48. A Talmud bölcsei

Rés Lákis a gladiátor

Simon ben Lákis életének egyes részleteivel találkozhatunk a sógoráról, rabbi Jochánánról szóló elôzôfejezetben is. Érdemes azonban közelebbrôl is megismerkedni ezzel a különös bölccsel, akihez hasonló nincs még egy a zsidó történelemben.

Származásának körülményei nem tisztázottak pontosan, olyannyira, hogy egyesek két Rés Lákisról beszélnek. Vannak, akik tevékenységének idejét jóval elôbbre, Ben Ázáj idejére teszik. Hyman sorra dönti meg ezeket az elméleteket, és bebizonyítja, hogy Simon ben Lákis — akinek rövidített neve Rés Lákis volt, beceneve pedig Bár Lákis, “Lákis fia” — Jochánán fiatalabb kortársa, tanítványa, majd sógora és munkatársa volt. Valószínûleg Ciporiban született, és gyermekkorában még látta Jehudá fejedelmet. Családja ismert, tanult emberekbôl állhatott, akiket nemegyszer idézett, hozzátéve: “ìgy tanultam felmenôimtôl…” (Sábát 119.)
Rés Lákis fiatalkorának történetérôl több, eltérô változatot ismerünk. Egy talmudi forrás szerint szorult anyagi helyzetében egy rablóbandához csatlakozott, illetve felcsapott gladiátornak. A kettô persze nem ugyanaz: attól függ, hogyan értelmezzük a Talmudban szerepelô ludái szót. Rási szerint a kannibalizmust kultiváló társaságról van szó, amelytôl Rés Lákis csak nagy nehezen, óriási fizikai ereje és leleményessége segítségével tudott megszabadulni (Gitin 47.). Nathan Jechieli, az Áruch címû szótár-lexikon szerzôje, szintén emberevôkrôl beszél, feltehetôen Hérodotosz alapján, aki ínyenc, falánk embereknek írja le ôket. Dr. Alexander Kohut, a magyar származású amerikai rabbi, az Áruch HáSálém címû mûvében azt a feltevést kockáztatja meg, hogy emberkereskedôk lehettek, akik Lud városában éltek.
A Jeruzsálemi Talmud több helyütt említ olyan eseteket, amikor emberek eladták magukat a ludáiknak. Modern magyarázók szerint a kifejezés alatt gladiátorokat kell érteni — Steinsalz Talmud-magyarázatában szerepel a ludarius = “gladiátor” szófejtés –, akiknek élete állandóan veszélyben forgott, és ezért szükségük volt a gyakori és tápláló étkezésre (Sábát 10.) Azokat a gladiátorokat, akik önként adták fejüket erre a “szakmára”, tehát nem voltak rabszolgák, úgy látszik, jól fizették, és Rés Lákis anyagi megfontolásból lépett közéjük. Késôbb sikerült elmenekülnie tôlük.
Egy Midrás-forrás szerint Simon ben Lákis egy háromtagú rablóbanda vezére volt. Idôvel megtért, felhagyott a rablással, és Tórát tanult, majd tanított. Halála napján volt társai is meghaltak. Azok a pokolra kerültek, ô pedig a mennyországba. Erre mondta egy híres kortársa: “Lám, milyen nagy a megtérés ereje!” (Pirké d’Rábi Éliezer 43.)
A toszafista Jákob Tám, Rási unokája, úgy értelmezi a Rés Lákis megtérésérôl szóló talmudi történetet — amely Jochánánnal a Jordán-folyóban való találkozását beszéli el –, hogy az izmos fiatalember elôzôleg jámbor talmudista volt, aki letért a helyes útról, és útonálló lett. Hyman bizonyítékok hosszú sorával utasítja el ezt a feltevést.

* * *

Rés Lákis kiszabadult hát az “emberevô” gladiátorok karmaiból. Jochánán sógora lett, s egyhamar a Talmud-bölcsek elsô soraiba került. Hosszú élete során szinte példátlan hírnévre tett szert. A Talmud tanúsítja, hogy “akit láttak Rés Lákissal nyilvános helyen beszélni, az kezesek és váltó nélkül kapott kölcsönt” (Jomá 9.).
Testi ereje és bátorsága késôbb sem hagyta el, és errôl is több történetet jegyzett fel a Talmud. Rabbi Ámi egyszer rablók fogságába esett, és helyzete annyira kilátástalan volt, hogy társai lemondtak megmentésérôl. Rés Lákis azt mondta: “Vagy megölöm ôket, vagy meghalok, de kiszabadítom Ámit!” Üldözôbe vette a rablókat, és valóban megszabadította a halálra rémült talmudistát. Egy másik alkalommal mesterének és sógorának, Jochánánnak egész vagyona rablók martaléka lett. Rés Lákis utánuk eredt, és a haramiák páni félelmükben visszaszolgáltatták a rablott holmit. (Jeruzsálemi Talmud, Trumot 8.)
Egy egészen más szemléletû vélemény szerint Simon ben Lákis valójában sosem volt rabló: megélhetés hiányában gladiátorkodott, késôbb pedig állami szolgálatba szegôdött, és szabályos pandúr lett, aki tolvajok lefülelésével, rablóbandák elfogásával kereste kenyerét. Erre utal az a talmudi történet, amelyben Rés Lákis egy gyümölcsös ôreként fügetolvajokat csípett nyakon (Moéd Kátán 17.). Az Ocár Jiszráél Eleázár ben Simonhoz hasonlítja, akit — mint a róla szóló fejezetben olvashatjuk — a megszálló rómaiak kényszerítettek, hogy a zsidók között teljesítsen rendôri, illetve besúgói feladatokat. Ebbôl a helyzetbôl szabadította ki hôsünket Jochánán, amikor feleségül adta hozzá a testvérét.

A “cionista” amorita

Eredeti gondolkodásmódját halála napjáig megôrizte. Sok mondásában tükrözôdik “elôzô életében” szerzett tapasztalata, a világ ismerete és a másság iránti megértés. Nagyra tartotta a betérôket, és azt mondta, hogy ezeknek több érdemük van, mint a született zsidóknak. Ezt így magyarázta: a zsidók a Sínai-hegyen vették át a Tórát, mennydörgés, villámlás, félelmetes sófárhangok zengése után. Páratlan élményük bírta rá ôket a Tóra és a zsidó életszemlélet igazának elismerésére. A betérôk ebbôl mit sem tapasztaltak, tehát világos, hogy meggyôzôdésbôl vállalják magukra a zsidóságot. Mi lehet ennél kedvesebb az Örökkévaló elôtt? — kérdezi Rés Lákis… (Tánchumá, Lech 6.)
Az általánosan elfogadott zsidó felfogás szerint az elôdök mindig nagyobbak, okosabbak, szentebbek, mint leszármazottaik. Rés Lákis az ellenkezôjét vallotta. Jochánán azt mondta: “Érdemesebb az elôdök körme hegye a késôi utódok pocakjánál!” Rés Lákis úgy vélte: “A késeiek inkább dicséretre méltók, mert a sok baj és elnyomás ellenére tanulják a Tórát…” (Jomá 9.)
A Tóra-tanulást és -tanítást a zsidó élet legfontosabb elemének tartotta. Szavajárása volt, hogy az a város, amelyben zsidók élnek, de nincs benne chéder vagy Talmud–Tóra, megérett a lerombolásra (Sábát 119.). Azt is mondta: “A Tóra csak azokban él tovább és marad fenn, akik hajlandók akár az életüket is föláldozni érte.” (Uo. 83.) Rengeteget tanult: a Talmud tanúsága szerint negyvenszer vette át az egész Misná anyagát. Rátartisága miatt azonban mindössze néhány halachikus törvény fûzôdik a nevéhez: nehezen fogadták el a véleményét.

* * *

Nem szívelte a babilóniai zsidókat, akik nehezen szánták rá magukat, hogy Erec Jiszráélba álijázzanak. Egyszer a Jordánban fürdött. Arra járt a babilóniai Rábbá bár Bár Chámá, és nyújtotta a kezét, hogy kisegítse ôt a vízbôl. Rés Lákis így szólt: “Istenem, mennyire gyûlölöm a babilóniaiakat! Ha annak idején [Ezrá, az ìrástudó korában] egy emberként álijáztak volna, az Erec Jiszráél-i jisuv ma olyan erôs lenne, mint a fém, amely sosem korhad el. De ti egyenként, kelletlenül jöttetek: az egész társaságotok olyan, mint a pudvás, rothadt cédrus…” (Jomá 9.) Nem sok amorita fejtett ki hasonló, egyértelmû “cionista” propagandát…
Rés Lákis persze tudta, miért nem térnek haza a zsidók: ismerte a jómód, a vagyon visszahúzó erejét. Ezért mondta, hogy a figyelmeztetés — “…nem lesz egy talpalatnyi nyugvóhelyed sem…” (5Mózes 28:65.) — tulajdonképpen jó hír: nem fenyegetés, hanem vigasz, “…hiszen ha nyugalmat találnának [és nem félnének állandóan az üldözéstôl, az antiszemitizmustól], nem jönnének haza Erecbe…” (Brésit Rábá 33:6. és Échá Rábá 1:3.)

* * *

Ahogyan nem bírta a pöffeszkedô, vagyonukhoz ragaszkodó külföldi zsidókat — szavajárása volt, hogy a vagyon Izraelen kívül nem ér semmit, és nincs áldás rajta –, úgy tisztelte és szerette a Babilóniából hazatérteket. Rabbi Chijáért és fiaiért az életét is feláldozta volna, mert ôk hozzájárultak az Erec Jiszráél-i Tóra-tudomány fennmaradásához és fejlôdéséhez, akárcsak annak idején a szintén Babilóniából visszatért Ezrá és Hillél (Szuká 20.). Rés Lákis nem volt hajlandó meghallgatni, ha valaki rosszat mondott Erec Jiszráélról vagy az ottani zsidókról. Büszke szábre hazafiként nemcsak szellemi, hanem fizikai erejében is bízott: a mai izraeli zsidók elôfutára volt.
Egyszer rabbi Ábáhuval Kájszárijába ment. Mielôtt odaértek, kísérôje azt mondta: “Most bemegyünk az istentagadó zsidók városába…” Kájszárijá a mindenkori római helytartó székhelye volt, és valóban sok asszimiláns, görög kultúrán nevelkedett zsidó élt benne, akik nem tartották meg a parancsolatokat. Rés Lákis leszállt szamaráról, homokot markolt föl a földrôl, és rabbi Ábáhu szájába tömte, majd kioktatta megdöbbent társát: “Az Örökkévaló nem szereti azokat, akik rosszat beszélnek a zsidókról!” (Sir HáSirim Rábá 1:6.)

“…egy tenyér, ha csattan…”

Rés Lákis erôteljes egyénisége kizárta a megalkuvást, kiegyezést, a hízelgésrôl nem is beszélve. Ebbôl igen sok baja származott: nem egy történész úgy véli, ennek köszönhetô, hogy nagy tudása és hírneve ellenére nem nevezték ki jesivávezetônek, és élete végéig sógora és mestere, Jochánán árnyékában élt.
Egyszer azt a halachikus döntést fejtegette, amely szerint a fejedelem is büntethetô: ha vétkezik, a háromtagú bíróságnak jogában áll elrendelni nyilvános megfenyítését. II. Jehudának tudomására jutott a dolog, és nagyon megharagudott. Rés Lákis nyúlcipôt húzott, és elmenekült Migdálba… Másnap a jesivában a fejedelem megkérdezte Jochánánt, miért nem ad Tóra-magyarázatot. A mester válaszul úgy tett, mintha tapsolna, de csak az egyik kezével. Jehudá furcsállta a dolgot, és megkérdezte, miért teszi. Jochánán azt felelte: “Tudom, hogy nem lehet egy kézzel tapsolni, de mit tehetek, ha hiányzik a jobb kezem…” A fejedelem megértette a képes beszédet, és másnap Jochánánnal együtt elment Rés Lákisért Migdálba. Ott a bölcs azzal fogadta a fejedelmet: “Azt hiszitek, annyira félek tôletek, hogy lemondok Isten Tórájának tanításáról?!” (Jeruzsálemi Talmud, Horájot 3.)
Ebben az idôben történt az is, hogy a fejedelmi udvar kinevezett egy dájánt, vagyis bírót, akinek nem volt megfelelô képzettsége. Rés Lákis felajánlotta neki, hogy saját “tolmácsát” — aki a bölcs szavait a hallgatóságnak továbbította és magyarázta — mellé adja segítségül. A fordító, Jehudá bár Náchméni, szorosan a bíró mellé ült, hogy jól hallja, mit mond. Az azonban hallgatott, mint a csuka, hiszen nem tudott mit mondani. Rés Lákis jó humorú közvetítôje egy Habakuk prófétától vett bibliai idézettel pellengérezte ki a protekciós dájánt, aki tudatlanságában a száját sem tudta kinyitni… (Szánhedrin 7.)
Rés Lákis késôbb kibékült a fejedelemmel, aki — nem lévén annyira jártas a zsidó ismeretekben, mint elôdei — sokszor fordult hozzá tanácsért, és hallgatott is a szavára. Hyman egész sor ilyen esetet említ. Egyszer például Rés Lákis kedvenc témájáról volt szó, s megint elmondta, hogy az a város, amelyben zsidók élnek, de nincs benne chéder vagy Talmud–Tóra, megérett a lerombolásra. A fejedelem azonnal megbízta rabbi Chijá bár Ábát, rabbi Ámit és rabbi Ászit, hogy térképezzék fel Erec Jiszráél minden városának oktatási helyzetét (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 1:7.).
A Midrás elbeszéli, hogy Rés Lákis egy látogatása alkalmával a fejedelem hogyléte felôl érdeklôdött, mire az rosszkedvûen így válaszolt: “Imádkozz értem, mert a [római] hatóságok sokat zaklatnak!” Rés Lákis megígérte, hogy imádkozik, de egy bölcs tanáccsal is szolgált: “Ne fogadj el senkitôl semmit, akkor nem fogsz tartozni senkinek semmivel!” (Brésit Rábá 78:12.)
Máskor Jochánánt látogatta meg Tibériáson, és annyit evett a messze földön híres, édes, húsos ginoszári gyümölcsökbôl, hogy “megzavarodott”, magyarán rosszul lett. Jochánán értesítette a fejedelmet, aki kiküldött néhány markos legényt — mert Rés Lákis bizony szép kövér ember volt –, beszállíttatta a fejedelmi rezidenciára, és ott kezeltette. (Bráchot 44.)

* * *

Rés Lákis jól ismerte a világ hívságait, és tudatában volt a jécer hárá, a rossz ösztön romboló hatásának. Szavajárása volt: “Az embert nap mint nap kísérti a rossz ösztön, és életét fenyegeti. Az Örökkévaló segítsége nélkül nem lehet megszabadulni tôle.” (Szuká 52.) Azt is mondta, hogy józan ember nem vétkezik: csak az tesz rosszat, akit “megszáll a rossz szellem”, vagyis rájön a bolondéria. Ezt a népiesen hangzó megállapítást a modern pszichológiatudomány igazolja, és a bírósági gyakorlat is, amely nemegyszer elrendeli a vádlott elmeállapotának vizsgálatát, megállapítandó, vajon beszámítható volt-e a bûncselekmény elkövetésekor…
A haragtartást igen rossz tulajdonságnak tartotta. “A haragvó bölcset elhagyja a bölcsesség, a haragvó próféta elveszíti látnoki képességét…” — mondotta (Peszáchim 66.).
Nagyra becsülte a tsuvá, a zsidósághoz való visszatérés jelentôségét és hatását. Talán saját tapasztalatai alapján is beszélt, amikor azt mondta: “Olyan nagy a megtérés ereje, hogy a készakarva, rosszindulatból elkövetett vétkek a visszatéréskor érdemekké válnak…” (Jomá 86.) Ez a kibúvó azonban nem mindenki számára adatott meg, mert “a gonoszoknak [az igazi bûnösöknek, akik Izrael ellen vétkeztek] még a pokol kapujában sem adatik meg a tsuvá lehetôsége” (Éruvin 19.). Olvashattuk, hogy a Pirké d’Rábi Éliezer Rés Lákis esetét az igazi megtérés példájaként említi.

* * *

Két felesége volt: miután Jochánán szépséges testvére meghalt, Rés Lákis újra megnôsült. Ebbôl a házasságából született az az okos fiúgyerek, akire Jochánán felfigyelt, s akit anyja nem engedett a mester közelébe, “…nehogy veled is azt tegye, amit apáddal!” (Táánit 9.)
Rés Lákis bohém természetû volt: nem takarékoskodott, nem gondolt a jövôre, nem gyûjtött vagyont. Amikor meghalt, egy marék sáfrány maradt utána (Gitin 47.)…

  • Küldés emailben

Fejezetek