47. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Röé

Naftali Kraus:
Reé

Az álpróféta esete

„Ha próféta vagy álomlátó támad közötted és jelt ad vagy csodát tesz és bekövetkezik a jel vagy a csoda, amelyről beszélt neked és azt mondja, hogy kövessünk más isteneket, ne hallgass a próféta beszédére vagy álomlátóra, mert csak próbára tesz benneteket az Örökkévaló Istenetek, hogy megtudja, valóban teljes szívvel szeretitek-e az Örökkévaló Isteneteket…” (Deuteronomium, 13, 2-5).
A zsidó hit, a monoteizmus, állandó kisértéseknek volt és van kitéve. Nemcsak külső erők, a nem-zsidó világ nyomása, az asszimiláció veszélyeztetik az Egyistenhit hegemóniáját, hanem – nem egyszer – belülről is felbukkan ilyen gondolatiság.
Ebben az esetben Mózes kifejezetten a bálványimádás kisértéséről szól, hiszen a pogány világ számára eleve elfogadhatatlan volt a láthatatlan, megfoghatatlan Istenkép, és természetesen minden eszközt bevetett annak érdekébe, hogy az izraelitákat visszatérítse a maga nyájába.
Itt lép színre az álpróféta, akit hamis prófétának is neveznek. Ez egy zsidó, aki Isten nevében beszél, „jelt ad” vagy „csodát tesz” – és bálványimádásra csábít. A húszadik század végén ez nem jelent feltétlenül leborulást egy szobor előtt, vagy akár kitérést a zsidóságból, illetve egy guru mellé való elszegődést. Manapság vannak ennél sokkal rafináltabb formái is; csatlakozás egy modern „izmus” mellé, melynek elvei ellentétben állnak a zsidósággal – szintén ebbe a kategóriába esik. Századunk ledőlt bálványa – a materialista marxizmus – és annak álprófétái, ugyancsak sok zsidót térítettek el a zsidóság kitaposott ösvényéről.
Autentikus Tóra-magyarázók, az álprófétával kapcsolatban, több fogas kérdést is feltettek.
Hogyan lehetséges, hogy valakit, aki pogány bálványt, vagy eszmét terjeszt, Mózes prófétának nevez? És miként lehetséges, hogy egy ilyen szemfényvesztő képes csodát tenni, ami még be is következik?
Igaz, hogy az Írás maga nevezi a jelenséget próbatételnek („próbára tesz benneteket az Örökkévaló”), de hát honnan tudhatja a szegény zsidó, mikor van szó igazi prófétáról és mikor álprófétáról?
A Midrás közli két tanaita, rabbi Joszé Háglili és rabbi Akiba, érdekes vitáját arról, hogyan engedheti meg Isten, hogy egy pogány „próféta” csodát tehessen, ami megszédítheti az embereket?
Joszé Háglili úgy véli, hogy egy hamis prófétáról lehet szó, kinek a „próbatétel” érdekében, módjában áll a természet törvényeit megváltoztatni.
Rabbi Akiba ezt kétségbe vonja. Isten őrizz! – mondja – hogy egy pogányságot hirdető „prófétának” Isten természetfeletti erőt kölcsönözzön, még ha rövid időre is, még ha „próbatétel” céljából is. Szerinte itt egy olyan esetről lehetett szó, amikor egy igazi próféta „elromlott” és rossz ügy szolgálatába szegődött. Hasonló történt a bibliai Hánánjá ben Ázurral, Jeremiás kortársával, aki Cidkijáhu királyságának idején működött.

* * *

Jeremiás próféta, aki az első Szentély vége felé működött, a babilóniai orientáció híve volt. Nem mintha szerette volna Nebukadnecárt, de úgy tartotta, hogy az isteni Gondviselés azért küldte ezt a hatalmas királyt, hogy Izraelt megbüntesse vétkeiért.
A fenyegető veszély enyhítése érdekében, Jeremiás arra igyekezett rávenni a királyt és a főurakat, legyenek Babilónia hűbéresei, ezzel mentsék, ami menthető. A próféta, mondanivalójának érzékeltetésére, még egy jármot is a nyakába akasztott. Haragra gerjed azon álpróféták ellen is, akik azt állítják, hogy Nebukadnecár első hadjárata során zsákmányolt szent edények visszakerülnek Jeruzsálembe. „Ne hallgassatok rájuk, szolgáljátok Bábel királyát, hogy éljetek, miért pusztuljon el a város (Jeruzsálem)?” (Jeremiás, 27,17). Végül hozzáteszi, hogy az ellenség a Szentély maradék edényeit is el fogja vinni Babilóniába…
Itt lép színre Hánánjá ben Ázur, a próféta (maga Jeremiás nevezi őt így, könyvében, uo. 28, 1), aki Isten nevében közli, „Isten házában a kohaniták és a nép színe előtt”, hogy Isten széttöri Babilónia jármát, két év múlva visszahozza az elhurcolt szent edényeket és visszahelyezi trónjára az elűzött Jöchonja királyt, „mert széttöröm Babilónia jármát” (uo. 4).
Jeremiás, aki hallja Hánánjá próféciáját, áment mond szavaira, majd egy szarkasztikus mondatban, melyben háromszor fordul elő a „próféta” szó, azt ajánlja Hánánjának, várjanak két évet. Ha addigra valóban béke lesz, akkor neki, Hánánjának lesz igaza, ha pedig nem, akkor kiderül, nem Isten nevében beszélt.
Ekkor Hánánjá levette Jeremiásról a jármot, széttörte, mondván: „Így szólt az Örökkévaló: így töröm szét Nebukádnecár babilóniai király jármát, két év múlva…” (uo. 11).
Ezután Jeremiás, isteni sugallatra, immáron vasabroncsot akaszt a nyakába, ezzel jelezve, hogy Babilónia királya most majd vasjármot rak a környező népek – és Júdea – nyakára. Jeremiás ezúttal meg is mondja Hánánjának, hogy hazudik, nem Isten küldte őt, és még abban az évben meghal. Így is történt (uo. 28, 16-17).
A Talmud-bölcsek azt állítják, Hánánjá eredetileg igaz próféta volt, csak később – talán a körülmények hatására – állt egy olyan ügy szolgálatába, mely a politikát az Egyistenhit fölé helyezte.
Jeremiás viszont, egész életét a zsidóság megtartásának szentelte, a pusztulást is azért jövendölte meg, hogy ezzel megtérítse a népet és visszatérítse a mózesi hithez és a vallásgyakorláshoz.

* * *

A Tóra megparancsolja, ha hitelt érdemlően bebizonyosodik, hogy valóban álprófétáról van szó, akkor „iktasd ki a rosszat a magad köréből” (uo. 13, 6).
Egyszer egy ismert pesti mesümed azzal kérkedett Hátám Szófer rabbi előtt, hogy ő már minden létező vétket elkövetett, kivéve egyet – nem lett még öngyilkos. (ami a zsidó vallás szerint szintén nagy bűnnek számít). Erre Hátám Szófer azt válaszolta neki, hogy ezt a vétket nem képes elkövetni, hiszen ha ezt megteszi, ezzel csak egy micvát teljesít, mivel „kiiktatja a rosszat”.

* * *

Maimonides szerint csak akkor lehet hinni a próféta által adott jelnek, illetve csodának, ha az általa hangoztatott prófécia nem áll ellentétben a Tórában lefektetett alapelvekkel. Ha mondandója nem felel meg a Tórának, nem szabad rá hallgatni, mert Mózes után a prófétáknak nem áll jogukban újat mondani, illetve változtatni a mózesi elveken. Ha megteszi, az csalhatatlan bizonyítéka annak, hogy hamis prófétáról van szó.

A pesti uraság és a cánzi rebbe

„Ha majd kiterjeszti határodat Istened, az Örökkévaló, ahogy megígérte neked és arra gondolsz, jó volna húst enni, mert húst kívánsz enni – egyél húst, amennyit csak kívánsz” (Deuteronomium, 12, 20).
Ez a szakasz megismétli azokat a tilalmakat, melyek a húsevéssel, a vér élvezetének tilalmával és általában az étkezési előírásokkal foglalkoznak.
A zsidó felfogás különbséget tesz aközött, hogy valaki azért vétkezik, mert élvezi a vétket, vagyis „jó étvággyal” teszi, vagy pedig elvi okokból. Ez utóbbi sokkal súlyosabb elbírálás alá esik.
Az alábbi történetek is e témakörből valók:
A híres guri rebbe, a Chidusé Rim c. könyv szerzője, egyszer felkeresett egy gazdag varsói zsidót, akinek közbenjárását akarta kérni valamilyen fontos zsidó közügyben.
Ez az ember, szabadelvű lévén, nem tartotta a vallási előírásokat, rendszeresen fogyasztott tréflit is. Vendége érkeztekor éppen ebédelt, ezért a rebbe jó étvágyat kívánt neki.
A zsidó erre csúfondárosan elmosolyodott és azt mondta a rebbének, hogy biztosan nem kívánt volna neki jó étvágyat, ha tudná, hogy ő most tiltott ételeket fogyaszt.
– Téved – válaszolta a rebbe – én szándékosan kívántam jó étvágyat, mert ha már tréflit eszik, ami sajnálatos ugyan, de legalább élvezze azt. Ezzel csupán csak az élvhajhászás vétkébe esik. Mert ha nem így lenne, azt kellene hinnem, hogy „elvből” eszik tiltott ételeket, ami sokkal rosszabb…

* * *

A szentéletű reb Dávid, a lelovi rebbe, egy időben egész héten böjtölt, vagyis szombattól szombatig nem evett, nem ivott semmit. Egyszer, amikor egy pénteki napon úton volt, igen nagyon megszomjazott. Egy tisztavizű forrás mellett vezetett el az útja, ami csak fokozta a szomjúság érzését. Már-már azon volt, hogy megszakítja böjtjét és iszik, de mégis erőt vett magán, leküzdötte kínzó szomjúságát és anélkül ment tovább, hogy akár egy kortyot is lenyelt volna.
Amikor már messze járt a forrástól, eltöltötte őt annak öröme, hogy sikerült vágyát leküzdenie. De ugyanabban a pillanatban eszébe jutott, hogy ezen öröm forrása nem a Jó Ösztön volt, hanem a Rossz Ösztön, s az kísértette meg őt, hogy a büszkeség és fennhéjázás vétkébe essék. Így aztán megfordult, visszament a forráshoz és ivott a vízből…

* * *

Egy pesti asszimiláns zsidónak – aki, úgymond, semmilyen vonatkozásban sem tartotta a zsidóságot – alkalma volt részt venni egy „tischen” (haszid rebbék által rendezett összejövetel), amit a cánzi cádik, a szentéletű reb Chájjim, tartott a híveinek. Itt az a szokás, hogy a cádik „srájimot” (falat egy olyan ételből, melyet a rebbe már előzőleg megkóstol) oszt a híveknek. Természetesen a pesti zsidó sem maradt ki ebből.
Hazatérvén Pestre, emberünk gyomra fájni kezdett, elvesztette az étvágyát, s állapota egyre romlott. Az orvosok semmiféle elváltozást nem találtak nála, az esetre nem volt semmiféle magyarázat. Az orvosok már-már le is mondtak róla.
Ekkor valaki azt javasolta a családnak, keressék fel a cánzi cádikot, aki történetesen itt tartózkodott, kérjék ki az ő tanácsát is.
Így is tettek. A rebbe pedig azt tanácsolta, cseréljék le az edényeket, vezessenek be kóser háztartást, akkor betegük meg fog gyógyulni. A család megfogadta a tanácsot, a beteg hamarosan meg is gyógyult.
A dolog magyarázata abban rejlett, hogy miután a férfi evett a srájimból, hazatérve, a szervezete már tiltakozott a tréfli étel ellen. S miután abból többé nem bírt enni, majdnem éhen halt.

* * *

„Ha valaki elszegényedik testvéreid közül… abban az országban, amit az Örökkévaló, a te Istened ad neked, ne légy keményszívű és szűkmarkú szegény testvéreiddel szemben, hanem légy hozzá bőkezű és adj neki szívesen… amennyire szüksége van…” (uo. 15, 7-8).
A fenti versek – szélesebb értelmezésben – a jótékonyságot (cedóke) taglalják. A zsidó jog, a halacha, pontosan előírja, mikor mennyit kell adni.
A haszid felfogás nem tartotta magát szigorúan ezekhez a „korlátokhoz” és se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amik arról szólnak, hogy a nagy haszid rebbék miként osztották szét a nélkülözők között azokat az adományokat, az utolsó fillérig, amiket gazdag híveiktől kaptak.
Történt, hogy a cánzi cádik, reb Chájjim, fia, apja segítségét kérte, hogy férjhez tudja adni a lányát, azaz a rebbe unokáját. A cádik közölte vele, hogy éppen nincs pénze.
Néhány nap múlva azonban, egy gazdag híve, nagyobb összeget juttatott a cádiknak. Fia nagyon megörült, mert remélte, apja most már kisegíti őt. Azonban csalatkoznia kellett, mert a cádik ezt a pénzt egy olyan koldusszegény hívének adta, akinek több férjhez adandó lánya volt.
A fiú, ennek hallatán, sírva fakadt, s arról faggatta apját, mennyivel rosszabb ő, mint az az idegen zsidó?
– A különbség az – magyarázta meg a cádik – hogy neked módod van arra, hogy támogatókat találj magadnak, hiszen ismernek. De ezt a szegény, ismeretlen embert, ki segítse ki, ha nem én?

* * *

A Talmud szerint, „aki nem gyakorol jótékonyságot, az olybá vétetik, mintha bálványt imádna” (Ktubot, 68).
Ugyancsak a cánzi rebbe volt az, aki megmagyarázta ezt a mondást. A szegénység – Bölcseink szerint – megzavarja az ember eszét és összekuszálja az ember és Isten közötti kapcsolatot. Aki tehát nem támogatja a szegényeket, az értelemszerűen bűnbe taszítja őket, és olyan, mintha ő maga imádna bálványt…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek