2. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Noách

Noách

Utána az özönvíz

A fiatal emberiség – alig 1600 év telt el a világ teremtése óta – máris megérett a pusztulásra. A Tóra és a Midrás elbeszélése szerint az akkor élt emberek a feslettségnek olyan fokára jutottak, hogy az Örökkévaló elhatározta, új világot, új emberiséget teremt. Nem rombolja le teljesen a meglévőt, csak a romlott részeket „vágja ki”, illetve új ember-fajt sarjaszt egyetlen megmentett családból. Ez Noách – Noé – családja, mely viszonylag jobbnak találtatott a többinél. Mindenki mást elvisz az özönvíz.
Noé – isteni sugallatra – éveken át építi bárkáját, amiben, az oda bekerült élőlények túlélik a „világ végét”.
A bárkába a tiszta állatfajtákból 7-7 párat, a nem tisztákból pedig 2-2 példányt (egy-egy párat) vitt magával.
A Midrás szerint Noé, az állatok kiválasztásához, „használati utasításokat” is kapott. E szerint, amikor megindul az özönvíz és az állatok a bárkához sereglenek – hiszen mind meg akar menekülni – a hím és nőstény állatokat ekként választja ki: „Ha látod, hogy a hím szalad a nőstény után – fogadd be. Ha pedig azt látod, hogy a nőstény fut a hím után – ne fogadd be” (Brésit Rábá).

„Ketten-ketten jöttek Noéhoz a bárkába”

Amikor az Örökkévaló megparancsolta Noénak, hogy minden létező élőlényből egy-egy párt vegyen be a bárkába, jöttek párosával és helyet talált mindnek. Egyszer csak látja, hogy jön a Hazugság és bebocsátást kér. Kérdi Noé, hol a párod? De kiderült, hogy a hazugságnak nincsen párja.
Amikor a Hazugság látta, hogy pár nélkül nem juthat föl a bárkára, elment párt keresni magának. Találkozott az Átokkal és felajánlotta neki, csatlakozzék hozzá és így együtt, mint egy pár, bizonyosan feljutnak a bárkára. Az Átok megkérdezte, mi haszna lesz ebből neki? A Hazugság erre felajánlotta, hogy minden szerzemény közös lesz…
Így is lett. Mindketten bekerültek a bárkába és túlélték az özönvizet. Azóta, amit a Hazugság megszerez – az Átok elviszi… (Midrás Sochér Tov a zsoltárokra, 17).

* * *

Amint megindult az özönvíz, Noé becsukta a bárka minden nyílását, s ettől kezdve összezártan éltek a ragadozó vadállatok és áldozataik.
Egy múlt századbeli Tóra-magyarázó tette fel azt a kérdést, hogy mi az újdonság abban, amit próféta a messiási időkre ígér, nevezetesen az, hogy a farkas a báránnyal lakozik, amikor ez már Noé bárkájában is bekövetkezett?
A válasz egyszerű. Az özönvíz idején a közös veszély az állatokat ösztöneik megfékezésére kényszerítette. Végveszélyben nemcsak az állatok, de az emberek – a vademberek is – a jobbik énjüket hozzák felszínre, viselkednek másként. Az idők végén azonban, amikor már béke lesz a földön, ezt nem félelemből, hanem meggyőződésből teszik majd (Párdész Joszéf).

* * *

„Minden, ami a szárazföldön volt – elpusztult”.
A Talmud megállapítása szerint a halak nem pusztultak el (Zváchim, 113).
Baruch Epstein rabbi, a Torá Tmimá szerzője, szerint ennek a következő volt az oka: oly nagymérvű volt a világ romlottsága, hogy még az állatok és a madarak is fajtalanságot követtek el, kizárólag a halak voltak azok, akik csak a saját fajtájukkal párosodtak…

„És kiküldte a hollót…”

Amikor már szűnőfélben volt az özönvíz, a bárka fennakadt az Ararát hegyének tetején. Ekkor Noé még várt kétszer hét napot, majd kiengedett egy hollót, hogy az tudakolja meg, mi a helyzet.
De vajon miért éppen a hollót? A Midrás szerint maga a holló is ezt kérdezte, utalván arra, hogy esetleg Noé valami miatt neheztel rá.
Adjon erre magyarázatot az alábbi hasonlat:
Amikor reb Zvi Hirschnek, a neves rabbi-dinasztia leszármazottjának felajánlották a berlini rabbiszéket, ismerősei és jó barátai közül többen lebeszélték annak elfogadásáról. Azzal érveltek, hogy Berlin egy modern város, ott a zsidók többnyire „felvilágosodottak”, nem fogja ott jól érezni magát.
Így aztán – mielőtt véglegesen eldöntötte volna, hogy mit tegyen – elhatározta, oda küld valakit, nézze meg, valójában mi az igazság a sok mende-mondából. Választása előbb egy jó barátjára esett, egy istenfélő Talmud-tudósra, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és inkább egy „haladó” gondolkodású, intelligens zsidót küldött el. Barátai persze nem értették, miért változtatta meg elhatározását, ő azonban a Midrásból vett magyarázattal válaszolt nekik:
Az özönvíz vége felé, amikor Noé szerette volna tudni, hogy állnak a dolgok odakünn, az emberi gonoszság eltűnt-e már a világból, elsőnek a hollót küldte ki, nem a galambot. Vajon miért? Azért, mert ha a galambot küldte volna, az nem lett volna képes a dolgok végére járni. A jámbor madár nem ismerte volna fel a képmutató, rossz embereket, mivel azok előtte jámboroknak és jóknak tetették volna magukat. A holló előtt, mely tisztátalan madár, ezek az emberek önmagukat adták, azaz „tisztátalanul” viselkedtek, így kiderülhetett a valóságos helyzet…

„És kiküldte a galambot”

A galamb – első kiküldésekor – nem talált még egy talpalatnyi földet sem, ahová leszállhatott volna, így kénytelen volt visszatérni a bárkára. A Midrás ebben is üzenetet lát. Mint ismeretes, később Mózes figyelmeztette a zsidóságot, hogy gálutban nem találhatnak nyugalmat, nem lesz egy talpalatnyi föld, ahol majd megvethetik lábukat. Nos, mondja a Midrás, ha a galamb talál akár egy tenyérnyi helyet is, ahová leszállhat, nem tér vissza Noéhoz. Ugyanígy a zsidók. Ha valahol nyugalmat találnak és megtelepednek, nem térnek vissza Erec Jiszráélba.

„És megtelt a föld gazsággal”

A gazság szó – héber jelentésében (Chámász) erőszakot is jelent.
Bölcseink szerint az özönvizet az váltotta ki, hogy az emberek erőszakosak voltak, raboltak, zsaroltak. Ha könyörületet gyakoroltak volna egymással, nem jött volna rájuk ez a csapás. Honnan származtatják Bölcseink ezt a következtetést?
A Midrás szerint Ábrahám ősapánk megkérdezte Sémtől, Noé fiától, minek köszönhető a Noé család megmenekülése?
– Mivel megkönyörültünk az állatokon, a madarakon – válaszolta Sém – az égben is megkönyörültek rajtunk.
Aki tehát könyörületes, azokhoz az égben is kegyesek lesznek, akár halálos ítélete alól is megmenekülhet…

„És megmaradt csupán Noé”

Az Írás a későbbiekben már nem tanúsítja, hogy Noé cádik volt. Miért?
Azért, mert a Midrás Noé vétkének rója fel, hogy nem tett semmit kortársai érdekében. Nem próbálta őket a helyes útra visszatéríteni, és megelégedett azzal, hogy az Örökkévaló kiszemelte őt, mint az emberiség folytatóját.
Ha valaki nem tesz semmit embertársai javára, az végül hozzájuk válik hasonlóvá. Így aztán mihelyst Noé magára maradt, egyszer csak észrevette, hogy ő „csupán Noé”… (A lublini Méir Sapira rabbi).

„Mert az ember ösztöne rossz fiatalkora óta”

Az özönvíz után az Örökkévaló elhatározta, hogy többé nem pusztítja el az egész emberiséget, hanem mindig csak az egyes vétkest bünteti meg.
A Rossz Ösztönt – mondotta reb Szimhe Bunim – úgy kell elképzelni, mint egy gyilkost, aki az ember mellett baltával a kezében áll és le akarja vágni a fejét.
– És ha valaki nem képes ezt elképzelni?
– Ez annak a jele, hogy a Rossz Ösztön már megtette a magáét és rég lenyakazta az illetőt – fejezte be hasonlatát reb Bunim.

* * *

A világon az első részeg – Noé volt. Midőn kijött a bárkából és tudatosult benne, hogy mindent előlről kell kezdeni, szőlőt ültetett, a termésből bort csinált, majd bánatában leitta magát.
Ezt a prózai történetet a Midrás kissé kiszínezi:
Amikor Noé elhatározta, hogy szőlőt ültet, jött a Sátán, megállt mellette és megkérdezte: mit ültetsz? Noé válasza után a Sátán felajánlotta, hogy társul hozzá. Noé beleegyezett. Mit tett ezután a Sátán? Hozott egy bárányt és levágta. Aztán hozott egy oroszlánt és megölte, utána egy sertést, végül egy majmot, s azokat is leölte, és mindezek vérével megöntözte a szőlőtőkét. Ezzel jelezte Noénak, hogy az ember mielőtt bort iszik olyan jámbor, mint a bárány. Iszik egy keveset, és „bátor” lesz, mint az oroszlán, majd folytatja az ivást, s disznóvá alakul, végül berúg, s olyanná válik, mint a majom, ugrál és táncol és nem is tudja már, mit csinál… (Tánchumá).

Egy relatív cádik

„Ez Noé története. Noé igaz jámbor ember volt a maga nemzedékében; Noé Isten útjait járta… „ (Genezis, 6,9).
Bölcseink ezt az Írásverset kétféleképen értelmezték, amint az Rási kommentárjában olvasható: „vannak, akik ezt jóra magyarázzák és vannak, akik ebben egyfajta feddést, bírálatot látnak.”
Akik azt, hogy Noé igaz ember volt „a maga nemzedékében”, pozitívan értékelik, azzal érvelnek, hogy ha abban a romlott, özönvízre megérett korban sikerült Noénak igaz embernek, cádiknak maradnia, akkor – ha történetesen Ábrahám ősapánk korában él – még nagyobb, még igazabb cádik lett volna. Ennek a feltevésnek ellentéteként, azok akik negatívan értékelik Noé igaz ember voltát, azzal érvelnek, hogy sok züllött, romlott ember között ő egy relatív értelemben vett cádik volt. Ebben a gondolatmenetben – azaz, ha Ábrahám idején él – akkor a pátriárka mellett nem számított volna cádiknak.
Nem szükséges, itt és most, bizonyítani, hogy a Talmud Bölcsei ismerték a relativitás elméletét. A bibliai felfogás szerint Noé és családja mentették meg az emberiséget a teljes kipusztulástól és a ma élők – a zsidókon kívül – mind noachitáknak, azaz Noé leszármazottainak tekintendők. Nekik mindössze hét parancsolatot – az emberi civilizáció törvényeit – kell betartani, szemben a zsidóságnak „előírt” 613 parancsolattal (micvával).

* * *

A „spólai Nagyapó„ néven ismert haszid cádik, többek között arról is híres volt, hogy nem szerette és gyakran bírálta a breszlávi Náchmán rabbi különcködő viselkedését, amely kirítt a haszid rebbék szokványos életviteléből. Egy alkalommal a „Nagyapó” híveinek egy csoportja – akik ész dolgában gyengén voltak eleresztve – megtudta, hogy Mesterük nehezményezi reb Náchmán egyes ténykedését. Elhatározták, hogy néhányan közülük elutaznak Zlotopoliba, ahol reb Náchmán akkoriban tartózkodott, és tettlegesen győzik meg a breszlavit magatartásának helytelenségéről. „Nagyapó”, tudomást szerezvén ebbeli szándékukról, erélyesen lebeszélte őket erről, majd így szólt:
„Mint tudjátok gyermekeim, Bölcseink kétféleképen értékelték Noé személyiségét. Volt aki pozitívan és volt, aki negatívan. Az Atyák Bölcs Tanításai szerint azonban (1:6) „minden embert pozitív oldaláról kell megítélni”, tehát mindenkiben a jót kell keresni és nem pedig a rosszat”.
„Mégis – folytatta okfejtését a „Nagyapó” – mint látni fogjátok, igen nagy szívességet tettek a zsidóságnak azok, akik Noé egyéniségét és jellemét negatívan értékelték. Miért? Mert a Messiás eljöveteléig minden nemzedékben lesznek olyan igaz emberek, akiket kortársainak egy része bírálni fog. Mózesnél aligha volt igazabb és nagyobb Mester és a Tóraadás nemzedéke igen magas szellemi szinten állott – ennek ellenére voltak olyanok, akik bírálták Mózest és mindenféle alantas gyanúval illették a Törvényhozót.
Na már most, az első cádik, akit a Tóra megemlít, Noé volt. Ha róla csak kedvezően beszélnének, azt hihetnénk, hogy minden utána következő cádik esetében is ez a szabály. Vagyis ha valakit mindenki egyöntetűen dicsér és csak jót mondanak róla, akkor azt valóban cádiknak, igaz embernek lehet nevezni. Ha mégis vannak olyanok, akik ennek az igaz embernek a tevékenységével nem értenek egyet (mitnágdim) – akkor a cádik már nem lenne cádik?
Ezért aztán a Bölcsek között voltak olyanok, akik a Hangsúlyt, szándékosan, Noé esetleges negatív megítéltetésére tették – feltételesen és csupán elméletileg – hogy ezáltal arra tanítsanak bennünket, ne törődjünk a különböző korok cádikjai ellen felhozott kritikákkal, mert a negatív bírálatnak, a simfölésnek, nálunk „nemes hagyományai” vannak. Hiszen Noét, az első cádikot is bírálták.
„Nagyapó” még hozzátette: a lényeg az, hogy a híveknek legalább a fele dicsérje, a másik fele, (de annál nem több) bírálhatja. Amennyiben valakit a hívek fele már dicsér, a cádik cádiknak számít.

* * *

„Ablakot csinálj a bárkának” (uo. 6,16).
„Az ima szavai világítsanak neked „ (Báál-Sém-Tov)
(Tévá héberül bárkát és szavakat is jelent)
A ruzsini cádik, reb Jiszráél korában élt egy zsidó, aki azt hallotta, hogy ha valaki legalább 40 napig nem locsog-fecseg (dvárim btelim), akkor érdemessé válik az isteni sugallatra (Ruách Hákódes). Ő maga e szerint is élt, őrizkedett a fölösleges beszédtől, de a negyven nap elteltével sem észlelt magán semmi változást. Elhatározta tehát, hogy elmegy a ruzsini cádikhoz, aki talán megmagyarázza neki, miért nem sikerült az annyira áhított isteni sugallatot elérnie.
A ruzsini cádik fejedelmi életmódjáról volt híres. Udvarában nagystílű élet folyt, arany és ezüst edényekből ettek és ittak finom ételeket és italokat, szóval volt ott minden, mi szem szájnak ingere. A zsidó egy ideig tátott szájjal bámulta ezt a királyi udvartartást, a mesebeli luxust és gazdagságot, majd megkérdezte önmagától, ez lenne a Tóra útja? Így viselkednek a cádikok?
Miközben nézte ezt az életmódot, úgy érezte, hogy bizony a ruzsini cádik nem igazi cádik és kérdésére itt nem fog választ kapni.
Amikor gondolataiban idáig jutott és egyben elhatározta, hogy dolgavégezetlenül hazamegy, észrevette, amint a cádik éppen kocsikázni indult. Egy gyönyörű hintó elé négy tüzes paripát fogtak be. A zsidó legnagyobb ámulatára azonban a ruzsini cádik, mielőtt beszállt volna a hintóba, odament a befogott lovakhoz és az egyiknek a hátát megsimogatta.
Emberünk ezt már nem állhatta meg szó nélkül. Odament hozzá és megkérdezte: szeretném tudni, Mester, a lovak simogatása is a cádik tevékenységéhez tartozik?
Mondá neki a ruzsini cádik: tudd meg, édes fiam, hogy ez a ló már negyven napja nem fecsegett össze-vissza és nem mondott fölösleges dolgokat…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek