50. A Talmud bölcsei

Rábbá bár Bár Chone, a nagy mesemondó

Rábbá bár Bár Chone a harmadik amoritanemzedék tagja, Jochánán kedvenc tanítványa volt. Chone, akinek a nevét viseli, a nagyapja volt, rabbi Chijá fivére. A kettôs bár azért került a nevébe, mert apját is Bár Chonénak hívták. Babilóniában született — nem tudjuk pontosan, hol –, és Erec Jiszráélba ment Tórát tanulni. Több mint kétszáz helyen idézi mesterét, Jochánánt.

Egy idôben n’chuté, vagyis “utazó” volt: az volt a feladata, hogy fenntartsa a kapcsolatot az izraeli és a babilóniai jesivák között. Az utazó amoriták szinte állandóan hozták-vitték a nagy babilóniai tanházakban hozott halachikus döntéseket és az izraeli szaktekintélyek rendelkezéseit, amelyek többé-kevésbé az egész környezô zsidó világra kötelezô érvényûek voltak. Ezek a “diplomáciai futárok” töltötték be annak idején a posta, a telefon, a telex és a fax szerepét. Amikor a Szóbeli Tan még valóban szóbeli volt — mert nem volt szabad leírni –, igen nagy jelentôsége volt az emlékezôtehetségnek és a hallott tananyag pontos memorizálásának. Az utazóknak emberi számítógépeknek kellett lenniük, s közülük is kitûnt Rábbá bár Bár Chone, nemcsak kiváló memóriájával, hanem nagy tudásával, Talmud-ismeretével is.

* * *

Egyszer babilóniai kiküldetésben volt, és két ottani amorita “rajtakapta”, amint olyanfajta faggyút evett, amilyent náluk nem volt szokás, csak Erec Jiszráélban. Amint észrevette, hogy figyelik, letakarta tányérját. Elmesélték az esetet Ábájénak, aki így kommentálta: “ùgy viselkedett veletek, mintha szamaritánusok lennétek…”
Ez a megjegyzés arra a szokásra vonatkozott, hogy a számáriaiakat — akik zsidóság dolgában már akkor is elég gyenge lábon álltak — nem világosították fel, ha tilosnak véltek olyasmit, ami nem volt az, nehogy az esetleges könnyítés analógiájára a tényleges tilalmakat is áthágják. Ebben az esetben Bár Bár Chone nem mondta meg az éber amoritáknak, hogy ô nem köteles vállalni a szigorúbb babilóniai szokást.
A Talmud egyébként két indokkal is igazolja ezt. Egyrészt nyilvánvaló az Erec Jiszráél-i háláchá elsôdlegessége a babilóniaival szemben, ezért a bölcs nem volt köteles a helyi, túlzó szokást követni. Másrészt, és ez a lényeg: csak látogatóban volt Babilóniában, nem jeridázott. Ilyen esetben az izraeliek ma sem kötelesek figyelembe venni a helyi megszorításokat. Külföldi tartózkodásuk idején sem vonatkozik rájuk például a jom tov séni sel gálujot, “az ünnep második napja a diaszpórában” döntvénye: nem kötelesek egy nappal tovább betartani az ünnepi elôírásokat, ha hamarosan vissza fognak térni Izraelbe. Ennek ellenére azonban nyilvánosan nem végezhettek semmiféle munkát.

Egy másik babilóniai városban tett látogatása alkalmával nem ment el a helybéli jesivávezetô, Jehudá elôadására. Jehudá követeket küldött érte, hogy akár erôszakkal is hozzák el a tanházba. Meg is érkezett, s hallja, amint a mester éppen azt magyarázza: szombaton nem szabad a törött emberi csontot összeilleszteni. Felpattant, és kiigazította: ô úgy tudja, mondta, hogy Smuél, az idézett tekintély, éppen az ellenkezô állásponton volt. Jehudá azt mondta: “Az idézett Smuél a miénk [vagyis babilóniai], és én mégis rosszul tudtam… Hát nem tettem jól, hogy erôszakkal ide hozattalak?” (Sábát 148.)

Egyszer volt, hol nem volt…

Utazásai során rengeteg élményben volt része. Ezeket részletesen, kiszínezve beszélte el, amivel nemcsak “a nagy mesemondó” címet érdemelte ki, de azt is, hogy történeteit lódításoknak, guzmáknak tartották. Maga mondja, hogy társai, a bölcsek így summázták véleményüket: “Minden Ábá szamár, és minden Bár Bár Chone mafla!” (Bává Bátrá 74.) Meséinek értelmezése önálló irodalomtudományi szakterületté vált: voltak, akik a fantáziadús túlzásokban allegóriákat láttak, amelyekkel a korabeli eseményeket virágnyelven örökítette meg az utókor számára. Történetei át- meg átszövik az egész Talmudot, legterjedelmesebb gyûjteményüket a Bává Bátrá traktátus tartalmazza. A mesék rendszerint úgy kezdôdnek: “Egyszer volt…”, s allegorikus értelmük megfejtési nehézségeihez az is hozzájárul, hogy többnyire arámi nyelvûek.
“Egyszer volt”, hogy a sivatagban találkozott egy arab vándorral, aki azt mondta neki: “Megmutatom neked a Sínai-hegyet!” “Mikor odaértünk, akkora skorpiókat láttam, mint a fehér szamarak, és egy hangot hallottam: Jaj nekem! Megesküdtem [hogy számûzöm a zsidó népet, magyarázza Rásbám], de ki oldja fel eskümet?! …Amikor hazatérve elmeséltem a bölcseknek, mit láttam, megint csak azt vágták a fejemhez, hogy minden Ábá szamár, és minden Bár Bár Chone mafla. Szerintük azt kellett volna mondanom: Fel van oldva, fel van oldva!”
A Talmud hozzáteszi: a bölcs azt hitte, arról az eskürôl van szó, hogy az Örökkévaló nem küld többé özönvizet a világra, s ezt nyilvánvalóan nem akaródzott neki feloldani… (Uo.)
Ennél és a többi történetnél is, amelyek a bölcsek szokásos megállapításával végzôdnek, nyitva marad a kérdés, hogy vajon szó szerint vették-e a meséket, lettek légyen bármekkora abszurdumok, vagy pedig a “refrén” is beletartozott-e az allegóriába…
Egy másik történetben egy arab — talán ugyanaz, talán nem — felajánlotta Rábbának, hogy megmutatja neki, hol nyelte el a föld Koráchot és a lázadókat. Mentek-mentek, egyszerre megpillantottak a sivatagban egy hasadékok szántotta területet, amely fölött füst gomolygott. Az arab nedves gyapotot tûzött dárdája hegyére, bedugta az egyik hasadékba, s lám, a gyapot megpörkölôdött… “Figyelj csak, mit hallasz!” — mondta a kísérô. “…hallottam a föld alól a hangokat: Mózesnak igaza volt, Tórája igaz, mi pedig hazugok vagyunk!” (Uo.)
Megint máskor találkozott egy újabb arabbal, aki csodálatos képességgel bírt: megszagolta a földet, és meg tudta mondani, hová vezet az út, sôt azt is, milyen messze van az a hely a víztôl. Ilyesmit egyébként ma is produkálnak a beduin nyomolvasók. Rábbá elmondja, hogy próbára tették az arabot: összekeverték a “szagmintákat”, de nem tudták zavarba hozni.
Nos, ez az arab megmutatta neki a zsidókat, akik nem mentek be az ìgéret Földjére, hanem meghaltak a pusztában. “Láttuk ôket: hanyatt feküdtek, mintha részegek lennének…” Elbeszéli azt is, hogy óriások voltak, s amikor a bölcsek bizonyítékot kérnek tôle, elmondja, hogy levágta az egyik óriás ruhájának szélét, amelyen rajta volt még a cicit is, de nem bírta elhozni, mert az állatok képtelenek voltak megmozdulni…
A Talmud hozzáteszi, hogy a bölcsek nagyon megharagudtak, mert ha Rábbá elhozta volna az ôsi szemlélôrojtot az égszínkék fonallal, eldönthették volna, Sámmájnak vagy Hillélnek volt igaza az emlékezetes cicitvitában, amely arról folyt köztük, hány szálból kell sodorni a rojtokat, hány csomóból kell állnia a kötésnek és így tovább…
Szemrehányást tettek nagyotmondó társuknak, hogy miért nem számolta meg inkább a szálakat és csomókat ahelyett, hogy levágta a csücsköt, amelyet aztán ott kellett hagynia, s ismét leszamarazták.

* * *

Rábbá, mint már szó volt róla, állandóan úton volt Erec Jiszráél és Babilónia között. Persze nemcsak gyalogszerrel, illetve teveháton közlekedett: gyakorta hajóra szállt, és számtalan meséje szól az òperenciás-tenger csodavilágáról. Mesél a hatalmas tengeri szörnyekrôl, az óriási hullámokról, amelyek elnyeléssel fenyegetik a hajókat, a búvárokról, akik drágaköveket hoznak föl a tengerfenékrôl…
Említettük, hogy egész köteteket tesz ki a meséivel foglalkozó irodalom. Rási azt mondja: “A Talmud azért közli ezeket a történeteket, hogy kiemelje: Milyen nagy alkotásaidnak száma, Istenem! [Zsoltárok 104:24.] — amibôl az is kiviláglik, hogy az Örökkévaló nem marad adósa az igaz embereknek –; vagy azért, hogy megmagyarázza Jób könyvének homályos részleteit, amelyekben nagy madarakról, óriási állatokról és halakról van szó, hiszen a bölcsek beszédét tanulmányozni kell…” (Bává Bátrá 73.) Rásinak ezekbôl a szavaiból nem derül ki, mennyire kell szó szerint vennünk Rábbá lódításait. A gáoniták szerint azokat a történeteket, amelyek úgy kezdôdnek: “Magam láttam…”, Rábbá álmodta.
Samuel Edels, más néven Máhársá, a neves középkori Talmud-kommentátor szerint az allegorikus történetek a világ népeinek tengerében törékeny hajóként hánykódó zsidóságot példázzák. Az egyik ilyen történet, a világirodalomban föllelhetô számos “Szindbád, a tengerész” toposz ôse, éppenséggel arról szól, hogy Rábbá és társai tengerre szálltak, és hajójuk kikötött egy dús növényzetû szigeten. Az utasok kiszálltak, nézelôdtek, tüzet raktak a parton. A “sziget” azonban nem volt más, mint egy óriási hal, amely ki tudja, mióta mozdulatlanul lebegett a vízen, s most egyszerre megelégelte a sürgés-forgást, a hátán rakott tüzet. Fogta magát, megfordult: “Ha a hajó nincs a közelben, mindnyájan elsüllyedtünk volna” — mondja Rábbá (Uo.) Edels szerint az allegória azt jelenti: a médiai — perzsa — gálutban a zsidók megfeledkeznek számûzött voltukról, “összekeverednek a népekkel, otthon érzik magukat, és élvezik Áchásvéros lakomáját…”
De ha a “sziget” alámerül — vagyis fordul a kocka, és jön Hámán (vagy Hitler) –, s “a hajó nincs a közelben”, hogy visszamenekülhessenek rá, megtérhessenek, mint Mordecháj és Eszter, akkor elsüllyednek a gálut tengerében…
Ritbá, vagyis Jom Tov Ásvili, a neves kommentátor, szintén arra a következtetésre jut, hogy a tengerjáró bölcsek álombeli látomásaiban elmélkedéseik eredménye kapcsolódik össze a tapasztalati élményekkel. Ugyanakkor hozzáteszi, hogy Rábbá bár Bár Chone elbeszélései csak azok számára érthetetlen, csodálatos és hihetetlen mesék, akik nem ismerik a természet törvényeit, és sosem hallottak tengeri szörnyekrôl, hatalmas hullámokról és hasonlókról…

* * *

Rábbának két fiáról tudunk: mindkettô ismert talmudista volt. Hyman szerint Jochánán halála után húsz évvel még életben volt. Halálával örökre eltávozott a nagy mesemondó, aki utazó bölcsként összekötötte a Tóra Erec Jiszráél-i és babilóniai központját.

  • Küldés emailben

Fejezetek