35. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Nászo

Naftali Kraus:
Nászó
Az ártók és a lánygyerekek áldása

Ez a szakasz mindenekelőtt a kohanita áldásokkal foglalkozik. Izraelben az áldásra naponta, másutt csak a nagyünnepeken kerül rá sor.
Szövege az alábbi:
„Áldjon meg téged az Örökkévaló
És őrizzen meg téged!
Ragyogtassa rád orcáját az Örökkévaló
és könyörüljön rajtad!
Fordítsa feléd orcáját az Örökkévaló
és adjon neked békességet!” (Numeri, 6, 24-26).

Bölcseink szinte szavanként elemezték az áldás szövegét és messzemenő következtetéseket vontak le belőle. Különösen a Szifré nevű Midrás-gyűjteményben találhatunk egy sor okfejtést. Íme:
„Áldjon meg téged…” – pénzzel.
„És őrizzen meg…” – az ártóktól!
Ez az értelmezés abból fakad, hogy – egyes kommentátorok szerint – az áldás nem száll rá egy meghatározott, mérhető egységre, csak a mérhetetlenben jelenik meg, mint pl. egy marék, megszámlálatlan pénz (Bává Mecia, 42).
A Talmud (Pszáhim, 111) elbeszéli, hogy három amorita – Ráv Papa, Ábbájá és Ráv Huna – együtt mentek valahová és ketten, Ábbájá és Ráv Huna, nagyon féltek az ártóktól (itt a Talmud szellemeket, ill. démonokat említ). Ráv Papa nem tartott semmitől, amit társai azzal magyaráztak, hogy a gazdag és szerencsés embernek nem tudnak rosszat okozni, azokat még az ártó (szellemek) is elkerülik. Ekként értendő a Midrás magyarázata is: ha megáldott pénzzel – ezzel eleve védve vagy azoktól, akik rosszat tennének neked…

* * *

A Midrás egy másik interpretációja a kohaniták áldását, a gyermekáldással hozza összefüggésbe:
„Áldjon meg téged…” – fiúgyerekekkel,
„és őrizzen meg téged…” – lánygyerekkel” (Bámidbár rábbá, 11,5).
Baruch Epstein rabbi, a „Tóra Tmimá” szerzője a Talmudot idézi, magyarázatul: Ben Szirá mondja „akinek lányai vannak, az nem alszik nyugodtan, mert állandóan felügyelni kell rájuk, hogy ne keveredjenek bajba” (Szánhedrin, 100).
Másutt a Midrás (Rábbá) összeköti a vagyonra vonatkozó áldást, meg a szükséges őrizetet. Íme a tanmese:
Egy Rómában trónoló király magához hívatja alattvalóját, Szíriából. Megajándékozza őt egy halom arannyal, majd ezt követően, az alattvaló hazaindul. Útközben rablók támadnak rá, elveszik aranyát és minden egyebét. Mit tehet a király? Képes rá vigyázni, hogy ne rabolják ki? De az Örökkévaló nemcsak ad neki vagyont, hanem meg is őrzi, hogy ne történjen semmi baja… Erre vonatkozik, tehát, a kohanita áldás, ami kapcsolatba hozza a pénzt az őrzéssel, mint egyfajta biztosítást, rablás, betörés ellen.
Egy másik változat szerint az őrzést úgy kell értelmezni, hogy az ember ne szenvedjen az által kárt, hogy a hatóságok alaptalanul vádolják, minek következtében súlyos pénzbüntetést rónak ki rá…
(M. A. Mirkin, a Midrás rábbá egyik modern értelmezője szerint az ókori Rómában bevett szokás volt, hogy gazdag embereket alaptalan vádakkal illettek, csakhogy vagyonukat a kincstár javára elkobozhassák. Szerinte a Midrás vonatkozó mondása erre vonatkozik).

* * *

Reb Jichák, a neves aggádista, szavanként vette górcső alá a kohanita áldást. Azt a következtetést vonta le, miszerint:
„Az áldás magába foglalja a megőrzést is. Aki áldott, az őrzött is, aki őrzött – vagyis Isten vigyázó szemét reá veti – az áldott is. Miért kell tehát külön az „őrzést” is hangsúlyozni, ami – úgymond – magától értetődik?
Azért, mert ebben az esetben az „őrzés” a rossz ösztönöktől való védelmet jelenti. Azt, hogy a rossz ösztön – a Jécer Hárá – ne kergessen el a világból. A rossz ösztön, mely főleg a gazdag és vagyonos emberekre veti hálóját, különféle megkísértésekkel próbálja az embert eltéríteni a helyes útról, de miként a bölcs mondja: „Az Örökkévalóban bizakodhatsz és ő megőrzi lábad a csapdától” (Példabeszédek, 3, 25 – Szifré, Nászó).
A kommentátorok azt is hangsúlyozzák, hogy az áldás papi szövege egyes számban hangzik el, mivel az áldásnak csak akkor van foganatja, ha a zsidók erőt vesznek a széthúzás rossz ösztönén és egyetlen egységet alkotnak.

* * *

A papi áldás ősi szövege hat igét tartalmaz:
áldani, őrizni, ragyogtatni (más szóval: világítani), könyörülni, tekinteni, békéltetni.
Ezek a szavak magukba foglalják mindazt, amire a zsidó embernek élete során szüksége van: megélhetés, biztonság , isteni kegyelem, szellemi inspiráció és ami a legfontosabb, a béke. Ahol béke van, ott minden van – mondják Bölcseink.
Don Jichák Abarbanel, a neves spanyol-zsidó kommentátor, bölcsész és államférfi szerint az áldás a nép három nagy csoportjához szól, s mindegyik megkapta a maga tevékenységére az áldást:
– A munkát végző emberek, kiknek az esetében az áldás szó szerint értendő, hogy munkájuk áldott legyen, találjanak benne örömet és ne dolgozzanak hiába.
– A tanulással foglalkozó emberek, mint pl. a diákok, a talmudisták, tudósok. Rájuk vonatkozik „ragyogtassa rád az Örökkévaló orcáját”, azaz sugározzon rájuk a szellemi sugallat, az isteni ihlet, hogy tevékenységük gyümölcsöző legyen.
– A katonák, a nép védelmezői – nekik jutott a béke áldása, hiszen azt nekik kell megteremteni…
Rási az, aki egyértelműen egyszerű magyarázatot ad a kohanita áldásra. Azt állítja, hogy az „Áldjon meg…” a Tórában található áldásból fakad: „Áldott vagy te a városban és áldott vagy a mezőn, áldott lesz méhednek gyümölcse, földed gyümölcse és állataid ivadéka, teheneid ellése és juhaid szaporulata. Áldott lesz kosarad és sütő- teknőd, áldott leszel jártodban-keltedben” (Deuteronomium, 28, 3-7). A kohanita áldás tehát arra irányul, hogy a Tórában megfogalmazott áldás beteljesüljön – amennyiben kiérdemeljük. Ugyanis a fent idézett áldás-versek előtt még írva vagyon: „Ha engedelmesen hallgatsz az Örökkévaló Istened szavára, ha megtartod és teljesíted mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ma megparancsolok neked… rád szállnak mindezek az áldások és kísérnek téged – ha hallgatsz az Örökkévaló Istenednek szavára” (uo. 1-2).

Az életmentő befőtt

„És szerezzen engesztelést számára, amiért vétkezett…” (Numeri, 6, 11).
E szakasz – egyebek mellett – a fogadalomtétel szabályaival is foglalkozik. Bölcseink felfogása szerint maga a fogadalom – ami által valaki megtilt önmagának olyan dolgokat, amiket egyébként a Tóra nem tilt – vétek, amiért bűnbocsánatot kell nyerni és áldozatot kell bemutatni.
A haszid legenda – a Talmud alapján – tágabb értelmezését adja ennek a versnek. A Talmud annyit mond, hogy nemcsak az a vétkes, aki fogadalomból nem iszik bort, hanem az is, aki bármilyen élvezeti cikket megtagad magától (Táánit, 11). A haszidok kiterjesztették ezt a vétket az önsanyargató böjtökre is, amiket egyes rabbik, illetve szenteskedő zsidók magukra vállaltak. (Ez nem vonatkozik, természetszerűen a halacha által előírt böjtökre.)
A lizsenszki Elimelech, a csodatevő hírében állott szent rabbi, meglátogatta mesterét, a nikolsburgi reb Smelkét. Szombaton, az utcán menvén, megütötte fülét egy édes-bús hang, ami az egyik házból hallatszott ki. Közelebb ment és akkor meglátta, hogy egy fiatal ember – aki nem volt más, mint a nagy tudású és szentéletű reb Mordecháj Benneth – az ősi melódiával kántálja a Talmudot. Észre sem vette, amint reb Elimelech, aki bement a házba, már egy órája mögötte áll és hallgatja. Csak akkor rezzent össze, mikor az megszólalt:
– Drága testvérem, térj meg az Örökkévalóhoz, a te Istenedhez.
A megszólított nem mert egy szót sem szólni, de később elment mesteréhez, reb Smelkéhez és elpanaszolta, hogy reb Elimelech kifogásolta, hogy ő tanult (hiszen semmi egyebet nem látott nála).
Reb Smelke akkor elmagyarázta neki, hogy azért kell neki megtérnie, mert egész héten böjtölt, miáltal akadályoztatta magát a Tóra-tanulásban, hiszen egészen legyöngült. Ezt vette Elimelech észre. Egy talmudistának pedig nem az a feladata, hogy böjttel sanyargassa magát, hanem hogy tanuljon…

* * *

Egy lengyel városka rabbija mesélte az alábbi történetet:
– Annak idején, amikor Brodiban időztem, bejáratos voltam a helyi rabbi – reb Meir – házába. Találkozásaink alkalmával halachikus kérdésekről beszélgettünk, véleményt cseréltünk és együtt tanultunk.
Egyszer látogatásom szerdai napra esett. Nem találtam őt a dolgozószobájában, azt hittem nincsen otthon. De háza népe azt állította, hogy nem ment el, lehetséges – mondták – hogy egy belső szobában tartózkodik. Bejártam az egész házat, mígnem egy zárt ajtóra akadtam. Gondolván, hátha ott van, a kulcslyukon bekukucskáltam. És ekkor megpillantottam a rabbit, kezében befőttesüveggel, amiből kanalaz valamit.
A dolog meglehetősen meglepett – folytatta a történetet a rabbi – hiszen az a hír járta felőle, hogy egész héten nem eszik, szombattól szombatig egyfolytában böjtöl. De nem szóltam egy árva szót sem.
Legközelebb ismét ugyanazon a napon és időpontban mentem el hozzá, mondanom sem kell, ismét ugyanazt tapasztaltam.
De ekkor már nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem, mit jelentsen ez? Ha netán megszakításokkal böjtöl, akkor miért nem ebédel meg rendesen? Ha pedig szombattól szombatig tényleg böjtöl, akkor miért szegi meg azzal, hogy lopva eszik?
– Nos, figyeljen, elmagyarázom magának, miből fakad e furcsa szokásom – szólt a bródi rabbi, miközben hellyel kínált. – Ön biztosan tudja, hogy nem vagyok vitatkozó természetű ember, a véleményemet is rendszerint megtartom magamnak. Ez – többek között – azt is jelenti, hogy nem veszek részt a mostanra már elfajult haszid-mitnágéd vitákban, nem török lándzsát a haszidizmus ellenzői mellett, igaz, nem is vagyok a cádikok elkötelezett híve sem. Kialakítottam azt a szokást, ha Brodba érkezik egy cádik, felkeresem a szállásán, hogy üdvözöljem, egy ideig elüldögélek nála, majd ajánlom magamat és távozom. Utána többet nem találkozunk.
Amikor az annipolei cádik, reb Zuse érkezett városunkba, természetesen elmentem hozzá is, hogy üdvözöljem őt. A cádik a sameszával befőttet hozatott be, hogy engem megkínáljon. Én szabadkoztam, mondván, szombattól szombatig tartó böjtöt vállaltam magamra, tehát nem fogadhatom el a kínálást. A cádik erősködött, hogy csak éppen kóstoljam meg, de én kötöttem az ebet a karóhoz. Mivel nem voltam a cádik híve, nem gondoltam, hogy miatta meg kellene szegnem fogadalmamat.
Távoztamkor kikísért és búcsúzáskor megjegyezte:
– Rabbi, tudja meg, hogy mostantól kezdve soha, egész hátralévő életében, nem fog többé szombattól szombatig böjtölni!
– Én akkor azt hittem, hogy viccel – mesélte tovább a rabbi – így jót nevettem a dolgon.
A cádik hamarosan elutazott.
A következő héten, azon a napon, ugyanabban az órában, amikor a cádiknál jártam, olyan gyengeség fogott el, hogy azt hittem, nyomban meghalok. Úgy éreztem, ha azonnal nem eszem valamit – végem van. Gondoltam, egy kis befőtt segít majd rajtam.
– Nos, azóta minden héten szerdán, a nap ugyanazon órájában pontosan ugyanez történik velem. S ilyenkor muszáj ennem, ha életben akarok maradni. Így tehát, a befőtt, életmentő (pikuách nefes) szerepet tölt be, melynek esetén természetesen meg szabad szegni a böjt fogadalmát…

* * *

A kozsnitzi Mággidnak van egy bölcs mondása azokról, akik állandóan böjtölnek s ezzel sanyargatják magukat, holott a halacha ezt nem írja elő:
– Jobb, ha valaki nem böjtöl, de úgy tesz, mintha azt tenné, vagyis becsapja a világot, mintha valóban böjtölne, s ezzel önmagát csapja be…

* * *

Visszavonultan élni nem azt jelenti – szokta mondani reb Jiszráél, a ruzsini rebbe – hogy valaki remeteként éli életét egy kunyhóban, kizárva életéből minden emberi kapcsolatot. Ez nem nagy dolog. Az igazi az, amikor valaki akkor viselkedik visszafogottan, amikor társaságban van, emberek között.
Az önsanyargatás nem feltétlenül az, hogy valaki télen, ruhátlanul a hóban hentereg, vagy jeges vízbe merül. Ágy melegében is lehet valakinek olyan a lelki állapota, mintha síron túli büntetést szenvedne el…

* * *

A haszidizmus – jellegéből fakadóan – ellenzi az önsanyargatást és sokkal inkább az örömöket okozó életvitelt helyezi előtérbe a moralizáló, aszketikus litván felfogással szemben.
Ábrahám-Jáákov, a szadigorai rebbe szokta volt mondani:
Miként minden zsidónak, a túlvilágon, számot kell adnia arról, miért nem vigyázott jobban a lelkére, hogy meg ne sérüljön és ne essék bántódása, ugyanúgy felelősségre vonják majd azért, mert testét sanyargatta és nem vigyázott rá kellőképen.
Háchám Zviről mesélték, amikor érezte, hogy halála közeleg, kért egy pohár bort, hogy ezzel kibékítse gyönge, megtört, agyonsanyargatott testét.

* * *

Reb Slómó, a karlini rebbe, igencsak ellenezte a böjtöket, meg az egyéb önsanyargató módszereket. Ha valaki engedélyt kért arra, hogy böjtölhessen, azt csak három feltétel együttes teljesítése esetén engedte meg: ha az illető valami nagy bűnt követett el, ha teljesen egészséges volt és csak egy rövid téli napon…

* * *

Reb Chájim, a cánzi rebbe, az asztalnál, megkérdezte egyik haszid hívét, nem felejtettek-e el neki enni adni?
– De rebbe, én nem enni jöttem ide – szólt a haszid szenteskedve.
– Hát persze, hogy nem – felelt a rebbe – de a lélek sem azért jön le erre a világra, hogy egyen. Viszont ha nem adnak neki – akkor megszökik…

* * *

Az aptai cádik, Ávrahám Josua Hesil, nagyon nem szerette azokat, akik álladóan böjtökkel és egyéb önkínzásokkal igyekeztek jó zsidó mivoltukat bizonyítani.
Egy alkalommal megérkezett egy olyan városba, ahol aznapra a helyi hitközség rabbijai böjtöt rendeltek el, ezáltal remélve esőt.
A cádik a böjtről nem vett tudomást. A fogadóban, ahol megszállt, imádkozás után asztalhoz ült, hogy megreggelizzen. A dolognak híre ment. A városka lakói, amikor saját szemükkel is meggyőződtek a „szentségtörésről”, szemrehányást tettek neki.
– Rebbe – mondták – ma közösségi böjt van, mivel esőre van szükségünk.
– Minek kell nektek eső? fordult hozzájuk barátságosan a cádik – bizonyára arra, hogy jó termés legyen. De ti mit tesztek ennek érdekébe? Böjtöt hirdettek s ezzel megmutatjátok a jó Istennek, hogy megvagytok ti evés-ivás nélkül is. Jaj, zsidók, milyen bolondok is vagytok! Hiszen ezt pont fordítva kell csinálni. Enni és inni kell, méghozzá bőségesen, amivel bizonyítjátok a Világ Urának, hogy milyen sokra van szükségetek. Ha ezt látja, akkor biztosan megkönyörül rajtatok és nem tartja vissza az életet adó esőt…
(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek