16. 📖 XVI.- Antiszemitizmus, gazdasági válság, Izrael

Munka és alkotás – Hozzájárulásunk az élethez

Vagyon és pénz

Munka és alkotás

Hozzájárulásunk az élethez

Chászid gondolatok a lubavicsi rebbe,
Menáchem Mendel Schneerson rabbi nyomán

Az ember munkára született.

– Jób 5:7.

Embernek lenni annyi, mint alkotni.

– A Rebbe

 

Történt egyszer, hogy a Rebbét felkereste egy üzletember, aki tanácsot akart kérni tőle. Késő estére beszélték meg a találkozót, és mivel az üzletember egész nap keményen dolgozott, elfáradt; ezért arra kérte a Rebbét, nézze el neki fáradtságát.

– Gondolj egy hatalmas, erős gépezetre – mondta a Rebbe. – Ha túl sokáig pihenteted, előbb-utóbb berozsdásodik és tönkremegy. De arra is ügyelned kell, nehogy túlterheld, hiszen akkor időnek előtte elromlik. Ugyanez vonatkozik az emberre is: a tétlenség kimeríti az embert, de a túlhajtás tönkreteszi. Tisztában kell lennünk képességeinkkel, hogy ennek megfelelően dolgozzunk.

 

Miért dolgozzunk?

A legtöbben azért dolgoznak, hogy megkeressék mindennapi kenyerüket saját maguk és családjuk számára, s hogy élvezhessék az élet apró örömeit. Ám ritkán tűnődünk el a munka mélyebb értelmén.

Elmondhatjuk-e munkánk végeztével, hogy valóban boldogok vagyunk? Miért van az, hogy amikor szabadságunkat töltjük, hirtelen elfog minket a vágy, hogy mihamarabb visszatérjünk a munka és az alkotás világába?

Szinte mindannyian tudomásul vesszük: szükség van arra, hogy dolgozzunk, ám ennek ellenére állandóan panaszkodunk az elvégzendő munka mennyiségére. Ez lenne hát sorsunk, vagy képesek vagyunk létrehozni valamiféle egyensúlyt? S ami talán ennél is fontosabb: képesek vagyunk-e mélyebb értelmet találni az alkotás iránti vágyunkban anélkül, hogy e vágy legyűrjön minket?

Vizsgáljuk hát meg közelebbről a munkát és az alkotókészséget! Mindnyájunkkal előfordult már, hogy feltettük magunknak a kérdést: „Miért is vagyok a világon? Mit kell tennem, hogy boldogságra leljek? Könnyű, kényelmes életre törekedjem, vagy inkább dolgos, beteljesült életre?”

A munka és a teljesítmény iránti vágy fontos része az emberi életnek. „Az ember munkára született”[1]. Nem lehetünk elégedettek magunkkal, ha nem alkotunk, ha nem vagyunk produktívak. Az emberi természet nem szívesen veszi, ha ellenérték nélkül kap valamit: bölcseink ezt a „szégyen kenyerének” nevezték[2].

Ne feledjük: az ember azért teremttetett, hogy az anyagi világot megnemesítse, s meghonosítson egy magasabb dimenziót, az áhítatosságot. Éppen ezért, még ha munkánk végső célja a szellemi növekedés is, az a tény, hogy az Örökkévaló egy anyagi világba helyezett minket, azt jelenti, hogy e spirituális célt fizikai munkával kell elérnünk.

Ám ha valóban munkára teremttettünk, miért áhítjuk oly nagyon a felüdülést és a pihenést? Azért, mert az ember két alkotóelemből: testből és lélekből áll. A test, természeténél fogva, elfárad, és pihenésre van szüksége. A lélek azonban sohasem fárad el: az eleven lélek az, amely munkára sarkall még olyankor is, amikor a test már lankad, és törődésre vágyik.

Volt egyszer egy nemesember, ki nagy kedvét lelte az élet szépségében. Egyszer felbérelt egy földművest, hogy jöjjön kastélyába, és ásójával mozogjon előre-hátra, mintha a mezőn lenne. A nemesembernek szerfelett tetszett a földműves hajlongásának természetes finomsága, és busásan megfizette „munkáját”. Néhány nap elteltével azonban a földműves közölte: nem marad tovább.

– De hiszen bőkezűen megfizetlek! – csodálkozott a nemesember. – Jóval több pénzt kapsz, mint ha a mezőn fáradoznál, és a munka közel sem olyan fárasztó!

– Nem érti a dolgot, uram! – felelte a földműves. – Képtelen vagyok olyasvalamit tenni, aminek semmi eredménye, még ha cseppet sem megerőltető is. Inkább keményen dolgozom, csak létrehozhassak valamit, semmint olyasvalamit tegyek, aminek semmi haszna, eredménye nincs.

Miért teremtette az Örökkévaló olyannak az embert, hogy elégedettsége a munkához kapcsolódjon? Vajon nem lennénk-e jóval hálásabbak és még inkább lekötelezettek, ha mindahhoz, amire szükségünk van, munka nélkül jutnánk hozzá?

A válasz erre az, hogy az ember a munkájával válik produktívvá, ezáltal járul hozzá az élethez. Azáltal, hogy az Örökkévaló olyannak teremtette az embert, hogy legnagyobb örömét saját erőfeszítésében leli, a lehető legnagyszerűbb dologgal ajándékozott meg minket: azzal a képességgel, hogy Hozzá válhatunk hasonlatossá, egyenrangú társaivá lehetünk a világegyetem teremtésében és fejlődésében.

Éppen ezért a munka nem csupán olyasvalami, amivel megkereshetjük a pénzt a kényelmes élethez: a munka az emberi élet természetes kifejezése. A munka nem afféle teher, amelyet kelletlenül, panaszkodva cipelünk, hanem legbenső lényünk, és az élethez történő hozzájárulásunk kifejezése. Fel kell ismernünk, és a legtöbbet kell kihoznunk e becses, velünk született tulajdonságunkból – alkotó, isteni módon kell élnünk vele.

Bármit teszünk is, mindig arra kell törekednünk, hogy túlszárnyaljuk korábbi teljesítményünket. Az ember életének különböző szakaszai között természetesen vannak különbségek, de arra kell törekednünk, hogy minden egyes életszakaszban valami újat alkossunk. Egy gyermeknek, akinek még nem kell a létfenntartással törődnie, eszmélésének éveiben a tanulásban és szellemi-lelki gyarapodásában kell alkotónak lennie; ugyanez igaz az idősebbre is, akinek már nem kell kenyérkereséssel töltenie napjait. Még a szabadság is csak a fizikai munkától való rövid pihenő legyen, de semmiképp se jelentse a szellemi-lelki gyarapodásban való pihenést!

Mindenki hatalmas erőforrásokkal és felbecsülhetetlen képességekkel jön a világra. Az alkotókészség egyik része, hogy felfedezzünk ezeket a tulajdonságokat. Ha teljes lényünkkel vetjük magunkat a küzdelembe, jócskán saját elvárásaink felett teljesíthetünk. Bölcseink így mondták: „Ha valaki így szólna hozzád: „Munkálkodtam, de semmit sem találtam”, ne hidd el szavát! Ha így szól: „Nem munkálkodtam, mégis találtam”, ne hidd el szavát! Ám ha így szól: „Munkálkodtam, és találtam is”, készséggel hidd el szavát!”[3]

 

Mi célból dolgozunk?

Könnyű azt mondani, hogy egész életünkben alkotnunk kell, de miből álljon a munkánk, és miképpen tegyük a dolgunkat? Az ember valóban arra teremttetett, hogy dolgozzon, de mégis mi végre?

Az öncélú munka nem lehet teljesen kielégítő, vagy örömöt okozó. Egyre többen döbbennek rá, hogy lehetséges olyan sikeres karrier, amely nem párosul a kiteljesedettség érzésével: ha nem tápláljuk szellemi-érzelmi szükségleteinket, semmiféle anyagi siker nem fog bennünket kielégíteni. Szükségünk van arra az érzésre, hogy munkánk magasabb célt szolgál, hogy pozitív nyomot hagyunk a világon magunk után.

Ez vajon azt jelenti, hogy jobban tesszük, ha emberbaráti és szellemi tevékenységgel foglalatoskodunk, s félretesszük munkánkat és karrierünket? Mielőtt megválaszolnánk e kérdést, vizsgáljuk meg ismét létünk és munkánk értelmét!

Ne feledjük, hogy munkánk célja nem más, mint hogy tehetségünket és képességeinket az anyagi világ megjobbításának szolgálatába állítsuk, annak érdekében, hogy jobb, szellemibb hellyé változtassuk azt. Ezért fel kell ismernünk, hogy életünk elsődleges hajtóereje a spiritualitás, míg az anyagi és a fizikai csupán a lélek önkifejezésének eszköze. Éppen ezért mindent meg kell tennünk, fizikai és szellemi képességeink legjavát kell nyújtanunk, hogy munkánk valóban sikeres legyen – ám mindig szem előtt kell tartanunk, hogy munkánk az istenesség, a nemes és humánus célok eszköze.

Ez kifinomult egyensúlyt kíván. Minden erőnkkel munkánkra kell koncentrálnunk, de ugyanakkor nem szabad oly mértékben elmerülni abban, hogy szem elől tévesszük a magasabb célt: mindig legyünk tudatában annak, hogy ami valóban számít, az nem más, mint az Örökkévaló és munkánk erkölcsi eredménye.

Hogyan valósítsuk meg elkötelezettségünket egy magasabb cél érdekében való munkálkodásunkban? Úgy, hogy etikusan, becsületesen végezzük dolgunkat. Azáltal, hogy bőkezűen adományozunk jótékony célokra. Oly módon, hogy megértjük: minden egyes új üzleti vállalkozás vagy munkalehetőség valójában egy új lehetőség arra, hogy kiterjesszük az istenességet.

Hasonlóképpen: legalább olyan keményen kell arra törekednünk, hogy az Örökkévalót szolgáljuk, mint amilyen keményen dolgozunk saját munkaterületünkön. Valójában számos párhuzam fedezhető fel az Örökkévaló szolgálata és egy sikeres vállalkozás között. Emberbaráti és szellemi tevékenységünk során is arra kell törekednünk, hogy „profitot” termeljünk, amely meghaladja az eredeti befektetést. Kitartónak kell lennünk: ha az egyik módszer nem célravezető, másikkal kell próbálkoznunk. Teljesen el kell merülnünk nemes foglalatosságunkban, álmunkban is ezzel foglalkozzunk, s ne tegyünk úgy, mintha csupán fizetett alkalmazottak lennénk. Ki kell aknáznunk a rendelkezésünkre álló forrásokat, és mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a számadási kötelezettség fontos eleme a sikernek. S ami talán a legfontosabb: bárhová kerülünk is, mindig újabb és újabb lehetőségeket kell keresnünk, hogy miképpen tökéletesíthetjük magunkat s a társadalmat, amelyben élünk.

Első pillantásra talán úgy tűnhet, hogy az Örökkévaló iránti erős elkötelezettségünk elvon a munkától – ám ennek épp az ellenkezője igaz. Próbáljuk meg például munkaidőnk egy részét tanulásra, vagy imára használni! Ha csak néhány percig is tesszük ezt minden nap, meglátjuk, ez munkánkra is kihat. Hányszor tapasztaljuk, hogy munkánkban képtelenek vagyunk az alkotásra, csak azért, mert nem vagyunk képesek összpontosítani? Hosszú órákat tölthetünk el az irodában, ám ha ez az idő nincs megfelelően kihasználva, igen kevés lesz az eredmény.

Mi van olyankor, amikor úgy érezzük, már-már összeroskadunk munkánk terhe alatt? Ennek leküzdésére ismét csak egyetlen mód kínálkozik: az istenihez való kapcsolódás. Amikor arra koncentrálunk, és elkötelezzük magunkat, hogy nagylelkűséggel és kedvességgel teljesítjük magasztosabb feladatunkat, lelkünk kimeríthetetlen, várakozásainkat fölülmúló energiával árasztja el lényünket. Miközben a testnek állandóan arra van szüksége, hogy pihenjen és feltöltődjön, szellemi energiáink esetében nincs effajta kötöttség – s éppen ezért szellemi alkotókészségünknek semmi sem szab határt.

 

Hogyan győzzük le a kemény munka kihívását?

Mivel az emberi élet értelme nem más, mint hogy önálló alkotóvá váljék, minden egyes akadályt olybá kell tekintenünk, mint egy újabb kihívást, amely képességeink legjavát hozza ki belőlünk. A legnagyobb kihívás pedig maga az élet – hiszen mindegyikünk gyenge lény e kegyetlen világban, s nem tudhatjuk, sorsunk mit tartogat még számunkra.

Az élet megpróbáltatásai, kihívásai azonban feltárják a lélek legbensőbb dimenzióját is. A növekedés valamennyi formáját a reményvesztettség érzése és fájdalom előzi meg. Az anyának előbb meg kell tapasztalnia a terhesség és a szülés nehézségeit, mielőtt az új életet létrehozhatja. A művésznek túl kell élnie azokat a zűrzavarral és reménytelenséggel teli órákat, amelyek megelőzik kreativitása gyümölcsét.

Hogyan használhatjuk fel belső erőnket, hogy a munkánk során felmerülő akadályokat a növekedést elősegítő kihívásokká alakítsuk? Csakis az által, ha munkánkat annak tartjuk, ami: vagyis olyan eszköznek, amely lehetővé teszi, hogy teljesítsük isteni feladatunkat.

Ha nem feledkezünk meg arról, hogy nem csupán anyagi javakért, vagy személyes kiteljesedésért dolgozunk, a munka iránti elkötelezettségünk erősebbé válik, de egyúttal jóval kevésbé hatalmasodik el rajtunk, hiszen már nem az emberi természetet jellemző pillanatnyi kívánságok és a szubjektív szeszélyek uralkodnak rajtunk. Ahelyett hogy minden más rovására beletemetkeznénk munkánkba, a munka az Örökkévaló, a család és a társadalom szolgálatának egyik lehetséges módozatává válik.

Mindenki ismeri azt az érzést, amikor a munka szinte elhatalmasodik rajtunk. Már szinte észre sem vesszük a munkánkon túli világot; teljesen legyőzve és legyűrve érezzük magunkat. Ám ha tudomásul vesszük, hogy munkánknak magasabb rendű célja van – nos, az már az első lépés egy egészségesebb nézőpont felé. Ami eddig legyőzhetetlen akadálynak tűnt, most olyan kihívássá változik, ami egyre nagyszerűbb teljesítményre sarkall.

Különösen sok nehézséggel találjuk magunkat szembe egy-egy új feladat, vagy új munka kezdetekor. Bölcseink így mondták: „Minden kezdet nehéz”[4]. Ha azonban a megfelelő hozzáállással közeledünk az új feladathoz, ezek a nehézségek olyan lehetőséget jelentenek, amely minden új feladat esetében további elszántságot és újabb ösztönzést biztosítanak, hogy minden erőnket bedobjuk a kezdetbe.

A munkahely valójában komoly kihívást jelent a saját magunk által felállított mércével és értékrenddel kapcsolatban. Olyan kívánságokkal és kötelességekkel árasztanak el minket, amelyek már-már azzal fenyegetnek, hogy szem elől tévesztjük, mit is keresünk ott. Azáltal, hogy a szellemi dolgok előtérbe helyezésére összpontosítunk, biztosíthatjuk, hogy munkánkat alkotókészség jellemezze, és erényes célok szolgálatában álljon.

Éppen ezért, amikor holnap munkába indulunk, tűnődjünk el egy pillanatra céljainkon! Munkahelyünket változtassuk olyan hellyé, ahol mindent áthat a kedvesség és a jóindulat. Munkánkat hassa át a magasabb rendű értékek iránti elkötelezettség! Dolgozzunk meg keményen a sikerért, de ne feledjük, hogy egyúttal az Örökkévaló akaratának beteljesítésén munkálkodunk! Minden egyes nap végén ebben a fényben vizsgáljuk meg aznapi munkánkat! Ez az egészséges nézőpont nemcsak a magunk és családunk javára válik, hanem munkánkra, vállalkozásunkra is kihat.

A modern technológia lehetővé teszi, hogy kevesebb időt és energiát fordítsunk a fizikai munkára, ezáltal pedig lehetőségünk nyílik újat alkotni. Ne tékozoljuk el ezt a szabadságot: tekintsük kihívásnak, ami nagyobb spirituális növekedésre sarkall, s még több harmóniát hoz a világnak! Mostanáig olyan világban éltünk, amelyben a teljesítmény fokmérője a vadon megszelídítése, a zsarnok megbuktatása, vagy egy betegség gyógyítása volt. Olyan világban, amelyben azért van béke Nobel-díj, mert még mindig háborúznak, amelyben azért van tanulás, mert létezik még tudatlanság, s amelyben csupán azért van filantrópia, mert még dúl az éhínség és a szükség.

De most lehetőséget kaptunk a továbblépésre. Többre is képesek vagyunk, mint hogy egyszerűen legyőzzük a gonoszt: kutassuk a jóság végtelen tartományát! Rajtunk múlik, hogy felkutatjuk-e és kihasználjuk-e ezeket a lehetőségeket, és azon vagyunk-e, hogy minél többet alkossunk. Éppen ezért munkánk végeztével mindennap tegyük fel a kérdést: „Kihasználom-e az Örökkévalótól kapott forrásokat és lehetőségeket, hogy többet teremtsek, mint amenynyit kaptam?” Ha e kérdésre igennel válaszolunk, akkor bizonyosak lehetünk abban, hogy a legjobb úton haladunk egy tartalmas élet felé.

A Rebbe mindig ragaszkodott ahhoz, hogy ő – és mindenki más is – szüntelenül alkosson. 1956 nyarán tervbe vette, hogy meglátogat egy gyerektábort, melyet ő alapított. Valaki azt javasolta neki, hogy a látogatás után töltsön el néhány napot a hegyekben.

– Az a néhány óra, amit az utazással töltök, az a néhány óra, amit a táborban töltök, és az a néhány óra, amit a hazautazással töltök, felér egy teljes szabadsággal – felelte a Rebbe. S valóban: az alatt a negyven év alatt, míg a lubavicsi mozgalom vezetője volt, a Rebbe egyetlenegyszer sem ment szabadságra.

 [1] Talmud, Szánhedrin 99b. Jób 5:7. alapján.

[2] Jeruzsálemi Talmud, Orlá 1:3. Lásd Talmud, Bává möciá 38a.

[3] Talmud, Mögilá 6b.

[4] Midrás Möchiltá, Jitro 19:5., a verssel foglalkozó Rási is idézi.

  • Küldés emailben

Fejezetek