14. ? Naftali Kraus: A 613 parancsolat

Mózes Ötödik Könyve – (Softim)

SOFTIM HETISZAKASZ

benne 14 tevőleges és 27 tiltó parancsolat

 

 

(491) BÍRÁK, RENDFENNTARTÓ KÖZEGEK KINEVEZÉSE (N’A)

“Bírákat és rendőröket (rendfenntartókat, előjárókat) nevezz ki, törzsenként, minden lakóhelyeden, amelyeket az Örök­ kévaló Istened ad neked, és ezek ítélkezzenek a népen, igaz ítélettel!” (5Móz 16:18).

Az egész ókori zsidó jurisdikció ezen a versen alapul. Itt a Tóra lefekteti a héber ítélkezés intézményeit, a 3 tagú, vagy 23 tagú helyi-, illetve járásbíróságokat, amelyeknek joga volt halálos ítéletet is hozni és a 71 tagú jeruzsálemi felsőbíróságot, (synhedrion vagy szánhedrin), amely a nehéz, sorsdöntő össz-zsidóságot érintő állami ügyekben döntött.

Annakidején, már a pusztabeli vándorlás során, Mózes ki­ nevezett ugyan egy ad hoc ítélkezési fórumot, apósa, Jitró, ta­nácsára, de ebből csak annyi maradt fenn, hogy az itt emlí­ tett bírák kinevezésénél tekintetbe kellett venni az ott körülírt tulajdonságokat (feddhetetlen, igazságszerető, derék emberek).

Érdekes és jellemző, hogy a Tóra előbb fekteti le a függet­len igazságszolgáltatás alapjait, mint a királyválasztás lehe­tőségét (lásd a továbbiakban). Ennek több mint szimbolikus jelentése van. Király nélkül – igazságos bírák által admi­nisztrálva – tud létezni egy nép, de nem független bíróság nélkül.

Chinuch szerint a bíróságak kinevezésének és működtetésének célja rászoktatni a tömegeket egy törvényes jogrendszerre, amely a Tóra alapján ítélkezik.

A felsőbíróság elnökének (nászi) majdnem olyan hatáskö­re volt, mint Mózesnek. Az általa kinevezett bírák (dájjánim) félkör alakban ültek előtte, úgy, hogy mindenki látott min­denkit. A tárgyalást a legfiatalabb dájján nyitotta meg, hogy ne befolyásolja őt esetleg az előtte felszólaló veterán bíró vé­ leménye. A bíráknak nagy tudású embereknek kellett lenniük, istenfélő és odaadó zsidóknak; egyeseknek több nyelvet kellett tudni, hogy tárgyalásai során a szánhedrin ne szorul­jon tolmácsokra. Kizáró ok volt, ha valaki gyermektelen, vagy nagyon öreg, vagy valami szervi betegségben szenve­dett. A szánhedrin tagjai feddhetetlen előéletű kohaniták, le­ viták vagy izraeliták lehettek – olyanok, akiknél nem állt fenn kizáró ok, hogy összeházasodhassanak kohanitával.

A Talmud sok részletben rekonstruálja a Szentély idejében működő szánhedrin tevékenységét. A királynak – ha volt – különleges státusa volt, de meg lehetett őt idézni, tanúskodásra kötelezni és felelőséggel tartozott szolgái tetteiért. Mielőtt háborúba keveredtek- ha ez kezdeményezett hábo­rú volt-, tanácskozni kellett a szánhedrinnel.

Csak az lehetett a bíróságak tagja, akit egy korábbi nemzedék egyik tudós és tisztelt tagja “feljogosított” erre, va­gyis szimbolikusan “rátette a kezét” (szmichá). Ez meg­ szűnt a Szentély utáni időkben és ma nincs “feljogosítás” (szmichá), hanem engedélyt adnak egy arra érdemes tanult rabbinak, hogy ítélkezhessen, és döntést hozhasson (hetér horáá). A Talmud utáni időktől napjainkig úgy működik a szisztéma, hogy a dájján bíró, illetve rabbi „eleink küldeté­sében” tevékenykedik, vagyis mintha a “feljogosítottak” küldöttje lenne.

Maimonidész azon a véleményen volt, hogy ha “összegyülekezik Erec Jiszráél minden bölcs rabbija, és egy­ hangúlag elhatározzák a szánhedrin helyreállítását- ez lehetséges.” :Izrael Állam megalakulása után történtek erre nézve kísérletek, amelyek nem jártak eredménnyel, mivel a bölcsek többségének az volt a véleménye, hogy csak az eljövendő Messiás állíthatja helyre a szánhedrint.

Napjainkban nem aktuális.

 

(492) A FELSŐBÍRÓSÁGOK HATÁSKÖRE (N’A)

“És tedd azt, amit mondanak neked [...] a Tóra szerint és az ítélet szerint, amelyet kimondanak, járj el, és ne térj el attól jobbra vagy balra... (5Móz 17:10-11).

Az előző micvá – gyakorlati kivitelezésben. Az említett bíróság(ok)nak abszolút hatásköre van ítélkezni- a Tóra alapján- minden vitás ügyben (mit szabad és mit nem, mi a tiszta és mi az ellenkezője, ki a vétkes és ki az ártatlan) és a zsidó ember köteles hatáskörüket elismerni, és ítélkezésüket elfogadni, “még akkor is, ha a balra azt mondják, hogy jobb”. A Szifré eloszlat minden kétséget, amikor azt mondja, hogy ez az idézett két vers, egy tevőleges micvá és nem egy szimbolikus szóvirág csupán.

A Talmud részletezi azokat az elveket, amelyek alapján a bét din (a bíróság) a Tóra törvényeit alkalmazza a mindenna­pi életre. Ez a mechanizmus teszi lehetővé, hogy a háláchá művelői a legmodernebb kérdésekre is megtalálják a megfelelő választ.

Amit nekünk itt fontos tudni és szem előtt tartani az az elv, hogy a mindenkori szánhedrin, illetve a mindenkori rab­bik a döntők, és nem lehet egy olyan érv mögé bújni, hogy “ja igen, valamikor voltak nagy rabbik, de manapság … “.

Arra az (előző) versre, hogy “…menj el a bíróhoz, aki lesz abban az időben…” (5Móz 17:9) mondják bölcseink, hogy az a bíró releváns, aki a te korodban működik (Rási a Szifré alapján, valamint Ros há-Sáná 25b). Nem lehet válogat­ ni, és nincs lehetőség disztingválni bíró és bíró, rabbi és rab­ bi között. A Talmud festői hasonlata szerint “Jiftách az ő korában olyan volt, mint Sámuel az ő korában” (ugyan­ott). Jiftách az egyik legkisebb kaliberű bírája volt Izraelnek, ellentétben Sámuellel, aki próféta is volt, az ókori zsidó ki­rályság megalapítója. (Természetesen arról van szó, ha a
bíró – bíró, és a rabbi – rabbi. Ha a bíró egy bírósági hivatalse­géd és a rabbi egy tudatlan senki, vagy ha az orvos egy sza­nitéc- akkor nem kell hallgatni rájuk).

Nem aktuális.

 

(493) A KIRÁLYVÁLASZTÁS PARANCSOLATA/LEHETŐSÉGE (N’A)

“Ha majd bemégy abba az Országba, amelyet az Örökké­ való Istened ad neked [...],és azt mondod: királyt akarok [...],ahogy a környező népek. Tedd meg királynak azt, akit az Örökkévaló, a te Istened kiválaszt... (5Móz 17:14-15).

Ez itt a “szabad királyválasztás” zsidó módra. Azért “szabad”, mert a Tóra ezt nem írja elő, csak megengedi. Nem úgy, mint a bíróságak kinevezését. Ha nagyon akarsz királyt, és ezzel utánozni akarod a környező népeket – tessék. A választás azonban nem a népé: a Tóra előírja, hogy az le­gyen a király, akit az Isten kiválaszt.

Így volt ez Izrael első királya, Saul, esetében is, amikor Sá­muel próféta tudatta a néppel, hogy “ez az, akit kiválasztott az Örökkévaló” (1Sám 10:24.). Ugyanez történt később, Dá­vid esetében is, aki aztán dinasztiát alapított, amely egész az első Szentély pusztulásáig uralkodott Júda államán. Ezzel szemben a szakadár Izrael (Szamária) államában egymást váltottak, puccsok útján a királyi dinasztiák.

Chinuch- a Szifré nyomán – ebben egyértelmű tevőleges parancsolatot lát: “megparancsolta nekünk, hogy királyt állítsunk magunk fölé, aki egybetart és vezet bennünket”. Azonban több neves exegéta megkérdőjelezi ezt, mivel ha a király kinevezése valóban egyértelmű micvá- miért ellenez­te ezt Sámuel, a próféta, és miért látott a nép akaratában nemcsak hálátlanságot vele szemben, hanem valóságos áru­lást? Viszont, ha nem micvá, miért kente fel mégis Sámuel Saul királlyá?

Valószínűnek tűnik, hogy a Tóra ab ovo ellenzi a királysá­got, mivel a zsidó nép eredetileg “…kohanita királyság és szent nép” (2Móz 19:6) vagyis egy olyan formáció, amelyet szellemi emberek (papok) vezetnek. A Tóra azonban nem tiltotta a királyság intézményét, ahogy a rabszolgaságot sem törölte el egy tollvonással- hanem olyan korlátok közé szo­rította, amelyek elérhetik, hogy a zsidó király ne legyen olyan, “mint a környező népek” uralkodói, vagyis teljhatal­mú despota, hanem alkotmányos király legyen, akinek a Tó­ra az alkotmánya. A királyt egyébként – elméletileg – a szánhedrin nevezi ki, a próféta javaslatára. Azonban Dávid után a királyság automatikusan öröklődött a Dávid-dinasz­tia tagjai között.

A megszorítások – amelyeket elsőnek Salamon, Dávid fia és örököse szegett meg – többrendbeliek:

Ne legyen a zsidó király(ság)nak sok lova, (hogy ne vigye vissza a népet Egyiptomba, a nemes lovak szülőhazájába).

Ne tartson háremet, és ne legyen sok felesége, hogy azok ne szédítsék a fejét és ne térítsék el őt az Isten iránt kötelező hűségtől. ..

Ne legyen sok pénze, ezüstje, aranya. Ezt a Tóra nem indokolja meg, de az exegéták szerint ez arra jó, hogy a pénzéhes király ne vessen ki magas adókat, és ne szipolyozza a nép vérét.

Ez a három feltétel az ókori királyság gyökeres ellentéte.

Melyik király nem akart nagy lovasságot, sok nőt, feleséget, ágyast és melyik vetette meg a pénzt?

Két másik feltétel kevésbé nehéz, tehát betartása reálisabb:

A király csak zsidó lehet (“testvéreid közül”), vagyis nem egy idegen.

A királynak kell hogy legyen egy saját, magának íratott, Tóra tekercse, amelynek mindig vele kellett lenni és állandó­an azt tanulmányozni.

A Talmud elbeszéli, hogy (első) Agrippa király, aki Heródes leszármazottja volt, és mint ilyen edomita eredetű, sírva fakadt, amikor a Szentélyben felolvasta ezt a szakaszt, ahol a Tóra kizárja, hogy egy idegen származású ember zsidó király lehessen. A jelenlévő zsidók közfelkiáltással nyugtatták meg: “Ne félj semmit, Agrippa, testvérünk vagy”. AMisna ehhez hozzáfűz egy epés megjegyzést: a közfelkiáltók halál­ büntetést érdemeltek, “mert hízelegtek Agrippának” (Szotá7:8).

Visszatérve Sámuelre, az első prófétára Mózes után, so­kak szerint azért ellenezte a királyt, mert előre látta mi lesz ebből, de az Örökkévaló beleegyezett, mivel a laza törzsi ke­retben élő zsidók “haladást” láttak abban, ha királyuk lesz. A “környező népek” utánzásának igénye sérthette ugyan a fület-mivel ez magában hordozta a bálványimádás utánzá­sának konkrét veszélyét is. Azonban, végső fokon a király­ság államformaként nem volt rosszabb, mint a törzsi különállás, amiről a Biblia nem egyszer tanúsítja, hogy „azokban az időkben nem volt király Izraelben, mindenki azt tett, amit akart” (Bír 17:6; 18:1 és 21:25.). Az anarchiánál tehát a királyság is jobb.

Az ókori Izraelben a királyt kiegyensúlyozta a főpap és a majdnem mindig jelenlévő próféta. Kezdeményezett, vagyis hódító háborúhoz a szánhedrin engedélyét kellett kérnie. Ha a király valami nagy gaztettet követett el – jött a próféta és nyilvánosan megrótta (lásd Dávid esetét Bát-Sevával és Ná­tán próféta paraboláját a szegény ember bárányáról, vala­ mint Élijáhú próféta markáns tiltakozását, amikor Ácháv el­orozta Návot szőlejét és a tulajdonost egy koncepciós per­ben kivégeztette [2Sám 12:7 valamint 1Kir 21. fejezet]).

Bár a király – mint láttuk – alá van rendelve a Tórának, és köteles aszerint eljárni (a főpap és a szánhedrin által ellenje­gyezve intézkedéseit, későbbi kodifikátorok egy bizonyos, speciális királyi hatáskörről beszélnek (din melech), amely szerint a királynak joga van, bizonyos esetekben statáriális bíráskodást bevezetni és a Tóra mellőzésével kormányozni, ha ennek szükségét látja; a „lázadókat” kivégeztetni tanúk nélkül is; földeket rekvirálni stb. Egyébként ezeket a “jogok”-at Sámuel is felemlíti, emlékezetes beszédében, melyben a népet el akarja rettenteni attól, hogy királyt akarjon.

Bölcseink szerint három micvát kellett Izrael fiainak telje­síteni, miután elfoglalták Kánaánt: királyt választani, eltö­rölni Ámálék emlékét és felépíteni a Szentélyt (Szánhedrin 20b). Mind a hármat csak évszázadokkal a honfoglalás után teljesítették

Napjainkban nem aktuális.

Maimonidész szerint “az idők végén” a Dávid leszárma­zottjaként ismert Messiás lesz Izrael királya, “aki harcolja Izrael harcait, felépíti a Szentélyt és visszatéríti a népet az Örökkévalóhoz”. (Jád, Hilchot Mláchim, 11. fejezet, a vé­gén).

 

(494) A KIRÁLY KÖTELESSÉGE TÓRA TEKERCSET IR(AT)NI (N’A)

“És majd ha ül királyi trónján, írja (írassa) le magának a Tó­rát egy könyvbe[...], és legyen mindig vele és olvassa[...], hogy megtanulja félni az Örökkévalót, az ő Istenét, hogy megtartsa a Tóra minden szavát és törvényeit... (5Móz17:18-19).

Ez egy speciális micvá, ami a királyt kötelezi. Tulajdonkép­pen minden zsidó köteles írni (vagy íratni) magának egy Tó­ra-tekercset (ahogy ezt az utolsó parancsolatban (613.) látni fogjuk. Bölcseink szerint a királynak kettőt kellett íratnia: egyik, amelyik mindig vele van, bárhová is megy és a másik, ami kincstárában van.

Chinuch ezt a király rendkívül széles hatáskörével indo­kolja: mindig szeme előtt kell lennie a Tórának, amely indu­latait fékezi, és kordában tartja. Chinuch itt idézi a Misnát, mely szerint ennek a speciális Tóra tekercsnek állandóan a király szeme előtt kellett lennie. “Ha háborúba megy- ve­le van, ha ítélkezik – előtte van; ha étkezik – ott van előtte” (Szánhedrin 2:4). Chinuch összegezi: mindig vele van, kivéve, amikor odamegy, ahová a király is gyalog jár …

Nem aktuális, mivel nincs királyunk.

 

 

A KORANITÁK JUTTATÁSAI

 

A törzsi felosztáson kívül, ami idővel elfakult, majd el is tűnt – a zsidó nép három fő részre oszlik: kohanitákra, levi­ tákra és az egyszerű izraelitákra.

Az első kettő – de főképpen a kohaniták – egy felsőbbrendű kasztot képeztek, melynek fő feladata a Szentély-szolgá­lat ellátása volt. Az elfoglalt ország földjeinek felosztásában nem vettek részt, vagyis nem kaptak földeket és a megélhe­tésük a közösségtől függött. Annak kellett a kohanitákat el­tartani, és lehetővé tenni, hogy a Szentély-szolgálatot ellát­hassák, anélkül hogy gondjuk volna, mit esznek másnap.

Így a Tóra elrendeli, hogy az áldozatokból a kohaniták részt kapjanak, amit családjaikkal együtt fogyasztottak el. Ezen kívül a mezőgazdasági termékekből adományt (trumá) kaptak, valamint az első primőr gyümölcsöket (bikkurim); az első birkanyírás eredményét; az elsőszülött állatokat (bcho­rot), stb., stb. – összesen 24 féle juttatást (24 mátnot khuná – lásd a továbbiakban).

Voltak, akiknek ez nem nagyon tetszett. A midrás idézi a zendülő Korách egyik demagóg propaganda beszédét, amelyben egy szegény özvegyasszony szájába ad egy pa­naszáradatot, miként használja ki a kohanita és veszi el utol­só kecskéjét (Midrás Sochér Tov 1:15). Voltak főpapok, akik meggazdagodtak és a Talmud nagyon rossz véleménnyel van a második Szentély főpapjairól, akik “nem éltek meg egy évet sem magas állásukban”. Voltak, akik gúnyverseket faragtak róluk, amelyekben egyes főpapok rossz tulaj­donságait, pénzéhségét, falánkságát, szellőztették A Tal­mud idéz egy ilyen versikét, amelyben több előkelő főpapi család van kipellengérezve (Pszáchim 5a).

A Szentélyszolgálat mellett a kohaniták nagyon fontos fel­adatot töltöttek be, mint a nép tanítói, a Tóra ismertetői és terjesztői Ők testesítették meg azon szellemi elit szerepét, amely nélkül egy nép sem tud létezni. A Tóra rájuk testálta a leprás betegségek felügyeletét is (lásd a 168. micvát) és ez­ zel egyfajta orvosi feladatot is betöltöttek

Már találkoztunk eddig is egyes kohanita micvákkal,

azonban a Tóra itt összesítve hozza őket (a leviták juttatásairól lásd a 391. és 392. micvákat).

 

A kohaniták 24 juttatása a következő:

1-4) Vétekáldozatok; 5) Békeáldozatok; 6) A leprás áldozatából az olaj; 7) Az ómer áldozat maradéka; 8) A két kalács; 9) A színkenyér; 10) A minchá áldozatok maradékai.

Ezt a tíz juttatást kapták a kohaniták a Szentélyben. Jeruzsálemben (de a Szentélyen kívül) kapták a következő négy juttatást: 11) Az első ellett állatokat (bchorot);

12) A primőröket (bikkurim); 13) A köszönő-, béke- és foga­dalmi áldozatokból nekik járó húst; 14) A hitbizománynak szentelt állatok (olá) bőrét: Ez összesen 14.

Ezenkívül járt nekik még 10 juttatás országszerte: 15) Az adomány (trumá); 16) A leviták juttatásából adott tized;

17) A tésztából levett rész (chálá); 18) Az elsőszülött fiúgye­rek kiváltásáért járó pénz; 19) A szamár kiváltásáért járó pénz; 20) A birkanyírás java; 21) A nép által bemutatott áldo­zatokból – a lapocka, az áll és a gyomor (lásd a következő micvát); 22) Az eladott mező (szdé áchuzá), amit vissza lehet váltani és ami a jovél évében visszatér eredeti tulajdonosá­hoz. Bizonyos esetekben – ha nem váltották meg – a kohanitáké lesz; 23) A felajánlott mező (chérem), vagyis ha valaki felajánl egy mezőt de nem mondja ki hogy a Szentély reno­válása részére – akkor a felajánlott mező a kohanitáké lesz;

gezel há-gér (ha valaki megrabolt egy idegent majd letagadta, és nem volt rá bizonyíték, és közben az idegen meg­halt és a rabló megbánta tettét és meg akar térni – akkor az alapértéket és egy további ötödöt egy kohanitának kell adni, hogy megbocsátást nyerjen). Összesen 24 juttatás.

 

(495) A LAPOCKA, AZ ÁLL ÉS A GYOMOR (N’A)

“Ez legyen a papok (kohaniták) jussa a nép részérol, akik ál­ latot vágatnak, akár marhát, akár juhot, a papnak adja a la­ pockát, az állát (pofát) és a gyomrot.” (5Móz 18:3).

Ez egyike a 24 juttatásnak (lásd az előzőekben). A Talmud szerint (Chilin 134b) ezt annak érdemében kapták a kohani­ták, hogy Pinchász, Áron unokája, élete kockáztatásával há­ rította el az isteni haragot Izraelről, amikor egy nyilvános paráználkodással kapcsolatban, hitbuzgóságból, megölt egy izraeli törzsfőnököt és midiánita szeretőjét (a részleteket lásd 4Móz 25. fejezet).

Chinuch hozzáteszi: innen tanultuk, hogy ha valaki nyil­vánosan megszenteli Isten nevét – ennek érdeme nemzedé­kein keresztül kíséri őt …

Ezt a juttatást azoktól kapja a kohanita, akik levágnak ma­guknak egy kóser állatot, hogy azt megegyék. Ez volt fizetsé­gük egy része, azon szolgálatokért, amelyeket a nép javára tettek. A kohanita azt tette ezzel, amit akart, megehette, bár­ kinek odaadhatta, és el is adhatta, ha akarta.

Miért éppen ezt a három részt adta a Tóra a kohaniták­nak? Az exegéták különböző feltevései közül, hadd említ­sük itt meg Ábárbánelt, aki így szimplifikálja a kérdést:

három féle vétekért kell a zsidónak bocsánatot kérni:

Helytelen beszédért– ezt jelképezi az áll (ahol a száj van és működik).

Nemtelen cselekedetekért– amiket, többek között, a kar (zroá = lapocka) visz véghez.

Rossz gondolatokért – ezeket jelképező a belső rész, a gyomor ….

A midrás – és nyomában Báchjá ben Ásér – Pinchász fent­ említett cselekedetére vetíti ezt a három kohanita adományt.

Napjainkban nem aktuális.

 

(496) A “NAGY ADOMÁNY” (TRUMÁ GÖDOLÁ) (N’A)

“Gabonád, mustod és olajad elsőjét [...] add a kohanitának...(5Móz 18:4).

Ez is egyik összetevője a kohaniták megélhetésének, az em­lített 24 adomány egyike. Bölcseink azt mondják, hogy mi­vel a Tóra nem mondta meg, hogy mennyit kell adni – akár egy szem gabonával is eleget tesz az ember kötelességének. Azonban a Talmud-bölcsek nem bízták ezt a véletlenre, vagy a fölbirtokos jóindulatára és azt mondták, hogy egy az ötvenből, vagyis két százalék ez a középarányos, ami Isten szolgáinak jár – de nem kevesebb, mint egy a hatvanból.

Bölcseink kiterjesztették az említett három kategóriát (ga­bona, must, olaj) minden ennivalóra, ami a földből terem, emberek enni szokták és van tulajdonosa (vagyis nem va­don nő). Növényekből, amelyek állati takarmányként szol­gálnak – nem kellett adományt adni a kohanitának.

Maimonidész szerint ma is érvényes Izraelben – de nem a Tóra, hanem a bölcsek rendelete alapján. Mások úgy vélik, a Tóra szerint is érvényes. A gyakorlatban manapság a Tóra­-hű, vallásos zsidók, leveszik a kohanitáknak járó adomá­nyokat – de azt nem adják oda a kohanitának- mivel ma nem vagyunk biztosak abban, ki az igazi kohanita -hanem megsemmisítik.

 

(497) A PAPNAK JUTTATOTT ELSŐ NYÍRT GYAPJÚ (N’A)

...és juhod első nyírását add neki (a kohanitának).” (5Móz 18:4).

Ugyanazon vers folytatása- de egy külön micvá. Ez is egyi­ ke a 24 juttatásnak. Ennek sincs a Tárában megszabott kere­te, de bölcseink szerint 1:60 a kötelező. Akinek legalább öt jószága van, azokat kötelezi ez a micvá.

 

(498) A PAPOK ŐRSÉGVÁLTÁSA A SZENTÉLYBEN (N’A)

“És ha egy levita jön (Jeruzsálembe) valahonnan (szószerint kapuid egyikéből), egész Izraelből, ahol tartózkodik. És eljön [...] arra a helyre, amelyet kiválaszt az Örökkévaló. Akkor (ott) szalgálatot végezhet, az Örökkévaló, az ő Istene nevé­ ben, mint testvérei a leviták (vagyis a kohaniták) akik ott állnak az Örökkévaló színe előtt. Velük egyenlő részt kapjon... (5Móz 18:6-8).

Ezekből a meglehetősen homályos versekből fejtették ki bölcseink, hogy a Szentélyt műszakokban üzemeltették a kohaniták. Eredetileg, a pusztabeli Hajlék idején, Mózes nyolc műszakot állított ki, amelyekben minden “műszak” (mismár) egy napig volt szolgálatban.

Később Sámuel, a próféta és Dávid király, 24 őrszolgálatot állítottak fel – 24 kohanita műszak és ugyanannyi levita mű­szak – mindegyikük 2-2 hétig volt szolgálatban. Az ünnepek idején, amikor sok volt a munka, nem működött a műszak­ rendszer, hanem mindenki teljesíthetett szolgálatot ott és akkor, amikor akart.

Chinuch megjegyzi, hogy itt a levita alatt kohanitát kellett érteni, hiszen minden kohanita Lévi törzséből származott. A Krónikák első könyvéből (24:6-19 és 25:9-31) világosan kitűnik ez a műszak-rendszer a Szentélyben. A műszakok szombat reggelenként váltakoztak.

A jobb érthetőség kedvéért Hertz megjegyzi, hogy a levi­ták nagy része nem teljesített szolgálatot a Szentélyben, ha­nem vidéken élt, mint a “mezei hadak”, és nagy nehezen ta­lálta megélhetését az ő – szegényesebb – juttatásaibóL Ha egy ilyen törekvő levita feljött Jeruzsálembe és a Szentélyben akart szolgálni, ez kihívhatta a már ott lévő és a monopol­ helyzetet élvezői kohaniták irigységét és féltékenységét. Ezért mondja ki itt a Tóra, hogy bármelyik levita feljöhet és teljesíthet szolgálatot és ugyanabban az illetményben része­sülhet, mint a veterán papok. Mások szerint ez azokra a kohanitákra vonatkozik, akik éppen nincsenek szolgálatban.

Az exegéták némelyike azzal magyarázza a műszakokra való felosztást, hogy rend és tisztelet jellemezte Isten házá­nak működését, és ne legyenek viták és veszekedések a kohaniták között (Maimonidész, Chinuch). Náchmánidész szerint a műszakokra való felosztás mózesi eredetű, de en­nek ellenére minden kohanita teljesíthet szolgálatot mindig, nemcsak az ünnepek során – hacsak ezzel nem borítja fel a műszakok rendjét.

Napjainkban nem aktuális.

 

(499) HALLGATNI A PRÓFÉTA SZAVÁRA (N’A)

“Prófétát közüled, testvéreid közül, olyant, mint én va­gyok – állít majd neked az Örökkévaló, a te Istened őrá hallgassatok!” (5Móz 18:15).

Ennek a tórai versnek a nyomán bölcseink igen messze­ menő hatáskört biztosítottak az “igaz prófétának”, vagyis annak, akiről bebizonyosodott, hogy Isten prófétája és nem egy sarlatán, aki önös érdekből próbálja a népet az orránál fogva vezetni. Chinuch szerint egy ilyen prófétára hallgatni kell, még akkor is, ha – ideiglenesen – megváltoztat egy vagy több micvát- kivéve ha bálványimádásra csábít. Ennek az az oka, hogy az igaz próféta “tudja, hogy mi csinál” és mint Élijáhú a Kármel hegyen, bemutatott áldozatot- mi­ közben ott volt a Szentély Jeruzsálemben-mivel ez egy ad hoc intézkedés volt, amire a prófétának joga van. Ez az első és talán egyetlen hely a Tórában, ahol Mózes magát próféta­ ként aposztrofálja. Mózes megígéri, hogy lesznek hozzá ha­ sonló igaz próféták, ha nem is olyan kaliberűek, mint ő (lásd a Tóra utolsó előtt mondatát).

Miután az úgynevezett álprófétákról már beszélt a Tóra és tiltotta, hogy rájuk hallgassunk (5Móz 13:2-4) – itt ezt egy tevőleges micvá formájában domborítja ki: hallgatni az igaz próféta szavára.

Nem aktuális, mivel nincs próféta.

 

(500) ELŐKÉSZÍTENI HAT MENEDÉKVÁROST (N’A)

“Készítsd elő az utat[...], hogy oda menekülhessen minden (nem szándékos) gyilkos... (5Móz 19:3).

A leviták városainál ( 4Móz 35:9-34) már történt részletes említése annak a hat menedékvárosnak, amelyek a nem szándékos emberölő befogadására szolgáltak a rokonok vér­bosszúja elől. Ott a Tóra részletezi ezt az utasítást (lásd a 408. és 409. micvákat) és onnan tudjuk, hogy a 42 levita város szintén az ilyen menekültek befogadására szolgált. Mó­zes ötödik könyvében (4:41-43) meg is nevez három ilyen várost, amelyeket még Mózes maga jelölt ki. Rövid említé­sét a menedékvárosok jelenségének találjuk Mózes második könyvében is (21:13).

Itt a városok előkészítése a micvá, meg az oda vezető utak karbantartása és megjelölése megfelelő útjelző táblákkal, hogy a menekülő nem szándékos emberölő ne tévedjen el és célba érjen, oda, ahol a vérbosszú már nem érheti őt utol.

Chinuch hozzáteszi, a Talmud nyomában, hogy a Messiás idejében, amikor az Örökkévaló kiterjeszti Izrael határait – további három városra lesz szükség.

Ez egy úgynevezett közösségi micvá – amely a királyt, illetve a közösséget kötelezi., de manapság nem aktuális.

 

(501) A HAZUG (MEGHAZUDTOLT) TANÚK SORSA (N’A)

“Tegyetek úgy vele (a hamis tanúval) ahogy ő szándékozott tenni testvérével (embertársával), és irtsd ki a rosszat magad közül…” (5Móz 19:19).

Már volt szó a tanú és tanúskodás fontosságáról és a héber jurisdikció azon elvéről, amely nem fogad el közvetett tanú­ ságat és csak két (vagy három) szemtanú egyöntetű tanúsá­ ga alapján teszi lehetővé, egy gyanúsított elitélését. (lásd a 120. micvát).

Itt a micvá azzal a hamis tanúval foglalkozik, akit más ta­ núk meghazudtolnak, mondván: hogyan állíthatod, hogy ezt és ezt láttad, itt és itt- amikor abban az időben velünk együtt voltál, egész más helyen. A Tóra nagyon szigorúan veszi ezt a jelenséget- mivel, mint láttuk, minden a tanúval­lomáson múlik – és ennélfogva a hamis tanúk azt kapják, ami tanúságuk következtében a gyanúsított(ak) kaptak vol­na, beleértve a halálbüntetést.

Náchmánidész nem talál indokot arra, miért kell két tanú, és azt mondja, hogy ez az „Írás rendelete” (gzérát há-kátuv). Ezzel szemben Ábárbánél nagyon is logikusnak tartja, hogy legalább két tanú szükségeltetik, mivel ha nem – ha elég egy is – akkor a vádlott szava áll szemben a tanú szavával egy contra egy és ez nem nagyon meggyőző.

A törvény szövevényes részleteivel itt nem áll módunkban részletesen foglalkozni.

Napjainkban nem aktuális, mivel nincs kompetens bíróság, és ennél fogva nincs halálos ítélet sem.

 

(502) TÁBORI FŐPAP KINEVEZÉSE (N’A)

“Ha háborúba indulsz ellenséged ellen, és látsz lovakat, harci kocsikat és nálad számosabb sereget – ne félj tőlük [...] amikor készültök az ütközetre, lépjen elő a pap és be­ széljen a néphez.” (5Móz 20:1-2).

“A pap” ez a tábori főpap (főrabbi), akit arra célra nevez­tek ki, hogy buzdítsa a harcra készülő népet. Ebben a vers­ben látja Maimonidesz és a Chinuch ezen főpap „kinevezési okmányát”, illetve a parancsolatot egy ilyen kohanita (aki a háborúra felkent = másuách milchámá) kinevezésére.

Ennek a kohanitának – aki a morális hadvezetés oszlopa volt – feladatához tartozott a nép buzdítása, a gyávák ösz­tönzése, valamint a felmentettek hazaküldése. A Tóra három felmentési kategóriát ismer: aki eljegyezte magát, de még nem nősült meg; aki házat épített, de még nem lakott benne, és aki szőlőt ültetett, de még nem evett terméséből. Ezen kívül a Tóra máshelyütt kimondja, hogy az újonnan nősültet egy évig nem hívják be katonának, mivel feladata “megör­vendeztetni feleségét”.

Bölcseink hozzáfűzték a Tóra egyértelmű szavaihoz, hogy ezek a felmentések – amelyek alapján nagyon sok potenciá­lis katona maradhatott otthon – csak az úgynevezett “kez­deményezett háború”-ban érvényesek. Azonban egy kötelező háború ( milchemet micvá) esetén mindenki hadkö­teles “még a vőlegény és a menyasszony is” (Szotá 44). A “kötelező”, vagyis a micvá háború az, amit a hét kánaánita nép, illetve Ámálék ellen folytattak, vagy az önvédelmi há­ború Izrael ellenségei ellen.

A felmentettek csak a harctéri szolgálat alól kaptak fel­mentést, de kötelezték őket közmunkák végzésére, mint pél­dául a hadiellátás, az utak karbantartása stb.

Az ilyen hadi pap kinevezése nem egyéni micvá, hanem a közösség kötelessége. Napjainkban – bár Izraelben van tábori rabbinátus – nem aktuális.

 

(503) A KEZDEMÉNYEZETT HÁBORÚ FELTÉTELEI (N’A)

“Ha közeledsz egy városhoz, hogy megostromold hívd föl előbb békére. Ha kaput nyit neked (vagyis elfogadja a bé­ke ajánlatot), akkor az egész ottani nép legyen adófizető szolgád ... (5Móz 20:10-11).

Általában elfogadott, hogy itt az úgynevezett “megenge­dett’; illetve kezdeményezett háborúról van szó (milchemet rsut), amit a király indít jó dolgában, hogy kiterjessze orszá­ga határait. Izrael királyai, főképpen Dávid, vezettek ilyen portyákat. Ebben az esetben, ha nem a hét kánaánita népről van szó – a Tóra utasításai szerint kell eljárni, amelyek elsősorban a békés megoldást választják. Ha az illető ország és nép elfogadják a megadás feltételeit- vagyis alávetik magukat a zsidó királyság fennhatóságának, évi adót fizetnek

és felhagynak a pogány bálványimádással, illetve elfogad­ják magukra nézve a hét alapvető noachita törvényt- akkor minden rendben van. Ha nem – akkor életbe lépnek az ak­kori hadviselés törvényei.

A gyakorlatban a Talmud és a midrások szerint, Józsua minden esetben békeajánlatot tett, mielőtt a hadműveletek elkezdődtek:

“Hármas üzenetet küldött Józsua Kánaánba, mielőtt a honfoglalást megkezdte: »Aki el akarja hagyni az orszá­ got – megteheti; aki békét akar kötni (jobban mondva: megbékél és hajlandó megadni magát) – teheti. Aki har­colni akar – állunk elébe«. Egy a hét nép közül, a girgási, elvonult és elment Afrikába; a giveoniták megadták ma­gukat, míg 31 király a harcot választotta és elbukott” (Vá­jikrá Rábbá 17:6).

A Szifré kihegyezi a megadási feltételt: ez csak akkor érvé­nyes, ha mind az adófizetést, mind az alárendeltséget (va­gyis hűbéri helyzetet) elfogadják. Ha csupán az egyiket – nem elég.

Chinuch, aki a micvá értelmét az emberiességben látja – ezt a kötelező háborúra is vonatkoztatja, sőt beleérti Ámálékot is: ha megadja magát és elfogadja, hogy elhagyja bálványait, és betartja a hét micvát – életben kell hagyni. Ez Maimonidész véleménye. Azonban Rási különbséget tesz az önkéntes és a kötelező háború között: az utóbbiban szerinte nincs békefelhívás.

A Szifré többek között azt is hozzáteszi, hogy a kezdeményezett háborúban az ostromnál, egy rést kell hagyni, hogy az ostromlottak elvonulhassanak, ha akarnak.

Nem aktuális, mivel nincs királyunk és a zsidó nép több­sége nem él Izraelben.

 

(504) A LENYAKAZOTT BORJÚ PARANCSOLATA (N’A)

“Ha egy tetemet találnak a földön […], és nem tudják ki ölte meg... (5Móz 21:1).

Ebben az esetben a Tóra egy egyedi procedúrát ír elő, mely­nek célja – Maimonidész szerint – pszichológiai: kideríteni a gyilkos kilétét a modern azonosítási eszközök, ujjlenyoma­tok, stb. nélkül.

Először is kiküldenek egy vizsgáló bizottságot Jeruzsá­lemből, amelynek tagjai pontosan megmérik melyik város­hoz esik közelebb a hely, ahol a holttest találtatott. Utána az így azonosított “bűnös” városban, amely egyfajta felelőség­gel tartozik, mivel területén ilyesmi történhetett – hoznak egy borjút, azt lenyakazzák (a régi fordítások szerint “nya­kát szegik”), egy csobogó, erősvizű patak vizében (melynek medrét ezek után tilos megművelni – lásd az 531. tiltó micvát).

A város vénei mossák kezeiket, és kijelentik, hogy kezeik nem ontották ezt a vért és nem látták/nem tudják mi tör­tént. Utána jön a bocsánatkérés szertartása: a vének kérik, hogy az Örökkévaló bocsássa meg a népnek a kiontott vért: “Adj engesztelést népednek, Izraelnek, és ne hagyd rajtuk száradni a kiontott vért!” (5Móz 21:8). Ezzel a szertartás befejeződött és mindenki hazamegy.

Chinuch, saját szavaival, itt Maimonidészt idézi (a Tévelygők Útmutatójából 3:40, valarnint a Jádból (Hilchot Rocéách 9:4-6). Szerinte ennek a procedúrának kettős célja van: egy­részt kinyilvánítani a nép széles rétegei előtt, hogy milyen szigorúan vétetik egy emberélet kioltása, és hogy a vezetők (“a vének”) eltökélt szándéka megtalálni és megbüntetni a gyilkost. A másik, praktikus ok, pedig az hogy a nagy és hangos ceremónia sok embert csődít össze, akik így vesznek tudomást a gyilkosság tényéről, és talán van valaki, aki lá­tott vagy hallott valakit vagy valamit, észlelt valami gyanú­sat, vagy látott ólálkodni egy ismeretlen embert – az előse­gítheti a nyomozást és a tettes kiderítését.

A Talmud maga pszichológusként jelenik meg itt. Miért kell a város véneinek “mosni a kezüket”? Hát valaki felté­telezi, hogy a város köztiszteletben álló vénei emberöléssel gyanúsíthatók?! (Szótá, 38b).

Hát persze, hogy nem. Hanem? A vének mossák a kezü­ket, mondván, hogy nem láttak egy éhes embert, akit elen­gedtek anélkül, hogy enni adtak volna neki; anélkül, hogy elkísérték volna (mert ebben az esetben a gyilkos nem ölhet­te volna meg, miután biztos megpróbálta kirabolni) stb. stb. Ha időközben megtalálták a gyilkost – a szertartás elmaradt.

Nemhogy napjainkban nem aktuális, hanem már a máso­dik Szentély utolsó napjaiban hatályon kívül helyezte Jochanán ben Zákkáj- mivel akkor a gyilkosságok naponta történtek, és ebben az esetben kárba vész az effektus – akár­ csak a “gyanúsított nő” nyomozási procedúrájában. (lásd a 364. micvát.)

 

 

Tiltó micvák

 

 

(505) NEM ÜLTETNI FÁKAT AZ OLTÁR MELLETT (A)

“Ne ültess ásérát (“szent fá”-t), vagy bármilyen fát, az Örökkévaló, a te istened oltára mellé... (5Móz 16:21).

Mihelyt azt mondja a Tóra, hogy bármilyen fát tilos az oltár, illetve a Szentély mellé ültetni – már fölösleges kutakodni, mi is az az áséra.

Ha mégis, kultúrtörténeti okokból, ez érdekes, akkor nagyon valószínű, hogy Astarte pogány kultuszának egyik kellékéről van szó; ők szokták oltáraikat “szent fák”-kal kö­rülvenni. Pollák héber-magyar bibliai szótárában (Buda­pest, 1881) azt mondja az ásérára, hogy az egy “föníciai is­tenség neve[ …] ezen istenség oszlopai fákkal voltak kö­rülvéve” (38. oldal). Az a tény hogy Izabel királynő korá­ban, aki az izraeli Ácháv felesége és a föníciai király lánya volt, négyszáz Astarte pap működött a zsidó államban (lásd 1Kir 18. fejezet) bizonyítani látszik ezt.

A micvá lényege: miután kiiktattuk a bálványimádókat az országból – tilos hogy csapdájukba essünk, és ugyanazt a kultuszt kövessük, amit ők. A Báál és Astarte kultusz évszá­zadokon keresztül sok bajt okozott a pogány keleten élő mo­noteista indíttatású zsidóknak. Ezért a Tóra nem csak magát az ásérát tiltja, – ami magától értetődik, – hanem bármilyen fát. Ha náluk a pogány oltár fákkal van körülvéve – nálunk egy szál fa se legyen. Se hársfa, se jegenye, se cédrus se ka­rácsonyfa.

Náchmánidész kiterjeszti a tilalmat a mai zsinagógákra is.

A Talmudban az ásérá példaként szolgál: “aki kinevez egy olyan bírót, aki nem alkalmas feladatára – ez olyan, mintha ásérát ültetne” (Szánhedrin 7b).

Chinuch szerint ma is aktuális.

 

(506) NE ÁLLÍTSUNK ÁLDOZÓ OSZLOPOT (A)

“És ne állíts magadnak áldozó oszlopot, amit gyűlöl az Örökkévaló, a te Istened” (5Móz 16:22).

Az előző micvá folytatása. Nem minden oszlop tilos, csak az amelyik a bálványimádást szolgálja. Ez ibn Ezra kisebbségi véleménye. A többség, (Rási, Náchmánidész stb.) azt tartja, a Szifré nyomán, hogy minden oszlop tilos, az is, amit Isten­nek ajánlanak.

Aktuális.

 

(507) NE ÁLDOZZUNK HIBÁS JÓSZÁGOT (N’A)

“Ne áldozz az Örökkévalónak, a te Istenednek hibás (beteg, silány) marhát vagy juhot, semmi silány dolgot... (5Móz 17:1).

Silány, beteg állatot áldozni, nemcsak szemtelenség – hanem az áldozati rend megszentségtelenítése is. Mint egy piti kis kalmár, aki azt hiszi becsapja a vevőt – olyan az az ember, aki hibás jószágot áldoz. Máláchi, az utolsó próféta, kemény szavakkal ostorozza, mind a népet, mind a papokat: az előbbiek hoznak vak, beteg, béna állatokat áldozatul, az utóbbiak pedig azt hiszik, hogy ez rendben van, ez nem vétek (Mal 1:78). Úgy látszik,hogy ez bizonyos korokban elterjedt jelenség volt – a Tóra egyértelmű tilalma ellenére. (Lásd a 166. cselekvő micvát).

A gyakorlatban az itteni tilalomhoz a Szifré hozzáteszi, hogy akár múló hibáról, vagy betegségről van szó – akkor is tilos. Létezik egy lista, hogy milyen hibák és betegségek te­szik az állatot alkalmatlanná az áldozatra.

Napjainkban természetesen nem aktuális, mivel nincs Szentély és nincsenek áldozatok.

 

(508) NEM ELTÉRNI SE JOBBRA, SE BALRA (A)

…ne térj el attól, amit mondanak neked (a Szánhedrin, vagyis a kompetens rabbik), sem jobbra sem balra.” (5Móz 17:11).

Lásd a 492. micvát, ahol ugyanez tevőleges micvá formájában jelenik meg. A tilalom lényege hogy ne legyenek áldatlan vi­ták, hanem legyen egy központi hatóság, amelynek hatáskö­re abszolút. Ha ez a Tóra alapján dönt – ez természetesen előfeltétel – akkor döntését annak is el kell fogadni, aki meg van győződve arról, hogy tévednek. A “se jobbra, se balra” bölcseink értelmezésében úgy szól, hogy “még ha azt mond­ják a jobbra, hogy bal és a balra hogy jobb – akkor is hall­gass rájuk”, hát még ha azt mondják a jobbra, hogy jobb és a balra – hogy bal (Szifré és Jeruzsálemi Talmud, Horájot, 1:1).

A Jeruzsálemben székelő szánhedrin -a 71 tagú felsőbírósága Tóra szakavatott értelmezője és magyarázója. Aki el­lentmond nekik – az egész épületet ássa alá. Már elmondtuk fentebb, hogy ezen micvá pozitív és negatív része, egyaránt azt sugallják: ne mondja valaki, hogy “hát igen, valamikor voltak nagy rabbik, akiknek minden szava szent volt, és be­ hunyt szemmel lehetett hallgatni rájuk, míg ezek a maiak. ..“.

Ezt a Tóra tiltja, rabbiknak, “Jiftách a maga korában, olyan, mint Sámuel a maga korában” (Ros há-Sáná 25b).

Chinuch utal a többségi döntés szükségességére (lásd a 67. micvát), ahhoz hogy ne legyen anarchia. Ábárbánél rámutat ar­ ra, hogy “a felsőbíróság, amelyben a kor legnagyobb böl­csei foglalnak helyet, nem téved …” (bár természetesen té­vedhet; a tévedhetetlenség dogmája idegen a zsidóság eszme­ világától), “…és a végén mindig kiderül az igazság, ha csak hallgatunk a bölcsek szavára’ :Azonban, ha mégis egyszer előfordul, hogy a jobbra azt mondták, hogy bal- “ez nem elég ok arra, hogy ne fogadjuk el döntésüket, mivel általában helyesen döntenek és egy- ritka – tévedés nem lehet ok ar­ra, hogy megkérdőjelezzük hatáskörüket” (Ábárbánél).

Chinuch bizonyítéka a többségi döntés szükségességéről, a Tóra törvényeinek értelmezésében – egy talmudi legenda. Egyszer vita tört ki a szánhedrin bölcsei között, a jávnei jesívában, egy konkrét háláchikus ügyben. A többség rabbi Eliézer ellen döntött, de ő nem adta be a derekát, hanem különböző természetfeletti bizonyítékokat hozott álláspont­ ja igazolására. Amikor a bölcsek ezt nem fogadták el és le­ szavazták rabbi Eliézert – az kérte, hogy egy égi hang bizonyítsa igazát. Legott elhangzott egy égi hang, amely azt mondta: Mit akartok rabbi Eliézertől, hiszen a háláchá az ő véleményéhez igazodik mindenütt!

Rabbi Josuá talpra ugrott és azt mondta: “Nem az ég­ben van (a Tóra) [ … ], és nem is a tengerentúl…” (5Móz 30:12-13). Ennélfogva nem kötelez bennünket az égi hang, mivel bennünket csak a többségi döntés kötelez. Utána – mondja a Talmud – találkozott rabbi Nátán Il­lés prófétával és megkérdezte: Mit tett az Örökkévaló akkor,(amikor a többség annullálta az égi hangot)? Illés válasza: mosolygott és azt mondta “Legyőztek a fiaim, legyőztek a fiaim!” (Bává Meciá 59b).

Chinuch hozzáteszi, képzeletbeli fiához intézve a tanmese konklúzióját hogy valójában rabbi Eliézernek volt igaza a konkrét esetben, de mivel a többség ellene döntött (vagyis azt mondta a jobbra, hogy bal)- ez kötelez. Az Örökkévaló pedig azért mosolygott, vagyis örült, mert “fiai” a bölcsek, nem vol­tak hajlandók eltérni a Tóra által előírt döntési módozattól, vagyis a többségi döntéstől, még egy égi hangra sem…

Mindig, mindenkire nézve érvényes – ami korának bét dinjét illeti.

 

(509) NEM VÁLASZTANI IDEGENT IZRAEL KIRÁLYÁNAK (N’A)

...nem választhatsz magad fölé (királynak) idegen embert, aki nem testvéred” (5Móz 7:15).

Az ugyanabban a versben szereplő tevőleges micvá fonákja, amely megerősíti a parancsolatot. Semmiképpen nem sza­bad egy idegen dinasztiát Izrael trónjára ültetni (Lásd a 493. parancsolatot).

Királyság híján nem aktuális.

 

(510) NE LEGYEN A KIRÁLYNAK SOK LOVA (N’A)

“Csak ne szerezzen magának (a király) sok lovat... (5Móz 17:16).

Miért ne legyen a zsidó királynak sok lova? A legfontosabb okot maga a Tóra adja meg (lásd a következő micvát). Mások azt mondják, hogy egy zsidó király ne legyen túl harcias, mivel a lovak száma, a lovasság, jelentették annak idején a király harci erejét.

Chinuch szerint nem erről van szó.

Hanem? Arról hogy a királynak ne legyenek díszlovai, “amelyek futnak előtte” és amelyekből nincs effektív hasz­na a királyságnak, mint például nyolc lovas királyi hintók stb. Azonban ha vannak lovai az istállóban, amelyek harcra készek, de néha valaki lovagol rajtuk – erre nem vonatkozik az itteni tilalom, csupán a reprezentációs díszlovakra (Chinuch).

Napjainkban nem aktuális.

 

(511) NE TÉRJÜNK SOHA VISSZA EGYIPTOMBA (N’A)

...és (hogy) ne térítse vissza a népet (a király) Egyiptomba, hogy sok lovat szerezzen, mert az Örökkévaló megmond­ta nektek, hogy ne térjetek oda vissza többé.” (5Móz 17:16).

Itt adja meg a Tóra az előbbi tilalom okát. Valamikor Egyip­tom volt az őshazája a nemes paripáknak Ha az izraeli király az egyiptomi lovakra alapozza lovasságát, akkor egymást fog­ják követni a küldöttségek, és a végén lesznek majd zsidók, akik letelepszenek Egyiptomban. Ez az, ami tilos (Chinuch).

A zsidókat nemzedékeken keresztül zsenírozta ez a tila­lom, amelyet Maimonidész is átvett, miközben ő maga Egyiptomban élt és működött. Kifogások mindig voltak és lesznek és napjainkban nem tilosabb Egyiptomban élni, mint bárhol másutt a gálutban.

Ibn Ezra szerint visszamenni Egyiptomba, ahonnan az Örökkévaló kiváltotta Izraelt- ez hálátlanság és Isten nevének megszentségtelenítése.

Náchmánidész kettéosztja az azonos versben megjelenő tilalmat: először is, ne legyen sok lova, akárhonnan (tehát nemcsak Egyiptomból), hogy ne bízza el magát, és ne bíz­zon lovasságában, hanem Istenben. Továbbá: ne vigye vissza a népet Egyiptomba, hogy képviselői ott legyenek a lótenyésztő és harci szekér gyártó városokban,·ahogy ezt Sa­lamon tette.

A hagyomány szerint Salamon megszegte mind a három tilalmat, mondván, hogy neki ez nem fog megártani. A vége azonban az lett, hogy nagyon is megártott neki, mert öreg korára feleségei eltérítették szívét az Örökkévalótól.

Nem aktuális.

 

(512) NE LEGYEN A KIRÁLYNAK SOK FELESÉGE (N’A)

“És ne legyen sok felesége (vagy nagy háreme), hogy szíve ne térjen el…” (5Móz 17:17).

Sehol a világon nem láttuk példáját annak, hogy egy jog­rendszer előírta volna egy királynak, hogy hány felesége le­het. Itt a tilalom eleve kiiktatja a keleti háremrendszer lehetőségét.

Ne tévedjünk, ez a micvá nem a monogámia manifesztuma. Valóban, bölcseink 18-ban maximálták egy király lehetséges feleségeinek számát, amiből világosan kitűnik, hogy nem a bigámia ellen hadakoztak Szánhedrín 21a).

Itt a Tóra nem említi egyértelműen az idegen feleségeket, amiből az következtethető, hogy ez a “ne legyen sok” zsidó nőkre is vonatkozik. (Mi történt Salamonnal? -lásd 1Kir 11. fejezet).

Ahogy ott láttuk az idegen asszonyok káros befolyásától még egy olyan bölcs király, mint Salamon sem volt képes megvédeni magát és így, mintegy visszamenőleg igazolta a Tóra itteni tilalmát.

Itt elsősorban arról van szó, hogy sok feleség eltérítheti a király szívét feladataitól. Bölcseink ezalatt elsősorban azt ér­tették, hogy az asszonyok rossz befolyással lehetnek a ki­rályra – ahogy ez Salamonnal történt, akinek sok idegen fe­lesége volt.

Nem aktuális, mert egyrészt nincs király. Másrészt pedig a zsidóság a középkorban elfogadta a bigámia tilalmát (Rabbénu Gersom).

 

(513) NE LEGYEN A LEVITÁKNAK BIRTOKA (N’A)

“Ne legyen a levita papoknak, Lévi egész törzsének, osztályrésze és birtoka Izraelben... (5Móz 18:1).

A leviták egy osztály feletti törzs voltak Izraelben. Feladatuk volt ellátni a nép vallási szükségleteit, üzemeltetni a Szen­télyt és felügyelni az áldozatok bemutatását. Ezzel annyira el voltak foglalva, hogy nem voltak képesek megélhetésük­kel foglalkozni, a Tóra akceptálta ezt és gondoskodott megélhetésükről. Itt szögezi le a Tóra, egy tiltó micvában, hogy ne kapjanak birtokot, míg a 391. micvában, gondoskodott a leviták megélhetéséről, azáltal, hogy a termés tizedét biztosította nekik.

Napjainkban nem aktuális.

 

(514) A LEVJTÁK, NE KAPJANAK A HADIZSÁKMÁNYBÓL (N’A)

Ne legyen a levita papoknak, Lévi egész törzsének, osztályrésze és birtoka ... (5Móz 18:1).

Ugyanabból a versből fejtik ki bölcseink azt a messzemenő következtetést, hogy a levitáknak ne legyen része a hadi­zsákmányban, ami Izrael kezébe kerül a honfoglalás során. Szifré fejtegetéseszerint “osztályrész” -a zsákmányban és “birtok” -az elfoglalt földben.

Ugyanezt találjuk másutt a kohanitákkal kapcsolatban is, és mivel a kohaniták egyúttal leviták is – világos hogy a dupla említés a dolog erősítését szolgálja, mint sok helyen másutt.

Nem aktuális.

 

(515) NE LEGYEN A KIRÁLYNAK SOK PÉNZE…(N’A)

...és ne szerezzen magának sok ezüstöt és aranyat.” (5Móz 17:17).

Manapság ez a micvá tökéletesen érthető lenne, ha egy mo­dern állam, alkotmányos monarchia, királyának magánva­gyonáról lenne szó. Azt mondanánk, ne harácsoljon, ne le­gyenek nagy igényei, legyen szerény stb.

Azonban itt arról van szó, hogy a király és az államkincs­tár egy és ugyanaz. Hogy lehet maximálni egy állam kiadá­sait, hogyan lehet előre látni, mennyire lesz objektív szüksé­ge, hogy ellássa hadseregét (Rási szerint idegen zsoldosok fizetéséről van szó). Torá Tmimá azt mondja, hogy a király kezében kell lennie egy bizonyos tartalék összegnek, hogy ha szüksége lesz rá, ki tudjon egy sereget állítani.

Az exegéták többsége nem foglalkozott ezzel a tilalommal. Miért ne legyen egy királynak sok pénze? Ibn Ezra sze­rint azért, hogy “ne büntesse (vagy ne sanyargassa) Izra­elt magas adókkal”. Bizonyítéka Salamon, akinek annyi ara­ nya volt, mint a pelyva, s a nép panaszkodott rá (1Kir 12:1),és pénzügyminiszterét, Adonirámot, a nép megkövezte (1Kir 12:18). Luzatta egyetért Ibn Ezrával és hozzáteszi, hogy a tilalom okai között ott van az is, hogy a nép ne tanul­ ja el királyától a harácsolást, és ne legyen szemében a pénz a legfőbb érték, “mert ezáltal korrumpálódik a társadalom”

A Talmudban a “magának” szót úgy értelmezik, hogy “(saját)magának ne szerezzen sok pénzt”, de szerezhet a köz céljaira, éspedig a hadsereg fenntartására (Szánhedrin 21b).

Nem aktuális napjainkban, mivel nincs király.

 

A TÓRA A BABONÁK ELLEN

Nem ismerünk – az ókorban – egy törvényes keretet sem, amely olyan egyértelműen küzd a különböző tévhitek, ba­bonák ellen – mint a zsidó Tóra. Lehet hogy a kiinduló pont a Tóra racionalizmusa, de az is lehet, hogy ennek oka az, hogy a zsidó törvénykezés egy kalap alá veszi az ókori bál­ványimádás ismérveit – amelyek nagy rész babonákon ala­pulnak – a népbutító bevett, babonákkal.

Az utóbbiak között találjuk például az asztrológiát, annak csillagjós horoszkópjaival, a spiritiszta szeánszokat és azok médiumait stb. – amelyek a mai napig is hatnak hiszékeny emberekre, akik keresik a szellemiséget, de nem ott, ahol az található.

Hadd ne említsük itt és most a mai, modern bálványimá­dók isten-képeit és szobrait és elégedjünk meg azzal a né­hány példával, amelyeket a Tóra itt említ- és tilt.

Előttünk egy csokornyi tiltó parancsolat, amelyben a Tóra egyértelműen elhatárolódik ezektől a primitív gyakorlatok­tól – a csillagjóslástól kezdve a kígyóbűvölésig, a szellermidézéstől (spiritizrnus) a fekete macskáig, a varázslástól a kuruzslásig.

Másutt is említi a Tóra ezeket a negatív, pogányságba torkolló jelenségeket (például a varázslónak halálbüntetést he­lyez kilátásba), de itt vannak ezek összpontosított formában tárgyalva és indexre téve. Idézzük J. Z. Hertz brit birodalmi főrabbit, aki Tóra magyarázatában pragmatikus indokot fűz ezekhez a tilalmakhoz: zsidó ernbernek nincs ezekre szüksé­ge, mivel ő közvetlen kapcsolatban van Istennel.

A chászid meghatározás szerint nincs légüres tér (vákuum), és ott, ahol nincs Isten szentsége, a kvázi “megürült” helyre azonnal behatolnak a babonák, a tévhitek, amelyek majdnem mindig a bálványkultusz ilyen vagy olyan ismér­vét hordják magukon. Ma megmosolyogjuk azokat, akik jósnőkhöz járnak, akik kávézaccból, vagy “varázsgömb”­ ből jósolnak, de sokan ,,lekopognak” dolgokat, nem ismer­vén ennek pogány eredetét (az angol touch the wood a kereszt­ fát sejtteti, és a cross fingernek (héberül lö-háchzik ecbáot) ha­ sonló értelme van.

Ezekből az itteni távolságtartó tilalmakból származnak az úgynevezett „emorita szokások” (dárché há-emori) tilalmai, amelyek az élet minden területét felölelik.

 

(516) A JÖVENDŐMONDÁS TILALMA (A)

“Ne találtassék közötted olyan, aki [...] jövendőmondást űz” (5Móz 18:10).

Nagyon nehéz definiálni egy dolgot, amiről nem tudjuk pontosan, hogy mit jelent. Mit jelent az, hogy jövendő­ mondást (vagy “varázslat”-ot) űzni, ha el is fogadjuk hogy a héber K. Sz. M. ige ezt jelenti?

Chinuch itt nagyon körülményesen (Maimonidészt idézve) azt mondja, hogy jövendőmondásról van szó, amit egy transzban lévő valaki követ el, vagy úgy, hogy félrevonul, elkülönül a társaságtól, vagy pedig úgy, hogy tekintetét hu­zamosan egy pontra összpontosítja.

Magyarul a K. Sz. M. igét varázsolni, igézni, bűvészetet űzni-nek lehet fordítani (Pollák, bibliai szótára), de egyik sem fedi pontosan a héber fogalmat. Idetartoznak a “szak­ma” modernebb technikái, mint tenyérjóslás, kávézaccból jósolni, a földre, a homokba ábrákat rajzolni és azokat “meg­ fejteni” stb. (Lásd a 243. és 244. tiltó micvákat, ahol a jóslást és idő(felhő)ből való jóslást tiltja a Tóra). Ezek a tilalmak itt ismétlődnek.

Luzatta szerint a K. Sz. M. arabul nyílkilövést jelent. Ez is a jövendőmondás egyik fajtája volt- ahová a nyíl esik- oda kell menni. Ezékiél egyik próféciájában említi ezt, mint a ba­bilóniai király által űzött praktikát: “…odaáll Babilónia ki­rálya a válaszútra a két út elejére, hogy jósoltasson: élesít­ se a nyilakat, megkérdezze a bálványokat és megnézze a májat” (Ez 21:26).

A Talmud részletesebb és egyértelműbb: “amikor Nérót Rómából Júdeába küldték, hogy elfoglalja Jeruzsálemet, ő is bevetette a nyílpróbát kilőtt nyilakat a világ négy tája felé és mindegyikük Jeruzsálemre esett…”

A történet vége még fantasztikusabb, mint az eddigi: “amikor Néró látta, hogy minden nyíl (vagyis minden út) Jeruzsálembe vezet, elhatározta, hogy még egy próbát tesz. Megkérdezett egy zsidó gyereket, mondaná el neki azt a bibliai verset, amit aznap tanult. A gyerek mondta, mint a vízfolyás: “Népem, Izrael által állok bosszút Edomon…” (Ez 25:14). Ebből Néró kiértette, hogy a ró­mai (edomita) lesz az isteni eszköz Izrael megbüntetésé­re. “Azt mondta: a zsidók Istene el akarja pusztítani vá­rosát, Szentélyét és belém akarja törölni kezét! (vagyis: én legyek ehhez az eszköz!) Azt már nem. Megszökött, betért a zsidóságba és egyik leszármazottja volt nem más, mint rabbi Méir!” (Gittin 56a).

Chinuch s.zerint a tilalom aktuális ma is, ami a jövendőmondó bűvészt illeti. Azonban aki kérdezi őt, annak nem jár büntetés, annak ellenére, hogy “nagyon csúnya dolog” amit tesz, hogy ilyen badarságokra pazarolja idejét.

 

(517) A VARÁZSLÁS (KURUZSLÁS) TILALMA (A)

“Ne találtassék közötted. [...]varázslást űző... (5Móz 18:10.).

Az előző tilalom folytatása. Mit jelent varázslást űzni? Ez az, aki kvázi természetfölötti dolgokat művel-nagyrészt szem­fényvesztés és csepűrágó kuruzslás által. A Tóra ezt halállal bünteti (lásd a 62. micvát).

Ezen micvák tilalma és értelme azonos. Akiknek, a monoteizmus alapján, az élő Tórához van kapcsolatuk, nincs szükségük ezekre a mankókra, amelyek esetleg elvisel­hetőbbé teszik számukra az életet.

Aktuális, de nem büntethető, mivel nincs hatáskörrel rendelkező bét din (bíróság).

 

(518) A KÍGYÓBŰVÖLÉS TILALMA (A)

...és kígyóbűvölő (igézéssel igéző)...(5Móz 18:11).

A kígyóbűvölésről már mintha hallottunk volna, de mi az, hogy “igézéssel igéző” (Hertz fordítás, az IMIT után szaba­don). Kit lehet “igézéssel igézni”? Mások “átokmondó”-nak fordítják; megint mások ez az „aki bűbájosságot űz”.

Hertz angol eredetijében nem tud a magyar “igézéssel igéző”-ről és a héber chovér cháver-t egyszerűen bűvésznek fordítja.

A fentiek alapján érthető, miért tiltja a Tóra az ilyenfajta hókusz-pókuszt, ami amellett hogy teljesen légbőlkapott – még érthetetlen is. Ez Maimonidész véleménye is. Ezzel gyökeres ellentétben rabbi Dávid ben Zimra (Rádbáz), hisz bizonyos va­rázslatok lehetőségében. “Az abszolút sötétségben leledző alvilágban lehet használni bizonyos varázsszövegeket, illet­ve füstölni tömjént, hogy ezzel rávegyük a szellemeket, il­letve démonokat, hogy beköltözzenek egy elhunyt ember testébe [ … ], és ezáltal lehetővé válik bizonyos információkat szerezni tőlük a jövőre nézve’: (Ávráhám Chill rabbi A micvák és értelmük, [Keter Kiadó: Jeruzsálem, 1988]).

Báchjá ben Áser szerint, “akinek szüksége van a spiritiz­musra, a horoszkópok, a kávézaccban jósolás stb. segít­ségére – ezzel tanúsítja, hogy vagy nem hisz és bízik Is­tenben, vagy pedig szellemileg fogyatékos. Aki hisz ezekben a badarságokban, az egykönnyen asztrológusok és egyéb csalók hálójába eshet, akik kihasználhatják hi­székenységét, és rávehetik bizonyos vétkek és erkölcste­len cselekmények elkövetésére is. Aki hisz lstenben és Tórájában – annak nincs szüksége ezekre a praktikákra, hogy biztonságát növelje”.

Rási szerint a chovér chávér egy olyan valaki, aki összeterel kígyókat és skorpiókat egy helyre (vagyis kígyóbűvölő). Mit tesz velük? Száádjá gáon racionalistának tűnő értelmezése szerint “ráolvas (?) egy sebre, vagy egy kígyómarásra, hogy ezáltal az meggyógyuljon”.

Lehet hogy túldimenzionáltuk a dolgot, de azért fontos a dolgokat azonosítani, mert ezek, vagy más változataik, ma is élnek a hiszékeny emberek körében – és tudnunk kell, hogy a zsidóság elhatárolja magát ezektől. Ez vonatkozik a további, hasonló, tilalmakra is.

A tilalom napjaikban is aktuális.

 

(519) A SZELLEMIDÉZÉS TILALMA (A)

“Ne legyen köztetek [...] szellemidéző... (5Móz 18:11).

Minden tekintetben lásd az előző tilalmat.

Itt valószínűleg a mai spiritiszta szeánszok őséről van szó, amikor valaki felidéz egy elhunytat, aki kérdésekre válaszol és – jövendöl. Héberül ennek neve – óv.

Rási a midrások nyomán azt mondja, hogy az óv a hónal­jából beszél a szellemekkel, ami legalább annyira “logikus”, mint az asztalon poharat táncoltatni. Van, aki azt mondja, hogy az óv egy hasbeszélő, aki tud hangokat utánozni és így hiteti el a hiszékeny emberekkel, hogy a felidézett szellem beszél hozzá.

A Tóra tilalma kapcsán Saul, Izrael első királya, kiirtotta az ezzel foglalkozókat Izrael országából. Mikor azonban ő maga tartotta szükségesnek, hogy egy ilyen segítségét igénybe vegye – egy sorsdöntő ütközet előtt – kérte, hogy talál­janak neki egyet. Találtak is Én Dorban egy ilyen szellemidéző nőt és az álruhában odaérkező Saul, kérte idézze fel neki Sámuel a pró­féta szellemét Az meg is jelent (?), és azt sugallta Saulnak, hogy másnap elesik az ütközetben (lásd a teljes történetet 1Sám 25. fejezet).

Az esemény értékelésében homlokegyenest ellenkező vé­lemények találhatók. Vannak a bölcsek között, akik hittek benne (Josephus Flavius is, valamint Ben Szira) és voltak gáonok, akik a képzelet szüleményének tartották. Ide tarto­zott természetesen Maimonidész is.

Ma is aktuális, és tilos részt venni az ilyen szeánszokon.

 

(520) A JÖVENDŐMONDÁS TILALMA (A)

„…és jövendőmondó…” (5Móz 18:11).

Az előző – hasbeszélő szellemidéző- párja. Héberül- jidoni.

Ez egy bizonyos legendás állat cson át abból jövendöl.

A Tóra együtt tiltja és egy kalap alá veszi a jidonit az óvval. Ellentétben a spiritizmussal – manapság nem ismerik a jövendőmondás ezen zsánerét.

A Tóra Tmima idézi rabbi Jichák Chagiz rabbit, az Éc há­-Chájjim című kabbalisztikus könyv szerzőjét, aki igyekszik kompromisszumot kötni a régi babonák és a későbbi felvilá­gosodottabb felfogás között: “Most amikor közel vagyunk az idők végéhez és elterjedt a világban az isteni Fény, és mindenki látja és tudja, hogy az Örökkévalón kívül nincs semmi más hatalom a világban. Ez a Fény már annyira elterjedt [. ..], hogy a tisztátalan szellem teljesen eltűnik [ … ],és az ezzel foglalkozók keze elszáradt, íme már nincs egy se, aki képes lenne kuruzsolni és varázsolni, úgy hogy az ezekbe vetett hit ma már csak a fogyatékos agyúak és a gyerekek osztályrésze”

Egy szóval: valamikor volt. Ma már nincs. A tilalom azonban mégis aktuális.

 

(521) A HALOTTIDÉZÉS TILALMA (A)

“…és halottat kérdező…” (5Móz 18:11).

Ez a hókusz-pókusz utolsó kategóriája az itteni tilalmak között. Bölcseink szerint ez egy olyan valaki, aki sanyargatja és éhezteti magát, majd kimegy a temetőbe, lefekszik a sírok között, abban a reményben, hogy egzaltált állapotában egy bizonyos halott majd megjelenik álmában és válaszol kérdé­seire. A különbség e között és az említett spiritiszta szellemidéző között, az, hogy itt egy látható halott jön álom­ban, ott meg egy “szellem” hallatja hangját – láthatatlanul.

A tilalom – aktuális

 

(522) A HAMIS PRÓFÉCIÁLÁS TILALMA (A)

“És a próféta, aki rossz szándékkal mond valamit nevemben, amit nem parancsoltam neki…” (5Móz 18:20).

A hamis prófétának két kategóriáját ismerjük. Itt arról van szó, aki az Örökkévaló nevében beszél, de egy olyan dolgot mond, amit az Örökkévaló nem mondott neki -vagy valaki másnak mondta. A Szifré jobban körülírja ezeket a formulá­kat, de lényege ez.

Mivel a zsidóság kapcsolata az Örökkévalóval igen hoszsú időn át a prófécián keresztül lett fenntartva – nagyon fontos volt, hogy ez az eszköz feddhetetlen legyen és a pró­ féta szavahihetőségéhez ne férhessen kétség. Aki ezt kihasz­nálta, visszaélt vele és ezzel a próféta tekintélyét csorbította – súlyos büntetés várományosa volt.

A másik kategóriát – olyan személyt, aki egy bálvány nevében prófétál – lásd a következő parancsolatban.

Chinuch szerint aktuális ma is, amikor a próféták helyét a modern helyzet- és hírmagyarázók töltik be.

 

(523) BÁLVÁNY NEVÉBEN PRÓFÉTÁLÁS TILALMA (A)

...és aki idegen istenek nevében beszél…” (5Móz 18:20).

Ez a másik kategória (lásd az előző tilalmat). Lényege: ha egy “próféta” jutalmat ígér egy bálvány nevé­ben, ha azt szolgálják, és büntetéssel fenyeget ellenkező esetben, “ahogy ezt a Báál és az Astarte (héberül Ástoret) tették, amint azt a próféták könyvei emlitik”.

Ez még akkor is így van, ha a bálványpróféta szigorúan a háláchá szerinti tevékenységre buzdítja „hívőit” (Chinuch)

Aktuális.

 

(524) NE FÉLJÜNK AZ ÁLPRÓFÉTÁK ELLEN FELLÉPNI (N’A)

...ne félj tőle!” (5Móz 18:22).

Vagyis ne félj fellépni az álpróféta ellen, és vádat emelni (vagy tanúvallomást tenni) ellene (Szifré).

Nem aktuális napjainkban, mivel nincs törvényes lehetőségünk eljárni el­lene és foganatosítani a Tóra által előírt büntetést.

 

(525) NEM MEGRÖVIDITENI MÁS JOGAIT (A)

“Ne mozdítsd el felebarátod határmezsgyéjét (vagyis ne orozd el földjét) [...] az országban, amit az Örökkévaló Istened ad neked ... (5Móz 19:14).

Eredetileg ez a határjelző elmozdítását jelentette, ami által a szomszéd földjét ellopta a mezsgye elmozdítója. Tágabb értelemben, később korokban – bölcseink ezt a tisztességtelen verseny minden mozzanatára vonatkoztatták, beleértve a copyright jogokat stb.

Chinuch: a micvá egyértelmű és önmagáért beszél, amennyiben – más szavakkal – kifejezi a lopás, rablás fogalmát. Mózes 5. könyvének végén, egy külön átokformula foglalkozik azzal aki ilyen vétket követ el (5Móz 27:17).

Aktuális.

 

(526) EGY TANÚ NEM ELÉG (A)

“Egy tanúvallomás ne legyen elég valaki ellen, bármilyen véteknél vagy bűnnél.” (5Móz 19:15).

Lásd a 120. micvát, ahol már szó volt a tanúvallomások előírásairól. Azt hogy csak két vagy három tanú vallomása alapján lehet valakit elítélni- a Tóra több ízben hangsúlyoz­ta (utoljára 5Móz 17:6), de mint micvá csak a negatív forma jelenik meg – itt: egy tanú vallomása alapján ne lehessen el­

ítélni senkit, sem a magánjog megsértésének esetében, vagyis anyagi természetű ügyekben, sem pedig a súlyosabb, kriminális ügyekben.

Még akkor sem elég egy tanú – hangsúlyozza Chinuch ha az egy bölcs ember, akár próféta. Egy ember tévedhet, vagy ellenséges érzelmeket táplálhat valakivel szemben, és ez befolyásolhatja tanúvallomását. Még ha egész életében egy rendes, becsületes ember hírében állott, vagyis cádík volt, lehetséges, hogy aggkorára “megecetesedett” (héber kifejezés arra az emberre, aki letér az egyenes útról), ahogy a Hasmoneus Jochanán főpappal (Matitjáhú unokájával) történt, aki “nyolcvan éves koráig szolgált a Szentélyben főpapként, és akkor lett szadduceus” (akik tagadták a Tó­ra isteni eredetét). Őrá vonatkoztatta a Talmud azt a közmondást, hogy “ne bízzál magadban halálod napjáig” (Bráchot 29a).

Aktuális.

 

(527) NEM SAJNÁLNI A HAMIS TANÚT (N’A)

“És ne sajnáld őt (a hamis, meghazudtolt tanút), lelket lélekért…” (5Móz 19:21).

Eredetileg ez a meghazudtolt tanúra vonatkozik, akivel azt kell tenni, amit a vádlott kapott volna, hamis tanúsága alap­ján (lásd az 501. micvát).

Azonban Chinuch, a Talmud alapján, kiterjeszti a parancsolatot azokra az esetekre is, amikor egy gyilkost halálra, vagy kártérítésre ítéltek, miután kárt tett felebarátjában. Ne mondja a bíró, hogy “ez a szegény ember nem szándéko­san tette, amit tett”, hanem ítélje el a törvény szigorával.

Nem aktuális, mivel nincs Szentély, nincs megfelelő hatáskörű bíróság és ebből kifolyólag nincs halálbüntetés.

 

(528) NEM FÉLNI AZ ELLENSÉGTŐL A HÁBORÚBAN (A)

“Ne rettegj tőlük! (az ellenségtől)... (5Móz 7:21).

Érdekes, hogy – a Chinuch szerint – ez a micvá nem a zsidó háború szabályai között jelenik meg ahol a tábori főpap kinevezéséről és a felmentésekről van szó (lásd az 502. és 503. micvákat), hanem egyrészt sokkal előbb, ahol Mózes ad prognózist és felvázolja az eljövendő honfoglalás mozzana­tait és esélyeit, mondván a népnek, hogy ne féljen a kánaáni­táktól, mivel “a nagy és félelmetes Isten” vele van, másrészt itt is megismétlődik, mikor is a tábori főpap bátorságra buzdítja a népet. Itt gyakorlatilag arról van szó, hogy a félő katona ne futamodjon meg, mivel “a bukás első fázisa a megfutamodás” (Jeruzsálemi Talmud, Szotá 8:10).

Maimonidész fogalmazásában ez úgy szól, hogy “a há­borúban ne gondoljon a katona se feleségére, sem gye­rekeire, se vagyonára, hanem minden figyelmét a hábo­rúra összpontosítsa és gondolja azt, hogy egész Izrael sorsa rajta múlik, és tőle függ.[ …], és ha fél és megfutamodik, mintha vérüket ontaná … ” (Maimonidész, Jád, Hilchot Mláchim 7).

Aktuális ma is, Izrael védelmi háborúiban, amelyek “micvá (kötelező) háború”-nak tekintendők.

 

(529) NE ÉLTESSÜK A HÉT POGÁNY NÉPET (N’A)

...ne hagyj életben (vagy ne éltess) egy lelket sem” (5Móz 20:16).

Lásd a 423. és 503. tevőleges micvákat. Az utóbbiban a zsidó hadviselés feltételei vannak leírva. Itt egy külön tiltó paran­csolat szól a hét romlott kánaánita nép, valamint Ámálék el­pusztításáról- ha nem adják meg magukat, és nem fogadják el a békefeltételeket, amelyek elsője a hét noachita alaptör­vény, illetve a bálványimádás kiiktatása.

Voltak, akik úgy fordították-magyarázták az idézett ver­set, hogy a “ne éltesd” azt jelenti, hogy ne teremts számuk­ra megfelelő életkörülményeket, miáltal arra kényszeríted őket, hogy elhagyják az országot. Lehet, hogy ezt az értel­mezést az obligát apologetika diktálja, de valójában a Tóra az akkori hadviselés logikáját követi, amely könyörtelenül elbánt a magát meg nem adó ellenséggel.

Akkoriban nem volt genfi konvenció és a történelem a Tó­rai koncepciót igazolta: ott, ahol maradtak Kánaánban a hét nép maradványai, főleg egyes ernarita gócok – ott ezek ne­gatív hatására a zsidók is eltanulták és átvették bálvány- kul­túrájukat.

Nem aktuális.

 

(530) A FÖLÖSLEGES KÁROKOZÁS TILALMA (A)

...ne pusztítsd ki a(z ostromlott) város (gyümölcs) fáit…” (5Móz 20:19).

Ez is a zsidó hadviselés normái közé tartozik. Általában egy ostromlott város körül az ostromlók első dolga elpusztítani az infrastruktúrát, betömni a kutakat, kivágni a fákat stb.

A Tóra ezt egyértelműen tiltja, de nem csak ezt. Ebből a versből fejtették ki bölcseink az oktalan pusztítás, károkozás tilalmát (bál táschit). Ez érvényes nemcsak az ellenséggel szemben, hanem egy embernek a saját tulajdonát sem sza­bad pusztítani, kótyavetyélni. Tilos egy- még használható­ ruhát vagy cipőt kidobni, elégetni, vagy ahogy a Chinuch fogalmaz “még egy mustármagért is kár”.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(531) NEM MEGMŰVELNI A PATAK MEDRÉT, AHOL AZ ENGESZTELÉSI BORJÚT LENYAKAZTÁK (N’A)

“…egy állandó vizű patak medrébe, amely ne legyen meg­ művelve soha (vagyis tilos megművelni azt)... (5Móz 21:4).

Lásd az 504. micvát.

Ez is a “lenyakazott borjú” szimbolikus misztériumához tar­tozik. Itt a psát és bölcseink drásja merőben ellenkezik egy­mással. Az utóbbi szerint ez egy tiltó micvá, mely szerint a pa­tak medrét tilos megművelni, örök időkre, örök mementó­ként, parlagon kell hagyni. Ez Maimonidész és Náchmáni­dész véleménye is. A psát szerint ez egy vad kietlen terület, amit soha meg nem műveltek, a patak vize lemossa a vért.

Érdemes itt Rásit idézni, aki a Talmud alapján (Szotá 46a) így magyarázza a fiatal borjú lenyakazását, itt, ezen a kietlen helyen: “Mondá az Örökkévaló: Jöjjön az egyéves borjú, amely nem hozott gyümölcsöt és nyakaztasson le egy olyan területen, amely nem hoz gyümölcsöt, hogy en­gesztelést nyerjen egy olyan ember megöléséért, akinek nem tették lehetővé, hogy gyümölcsöt hozzon”.

Napjainkban nem aktuális.

  • Küldés emailben

Fejezetek