11c. 📖 Slomó sátra – gondolatok a hetiszakaszhoz

Nincs idő sírni

Ne sírjunk, ha rólunk van szó!

Jobb egy tett, mint ezer sóhaj… (haszid mondás)

Néha jó elérzékenyülni…

Igaz, hogy általában nem szeretünk sírni, de azért legyünk őszinték, néha jól esik meghatódni. Sőt! Például utólag kifejezetten „büszkék” vagyunk magunkra, ha egy közeli barátunk temetésén annyira elérzékenyültünk, hogy könnyeket hullattunk. Persze az is igaz, hogy igazán akkor tudunk elérzékenyülni, ha valamiképpen  rólunk van szó. Tudjuk sajnálni barátunk barátját, ha balesetben meghalt, de azért jobban sajnálkozunk, ha közvetlenül a mi barátunkról van szó. Könnyezünk, ha éhező gyerekekről hallunk, de azért könnyebben megy a sírás, ha – ne adj Isten! – saját gyerekeinkről van szó. Sőt tulajdonképpen csak akkor tudunk elérzékenyülni, ha valamennyire hozzánk kapcsolódik a szomorú –  vagy éppen örömteli – esemény. Ha pedig nem kapcsolódik hozzánk, akkor magunkhoz kapcsoljuk. Megesik a szívünk az éhező gyerekek láttán, mert magunk is voltunk már éhesek, vagy ha mégsem, belegondolunk, milyen lenne éhesnek lenni, vagy egyszerűen nekünk is vannak gyerekeink, és arra gondolunk milyen rossz lenne, ha ők lennének ilyen helyzetben.

Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek

Nemes dolog meghatódni, de mikor van az ideje a sírásnak? Mindig helyénvaló dolog-e elérzékenyülni? Salamon király így fogalmaz: „Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek” (Prédikátor 3:4.).

Első ránézésre a „legbölcsebb ember” arra hívja fel figyelmünket, hogy jó, ha tudjuk mikor van a nevetés és mikor a szomorúság ideje. Ha azonban jobban belegondolunk, akkor önmagában ehhez a felismeréshez, nem kell salamoni bölcsnek lenni. Ha valaki nevet, amikor másnak sírhatnékja van, vagy szomorúan sír, amikor mindenki önfeledten nevet, nos akkor vagy egy pszichikai esettel, vagy kegyetlen szadistával van dolgunk. Ennek a felismerése nem kíván salamoni bölcsességet. A Prédikátor inkább arra utal, hogy  amikor szomorúak vagy éppen boldogok vagyunk, akkor sem mindig jó, ha sírunk vagy nevetünk. Lehet, hogy vannak olyan megható helyzetek, amikor jobb ha félretesszük a sírást.

A testvérek egymásért sírtak

Eheti szakaszunkban megtörténik a nagy találkozás. József felfedi magát testvérei előtt, és mihelyst megkérdezi döbbent testvéreitől: „él-e még az atyám?”,  öccse, Benjámin nyakába borul:

És borult Bénjáminnak, az ő testvérének a nyakába és sírt; Benjámin meg sírt az ő nyakán. (1Mózes 45:14.)

Megrendítő pillanat. Mindketten sírnak. Nem csoda. Mindkettőjüknek volt oka meghatódnia: közös anyjuk, Ráchel tragikus halála, testvéreikkel szembeni kiszolgáltatottságuk, apjuk fájdalma, a szülői otthontól való távollét, a szolgaságban eltöltött évek…

Mégis, amikor a Tóra leírja ezt a megrendítő pillanatot, akkor így fogalmaz: „És borult Bénjáminnak, az ő testvérének a nyakába és sírt; Benjámin meg sírt az ő nyakán”. Miért írja azt, hogy „egymás nyakán sírtak”?. Rási magyarázata szerint a két fiú nem a múltat hanem a lelki szemeikkel érzett jövőt siratta:

És testvére, Benjámin nyakába borult, és sírt… – a két [jeruzsálemi] Szentély miatt, amik Benjámin területén lesznek majd felépítve és aztán  elpusztítva.

És

Benjámin is sírt az ő nyakába borulva… a silói Szentély miatt, amelyek József területén lesz majd felépítve, és végül elpusztítva.

De ha jobban megnézzük, szembeötlő a kérdés: Miért egymás szentélyeit siratták? Nem lett volna kézenfekvőbb, hogy mindenki saját templomát, saját jövőjét gyászolja? Miért egymás fájdalmát siratták?

Ne bénítson az elérzékenyülés!

A lubavicsi rebbe magyarázata szerint[1] azért tettek így, mert mind József, mind Benjámin tudta, hogy vannak dolgok, amik miatt nem sírunk. Inkább teszünk. Szép dolog ugyanis elérzékenyülni, meghatódni, de csak akkor, ha ez nem a cselekvést helyettesíti. Mit gondolnánk akkor, ha valaki például egy tragikus baleset láttán annyira meghatódna, hogy a sírással küszködve nem tudna elsősegélyt nyújtani?! Vagy ha egy szülőorvos annyira elérzékenyülne, hogy elfelejtené az újszülött köldökzsinórját elvágni? Nos, valóban, a meghatottság gyakran a cselekvést bénítja, és akkor már nem helyénvaló.

Ha magunkról van szó, cselekedjünk!

És hogy hol van a határ? József és Benjámin esetéből erre egészen pontos választ kapunk. Bárhogy is legyen, minden helyzetben, ha bajt látunk, először cselekednünk kell, meg kell próbálnunk a problémát orvosolni. Ha azonban embertársunkról van szó, akkor segíthetünk, segíthetünk, de eljön egy pillanat, amikor feladjuk, felebarátunk helyett ugyanis nem tudunk felelősséget vállalni, az ő élete, az ő cselekvései ugyanis a sajátjai maradnak, a szerepét nem tudjuk teljesen átvenni. Ha eljutottunk eddig a határig, akkor eljött az ideje a sírásnak, a sajnálkozásnak.

Ha azonban saját magunkról van szó, akkor soha nincs helye az önsajnálatnak. Amíg ugyanis még folyik a vér az ereinkben, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk a helyzet jobbra fordításáért.

Ez volt az oka annak, hogy József, Benjámin templomát, Benjámin pedig József szentélyét siratta. Amikor ugyanis az embernek saját gondjáról van szó, ne sírjon, cselekedjen!

Sajnálkozzunk mások felett… ha magunkról van szó, cselekedjünk!



[1] Likuté Szichot 10. 148-149. l.

  • Küldés emailben

Fejezetek