27. A Talmud bölcsei

Rabbi Méir és Néró császár

Akárcsak mestere, Ĺkivá, Méir is az ismeretlenség homályából bukkant föl. Nem tudni, ki fia-borja volt: egyes vélemények szerint betért családból származott, mások úgy vélik, eredeti neve nem is Méir volt, hanem Nehoráj. Mégis ô lett a hadrianusi korszak utáni zsidó reneszánsz szellemi atyja, az usái Szánhedrin szürke eminenciása, a mártír Chániná ben Trádjon veje.

Egyike volt annak az öt tudósnak, akit Jehudá ben Bává, az idôs pátriárka avatott rabbivá Usá és Sfárám között, a római terror elôl rejtôzködve. şk voltak azok — Méir, Simon, Jehudá, Joszi és Nechemjá –, akik újjáélesztették a zsidóságot Hadrianus császár halála után, amikor a Bár Kochbá-lázadás leverését követô drákói intézkedések némileg enyhültek. Ekkor gyűltek össze a galileai Usá városkában a szétvert Szánhedrin életben maradt tagjai: a második Simeon ben Gámliél is elôbújt rejtekhelyérôl, és elfoglalta a kissé ingatag fejedelmi széket.
Az usái tanház rangsorában Méir a harmadik helyet foglalta el. Az elsô természetesen a fejedelem volt, a második rabbi Nátán, az áv bét din — a legfelsôbb bíróság elnöke –; rabbi Méirnek cháchám, “bölcs” volt a titulusa. Az elfogadott gyakorlat szerint a három fô tisztségviselônek azonos “kóved” járt. Simeon ben Gámliél változtatni akart ezen, hogy erôsítse a fejedelmi dinasztia — és nem utolsósorban a maga — tekintélyét. Ez nem tetszett Méirnek és Nátánnak. Elhatározták, hogy lejáratják Simeont: olyan témában fognak neki kérdést föltenni, amelyben nem tökéletesen jártas, és így lemondásra kényszerítik. Valaki azonban megsúgta Simeonnak, hogy puccsot készítenek elô ellene: a fejedelem jól fölkészült, és a pártütôk szégyenben maradtak. Simeon elrendelte, hogy bocsássák el ôket a tanházból, s ettôl kezdve “külsôsként” bombázták kérdéseikkel a tekintélyére oly büszke fejedelmet. Végül rabbi Joszi beszélt érdekükben a fejedelemmel, mondván: “Nem lehet, hogy a Tóra kint legyen, mi meg bent…” — mivel kérdéseikre senki sem tudott válaszolni, így maguk válaszolták meg ôket. Simeon beleegyezett, hogy visszajöjjenek, de büntetésül nem volt szabad az általuk hozott döntéseket — a háláchákat — róluk elnevezni. Nátán döntéseit azzal vezették be: “Vannak, akik úgy tartják…”, Méirt pedig úgy írták körül: “Mások…” Nátán elment Simeon ben Gámliélhoz, és bocsánatot kért tôle. Méir nem volt hajlandó erre, bár álmában azt tanácsolták neki, hogy tegye meg. Ő azonban azt mondta, az álmoknak nincs jelentôségük. Elhagyta Usát, és Tibériáson telepedett le, ahol megnyitotta saját tanházát.

* * *

Foglalkozására nézve Tóra-másoló, szofér volt. Amikor az usái Szánhedrinban a cháchám tisztét töltötte be, akkor is munkájából élt. Két fia született, akiknek tragikus halálát megrendítôen írja le a Talmud.
Élete bôvelkedett drámai eseményekben. Apósa, Chániná ben Trádjon kivégzése után Rómába utazott, hogy kimentse a bordélyból fiatal sógornôjét, akit a római önkény gyalázatos életre ítélt. Felesége, Brurjá ösztökélésére rómainak álcázta magát, a fôvárosba utazott, és becserkészte a műintézetet, amelyben sógornôje dolgozott. Meglátogatta mint vendég, de az különbözô kifogásokkal elutasította. Méir rájött, hogy a leány mindenkit elküld azzal, hogy vannak itt nála sokkal szebbek is, vagy hogy nem érzi jól magát, s így sikerült megôriznie ártatlanságát. Megvesztegette a kirendelt ôrt, aki kicsempészte hozzá a lányt, de aggodalmaskodott, mi lesz, ha rájönnek, hogy segített megszöktetni. Méir azt mondta neki: “Ha bántani akarnak, mondd csak azt: Méir Istene, segíts!, és minden rendben lesz…” A porkoláb nem akart hinni neki. Méir fölemelt egy követ, és hozzávágta a közelben ólálkodó vérebhez. Az rögtön ráugrott, de ô fölfohászkodott: “Méir Istene, segíts!”, s erre a kutya farkcsóválva eloldalgott. Az ôr most már hitt Méirnek, és ô magával vitte sógornôjét.
A Talmud hozzáteszi, hogy késôbb kitudódott a dolog, és a porkolábot halálra ítélték. Amikor fölakasztották, elmondta a “varázsigét” — a kötél elszakadt, és ô életben maradt. A hóhér és a bírák alig akartak hinni a szemüknek. Az elítélt elmesélte történetét. A földühödött rómaiak elfogatási parancsot adtak ki Méir ellen, és képét mindenütt kifüggesztették. A Talmud elbeszéli, hogy több ízben is csaknem elfogták, s végül külföldre menekült… (Ĺvodá Zárá 18.)

* * *

Ez az eset még az usái Szánhedrin ideje elôtt történt. Utána következett be az összeütközés a fejedelemmel, majd a Tibériásra való költözés. Méir közben több fontos küldetést teljesített külföldön. Halachikus tevékenysége annyira széles körű volt, hogy neki tulajdonítják a Misná elôkészítô munkálatait, amelyeket azután Simeon fia, Jehudá Hánászi, a fejedelem fejezett be. Rendkívül éles elméjű volt, de a háláchát nem igazították véleményéhez, mert — a Talmud indoklása szerint — “kortársai nem értették meg ôt”.
Igen sok hasonlatot, parabolát alkalmazott, hogy megértesse gondolatait. Halálakor azt mondták: vele sírba szállt “a példálódzók legjava” (Szotá 49.).

* * *

Egy ággádá azt meséli, hogy rabbi Méir Néró császár ivadéka volt. A legenda szerint Nérót — nem tudni pontosan, mikor — Palesztinába küldte a szenátus, hogy leverje a zsidók lázadását. Amikor megérkezett, megkérdezte egy zsidó gyerektôl, mit tanult aznap. A gyerek egy ěrás-verssel válaszolt: “Népem, Izrael által állok bosszút Edomon…” (Ezékiel 25:14.) A pogány uralkodó így gondolkodott: “Az Örökkévaló le akarja rombolni Szentélyét, és belém akarja törölni a kezét? Én legyek az eszköz? Azt már nem!” Nyomban megszökött, titokban betért a zsidóságba, és késôbb tôle származott rabbi Méir… (Gitin 56.)

* * *

Rabbi Ĺkivá volt legfôbb mestere, de rajta kívül tanult Jismáélnál és a késôbb eretnekké lett Elisá ben Ĺvujánál is. Nagy és széles körű tudásának köszönhetôen ô lett a Misná egyik megalapozója. Ez annyit jelent, hogy a Misná névtelen állításai — sztám Misná — Méir véleményét tükrözik, s csak a viták során szerepel a vitatkozók neve.
Jó barátságban volt egy görög bölcselôvel, akivel sokat volt együtt. Amikor barátjának édesanyja elhunyt, Méir meglátogatta, és részvétét nyilvánította. Amikor azonban a filozófus apja halt meg, és Méir ismét részvétlátogatást tett nála, meglepôdve tapasztalta, hogy barátja egyáltalán nem gyászolja apját. Meg is mondta, hogy csodálkozik ezen, mire a görög ezzel indokolta viselkedését: “Honnan tudhatnám, hogy valóban ô-e az apám?” Méir ebbôl arra következtetett, hogy “a bálványimádóknál az apaság bizonytalan” (Rut Rábá).

Méir és Brurjá

Szerénységérôl legendákat mesélnek. Ő, aki a fejedelemmel szemben megvédte a maga és rabbi Nátán becsületét, szükség esetén hajlandó volt porig alázkodni egyszerű emberek elôtt, például ha ezzel kibékíthetett egy családot. Amikor Tibériáson élt, péntek esténként nyilvános elôadást tartott, amelyen igen sokan szoktak részt venni. Egy háziasszonynak egyszer annyira tetszett a drásá, hogy késôn ment haza, amikor a gyertyák már kialudtak. Dühös férje elkergette, és megfogadta, hogy addig nem engedi be a házba, amíg a hosszasan szónokló rabbit szemen nem köpi… A szerencsétlen asszony nem tudta, mitévô legyen. Rabbi Méir tudomást szerzett a dologról, és elhíresztelte, hogy fáj a szeme: kéri, ha valaki ismer olyan javasasszonyt, aki tud ráolvasással gyógyítani, az küldje el hozzá. Egy asszony szólt az elűzött feleségnek a dologról. Azt tanácsolta, menjen el Méirhez, mondja, hogy tud ráolvasással gyógyítani, s miközben csinálja a hókuszpókuszt, köpjön a szemébe, így teljesítvén férje fogadalmát… A szerencsétlen jelentkezett Méirnél, de amikor az megkérdezte, tud-e ráolvasással gyógyítani, megijedt, és zavarában azt mondta: “Nem…”
Méir azonban a lelkébe látott, s azt mondta neki: “Nem baj, lányom, köpj hétszer a szemembe, attól meggyógyul…” ěgy is történt, utána pedig így szólt az asszonyhoz: “Menj haza, lányom, és mondd meg a férjednek: Azt mondtad, köpjem szembe — hát hétszer köptem szembe a hitszónokot!”
Tanítványai nem voltak elragadtatva a mutatványtól, és megkérdezték: “Mester, így szégyenítik meg a Tórát?” Méir így válaszolt nekik: “Méir becsülete talán többet ér, mint az Örökkévalóé? Hiszen Isten szent nevét elporlasztják a vízben [amelybôl a házasságtöréssel vádolt asszonyt itatják], hogy a családi békét helyreállítsák — hogyne érné meg Méir becsülete, hogy ezt szolgálja!…” (Jeruzsálemi Talmud, Szotá 1:4.)

* * *

Méir feleségét, Brurját, a mártírhalált halt Chániná ben Trádjon leányát, a Talmud okos, tanult asszonyként említi. Többször is beleavatkozott a halachikus vitákba, és a bölcsek nemegyszer neki adtak igazat. Egyszer a szomszédságukban lakó alvilági alakok zavarták Méirt a tanulásban, ô pedig hangosan a pokolba kívánta azokat. Brurjá így szólt: “Inkább azért imádkozz, hogy térjenek meg, és hagyjanak fel züllött életmódjukkal!” Méir igazat adott neki, imádkozott szomszédai lelki üdvösségéért — s azok valóban megtértek! (Bráchot 10.)
Más alkalommal Brurjá nagy lelkierôrôl tett tanúságot. Egyszer, beszéli el a Talmud, egy szombat délután rabbi Méir a tanházban volt, amikor hirtelen meghalt két fia. Brurjá tudta, micsoda fájdalmat fog okozni férjének, ha szombaton tudja meg a rettenetes hírt. Fölvitte a holttesteket a padlásra, és betakarta ôket. Amikor Méir hazajött, elsô kérdése az volt, hol vannak a fiúk. Brurjá azt mondta, hogy biztosan a templomba mentek. Méir Hávdálát csinált: elmondta a szombatbúcsúztató imát, aztán kezet mosott, evett, majd elmondta az asztali áldást. Ezek után Brurjá így szólt: “Egy kérdésem van hozzád. Ha valaki letétbe helyezett nálunk valamit, és most visszakéri, mit kell tennünk: visszaadjuk vagy sem?” “Micsoda kérdés? — mondta Méir. — Természetesen vissza kell adni!” Ekkor Brurjá kézen fogta férjét, fölvitte a padlásra, és megmutatta neki a két fiú holttestét. Amikor az apa sírva fakadt, így vigasztalta: “Nem azt mondtad, hogy vissza kell adni a letétet?” [Midrás Mislé (Példabeszédek) 31.]

* * *

Egyes források szerint Méir és Brurjá házassága tragikus véget ért. Brurjá ugyanis éleseszű és nagy tudású nô volt, talán az elsô feminista, s kigúnyolta a bölcseket, akik szerint a nôknek gyenge az akaraterejük, könnyen befolyásolhatók. Addig-addig mondogatta, hogy ez nem igaz, mígnem Méir egyszer elhatározta, hogy próbára teszi. Egy hűséges tanítványát rábeszélte, hogy csábítsa el az okos asszonyt, az pedig addig próbálkozott, míg sikerrel nem járt. Amikor Brurjá megtudta, hogy a csábítás férje kezdeményezésére történt, szégyenében öngyilkos lett, Méir pedig kénytelen volt önként száműzetésbe menni (Ĺvodá Zárá 18. Rási kommentárjában).

Méir és a gránátalma héja

Méirt kortársai szent embernek tartották, aki “nagy, szent és szerény” (Moéd Kátán 3:4.), másutt meg “szent [arany-] szájú szónoknak” nevezik (Szánhedrin 23.) Nem csoda hát, mondja Hyman, hogy “kigúnyolta a vétkezôket”, vagyis azt mondta, hogy az ember könnyűszerrel legyôzheti a rossz kísértését. Egyszer azonban majdnem megjárta (Kidusin 81.). Már láttuk, hogy nem volt hiú a becsületére, ha jót tehetett valakivel, vagy micvát csinálhatott. A Talmud elbeszél egy történetet, amely igen jellemzô Méirre és tanítványaira.
Egyszer egy asszony jött a tanházba, és azt mondta Méirnek: “Valaki közületek eljegyzett engem elhálással.” Ez a zsidó házasságjogban — de facto ma is — a házasságkötés egyik formája. Rabbi Méir válólevelet adott a nônek, s ezek után tanítványai is mind kénytelenek voltak válólevelet adni neki. Természetesen köztük volt a valódi férj is, aki így nem kényszerült rá, hogy szégyenteljes módon letagadja tettét… (Szánhedrin 11.) Ennek tudatában furcsa és szinte hihetetlen, hogy Méir képes volt feleségét, Brurját, alávetni a tragikus próbának…

* * *

Nagy tudása és emberi jó tulajdonságai mellett paraboláiról is híres volt. Csak a rókáról háromszáz példabeszédet tudott. Már láthattuk, hogy igen jó szónok volt, aki órákon át le tudta kötni hallgatóit.
Figyelemre méltó módon szolidáris volt egykori mesterével, Elisával, aki eretnek lett, és egy ideig a római zsarnokságot is kiszolgálta. A Talmud elbeszéli, hogy Méir egyszer szombaton a tanházban volt, amikor szóltak neki, hogy mestere, Elisá keresi. Méir kiment, és követte Elisát, aki elôtte lovagolt. Egy darabig együtt mentek, és Tórát magyaráztak egymásnak. Elisá Ĺkivát, a nagy mestert idézte. Egyszer csak megállította lovát, és azt mondta: “Méir, térj vissza, mert elértük a szombatmezsgyét, nem szabad tovább menni…” Méir azonnal “visszadobta a labdát”: “Te is térj vissza!” — mondta Elisának. Az csak ingatta a fejét, és azt mondta: “Nem lehet…”
“Miért nem? — kérdezte Méir. — Hiszen le van írva, hogy az ember utolsó szívdobbanásáig megtérhet…” “Egyszer Jom Kippur szombatra esett, s én a jeruzsálemi Templom helyének környékén lovagoltam — mesélte Elisá. — Égi hangot hallottam a Szentek Szentje felôl: Térjetek meg, tékozló fiak! …Elisá kivételével, aki ismert, és föllázadt ellenem!…” (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.)
A bölcsek késôbb föltették a kérdést: hogyan tarthatott Méir kapcsolatot az eretnek Elisával, akitôl rosszat tanulhatott volna? ěgy válaszolnak: ez olyan, mintha Méir egy gránátalmát talált volna, amelynek a belsejét megette, de a héját kiköpte… Hyman megjegyzi, hogy Elisá nem próbálta Méirt megnyerni eretnek nézeteinek…

* * *

Méir szegénységben élte le hosszú életét — tudjuk, hogy Tóra-másolóként kereste kenyerét –, és az volt a véleménye, hogy “az a gazdag, aki megelégszik azzal, amije van”.
Ĺkivá nyomán azt is szokta mondani: “Minden, amit az Örökkévaló tesz, végül jóra fordul…”
Kedves mondása volt ez is: “Ahogyan áldást kell mondani a jóért, amiben részünk van, ugyanúgy áldást [köszönetet] kell mondani a csapásért, amely bennünket ér…”
A Tóra szellemét mindennél többre tartotta. Azt mondta: “Még az idegen is olyan, ha Tórát tanul, mintha fôpap lenne a Szentélyben…” (Bává Kámá 38.)
Ugyanakkor gyűlölte a tudatlan ám háárecokat, és azt szokta mondani: “Aki hozzáadja a lányát egy ám háárechoz, az olyan, mint aki megkötözi és az oroszlánketrecbe dobja…” (Peszáchim 49.)
Volt egy “cionista” mondása is: “Aki állandóan Erec Jiszráélban lakik, a szent nyelven [héberül] beszél, és a rendes [nem papi] búzát is olyan tisztán tartja, mint a papit, annak része lesz a túlvilágban…” (Jeruzsálemi Talmud, Sábát 1:5.)

* * *

A Brurjá-féle tragédia után Méirnek nem volt maradása, és külföldre szökött, Kis-Ĺzsiába. Talán itt nôsült meg másodszor, ugyanis egykori forrásokban talákozunk “apósa unokájával”, de ez az após nem Chániná ben Trádjon (Chulin 6.). Fia csak kettô volt — akiknek szomorú haláláról már szóltunk –, de volt egy lánya, akit Zivtáj nevű tanítványa vett feleségül. Hyman szerint egy talmudi történetbôl az derül ki, hogy néha hazalátogatott. Minden-esetre Kis-Ĺzsiában halt meg, nem tudni pontosan, hol, és kérte, hogy Erec Jiszráélban temessék el véglegesen, addig pedig a tengerparton nyugodhasson. A Talmud azt mondja, hogy vele kihaltak a példabeszédek tudói. A Zohár szerint meggyilkolták, de erre nincs bizonyíték.
Egyesek rabbi Méirt a hasonló nevű csodatévôvel, Méir Báál Hánésszal azonosítják, aki Tibériáson van eltemetve. Az Ocár Jiszráél enciklopédia forrásművek sorával bizonyítja, hogy két különbözô emberrôl van szó.

  • Küldés emailben

Fejezetek