23. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Pekudé

Pkudé

Amit Mózes elfelejtett

„Ezek a Hajlék, a Tanúság Hajlékának számadásai, amiket Mózes parancsára elszámoltak a leviták, Itamár, Áron fia által” (Exodus, 38,21).
Bölcseink innen vonták le azt az alapelvet, hogy pénzügyekkel nem szabad egyedül foglalkozni, hiszen Mózes is – akiben pedig mindenki megbízott – maga mellé vette Áron fiát, Itamárt, hogy vezesse az elszámolást, melyről Mózes be is számolt a népnek.
A háláchá tovább megy ebben a kérdésben és azt mondja, ha jótékonysági célra gyűjtenek, akkor ezt legalább kettőnek kell végezni, a cedóke elosztását pedig legalább háromnak, nehogy bárki is kételkedjen az elosztás korrektségében.
Mózes – jegyzi meg Mose Alsech rabbi – nem várta meg, hogy felszólítsák, maga kezdeményezte a bevételek és kiadások elszámolását, ezzel is példát adva a jövő a nemzedékeinek.
Egyes Tóra-magyarázók észrevették, hogy az elszámolásban csak a réz meg az ezüst szerepel pontos mennyiségi részletezésben, az arany felhasználásáról csak nagyvonalakban van szó.
Ez azért van – mondja az egyik neves kommentátor – mert azok, akik csak keveset, néhány rézgarast, vagy egy-két ezüstpénzt adtak, mindig kritikusabbak, kételkedőbbek és kicsinyesek, még Mózesben sincs teljes bizodalmuk, a jobb módúak viszont általában nagyvonalúabbak (Bét Áháron).
Egy másik kommentátor maró gúnnyal jegyzi meg, hogy bezzeg, amikor az aranyborjúra folyt az értékek összeszedése, senki nem kívánta az arany felhasználásának ellenőrzését (Imré Chén).

* * *

A Midrás felfedi, miért sietett Mózes az elszámolást elvégeztetni és arról a népnek beszámolni. E szerint Mózes fülébe jutott, hogy olyanokat mondanak a háta mögött, mint pl.: nézzétek csak, milyen vastag nyaka van (milyen kövér.), nem csoda, hiszen belőlünk szedte meg magát s ehhez hasonlókat. Meghallván ezeket, Mózes ekkor ígérte meg nekik, hogy amint bevégzik a munkát, pontos elszámolást kapnak. (Midrás Tanchuma, 9).
A Midrás arról is beszámol, hogy Mózes egy tétel ezüstre vonatkozóan nem tudta, mire használták fel, egyszerűen elfelejtette. Gondolta, most aztán majd meggyanúsítják őt, hogy eltulajdonította azt. Az Örökkévaló azonban megvilágosította elméjét, eszébe jutott, hogy az 1775 ezüst sékelből lettek az oszlopok kampói. A nép ezután felmentette őt minden gyanú alól (Smot Rábbá, 51, 6).

* * *

Nehéz megbízható választ adni arra, hogy végül is mennyi aranyat és ezüstöt adtak össze a Hajlék felépítésére, mivel az akkori súlymértékek egészen mások voltak, és vert pénzérméket csak a második Szentély korában kezdtek használni.
A sékel – akkortájt – nem pénz, hanem súlyegység volt. A Tóra – ebben a szakaszban – a befolyt arany mennyiségét 29 tálentumban (a Tóra nyelvén: Kikkár) és 730 sékelben állapítja meg. Egy tálentum nagyjából 1500 sékel volt. Josephus Flávius szerint 1 talentum = 100 font, azaz 453,6 gramm. Így tehát a 29 kikkárnak kb. 13 kg-nak kellett lennie.
A kérdés azonban, mennyi volt egy sékel súlya? A legszerényebb számítások szerint sem lehetett 7 gr-nál kevesebb. , ami szerint 1500 sékel = 10,5 kg. Más korszak forrásaiban 1 sékel = 13-14 gr.

Majd Pészach után

A továbbiakban szó van még a szombat megtartásának fontosságáról. Itt kap hangsúlyt az a megállapítás is, hogy bár a Szentély felépítése halaszthatatlan és fontos feladat, a szombat szentségét ez sem hatálytalaníthatja. Az alábbiakban is erről, a szombat szentségéről, szólnak a haszid történetek.
Két haszid rebbe – reb Bunim és a lentsenai reb Slómó Léb – azon vitatkoztak, melyik a zsidók nagyobb és legkedveltebb ünnepe. Reb Bunim a Szukkotot tartotta annak, mivel, úgymond, amikor a zsidó ember bemegy a sátorba, a micva teljesen körülveszi, minden testrészével, ruházatával együtt.
Reb Slómó ezzel szemben úgy vélte, hogy a szombat még ennél is nagyobb, mert a szombat beálltával a zsidó embernek még egy mozdulatot sem kell tennie, és a szombat körülveszi őt és a kimenetelig el sem hagyja.

* * *

A zsidó lakodalomban – ami hét napig tart – az a szokás járja, hogy minden egyes napon ünnepi étkeket tálalnak fel, amikor is elmondanak „hét áldást” (sevá bráchot). A szokáshoz hozzátartozik, hogy minden egyes ilyen étkezésre meg kell hívni egy „új arcot”, (Pánim Hádásot), olyant, aki magán az esküvőn nem vett részt. A szombatin azonban nem kell, hogy egy „új arc” jelen legyen. Miért?
Azért – mondja a guri rebbe, a híres Szfát Emet szerzője – mert a szombatra adott isteni áldás („és megáldotta Isten a hetedik napot”) a Midrás szerint azt jelenti, hogy a szombattartó zsidó embert arca fényével áldotta meg, ugyanis „nem ugyanolyan az ember arca fénye hétköznap, mint szombaton” (Brésit rábbá, 11). Eszerint tehát szombaton minden zsidó ember arca különleges fényben ragyog és így mindenki „új arcnak” számít.

* * *

Az egykori belzi rebbéhez, reb Sálomhoz, egyszer elment egy falusi, árendás zsidó. A rebbe arról faggatta, vajon imádkozik-e naponta, kóser konyhát vezet-e, megtartja-e a szombatot, és így tovább. A falusi nagy sóhajtások közepette bevallotta, hogy bár igyekszik, de bizony a szombatot nem áll módjában megtartani, mert a földeken sok a munka, meg egyébként is sokat kell dolgozni, hát szóval, nehéz, nehéz…
A rebbe igyekezett a lelkére beszélni, elmagyarázta, milyen fontos a szombati előírások betartása, és milyen súlyos annak a büntetése, aki ennek szentségét megszegi.
Az illető tisztelettudóan végighallgatta a rebbét, majd azt válaszolta:
– Szent rabbi! Megfogadom, hogy ezentúl egész évben megtartom a szombatot – kivéve aratás idején, mert akkor különösen sok a munka.
– Fiam – mondá neki a belzi rebbe – elmondok neked most egy történetet, figyelj jól: Volt egyszer egy zsidó, aki a helyi földesúrtól földet és kocsmát bérelt. Olyasféle lehetett, mint te vagy.
Valamilyen alkalomból a földesúr nagy lakomát rendezett, amire meghívta a környékbeli uraságokat. Amikor már a társaság jócskán a pohár fenekére nézett, szóba kerültek – na kik? – hát persze, a zsidók. Mindegyikük agyba-főbe dicsérte a maga „saját” zsidaját, mondván, hogy bizony az ő zsidó bérlője a legokosabb, leghűségesebb stb. Ekkor megszólalt a házigazda:
– Uraim, olyan odaadó, hűséges zsidó, mint az enyém, nincs még egy. Nem lehet a kerek világon olyan dolog, amit ő – a kedvemért – ne volna hajlandó megtenni.
– Még elhagyni a hitét is? – kérdezte valaki kissé szkeptikusan.
– Még azt is – mondta a földesúr. Ha nekem nem hiszitek el, mindjárt a saját fületekkel hallhatjátok. Ezzel hívatta a bérlőt és vendégei előtt feltette neki a kérdést:
– Mondd, Moske, hűséges vagy te énhozzám? Megteszel-e mindent, amit mondok neked?
– Igenis, uram – felelte Moske – hajlandó vagyok Ön után akár a tűzbe is menni.
– Nos, ha ez így van, én arra kérlek, hagyd el őseid hitét és térj át a mi hitünkre.
Moske megrettent. Hosszú perceken keresztül csak állt, és kínjában meg se tudott szólalni, mert nem tudta mit tegyen. Végül a félelem felülkerekedett benne, és remegő hangon azt nyögte ki, hogy hát, jó…
A földesúr, akinek ily módon sikerült „megmutatnia”, hogy az ő zsidaja felülmúlta mindegyikőjükét, mindjárt meg is keresztelte Moskét. Így aztán mostantól fogva Moskéból „kóser” keresztény lett.
Egy idő után a földesúr ismét magához hívatta Moskét és azt mondta neki:
– Tudom én azt, Moske, hogy mennyire furdal téged a lelkiismeret, amiért egy gyenge pillanatodban kitértél. Nem akarlak én kényszeríteni téged, ezért megengedem, hogy újból zsidó légy, mint azelőtt…
Futott a zsidó haza, mint akit puskából lőttek ki, elújságolni a jó hírt a feleségének. Az asszony azonban, ahelyett, hogy örült volna, a kezét tördelte és elkezdett jajgatni: Jaj nekünk, mit teszünk most? Nyakunkon a Pészách és honnan szerzünk pénzt maceszra, borra, pészachi edényekre? Nem, ez nem jó így – közölte az asszony. Menj vissza a földesúrhoz és kérd meg őt, engedje meg nekünk, hogy Pészach utánig még gójok maradhassunk. Majd Pészach után visszatérünk…

* * *

A nikolsburgi reb Smelke ifjúkori jó barátja volt egy istenfélő, nagy Talmud-tudós, aki később Jánov főrabbija lett. Ez a tudós ember igen makacs természettel volt megáldva és életében soha nem fordult elő, hogy valaha is belátta volna, hogy egy vitában a másiknak van igaza.
Amikor a fia megnősült, az esküvőt egy távoli városban tartották, ahol a mennyasszony szülei laktak. Így a rabbi és családja szekérrel utaztak, de útközben, hogy elmondhassák a Mincha imát, leszálltak a kocsiról. A rabbi kissé eltávolodott a többiektől, de ezt senki nem vette észre. Csak amikor megérkeztek derült ki, hogy a rabbi nincs közöttük. Egy ideig keresték, de végül nem volt mit tenni, megtartották az esküvőt.
A rabbi pedig ezalatt elveszetten bolyongott az erdőben ahol szerencsére talált gyümölcsöt, amivel táplálkozhatott. Hetekig tévelygett így, emlékezetből – tfillin és tállit nélkül – imádkozva. Időérzékét is elveszítette, már nem tudta milyen nap van, s ezért fordulhatott elő, hogy a szombatot pénteken ünnepelte meg.
A Jóisten megőrizte őt az erdőben leselkedő veszélyektől, s többhetes bolyongás után végre sikerült hazatalálnia. Otthon kitörő örömmel fogadták, ő pedig elmesélte családjának és híveinek mindazt, amin keresztülment.
A következő csütörtök délutánján, mintha péntek lenne, a rabbi hozzákezdett a szombati előkészületekhez. Felettébb csodálkozott, mikor háza népe közölte vele, hogy tévedésben van a napokat illetően. A rabbi, aki természeténél fogva egyébként is nyakas ember volt, s ráadásul a többhetes megpróbáltatás nemcsak fizikailag viselte meg, kötötte az ebet a karóhoz, miszerint neki van igaza, és az egész város van tévedésben, nem ő. Nem használt semmi és a család már-már azt hitte, hogy a rabbi beleőrült az elviselt szenvedésekbe.
Nem volt mit tenni. Csütörtök este a rabbi bement a templomba, lelkesen elmondta a szombat-köszöntő imát, miközben a gyülekezet nagyokat nevetett rajta, és ujjukkal a homlokukra mutogatva fejezték ki véleményüket rabbijukról. Másnap, péntek reggel, nem légolt tfillint és ünnepelt. Amikor viszont az igazi szombat köszöntött be, és a többiek ünnepeltek, ő lobbant haragra. Így eshetett meg, hogy szombaton dolgozott és tfillinben imádkozott, ami tilos. Házában, a szerencsés megmenekülésekor érzett örömöt gyászos hangulat váltotta fel.
Ez az állapot heteken át tartott. Ez idő alatt meglátogatta őt számos neves rabbi is, akik érvekkel igyekeztek meggyőzni őt téveszméjéről. Bizonygatták, hogy a bolyongása alatt ő vétette el a napok rendjét, térjen észhez. De minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, makacssága és önfejűsége mindennél erősebb volt.
Az eset híre eljutott a nikolsburgi reb Smelkéhez, ifjúkori barátjához is, aki ekkor Sinnava rabbijának tisztét töltötte be. Elhatározta, meglátogatja régi barátját. Úgy intézte, hogy csütörtöki napon érkezzék meg, azon a napon, mikor barátja tévhite szerint pénteknek kellett lenni. Örömmel üdvözölték egymást, s elevenítették fel ifjúkori emlékeiket. A janovi rabbi meghívta vendégét, töltse nála a szombatot, amit az el is fogadott, hiszen ez volt eredetileg is a szándéka.
Ezt követően az események reb Smelke, a vendég, irányítása szerint zajlottak. Utasította a rabbi háza népét, mindent úgy készítsenek elő, mintha valóban szombat lenne, és főleg szerezzenek be jó erős óbort, Így aztán csütörtök délután, a mikve után, ünnepi ruhát öltöttek és elmentek a templomba. A hívek nem győztek csodálkozni, azt hitték, a vendég is bedőlt rabbijuk tévedésének. Reb Smelke azonban nem hagyta magát zavartatni.
A vendéglátó rabbi, mint előimádkozó, a szombati imát mondta el, míg a vendég és a gyülekezet – természetesen – a hétköznap esti imát.
A rabbi házában folytatódott a „szombati” szertartás, megszegték az ünnepi kalácsot, kiddust mondtak és Tóra-magyarázatokat tartottak. A vendég rávette barátját, hogy csodálatos megmenekülését is ünnepeljék meg. Az asztalra tették az előkészített jó, erős óbort, és a rabbi addig ürítgette a poharakat, míg csak ültében el nem aludt. Ekkor reb Smelke utasítására párnát tettek az alvó rebbe feje alá és csendben távoztak. A többieknek pedig meghagyta, folytassák munkájukat, és csak másnap este, amikor valóban beköszönt az ünnep, térjenek vissza. Reb Smelke pedig gondoskodott róla, hogy a rabbi háborítatlanul átaludjon 24 órát.
Másnap aztán, péntek este, reb Smelke otthon imádkozott. Ima után eljöttek a város előkelőségei, a vendégek, de a rabbi még mindig aludt. Reb Smelke Kiddust csinált, majd elfogyasztották az ünnepi vacsorát. A Tóra-magyarázat után aztán, éjféltájban, felébresztette a rabbit, s felkérte az étkezési ima elmondására (bencsolásra).
A rabbi felébredt, ásított egy nagyot és azt mondta: úgy látszik, sokat aludtam. Majd kezet mosott, Tóra-magyarázatot tartott, végül elmondta az étkezési imát.
Halála napjáig nem tudta meg az igazat. Ezzel szemben széltében-hosszában azzal dicsekedett, hogy az egész világ belátta, hogy neki van igaza. Ugyancsak hálás volt reb Smelkének, a barátjának, hogy segítségére volt ebben.
A szombat kimenetele után a város vezetői köszönetet mondtak reb Smelkének a segítségéért. Az pedig megeskette őket, hogy soha nem beszélnek többet erről az ügyről.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek