23b. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Pekudé

                                                    Ha sötét van, menni kell!

                                      Ha megszűnik a honvágy, haza kell térni

Éppen csak elmúltam 14 éves 1993 nyarán, amikor féléves izraeli tartózkodásom a végéhez közeledett.
Hosszú – és kamasz fejjel keménynek ítélt – küzdelmeim után édesapám taktikát váltott, és úgy döntött, nem ellenzi tovább, hogy vágyaim teljesüljenek: hozzájárul ahhoz, hogy egy fél évet Izraelben, egy jesivában, egy igazi talmud-iskolában töltsek el. Számításait arra alapozta, hogy ha tovább is ellenzi azt, amiért lázadok, akkor a „csak azért is” elvén a lázadás csak még nagyobb lesz. Ha viszont hozzájárul „követeléseimhez”, akkor a félévnyi kollégiumi lét, az idegen környezet, az ismeretlen nyelv talán magától is elveszi majd a folytatástól a kedvemet. Megállapodásunknak volt azonban egy alapfeltétele. Mivel az általános iskola nyolcadik osztályának második félévét kezdtem taposni, és időközben már felvettek a Radnóti gimnáziumba, a megállapodás úgy szólt, hogy a féléves tanulmányi utat követően mindenképp hazatérek, hogy itthon folytassam világi tanulmányaimat. A félév elteltével persze a dolgok másképp alakultak, én azonban a félév vége felé jártam, éppen hogy csak egy pár nap volt hátra és igencsak le voltam lombozódva. Ott kell hagynom a galileai Cfátot, a jesivát, a Talmudot és a barátokat, és vissza kell térnem az egészen másmilyen zuglói környezetbe.
Búcsúztatásom apropóján ifjú barátaim és Majdovnik rabbink egy kis összejövetelt, fárbréngent rendeztek a tiszteletemre. „Ne csüggedj!” – mondta a rabbi. – „Addig jó, amíg hiányozni fog a jesiva. Ha viszont azt kezded érezni, hogy már nem is hiányzunk, akkor tudhatod hogy rögtön lépned kell, mindent meg kell tenned a visszatéréshez.” Majdovnik rabbi egy régi haszid anekdotával példálózott: Amikor a Rebbe a közösségtől messzire küldte küldetésbe haszidjait, akkor azok mindig ezzel a gondolattal búcsúztak egymástól: „A küldetést addig fogod tudni jól teljesíteni, amíg hiányzik a Rebbe, hiányzik a közösség, hiányzik a megszokott zsidó környezet, hiányzik a tanulás, a közös ima. Amint megszűnik a honvágy, azonnal el kell indulni, azonnal haza kell térni.”

                                              Életünk  sivatagi vándorút

A haszidizmus alapító mestere, a Báál Sem Tov tanította, hogy a zsidó nép sivatagi vándorlása, és a vándorlás 42 állomása az emberi életet szimbolizálja. Minden egyes ember élete  vándorút, sok-sok állomással. Vándorlás a korlátokat szimbolizáló Egyiptomból a szabadságot adó Ígéret Földje felé. Mindannyian vándorlunk, igyekszünk haladni, saját korlátainktól megszabadulni és elérni a szabadságot, a felszabadulást, az örömöt és a boldogságot. Mindannyian ezt tesszük. Van, akinek a szabadság földje a tejjel mézzel folyó ország, és van aki az anyagi egzisztenciánál többre, szellemi felszabadulásra, az isteni ígéret földjére vágyik, de mindannyian haladunk. Van hogy megállunk, hogy erőt gyűjtsünk, van hogy akár visszafelé indulunk el, mint ahogy őseink tették a sivatagban, de mindenképp haladunk és megyünk.
Reményekkel telve bizonyosodunk meg róla időnként, hogy vándorlásunk léptei, állomásai nem véletlenszerűek, hanem Isten egyengeti lépteinket. Néha kívánjuk, néha meg bizonyossággal tudjuk, hogy minket is kísér az isteni felhő és lángcsóva, csakúgy mint őseinket, akiknek lánggal és felhővel mutatott utat a Jóisten.

                                          Ha besötétedik, indulni kell

De mi van akkor, amikor a felhő elszáll, a láng felemelkedik, amikor a gondviselés elhagy és ránk száll a félelmetes egyedüllét? Mi van akkor, amikor nem érezzük utunk értelmét s  hirtelen a sivatagi sötétség borul ránk? A sötétben meg szoktunk torpanni, meg szoktunk állni, el szoktunk bizonytalanodni, pedig éppen ilyenkor kell elindulnunk: ez a jele annak, hogy lépnünk kell.

„Midőn fölemelkedik a felhő a hajlékról, elvonulnak Izrael fiai”
Hetiszakaszunk végének utolsó pár mondata egyben Mózes második könyvét, a Smotot is lezárja:

Akkor befödte a felhő a gyülekezés sátorát és az Örökkévaló dicsősége betöltötte a hajlékot… Midőn fölemelkedik a felhő a hajlékról, elvonulnak Izrael fiai mind az ő vonulásaik szerint; ha pedig nem emelkedik fel a felhő, akkor nem vonulnak el, amely napig fel nem emelkedik. Mert az Örökkévaló felhője volt a hajlékon nappal és tűz volt rajta éjjel, Izrael egész házának szeme láttára, mind az ő vonulásaiban.
(2Mózes 40:34-35.)

A felhő és a tűzcsóva Isten jelenlétének, az isteni gondviselésnek jelei voltak. Ha rajta nyugodtak a táboron, Izrael fiai állomásoztak, felemelkedésük viszont a vándorlás folytatását jelezte. Jákob fiai szedelőzködhettek, meg kellett indulniuk.

                                              A krízisből növekszünk

Miért lényeges itt ez a pár mondat? – teszi fel a kérdést a híres középkori zsidó filozófus, Nachmanidesz. Azért , mert a Szentföld felé való vándorlás, a sivatagi hajlék megépítése mind-mind a saját életünk jobbra és szentebbre alakítását szimbolizálja. Mindannyian azon igyekszünk, hogy életünket és környezetünket „Isten otthonává”, az Ígéret földjévé változtassuk. Néha eljön az a pillanat, amikor küzdelmünkben magunkra maradunk, amikor fölemelkedik a felhő, elszáll a fényt adó lángcsóva. Ilyenkor elbizonytalanodunk, úgy érezzük, nincs erőnk és hatalmunk arra, hogy tovább lépjünk, hogy előre menjünk. Pedig éppen ez az a pillanat, amikor el kell indulnunk.
Életünk során számos krízishelyzet, számos sötét pillanat érhet minket. Ösztönös reakciónk ilyenkor lehet az, hogy megállunk, elbizonytalanodunk. Pedig éppen ezek az alkalmak adják meg a lehetőséget a növekedésre, az igazi előrehaladásra. Ha ezekben a pillanatokban indulunk útra, biztosak lehetünk benne, hogy mire megint kiviláglik, mi már jóval előbbre fogunk tartani.

  • Küldés emailben

Fejezetek