nem feltétele aszketikus életmód. Amikor a vendégek távoztak, az apa – hogy más ne hallja, mit mond – behívta magához Deutschlt, és súlyos szemrehányást tett neki: – Fiam, nagyon nagy fájdalmat okoztál nekem viselkedéseddel. Nem elég, hogy nem vagy ismerős az „apró betűkben” (a köznyelvben így hívták a zsidó vallási tudományt) mint fivéreid, ráadásul falánk is lettél ott, az idegenben. Amint ezt kimondta az apa, keserűségében elsírta magát. Fia azzal vigasztalta, hogy a látszat csal, ő még testvéreinél is nagyobb előremenetelt ért el. Arra kérte apját, hogy másnap hívja meg ugyanazokat a vendégeket, hogy bebizonyíthassa állítását. Az apa eleget tett fia kérésének, és másnap ismét összegyűltek nála az előző napi vendégek, köztük a város híres talmudistái is. Deutschl logikus okfejtésével, nagyszerű kifejező erejével bámulatba ejtette hallgatóságát. A fiú beszélt a Báál Sém Tov alapította chaszidizmusról, melynek lényege a zsidók hittestvérek örök szeretete, minden zsidó értékeinek felismerése, még a tanulatlanénak is, és az Örökkévaló parancsolatainak örömteli teljesítése. A hallgatóság tátott szájjal hallgatta az előadást, hiszen addig semmit sem hallott sem a Báál Sém Tovról, sem a chászid mozgalomról. Az apa pedig boldog volt, hogy fiában mégsem kellett csalódnia. Néhány nap múlva, nem sokkal Ros Hásáná előtt, eljött a búcsú ideje, s miután Boldog Újévet kívántak apjuknak és egymásnak, mindegyik fiú vissza indult családjához. Deutschlnak az út egy részét hajóval kellett megtennie, de alighogy a hajó felszedte a horgonyt, óriási vihar támadt, és a gyenge vitorlást a szél messze eltérítette eredeti úti céljától. Már az ünnep előestéje volt, amikorra a tenger lecsendesedett, és a hajó ki tudott kötni egy ismeretlen kikötőben. A Báál Sém Tov veje megértette, hogy a vihar kizárólag miatta támadt, és minden, ami történt, azt az isteni akaratot szolgálta, hogy ő az ünnepet ezen az idegen helyen töltse. Beletörődött sorsába, s partraszállása után kivett egy szobát közel a tengerhez, majd megtette az előkészületeket az ünnep fogadására. Az ünnep beköszöntekor lement a tengerhez, megmártózott, utána hazament a szállására, és elmondta a Minchá és a Mááriv imát, hangosan, és zokogó hangon kiáltozva – ahogy a Báál Sém Tov tanítványai szokták. Akik ablaka alatt elmenve hallották ezeket a furcsa hangokat, nem tudták mire vélni. Azt hitték, bolonddal van dolguk, mert nem tudták elképzelni, hogy épeszű ember magában hangosan beszéljen, sírjon és jajgatson. Reggel ismét lement a tengerhez, majd az esti imádsághoz hasonlóan, sírások és kiáltozások közepette el mondta a reggeli – Sáchárit – imát, végül elővette a sófárját, megfújta mind az előírt harminc alkalommal, és az előbbiekhez hasonló módon elmondta a Muszáf imát is. A Sófárfúvás Napján történt, hogy az ország uralkodója kikocsizott, hogy szemlét tartson a városban. Hintójából észrevette, hogy az egyik tengerparti ház körül emberek tolonganak. Kíváncsiságtól hajtva közelebb ment, és odaküldte szolgáit, tudják meg, mi történt. – Jött egy ember valahonnan hajóval – jelentették – itt szállt meg. Este is, reggel is megfürdött a tengerben, aztán sírt és kiabált, majd egy kürtöt is megfújt, és most ismét csak sír és kiabál. A király – tanult ember lévén – nem hitte, hogy ez az ember bolond, ezért parancsba adta, hogy senki ne merje bántalmazni. Visszatérve palotájába elküldött az idegenért és magához kérette. Amikor Deutschl megjelent, a király kifaggatta, honnan, hogyan került országába, s ő részletesen elmesélte utazásának történetét. A királynak nagyon megtetszett a fiatalember és meghívta őt egy újabb találkozóra. Deutschl el fogadta a meghívást, és másnap este, az ünnep kimenetele után folytatták a beszélgetést. Az uralkodónak kedvére volt mindaz, amit hallott, végül feltette DeutschInak a kérdést, hajlandó lenne-e országába hozni 300 zsidót és ott letelepíteni őket. – Uram, királyom, – felelte a fiatalember – két okból sem tudnám kérésed teljesíteni: Egyrészt nekem nincs semmiféle hatalmam, amivel rávehetném a zsidókat, hogy elhagyják otthonukat és letelepedjenek országodban. Másrészt, ha az isteni akarat úgy rendelné, hogy zsidók lakjanak országodban, akkor már rég itt lennének, akár akaratuk ellenére is. Nem élnek itt, és ezen én nem tudok változtatni. A királynak nagyon tetszett a bölcs válasz, és barátsággal búcsúzott el nem mindennapi vendégétől. Deutschl a következő hajóval hazaindult és megérkezése után első dolga volt felkeresni apósát. A Báál Sém Tov nagy örömmel fogadta, majd így szólt hozzá: – Tudd meg drága vőm, azon a helyen, ahol voltál, sok szent szikra van szétszórva. [A szent szikra kabbalisztikus fogalom: a szentség parányi részecskéi, szikrái ezek, amik a világ különböző tájain vannak szét szóródva, és a zsidók feladata ezeket a micvák megtartásával összegyűjteni, és eredeti helyükre visszavinni.] Ha te nem lettél volna ott Ros Hásáná ünnepén, és szívből jövő, odaadó imáiddal nem gyűjtötted volna össze az ottani szikrákat, akkor nem lett volna más lehetőség, minthogy zsidók kerüljenek oda is, egy újabb országba, ahol továbbra is száműzetésben kellene élniük. Most már erre nincs szükség – az Ítélet Napjáig nem is fognak ott zsidók élni.

 

Ami többet ér húsz aranynál

Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, a zsidók védőügyvédjének a feladatát is betöltötte. Minden alkalmat megragadott, hogy – akár az Éggel is perelve – bizonyítsa a zsidók igazát és megbocsájtást eszközöljön ki a számukra. Erre legtöbbször Ros Hásánákor került sor. Ebben az időszakban szinte minden idejét azzal töltötte, hogy meggyőzze az égi törvényszéket arról, hogy a zsidók milyen jók és istenfélők. És ha mégis az volna a látszat, hogy ennek az ellenkezője igaz – az csak egy kivételes eset lehet, feltehetően az embert a körülményei tették olyanná, de alapjában véve ő egy becsületes, jószívű, hithű zsidó… Történt egyszer – Ros Hásáná előestéjén – hogy egy zsidó borbélyinas, akinek dús, bozontos haja divatosan volt levágva, és feje fedetlen volt, fütyörészve ment az utcán, és amikor elhaladt Lévi Jichák ablaka alatt, a cádik észrevette, és behívta magához. – Minek neked ilyen hatalmas haj? kérdezte a rebbe. – Azért, mert abba a borbélyüzletbe, ahol dolgozom, csupa jobb ember jár, és én a frizurámmal „cégünk reklám”-ját szolgálom. – Figyelj ide, fiam, adok neked egy arany tallért, ha levágod a hajadat. Nem való egy jóravaló zsidó fiúnak így járnia, nem is beszélve arról, hogy ellenkezik a „ne járjatok szokása szerint” törvényével (ti. nem-zsidó férfiak körében divat volt a nagy haj viselete). – Köszönöm, de nem – felelte hetykén az ifjú ember. – Jó, adok neked három aranytallért, ha szótfogadsz, folytatta a rebbe, de az inas csak nem akart kötélnek állni. Már húsz aranytallért is felajánlott a rebbe, de a fiú hajthatatlan maradt. A végén azt mondta a cádik: – Figyelj ide, ha most azonnal levágod a hajad, megígérem, hogy részesülni fogsz a túlvilági üdvösségben. Ekkor az inas szó nélkül kivette zsebéből ollóját és néhány nyisszantással levágta fejének ékességét, a dús hajkoronáját. Lévi Jichák ekkor égnek emelte tekintetét, és a következő szavakkal fordult az Égiekhez: – Világ Ura! Lásd, milyen erős a zsidók hite, még a legtanulatlanabb, legegyszerűbb zsidóé is. Nézd ezt a fiút, akinek húsz tallérért sokáig és keményen meg kell dolgoznia. Mégsem volt hajlandó ezért levágnia a haját. De amit nem volt hajlandó megtenni a sok pénzért, gondolkodás nélkül megtette pusztán azon ígéret fejében, hogy részese lesz a túlvilági üdvösségnek, holott fogalma sincs arról, hogy, mi az…

 

Ki lehet előimádkozó az ünnepen?

Az ünnepi előimádkozóra vonatkozó előírások között szerepel az is, hogy ezt a tisztséget csak olyan személy töltheti be, akit a közösség elfogad, és senki nem erőszakolhatja rá magát a közösségre. Erről szól az alábbi chászid történet: Premislán mellett, Lengyelországban, egy kis városban, élt egy gazdag, de tanulatlan zsidó, aki erőszakos viselkedésével kivívta a zsidó közösség ellenszenvét. Egyik alkalommal a fejébe vette, ő lesz a Félelmetes Napokon az előimádkozó a helyi zsinagógában. A közösség tagjai féltek ellentmondani, mert a városkában nagy hatalommal rendelkezett. Tanácstalanságukban küldöttséget menesztettek reb Méirhez, a premisláni cádikhoz, hogy adjon nekik tanácsot. A rebbe visszaüzent: Ne aggódjanak. Ros Hásáná előtt a környék előimádkozói mind elmennek hozzá, hogy megáldja őket. Köztük lesz ez az ember is, és tudni fogja, hogyan beszéljen vele. Eljött a Ros Hásáná előtti nap, és az előimádkozó-jelöltek egyenként a rebbe elé járultak, aki megáldotta őket. Amikor a gazdag önjelöltre került sor, a rebbe ezekkel a szavakkal fordult hozzá: – A Bibliából tudjuk, hogy háromféle ima létezik: „Mózes imája” (Zsoltárok 90:1.), „Dávid király imája” (uo. 17:1.) és a „szegény ember imája” (uo. 102:1.). Mózes ugyan hibás beszédű volt, de ő volt a legnagyobb próféta és Izrael Mestere. Dávid királyunk volt a zsoltáros király, aki még lanton is játszott, ő az aki igazán jogosult, hogy imája legyen. A szegény embernek meg a szíve szakad meg ima közben, és a próféta tanúsága szerint „Isten nem utasítja vissza a megtört szív imáját”. Ebből adódóan napjainkban is ez a három fajta ima, illetve előimádkozó létezik. Van, akinek nincs jó hangja, vagy zenei ismerete, de nagy cádik, igaz ember, s ez jogosítja fel, hogy a közösség akaratából előimádkozó legyen. Az ő imája „Mózes imája”. Van, aki nem olyan nagy cádik, de szépen és átérzéssel énekel, ismeri az ünnepi dallamokat, ezért a közösség őt választja előimádkozójának. Az ő imája „Dávid király imája”. Végül, aki se nem nagy cádik, se nem jó hangú kántor, hanem mindössze egy szegény, megtört szívű zsidó, aki minden bánatát beleadja imájába, annak imája a „szegény ember imája”. – Te nem vagy se cádik, se jó hangú, zeneértő kántor – fejezte be okfejtését a premisláni cádik – de nem vagy szegény, nincstelen zsidó sem, hála Istennek. De így imád nem lehet se „Mózes imája”, se „Dávid király imája”, se „a szegény ember imája”. Ha mindezek ellenére, mégis előimádkozó akarsz lenni a Félelmetes Napokon, azért imádkozni, hogy teljesítsd a három feltétel egyikét. Beláthatod – folytatta – azért imádkozni, hogy máról holnapra cádik legyél, vagy jó hangú kántor, teljesen reménytelen. Az egyetlen lehetőség tehát, hogy a teljes elszegényedésedért imádkozzak, miáltal imád a „szegény ember imájává” válhat. – Nem, nem, inkább mégse! – kiáltotta az önjelölt– Nem akarok előimádkozó lenni!

 

„Tiszta a keze és nem tolvaj…”

Ros Hásáná előestéjén, amikor reb Smuél Ábbá, a zichlini cádik, a Lödávid Mizmor zsoltármondás közben ahhoz a szakaszhoz ért, hogy „tiszta a keze és szeplőtlen a szíve”, hangosan többször elismételte, miközben – a rémült hívők döbbenetére – fel s alá járkált a zsinagógában. Egy idő után már azt kiáltotta, „tiszta a keze és nem tolvaj”. Addig-addig ismételgette ezeket a szavakat, míg észrevette, hogy valaki kisomfordál a templomból. Ekkor a cádik abbahagyta a kiáltozást, visszatért az előimádkozói emelvényhez, és befejezte a zsoltárt. Ros Hásáná után fény derült a különös eset előzményeire. Az az ember, aki ez a zsoltár közben távozott a templomból, jelentős összeggel tartozott egy nem-zsidó ügyfelének. A Ros Hásánát megelőző napon ki is fizette tartozását; üzletfele elismervényt is adott róla. Amikor a nyugta már a kezében volt, de a pénz még az asztalon hevert, az üzletfél egy pillanatra átment a másik szobába. Ezt kihasználva a zsidó zsebre tette a pénzt, majd sietve távozott, mielőtt a másik visszajött volna. Mivel a hely, ahol az eset történt, közel volt Zichlin városához, a zsidó elhatározta, hogy beutazik a városba, és az ünnepet a cádik templomában tölti. Az üzletfél – miután észrevette, hogy eltűnt a pénze és vele együtt a zsidó is – keresésükre indult. Mivel nem találta se a pénzét se a zsidót, elment a rendőrségre, és feljelentést tett. Miután a zsidó kénytelen volt kijönni a templomból máshol imádkozott, és az ünnep kimenetele után haza indult, de útközben elfogták és letartóztatták. Gondolván, hogy a rebbe úgyis tud tettéről, küldöncöt menesztett hozzá, kérve, tegyen valamit az érdekében… A cádik visszaüzente neki, hogy azonnal vallja be tettét és adja vissza az eltulajdonított összeget. Az ember, aki a küldönc szerepét vállalta, megpróbált a rebbével alkudozni, mondván, ha tagad, akkor lehetséges, hogy nem hisznek a panasztevőnek. Ha viszont bevallja tettét, és visszaadja a pénzt, akkor egész biztosan perbe fogják, és pár év fogházbüntetést is kaphat. A Szent Tóra törtvényei szerint – válaszolta a rebbe – van olyan, hogy a tolvaj akár az ellopott összeg kétszeresét, de néha a négy-, vagy ötszörösét is kénytelen megfizetni. Olyanról azonban a Tóra nem tud, hogy lopásért börtön járna. Adja tehát haladéktalanul vissza az ellopott összeget, és ne féljen attól, hogy börtönbe kerül. A zsidó bevallotta tettét, visszaadta a pénzt, s minden a rebbe szavai szerint történt: szabadlábra került.

 

A csodálatos gyógykenöcs…

Ros Hásáná első estéjén mézbe mártott almát esznek. Ezzel a szokással a zsidók azt a vallásos meggyőződésüket fejezik ki, hogy a következő esztendő „édes” lesz. Egy szegény zsidónak gennyes seb keletkezett a fején. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni, de megmondták neki, hacsak valami csoda nem történik, a genny megtámadhatja az agyát is. Miután tudomására hozták, hogy élete veszélyben forog, azonnal felkerekedett, és elutazott a szentéletű radositzi cádikhoz, reb Jiszáhár Beerhez, könyörögve, hogy segítsen rajta. A rebbe megnézte a sebet, majd a fiókjából kivett egy tégely kenőcsöt, amiből egy keveset rákent egy kis fehér vászondarabkára, ezt pedig rátette a sebre. Meghagyta, hogy egy teljes napig hagyja rajta, majd utána jöjjön vissza. A beteg ember másnap el is ment, s amikor a rebbe levette a kötést, látta, hogy a seb begyógyult. A zsidó ennek ellenére kérte, hogy, biztos, ami biztos, mégegyszer kenje be a sebét. A rebbe eleget tett kérésének, majd ismét csak kérte, hogy másnap menjen el hozzá, megmutatni. Másnapra, az ismételt „gyógykezelés” eredményeként, a sebnek már a nyoma sem látszott. Reb Nátán Dávid, a sidlovitzi rebbe tanúja volt az esetnek, és kérte a cádikot, adna már neki is ebből a gyógyító kenőcsből egy keveset. – Tudd meg, édes fiam, ebben a kenőcsben semmiféle gyógyító orvosság nincs. Hogy mi van benne? Mindössze a Ros Hásáná estén evett mézes alma – amire azt az áldást mondjuk, hogy „Legyen a Te akaratod, hogy édes évünk legyen” – maradéka. Hát ebből készítettem a „kenőcsöt”, amiből láthatod, hogy mit tesz a hit…

 

A sófár-fújás titka

Ros Hásáná egyik fő „kelléke” a Sófár (kos szarvából készült kürt). Az ünnepi szertartások során, a Muszáf ima előtt harminc hangot fújnak meg rajta. Ámosz próféta szerint a Sófár hangja félelmet kelt abban, aki hallja, a félelem pedig bűnbánatot ébreszt a zsidó ember szívében. Száádjá, a Gáon, pedig tíz féle értelmet tulajdonít a Sófárnak. A különböző korok rabbijai számtalan magyarázatát adták a Sófárfújásban rejlő gondolatoknak (kávánot). Sokan kabbalisztikus értelmet tulajdonítottak az elnyújtott, szaggatott és harsány, semmihez nem hasonlító hangoknak. A Sófár-fújáshoz sok chászid történet kapcsolódik. Ezen történetek gyakori szereplője a berdicsevi Lévi Jichák rabbi, aki ezekben a legendákban rendszerint a zsidó nép „védőügyvédjeként” jelenik meg, aki mindenekelőtt az egyszerű, szegény zsidó iránt tanúsít őszinte megértést és szeretetet és vétkeikre mindig talál mentséget. Ilyen történet a következő is: Egy Ros Hásáná előtti napon, Lévi Jicháknak, a berdicsevi cádiknak az a rossz érzése támadt, hogy nagyon sok vád éri a zsidókat az Égi Bíróság előtt, és nincs amit mentségükre felhozhatna a „védőjük”. Lelki szemei előtt megjelent, amint megalapozott panaszt tesznek az Égi Trónus előtt a zsidók ellen. Nemcsak neki voltak ilyen megérzései: Néhány nappal később levelet kapott a mezibuzsi cádiktól, Báruchtól, a Báál Sém Tov unokájától, melyben arra kérte, hogy a Félelmetes Napokon tegyen meg mindent, hogy elháruljon a zsidók feje fölött leselkedő veszedelem. Reb Lévi Jichák minden idejét annak szentelte, hogy találjon valami olyan érdemet, amivel ellensúlyozhatná a súlyos vádakat. Egyik reggel, az ima után, kimenvén a templomból útját a szegénynegyed felé vette. Sokáig bolyongott a sikátorok között, mígnem az egyik viskóban különös „fényt” pillantott meg. Megértette, ezt a helyet kereste mostanáig. Bement a házba, ahol egy fiatal asszony, kendővel fedett fejjel ült, és a Kérelmek könyvét (Tchinot) olvasta. Amikor a nő meglátta a cádikot, sírva fakadt. Ismerte a cádiknak azt a szokását, hogy a Szlichot, bűnbánat napjaiban, Ros Hásáná előtt fel szokta keresni a vétkeseket, és megpróbálja rávenni őket, hogy térjenek meg. – Valóban vétkeztem, szent rabbi, de megbántam tettemet és megtértem – szólalt meg az asszony. Megtettem minden tőlem telhetőt – folytatta – hogy bűnömre bocsánatot nyerjek. – Ne búsulj – mondta neki a cádik – nem vagy te vétkes, inkább valami egészen nagy érdemed lehet az égben. Kérlek, pontosan meséld el nekem, mi történt veled. A fiatalasszony kissé megnyugodva belekezdett történetébe: Szüleim, nyugodjanak békében, egy Berdicsev melletti kicsiny faluban laktak. Abból éltek, hogy egy kis tejfeldolgozót béreltek a falu urától. Mindössze 17 éves voltam, mikor árván maradtam. Ekkor elmentem ehhez a földesúrhoz, arra kérve őt, hogy hadd folytassam én szüleim munkáját, s így ne kelljen elmennem a faluból. Miközben beszéltem hozzá, már éreztem furcsa pillantását, és nem volt kétségem afelől, hogy szemet vetett rám. Megpróbált megérinteni, miközben erkölcstelen szavakat suttogott. Nagyon megijedtem, igyekeztem elmenekülni, de ekkor hirtelen nyugtatgatni kezdett, hogy, Isten ments, nem akar ő nekem rosszat, oda is adja a tejgazdaságot további három évre, fele bérleti díjért, csak engedjem meg, hogy megcsókolja gyönyörű hajfonatomat. Eközben már meg is ragadta két hosszú copfomat és szenvedélyesen csókolgatni kezdte őket. Hazaérvén lelkem nem talált nyugalmat, egész éjjel le sem hunytam a szemem. Úgy éreztem, hogy nagyot vétkeztem azáltal, hogy nem tudtam megakadályozni, hogy a földesúr megérintsen. Reggel ollót ragadtam, és levágtam mindkét copfomat. Másnap elhagytam a falumat, idejöttem Berdicsevbe, és elszegődtem szolgálónak. Gazdag családoknál szolgáltam, majd férjhez mentem. Tavaly meghalt a férjem, és azóta lelkiismeretfurdalásom van, hogy talán az én vétkem miatt kellett neki meghalnia. – Hol vannak a levágott hajfonatok? – kérdezte a rabbi. – Csak egyetlen tincs maradt meg belőle – válaszolta az asszony– és amikor már úgy érzem, hogy nem bírom elviselni a nehéz sorsom miatti fájdalmamat, akkor szoktam elővenni, s ilyenkor úgy érzem, hogy jogosan ver a sors… A cádik könnyes szemmel hallgatta végig az asszony vallomását. Mikor befejezte, megáldotta és elbúcsúzott tőle. Ros Hásáná napján a hívek érezték, hogy rabbijuk az eddigieknél sokkal nagyobb átéléssel imádkozik és könyörög az Égiekhez, hogy a súlyos vádak ellenére is meghallgatásra találjanak imáik. A cádik a sófárfúvás előtt ismét megmártózott a mikvében, majd visszatért az emelvényhez, és a sófár megfújása után csak állt magába roskadva, és nem szólt egy szót sem. Majd hirtelen felemelte fejét, tekintetét az égre vetette, és megszólalt: – Világ Ura! Ha olyan sokat vétkeztünk, hogy bűneink lenyomják a mérleg serpenyőjét, fogadd el ennek az asszonynak egyetlen hajtincsét, tedd azt a másik serpenyőbe, s az majd a mi javunkra fogja billenni a mérleget!… Az Égi Bíróságon a cádik szavai nyomán nagy zűrzavar támadt, melyben elhaltak a vádló szavak. Az ég kapui szélesre tárultak, és a zsidók szívből jövő imái akadálytalanul áramolhattak be Isten színe elé. A cádik arca felragyogott, és a következő év áldott és bőséges lett.

 

A „nagyapó”, mint védőügyvéd 

A spólai szent „nagyapó”, reb Árje Léjb, Ros Hásáná napján – szokása szerint – sófárfúvás előtt órákra bezárkózott szobájába, és senki nem tudta mit csinál ez idő alatt. Egy ízben nála töltötte az ünnepeket egy külföldről jött zsidó, akit a kíváncsisága odáig vitt, hogy belopózott a „nagyapó” szobájába, és elrejtőzött ott. A rebbe nem vette észre a hívatlan vendéget, így az láthatta, hogy a „nagyapó” térdre esik, majd teljes hosszában elterül a földön, miközben sír és jajgat, majd felkiált: – Világ Ura! Mit akarsz Te népedtől, Izraeltől? Hiszen – becsületemre mondom – ha nem látnám saját szememmel, hogy a zsidók betartják parancsolataidat, és jótéteményeket gyakorolnak, magam sem hinném el, hogy egyáltalán képesek erre ebben a nagy góleszben. Nézd csak, mennyi csábításnak vannak kitéve! A Sátán – a rossz ösztön – mindent elkövet, hogy eltérítse őket a helyes útról, hogy kövessék vágyaikat, és úgy éljenek, mint a környező népek. S mindezek ellenére a lelküket teszik ki, hogy teljesítsék a Tórában előírt parancsolataidat. Védőbeszédét befejezvén „nagyapó” felállt a földről, megmosta szemét, majd bement a templomba, és teljes odaadással megfújtra a sófárt.

 

Megzavarni a sátánt… 

Ros Hásáná az Ítélet Napja. Az égi felsőbíróság ekkor veszi számba a zsidó nép elmúlt évi cselekedeteit. Ekkor dől el az is, hogy a következő esztendőben mi jut neki osztályrészül: boldogság és jólét, vagy – Isten ments – az ellenkezője. Az „ügyész” Sátán képében jelenik meg. Megvádolja a zsidókat minden létező bűnnel, hogy nem tartják be az isteni parancsolatokat, megszegik a törvényeket, más népeket majmolnak. A védő pedig, aki nem más, mint egy angyal, igyekszik mindezt megcáfolni, de a tényekkel még ő is nehezen tud vitába szállni. Legfeljebb enyhítő körülményeket tud felhozni mentségükre, hogy oly nagyon nehéz az életük, alig van megélhetésük, idegenek között élnek. A zsidó néphit szerint a Sófár-fújás egyik célja a Sátán megzavarása, hogy ne tudja vádbeszédét elmondani. A Talmud Ros Hásáná traktátusa szerint: „Miért fújják meg a Sófárt Ros Hásánákor? Hogy összezavarják a Sátánt”. Rási nyomban magyarázattal is szolgál: „…hogy ne akadékoskodjon. Ha hallja, hogy a zsidók mennyire kedvelik a parancsolatokat, legott befogja a száját, és nincs többé mit mondania”. A psiszchai reb Bunim pedig ily módon vélekedik: – Miért kell a Sátánt összezavarni? Hogy megmutassuk neki, lám ő már egy kis Sófár-hangtól is elnémul, hát akkor a zsidók, akiknek annyi bajjal és gonddal kell folyton megküzdeniök, hogyne zavarodnának meg.

* * *

Amikor reb Hesl kisgyerek volt, apja észrevette, hogy sófárfúvás előtt elbújik egy sarokba, és titokban eszik (ami nem volt szokás). – Mit csinálsz Hesele? – vonta kérdőre apja. – Ki hallott már ilyet, sófárfúvás előtt enni? A gyerek nem jött zavarba, sőt felettébb talpraesett választ adott: – Épp ez az, papa. Az egész sófárfúvás arra van, hogy összezavarjuk vele a Sátánt. Én pedig arra gondoltam, hogy ha eszem, azt fogja hinni, már rég a sófárfúvás után vagyunk, és már semmi értelme, hogy elmenjen az égi bírósághoz minket bevádolni…

* * *

A vojdiszlávi reb Hirs, a psiszchai reb Bunim édesapja, a sófárnak a következő értelmezést adja: Az önfeláldozó Ákéda (Ábrahám készsége, hogy Izsákot feláldozza) jelképeként inkább egy kést kellett volna választani – az „meggyőzőbb” lenne, mint a sófár. A magyarázata pedig az, hogy a kos szarvából készült kürt arra emlékeztet, hogy Ábrahám kész volt az isteni parancsra feláldozni egyetlen fiát, Izsákot. Mivel az Örökkévaló – mint tudott – csak Ábrahám hajlandóságát és Izsák önfeláldozását akarta próbára tenni és nem emberáldozatot akart kérni, parancsára Ábrahám a fia helyett egy kost áldozott fel. Eképpen a kos szarva – vagyis a sófár – annak a jelképe, hogy Isten könyörületes, hiszen megkönyörült Izsákon, mi pedig a kürt hangjával kérjük, hogy legyen irgalmas hozzánk is.

 

Imafüzér – betűkből…

Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik, egyik Ros Hásánakor maga szándékozott a sófárt megfújni. Már a kitlit (fehér halotti ruha) is felvette, amit a Félelmetes Napokon viselnek, már felment az emelvényre és elmondta hétszer az ez alkalommal szokásos zsoltárokat is, a Lámnácéách Livné Kórách és Min Hámécárt, kezébe vette a sófárt – de aztán letette, anélkül, hogy belefújt volna. A templom zsúfolásig megtelt, az emberek ott álltak talesszal a fejükön, és várták, hogy a rabbi végre elmondja az áldást és megfújja a sófárt. Félelmetes csend honolt a templomban. Mindenki várt. Egy idő múlva reb Lévi Jichák a gyülekezet felé fordulva végre magyarázattal szolgált: Testvéreim, a bejárat mellett, az utolsó padban egy falusi zsidó ül, aki egész életét idegenek között töltötte, és sajnos, már imádkozni is elfelejtett. Nagy fájdalmában, hogy nem tud a többiekkel együtt imádkozni, sírva fakadt, és azt mondta a jó Istennek: Világ Ura, Te tudod az imák titkát, és hogy hogyan kell bensőségesen imádkozni. Az sem titok Előtted, hogy én csupán az álef-bészt (ábécé) tudom héberül, azonkívül semmit. Tehát én most elmondom az alef-bészt szép sorjában, és Te majd összerakod a betűkből az imákat, annak rendje és módja szerint… – Most pedig a Világ Ura – fejezte be magyarázatát a rebbe – ül égi trónusán, és a betűkből fűzi össze az imákat. Ezért kell várni egy kicsit, hogy elkészüljön vele…

  • Küldés emailben

Fejezetek