23. ? Tartalmas élet

Nemzedékünk

Nemzedékünk Megérteni a kort amiben élünk



Nem lesz se éhínség, se háború, sem irigység, sem viszály, mert meg- és szétárad a jóság, s minden mi kellemes, lesz annyi, mint a por, s a világ egyetlen foglalatossága az lesz, hogy megismerje az Örökkévalót. – Maimonidész, Misné Tóra Mi vagyunk a hetedik nemzedék, amely valóra váltja az Örökkévaló valóságát ezen a földön. – A Rebbe 

* * *


A Rebbe vezetése 1950-ben kezdődött, épp akkor, amikor Amerikában már terjedőben voltak az újfajta tudatosság nem túl finom hullámai. Ez később forradalommá fejlődött, amelyben fiatalok fordultak dühödten szüleik konformizmusa és álszenteskedése ellen; az anyagiak hajszolása, ami esetleg kielégítette az előző nemzedékeket, egyszerűen nem volt már elég. A Rebbe vezetése több mint négy évtizedet fogott át, negyven viharos évet, amely radikális változást hozott. Ebben a tekintetben a vallási hagyományok talaján álló, de a világi ügyekben is alaposan járatos és iskolázott Rebbe annyira felkészült volt, amennyire vezető csak lehet. S egyben látnoki képességekkel meg volt áldva. E viharos évtizedek folyamán mindvégig mind személyes, mind társadalmi szinten előre megérezte a változásokat, rendületlenül bátorított és tanított, hogyan kezeljük e félelmetes idők problémáit. E generációt a Rebbe mindenekelőtt a végső megváltás egyik nemzedékének látta. Mint a vezetés elvállalásakor tartott első beszédében mondotta: „Bölcseink szerint1 Mózes az Ábrahámot követő hetedik nemzedék tagja volt. Ez volt az a nemzedék, amelynek élete során a világ a Szináj-hegyen az isteniség mindaddig példátlan megnyilvánulásának volt tanúja. Ugyanígy hetedik a mi nemzedékünk is [a lubavicsi rebbék sorában], felelősséggel tartozunk azért, hogy e világot végre az Örökkévaló hajlékává tegyük – s ehhez meg is van a képességünk.”



Tartalmas élet – nehéz időkben

Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, s megtaláljuk életünk értelmét, mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy mindannyian egyedülálló időt élünk. Mivel annyira belemerülünk mindennapi életünkbe, nehézséget okoz, hogy kissé elhátráljunk, s szemügyre vegyük kaotikus környezetünket.
Egyfelől lélegzetelállító technikai fejlődés tanúi vagyunk. Alig múlik el nap úgy, hogy ne hallanánk a gyógyszergyártás, a kommunikáció vagy az ipar legújabb vívmányairól. A világ dolgai gyors változáson mennek keresztül.
E vívmányok folytán a világ mind egységesebb. Személyes szinten azonban példátlan elszigetelődés tapasztalható. Értékrendünk összezavarodott, naponta szűnik meg egy-egy újabb tabu. Válságba kerültünk, nekikeseredetten keressük a boldogságot és a beteljesülést. Szomorú paradoxon: minél több technikai csodát és kényelmi eszközt halmozunk fel, annál inkább látszik szétesni értékrendszerünk. Lelki életszínvonalunkat feláldozzuk anyagi életszínvonalunk kedvéért.
Az egészséges családszerkezet széthullása már nem új probléma – immár a második-harmadik nemzedék szenvedi -, de csak most kezdjük érezni teljes, brutális erejét. Bármerre nézünk is, sajnos ott vannak a bizonyítékok: a legkülönbözőbb fajta fizikai, szellemi és lelki durvaságok. Szellemi válságot élünk át – lelki válságot. Sokan annyira belefásultak, hogy már reménykedni se mernek abban, hogy jobbra fordulhatnak a dolgok.
Hogyan vihetünk értelmet ezekbe a furcsa, nehéz időkbe? Úgy, hogy megértjük az emberi haladás mögött álló lelki erőket.



Mitől különleges a mi nemzedékünk?

A történelem folyamat: minden nemzedék túllép az őt megelőzőn. Évszázadokkal ezelőtt, a tömegkommunikáció és a világjárás előtt, az emberek a saját falujukban lakókon kívül alig ismertek embert. A középkorban az emberek életét az intézményesített vallás és a merev társadalom szabályozta, amely – bár gyakorta a személyes szabadság árán – mélyen gyökerező értékrendet kényszerített rájuk.
A XVIII. század elején, az úgynevezett „felvilágosodás” idején egy újfajta gondolkodásmód kezdett elterjedni, s Európában demokratikus gondolatok hódítottak teret. Az 1789-es francia forradalmat követően Napóleon felkarolta a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméjét, s egyenjogúságot ígért az elnyomottaknak.
Ez az újonnan lelt szabadság azonban komoly lelki hatásokat okozott, amelyek később engedékenységhez, erkölcsi anarchiához és istentelenséghez vezettek. A „szabadságot” mind gyakrabban értelmezték „engedélyként”: a kötelékektől megszabadult emberek gyakran legalantasabb vágyaik felé mozdultak el, felhagytak az egészséges, istenfélő társadalom számos hagyományával. A tudományos forradalommal és az újfajta liberalizmussal párosult felvilágosodás két csoportra osztotta az embereket: azokra, akik olyan szenvedéllyel ölelték keblükre a tudományt, hogy az ateista materializmus kedvéért elutasították maguktól az Örökkévalót, és azokra, akik a vallásos dogmatizmus kedvéért elutasították maguktól a tudományt.
Lényegében véve mindkét csoport ugyanarra a kérdésre kereste a választ: mi létünk és az igazság értelme? Ez a konfliktus még évszázadokon át folytatódott, mígnem a tudomány és a technikai vívmányok számos ember számára gyakorlatilag lényegtelenné tették a vallást.
A XX. század derekán ez az irányzat kezdett megfordulni. Az emberek lassanként felismerték, hogy az előző két évszázad technikai, politikai és kulturális eredményei aligha jelentenek megoldást az emberiség problémáira. A két világháború utáni megbolydulásban sokan kétségbe vonták, hogy az emberiség által választott út valóban a boldogsághoz vezet. Az anyagiasság, amit egészen addig a lét beteljesítése eszközének tartottak, hirtelen nagyon üresnek látszott.
A század előrehaladtával környezetünk mindinkább elvesztette ismerős arculatát. Az előző nemzedékek világosan megrajzolt magatartásmintákat követtek, most viszont semmi sem tűnt biztosnak többé. Úgy rémlett, hogy a modern élet minden területe – gazdaság, politika, tudomány, orvoslás – a képlékeny állapotba került. Az információrobbanás óta még több a változás, s ez korábbi magatartásunk állandó felülvizsgálatát eredményezi.
Az évszázadok során csupán egyvalami nem változott: maga az emberiség, az hogy még mindig keressük az értelmet és a célt. Ahogy azonban a XXI. századba lépünk, úgy erősödik bennünk a bizonyosság, hogy többé nem számíthatunk külső segítségre – magunkban kell keresnünk azt.
Hiába értünk el az anyagi javak terén soha nem tapasztalt jólétet, lelkünk mélyén mégis nyugtalanok vagyunk. Merre tartunk? Mire tanítsuk gyermekeinket? Mivé válik az ismerni vélt világ? Ne érezze magát egyedül, aki ilyesmiken töpreng, mivel milliók éreznek ugyanígy.
Miért vagyunk ilyen nyugtalanok? Mert egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nincs az az anyagi kényelem, amely igazán kielégítene minket, hogy nincs olyan érvelés, amely igazán választ adna az élet értelmét firtató kérdéseinkre, s hogy a technika legnagyobb felfedezései sem képesek lelkünknek vigaszt nyújtani. Ez a felismerés szerte a világon hatalmas űrt teremtett férfiakban, nőkben egyaránt. Valahányszor kibillen életünk ellentétes erőinek egyensúlya, egy mélyen fekvő belső feszültség tör felszínre. Megéltük a külvilág óriási változásait, szembenéztünk századunk kihívásaival és katasztrófáival, s most ismét az egyensúly követelménye int felénk. A változó realitás, amelyben élünk, megingatja vonatkoztatási rendszerünket, nyugtalanságot és feszélyezettségérzetet kelt.
Olyan világban élünk, amelyet az anyagiasság és a lelkiség kettőse ural. Legtöbbünk egyik vagy másik világban él, s képtelen – vagy nem meri – áthidalni a két részt elválasztó szakadékot. Ha valaki elsősorban az anyagiak világában él, esetleg túl sokat követelőnek vagy merevnek véli a lelkiek világát. Ha valaki elsősorban a lelkiség világában él, esetleg túlságosan önérdekűnek vagy gyökértelennek véli az anyagiak világát. Mindkét magatartásforma ugyannak a pszichológiai hiányosságnak a következménye: azé a hité, hogy az Örökkévaló és a világegyetem nem létezhet együtt.
E hiányosság talaján bontakozott ki az előző évszázadok két szélsőséges álláspontja: az ateista materializmus és a vallási dogmatizmus. Mi most abban a kényelmes helyzetben vagyunk, hogy visszapillantva fel tudjuk ismerni ezeknek a kategorizálásoknak a hibáit.
Manapság egyetlen valódi kihívással nézünk szembe: az anyag és a szellem erőinek egyesítésével. Ez a test és a bennünk lakozó lélek kettősségének elismerését jelenti, s hogy összhangot teremtsünk anyagi és lelki késztetéseink között. Ez a mi egyedülálló nemzedékünk egyedülálló kihívást jelent: megtalálni azt a nyelvet, amely képes a lélek mélyebb rétegeihez szólni, azt a nem konvencionális nyelvet, amelynek révén kezelni tudjuk a nem konvencionális problémákat, s az örök lelki igazságokat alkalmazni tudjuk a mai életre.

* * *


Egy diák egyszer a kertben üldögélt nagyapjával. – Kitűnő jegyeket kapok – mondta –, a tanáraim nagy jövőt jósolnak nekem, mégis nyomorultul érzem magam. – A boldog és teljes élet olyan, mint egy tökéletes kör – felelte a nagyapa, s fogott egy kavicsot meg egy kis ágat emelt föl a földről. A követ a földre tette, és a villás ággal, mint valami körzővel, kört rajzolt köré.  – Ha van egy stabil és állandó középpontod, akkor köröd tökéletes lesz – mondta. – Ha azonban a középpont minduntalan változtatja helyét, nem fogsz tudni kört rajzolni. Manapság sokan részesülnek jó tanításban, és sikeres pályát futnak be, de sosem hoznak létre egy olyan lelki középpontot, amely körül életük minden tevékenysége kering. Az embernek szüksége van egy középpontra, főleg az ilyen zavaros időkben. – Ha létrehozol egy ilyen középpontot, fiam, és annak helye egyértelműen meg van határozva, minden más magától fog menni.



Merre tart nemzedékünk?

Mindannyian tapasztaljuk, milyen elsöprő változások hatották át a világot az utolsó néhány nemzedék idején. Már magának a minket körülvevő tájnak a képe is megváltozott, s az eljövendő évek során még radikálisabb változásokra számíthatunk.
Oly hosszú kutatás után, melyet az emberiség az egység és az értelem iránt folytatott, a világ készen áll az átható és értelmes változásra. Nyilvánvaló, hogy forradalom megy végbe. Soha nem vitáztak még nyilvánosan a boldogtalanságról, nem volt tapasztalható ilyen megszállottság a gyógyászat és az öngyógyítás iránt, ilyen mélységes kiéhezettség, amellyel valami vagy valaki után sóvárgunk, ami, vagy aki gyógyírt hozhat puszta lelkünkre. Szerte a világban, az emberek őszintén keresik a lelki értelmet.
Ha nem találunk megoldást abban, amit tanítottak nekünk, máshol keressük. Az utóbbi évtizedek lázadásai és átmenetisége a régi értékrendszerekből való kiábrándulásról tanúskodik. Nincs kétség afelől, hogy mindannak nagy része, amit manapság tanulunk, lelkiek szempontjából közömbös. Az anyagi siker elérésének módjaira képeznek minket, erre nevel az iskola, a tévé, a szülő. Ez azonban nem valamilyen gonosz erő műve, ez egyszerűen hibás állapot. A sötétség gyakran nem ellenség, hanem egyszerűen a fény hiánya.
Napjaink lelki válságának megoldásához nem valamilyen gonosz sárkányt kell kardélre hánynunk, hanem a megbomlott egység ellen kell küzdenünk. Ehhez mélységes tudatosságra van szükség. Mindannyiunknak ismét el kell köteleznünk magunkat a kedvesség mellett, hogy terjesszük a szeretetnek és egymás segítésének üzenetét, az erkölcsi és lelki értékek üzenetét, azt az üzenetet, hogy a világ változóban van, s e változásban mindnyájunknak tevékeny részt kell vállalnunk. Mindannyiunknak készen kell állnunk, hogy búcsút intsünk az anyagiasság világának, s belépjünk a tudás korszakába, annak a tudásnak a korszakába, amely jobban egyesít minket, mint amennyire az anyagiasság szétválaszt. És a mai technikával minden embert elérhetünk és egyesíthetünk.
Képzeljük csak el, hogy bolygónk hatmilliárd lakója egyik pillanatról a másikra önzetlen lesz, s egy emberként keresi mindenki az igazi, a jelentést hordozó tudást. Gondoljunk csak bele, mi mindent tenne ez lehetővé! Ez a mi nemzedékünk feladata. Talán teljesíthetetlennek látszik, de ne feledjük: ez a folyamat réges-rég elkezdődött, és energiája felgyülemlik. Az egyik nemzedék történelme a másikéra rétegeződik, amiképpen az egyes téglák együtt hatalmas erődítményt alkotnak. Tarthatjuk magunkat gyengébb nemzedéknek, ám ha elődeink vállára állunk, a legmonumentálisabb szerkezetek ereje költözik belénk.
A modern korszak születése a szabadságnak a tekintély fölött aratott diadalát jelenti. Megtanultuk, hogy a szabadság számos feladatot ró ránk, de megtanultuk azt is, hogy az Örökkévaló nem gördít olyan akadályt az utunkba, amelynek leküzdésére ne tett volna képessé minket.
Az elmúlt nemzedékek visszaéltek szabadságukkal, személyes és önös célok elérésére használták azt. E nemzedék feladata, hogy újradefiniálja a szabadságot, hogy felszabadítsa a lelket, hogy olyan életmódot tegyen magáévá, amely kielégíti a lélek legmélyebb sóvárgásait, és felismeri isteni célját. A mi feladatunk, hogy a világ elé tárjunk egy olyan szabadságot, amely nem vonja kétségbe az Örökkévaló mindenek-fölöttiségét, hanem amely annak végső kiegészítése.
Bölcseink tanítása szerint eljön a nap, mikor földi valóságunk isteni forrásának és építészi látomásának hibátlan tükre lesz. Immár elérkeztünk annak a napnak a küszöbére. Soha nem nyílott még kedvezőbb alkalom az emberek elérésére, szívük-lelkük táplálék, megértés és szeretet után sóvárog. Ahelyett, hogy a korszerű technikát egyszerűen saját és üzleti célokra használnánk, meg kell tanulnunk, hogyan használhatjuk az isteni sugallat és az istenesség terjesztésére.
Egyikünk sincs fölmentve az alól a monumentális felelősség alól, amit annak tanulása és tanítása jelent, hogy mit vár az Örökkévaló tőlünk és nemzedékünktől. Rajtunk áll, hogy rányissuk szemünket, agyunkat és szívünket erre az új felismerésre. Minden kornak megvan a maga hivatottsága. Minden nemzedéknek van küldetése. Fel kell ismernünk, hogy rendkívüli időket élünk, hogy erre a pillanatra készítettek fel minket. Fel kell tennünk magunknak a kérdést: teljesítem-e azt, amire hivatva vagyok?

* * *


Egy vidám ünnep alkalmával a Rebbe egyszer csak abbahagyta az éneket, s egy új dalt tanított az egybegyűlteknek, amelynek szövegét, egy közismert imát, a francia himnusz, a Marseillaise dallamára kellett énekelni. A Rebbe néhány francia vendéghez fordult, akik az ünnepekre érkeztek, és felkérte őket, hogy énekeljenek velük. Végül az egész társaság együtt dalolt. A Rebbe később elmagyarázta, hogy ez az új dal a francia forradalom szellemét a maga valódi, istenes célja felé fordította: a lelki szabadság forradalma felé.

  • Küldés emailben

Fejezetek