4. ? Naftali Kraus: A 613 parancsolat

Mózes Második Könyve – (Bösálách … Mispátim)

BÖSÁLÁCH SZAKASZA

benne egy tiltó parancsolat
(24) NEM SZABAD ELHAGYNI A SZOMBATI KÖRLETET (A)

„Látjátok hogy az Örökkévaló adta nektek a szombatot […] maradjon mindenki a helyén, és ne menjen ki senki helyéről a hetedik napon.” (2Móz 16:29).

A szombati nyugalmat szem előtt tartó és biztosító micvá. Tilos elhagyni a szombati körletet (tchum sábbát), nem csupán munka végett, de séta formájában sem. A Talmud megadja a távolság mértéket, ami körülbelül 2 kilométer. Ennyit szabad menni, amikor is a távolságot a város utolsó házától számítják, mégha olyan nagy is a város, mint Ninive. Természetesen gyaloglásról van szó, mert hiszen utazni szombaton a városon belül sem szabad.

Azonban ha valami micvá céljából ki kell mennie a városból – a Tóra talál megoldást a problémára. Az említett „utolsó ház”-nál, lehet egy szimbolikus ideiglenes lakhelyet létesíteni, azáltal, hogy ott elhelyez két étkezésre való ennivalót, és akkor olybá vétetik, mintha ott lakna, és mehet további 2 kilométert. Ha életmentésről van szó (pikuách nefes), mehet, amennyit kell.

A Chinuch szerint Istent utánozzuk ebben a micvában: ahogy Ő megpihent a hatnapos világteremtés után – úgy nekünk is pihennünk kell szombaton, hogy demonstráljuk a világteremtés isteni művét.

Mindig, mindenütt, mindenkinek aktuális: férfinak, nőnek, felnőttnek és kiskorúnak egyaránt. A micvá részletei és gyakorlati használati utasításai Éruvin traktátusában találhatók.

* * *

JITRO SZAKASZA

benne 3 cselekvő és 14 tiltó parancsolat

 

(25) HINNI ISTENBEN (A)

 „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a rabszolgaság házából.” (2Móz 20:2).

Maimonidész micvá gyűjteményében (Széfer há-Micvot), amely alapvetőségi sorrendben hozza a micvákat, ez a legelső parancsolat. Ezidáig valóban ez az első micvá a Tórában, amely nem gyakorlati, hanem eszmei alapon áll: hinni az egy élő Istenben, aki a világot és mindent, ami benne van, teremtette és azt élteti és felügyeli.

Náchmánidész, a Tórára írott kommentárjában, egyértelműen kimondja, hogy „ez egy tevőleges parancsolat”, annak ellenére, hogy a Tóra exegétái nem foglalkoztak ezzel.

Ennek a micvának az értelme nem szorul magyarázatra. Mindenki tudja hogy a hit a (zsidó) vallás alapja, és aki nem hisz Istenben, vagyis tagadja létét, annak nincs része és köze a zsidósághoz (Chinuch).

Ha azt kérdeznénk, hogyan lehet megparancsolni valakinek, hogy higgyen valamiben, hiszen ez a szív és az agy dolga, meggyőződés dolga, ahogy ma mondják – a válasz benne van a micvá rövid szövegében, amikor az Örökkévaló Isten „bemutatkozik”: „Én vagyok az […] (itt jön Isten négybetűs, kimondhatatlan neve) a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából…”

Az élmény még friss volt. Alig 50 nap telt el azóta, hogy a héber törzsek kiszabadultak a rabszolgaság házából, és most az Örökkévaló érzékelteti létét: emlékeztek, mi volt Egyiptomban, mit műveltek veletek a „kulturált” egyiptomiak, az akkori világ „Herrenvolk”-ja? Ha hiányzott egy tégla befalaztak egy héber gyereket helyette (Midrás Rábbá). Emlékeztek a tíz csapásra, amelyet Egyiptomra mértem, az elsőszülöttek halálára, akik között fáraó nagy fia is ott volt?

Nos én tettem ezt, én vagyok a ti Istenetek, és ez mindkettőnket kötelez, engem és titeket, két egyenlő félként. Itt a Tízparancsolat, melynek első cikkelye az Istenbe vetett hit. Aki nem hisz Benne, az miért tartaná be parancsolatait?

Bölcseink szerint, amit a zsidó törzsek Egyiptomban átéltek, és az a lelki élmény-megrázkódtatás, amit a Tóra-adás színjátéka okozott nekik – a biztosíték arra, hogy ezt továbbadják; apa fiának, nagyapa unokájának. Amit több milliónyi ember személyében átélt és továbbadott leszármazottainak – azt nem lehet sem kitalálni, sem letagadni.

Itt tehát, ha szabad kifejezni magunkat, a modern ember elviselhetetlen vulgaritásával – az Örökkévaló „bizonyítja létezését”, azzal, hogy emlékeztet a zsidók néppé válásának legperdöntőbb bizonyítékára: Egyiptom vereségére és a rabszolgák kiszabadulására.

Hozzá kell tennünk, hogy az Örökkévaló egyszer már bemutatkozott Izrael fiainak a négybetűs nevén (J. H. V. H), a VÁÉ szakaszában (2Móz 6:2), de akkor ez még a tíz csapás és a szabadulás előtt volt, vagyis ígéret, ami megvalósításra vár. Az ősapáknak Isten, mint Él Sáddáj jelent meg, amit Mindenhatónak fordítunk, és nem Úrnak, ahogy a keresztény bibliákban található. Az Elohim Istent jelent, ezen a néven teremtette az Örökkévaló a világot, de ez egy általános elnevezés, nem a zsidók Istene.

A hívő embernek nem kis erőfeszítésébe kerül hitét „átvinni a gyakorlatba”, vagyis az elvont filozófiából naprakész gyakorlatot teremteni. Ezért – mondja a Misna (Bráchot, 5:1) – az „első jámborok” (chászidim há-risonim) egy órányit időztek az ima előtt, hogy megfelelő agymunkával (nem szeretem a meditáció szót! – N. K.) olyan lelki állapotba kerüljenek, amelyben az istenhit „kézzelfogható valóság”, és így alkalmasak legyenek, az igazi, bensőséges imára, melynek tengelyében Isten hite és szeretete áll. (Lásd Isten szeretetének micváját (417.)

A zsidóság hozzáállása a hitetlenek világához meglehetősen ambivalensnek tűnhet. Egyrészt létezése óta a zsidóság élet-halál harcot folytat a pogányság minden megnyilvánulása ellen, másrészt vannak zsidó gondolkodók, akik előnyben részesítik a mai divatos, faragott képek előtt hajlongó vallásokat, a hitetlen ateizmussal szemben. Miért? Mert a hívő pogány (vagy az, aki Istennek „társakat” kreál), legalább hisz valamiben, és ha ez tévhit is, nem saját magát tartja a világ urának. Ezzel szemben az istentelen ateista saját magában látja Isten képmását, vagyis bebeszéli magának, hogy ő jeleníti meg a Teremtőt…

Maimonidész, a „Jád” utolsó kötetétben, (Hilchol Möláchirn), amikor az eljövendő Messiásról beszél, ebben a szellemben beszél a kereszténységről és az iszlámról. Ezt a néhány sort csak a British Múzeumban lévő kéziratban lehetett sokáig látni (mivel a katolikus klérus nagy bölcsen kicenzúrázta a nyomtatott Rámbám kötetekből). Itt Maimonidész azt mondja, hogy ez a két vallás azért jött létre, hogy „egyengesse az utat a Messiás előtt, és alkalmassá tegye (megjavítsa) a világot (lö-tákén há-olám) az Örökkévaló Istent imádni együtt…”, vagyis ez egyfajta lépcsőzet a pogány világból a tiszta monoteizmus felé.

Sokan kérdezik, (R. Jehudá há-Lévi, a Kuzári szerzője is feltette ezt a kérdést Ávráhám ibn Ezrának) miért hozza itt az Örökkévaló bizonyítékként Istenségére, amiben kötelező hinni, az egyiptomi kivonulást és nem a világ teremtését? Hiszen az sem semmi, és talán meggyőzőbb is, mint az egyszeri kiszabadulás, hiszen a világ azóta is áll és működik, ahogy ezt a teremtő, megtervezte (a Midrás Rábbá szerint, a Tóra alapján!). Ibn Ezra válasza (dióhéjban): a világ teremtése egyedülálló esemény volt, és tanúk nélkül zajlott le. Itt azonban az egész nép látta és átélte a szabadulás élményét, és ez így sokkal meggyőzőbb azon nemzedék számára, amelyik aztán továbbadja fiainak.

Mindig aktuális és kötelez férfit és nőt egyaránt – mindenhol. Aki nem tartja magára nézve kötelezőnek, az olyan, mintha kivonná magát Izrael kötelékéből. Ennek a micvának – teszi hozzá a Chinuch – nincs meghatározott ideje, mert mindig a zsidó ember szeme előtt kell lebegnie. Ugyanis hit nélkül, a micváknak nincs értelme.

 
(26) MEGSZENTELNI A SZOMBATOT – SZAVAKKAL (A)

„Emlékezz meg a szombatról, azt megszentelni…” (2Móz 20:8).

A szombat (sábbát, sábesz) a zsidóság legszentebb napja. Itt a pozitív micvá, megszentelni a napot verbálisan, és innen ered a péntekesti kiddus és a szombatesti hávdálá (szombatbúcsúztató) gyakorlata: két áldás, amit borra mondunk.

A Chinuch a micvá értelmét abban látja, hogy a borra mondott áldás által a zsidó ember lelke felvidul, és ez eszébe juttatja a világ teremtését, az Örökkévaló alkotását, aki hat nap alatt teremtette ezt a világot, és a hetedik napon megpihent. A szombati nap, amit a zsidóság adott a világnak – nemcsak fizikai nyugalmat, hanem szellemi felemelkedést is követel. Ennélfogva tanácsolták bölcseink, hogy szombaton az ember beszéde is más legyen, mint hétköznap: szentelje a napot a Tóra tanulmányozásának, ne beszéljen üzleti ügyeiről, de a gyerekek kiházasításáról szabad és ajánlatos beszélni…

A micvá részletes „használati utasítását”, az áldások szövegét, milyen bor alkalmas a kiddusra. stb. – ezt mind a Bráchot traktátusában találja meg az érdeklődő olvasó.

Mindig mindenütt aktuális, mindenkinek, férfiaknak és nőknek egyaránt.

 
(27) A SZÜLŐK TISZTELETÉNEK PARANCSOLATA (A)

„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél…” (2Móz 20:12).

Az ötödik parancsolat a kötelező szülői tiszteletet írja elő – mindenkinek, mindig, mindenütt. Mondhatná valaki, hogy ezt nem kell előírni, hiszen ez „magától értetődik”, de a 21. század embere tudja, hogy semmi nem értetődik magától. A Talmud borzalmas történeteket tud pogányokról, akik édesapjuk csontjából háztartási edényeket készítettek maguknak, hogy ne beszéljünk a máig is dívó eszkimó kultúráról, ahol a „fölösleges” öregeket kiteszik a jégre.

A micvá konkrét előírásai (a Talmudban): a gyerek, illetve a leszármazott, köteles szüleinek enni-inni adni – ha rá vannak szorulva – öltöztetni, betakarni, ki és be vinni. A Talmud előírja, hogy a fent leírt kötelességeket tapintatosan, szeretettel és udvariasan kell végezni.

Az indokolás a kölcsönösség jegyében áll: az ember ne legyen hálátlan azokkal szemben, akik a világra segítették és istápolták gyerekkorában. Ha ezt elülteti lelkében – innen nem lesz messze, hogy hálás legyen az Örökkévaló Istennek, akinek ő és szülei, valamint összes felmenői Ádámig, az első emberig, köszönhetik létüket; aki élteti és ellátja őket és – főleg – értelmes és érző lelket ad beléjük, ami nélkül olyanok lennénk, mint a ló és az öszvér (Chinuch).

A micvá részletei (kinek kontójára megy a tisztelet? Ha a szülőknek van pénzük – abból, ha nem, a fiú köteles koldulni, hogy apját eltartsa), kit kell jobban tisztelni, az apját vagy az anyját; mi történik, ha a szülő olyan kívánsággal áll elő, ami a Tóra ellen van stb.) Kiddusin traktátusában találhatók.

Ez egyike azon ritka micváknak, amelyek betartásáért hosszú életet ígér a Tóra. Mindig érvényes és aktuális, napjainkban talán inkább, mint bármikor. Érdekes, hogy férjes asszonyokat addig kötelezi a micvá, amíg férjeik nem ellenzik, (hogy az asszony saját szüleit istápolja). Aki áthágja és ignorálja – „nagy annak a vétke, mert ezzel mintha égbeli atyját ignorálná (Chinuch).

A midrás érdekes visszhangot közöl, hogyan reagáltak a világ népei a Tízparancsolat micváira:

Amikor az első négy parancsolatot hallották a gójok – azt mondták, hazabeszél (vagyis a parancsolatok csak Istennel magával foglalkoznak: „Ne legyenek idegen istenek”, „Ne esküdj a nevemben” stb). Amikor elérkezett az ötödik parancsolathoz – „Tiszteld apádat és anyádat” – látták hogy tévedésben vannak, és elismerően nyilatkoztak az első négyről is (Kiddusin 31a).

Egyébként szemmel látható, hogy az első négy parancsolat szellemi dolgokkal foglalkozik, míg a további hat az ember földi életét szabályozza.

(Lásd Mózes 3. könyvének KDOSIM szakaszában egy további, a szülői tisztelettel összefüggő, micvát. – 212.)

* * *

Tiltó micvák

* * *

 

(28) NEM HINNI IDEGEN ISTENEKBEN (A)

„Ne legyenek neked idegen isteneid előttem!” (2Móz 20:3).

A Tízparancsolat másodika, és az első folytatása és kiegészítése. Klasszikus példája annak, hogyan egészíti ki egymást egy tevőleges és egy tiltó micvá.

Ez a Tóra egyik legfontosabb micvája – mondja a Chinuch – mivel minden ezen múlik. Bölcseink fogalmazásában „aki elismeri a pogány bálványt istennek, az olyan mintha az egész Tórát tagadná” (Szifri bá-Midbár 15:22). Egy teljes talmudi traktátus – Avodá Zárá – foglalkozik a tilalom részleteivel.

A micvá oka és értelme közismert – hangsúlyozza a Chinuch – mivel a zsidó monoteizmus nem tűr társakat maga mellett, ahogy rabbi Ábáhú mondta (Ceasareában, a vele vitába szálló újdonsült keresztényeknek): „Én vagyok az első, és én vagyok az utolsó, és rajtam kívül nincs Istenség” (Jesájá 44:6) – idézve a nagy prófétát, majd hozzátette a maga drus-magyarázatát: „Én vagyok az első” – mivel nincs apám, „és én vagyok az utolsó” – mivel nincs testvérem, „és rajtam kívül nincs Istenség” – mivel nincs fiam!” (Smot Rábbá 29:5, Mirkin magyarázataival). Nem nehéz elképzelni hogyan fogadták a pogányból lett új keresztények a hármasság dogmáját tagadó drust.

Mindig aktuális, amíg pogányság – sokféle megjelenési fogmájában – lesz a világon. Ez egyike annak a hét micvá- nak, ami a nem-zsidókat is kötelezi. A pogányság, ami a monoteizmus antitézise – csak a Messiás jöttével fog eltűnni (Maimonidész, „Jád”, Hilchot Möláchim – a végén.)

 

 (29) NEM KÉSZÍTENI FARAGOTT KÉPET (A)

„Ne készíts magadnak faragott képet…” (2Móz 20:4).

Az előző parancsolat folytatása és kiterjesztése a gyakorlatban. Nem elég nem imádni – vagyis elismerni, elfogadni – idegen isteneket, hanem azokat készíteni, készíttetni, vagy forgalmazni is tilos – mert ezáltal mások megtévedhetnek. (Ez Maimonidész véleménye, ahogy azt a Chinuch idézi.

Náchmánidész azonban nem tartja ezt egy külön tiltó micvának).

A micvá értelme: elrettenteni a bálványimádástól, és megerősíteni a monoteizmust.

A zsidóság eredendően viszolyog a faragott képektől és a körülöttük folyó kultusztól – talán a 2000 esztendős üldözés következtében, amit a keresztesek és inkvizítorok – a „szent” szobrok és feszületek fedezékéből az üldözött zsidókra zúdítottak.

Ezzel szemben az Iszlám mentes a faragott képektől, és így lehetséges, hogy a Máchpéla barlangban – ami szent hely a zsidóknak és muszlimoknak egyaránt – mindkét vallás hívei imádkozzanak (persze nem egyszerre).

A zsidóságban ezen micvá miatt és következtében, nem fejlődött ki a szobrászat művészete, és a festészetben is sokan ellenzik az arckép – képmás festést, bár a háláchá ezt csak akkor tiltja, ha domborműről van szó, ami már faragott képnek számít. A pecsétgyűrű is bizonyos problémát képez.

(A modern világban van sok olyan jelenség, ami egyfajta modern pogányságnak számít. Ide tartozik a színház, a mozi, a televízió, az Internet, a profán szépirodalom stb. A háláchá elhatárolja magát ezektől, de behatóan nem foglalkozik velük.)

Mindig és mindenütt érvényes és aktuális – mindenkinek.

 

 (30) NEM LEBORULNI A BÁLVÁNY ELŐTT (A)

„Ne borulj le előttük…” (2Móz 20:4).

Ez a micvá az előbbiek folytatása. Ne legyen neked idegen istened. Ne imádd őt, ne készíts magadnak faragott képet, és ne hajts térdet előtte – mindezek külön-külön tiltó micvák. Az egyik szigorítás a látszatot is tiltja. Ha valakinek tüske ment a lábába, vagy szétszóródott pénze a bálvány előtt – tilos lehajolnia, hogy a tüskét kivegye vagy a pénzt összeszedje – mivel ez azt a látszatot kelthetné, hogy a bálvány előtt hajt térdet vagy borul le.

A bálványimádás egyik ismérve a térdreborulás az idol előtt. Ez a pogány kultusz egyik jellemzője, és mint ilyent a Tóra tiltja. A másik három ismérv: áldozatot mutatni be a bálványnak, vagy tömjént füstölni, illetve bort vagy olajat önteni előtte. Itt a Chinuch kinyilvánítja, hogy mindenféle alárendeltség valakinek/valaminek a bálványimádás egyik válfaja. A zsidó ember csak a Tórának és parancsolatainak van alárendelve. Ez persze elvi, szellemi dolgokra vonatkozik, de nem az állam rendeleteire, (adófizetés, a közjó tisztelete, a közlekedés szabályozása stb.). Itt érvényesül az a talmudi elv, miszerint „az állam törvénye kötelez” (diná dö- málchutá – diná, Nedárim 28a) – ha az állami törvény nincs ellentétben a Tórával.

Értelme azonos az előző tilalmakkal.

Talmudi ággádá beszéli cl Cháná, a lánglelkű anya és hét fiának történetét. A (valószínűleg szír-görög) despota arra akarta kényszeríteni a zsidó gyerekeket, hogy hajtsanak térdet a bálvány előtt. Ezt egytől egyig megtagadták, és megtorlásul a despota mindegyiküket meggyilkoltatta, válogatott kínzások közepette. Azok írásversek recitálásával mentek a halálba. Amikor a legkisebbre került a sor, őt már a zsarnok is megsajnálta, és azt mondta neki: elejtem a gyűrűmet, te felemeled és ideadod. Akik látják, azt hiszik, hogy a bálvány előtt hajoltál meg, és megmented életedet. A gyerek azonban erre nem volt hajlandó és ő is meghalt. Édesanyjuk ekkor égnek emelte szemeit és azt mondta: „menj kisfiam és mondd meg az Örökkévalónak, hogy az én áldozatom nagyobb, mint Ábrahám ősapánké. Ő csak egy fiát áldozta fel (és az életben maradt) én pedig mind a hetet feláldoztam neved megszenteléséért…” (Échá Rábbáti 1:50, Gittin 57b és Pszikta Rábbá 44:4. Egyes forrásokban az asszony neve Mirjám bát Náchtom).

 

(31) NEM IMÁDNI BÁLVÁNYT A MAGA MÓDJÁN SEM (A)

„… és ne szolgáld őket…” (2Móz 20:5).

Ez a micvá az előbbit egészíti ki. Nemcsak a négy említett módon tilos az idolt elfogadni és imádni, de még azon az egyedi – gyakran módfelett förtelmes – módon sem, ahogy azt a speciális bálványt imádták elmebeteg hívei. A Chinuch három ismert példát említ: a tűzimádókat, akik a vallási extázis felső fokán elégették gyerekeiket; a Peor és a Markulis (Mercurius) imádókat (Lásd Mózes 4. könyve BÁLÁK szakaszában).

Bármennyire is undorító és degusztáló ezen idolok kultusza, mivel így imádják őket híveik – a Tóra tiltotta ezt, és egy külön tiltó micvát szentelt nekik (Maimonidész szerint. Náchmánidész egybefog több hasonló tilalmat egy tiltó micvába). Részletei Szánhedrin traktátusában.

Mindig és mindenütt érvényes, ahol csak fellelhetők ezek a pogány gyakorlatok.

 

(32) NEM ESKÜDNI HIÁBA (FÖLÖSLEGESEN) (A)

„Ne vedd az Örökkévalónak, a te Istenednek a nevét a szádra hiába…”(2Móz 20:7).

A Tízparancsolat negyedikében azt találjuk, hogy tilos Isten nevét fölöslegesen kiejteni. A Talmudban ezt a fölösleges esküre értették és kiterjesztették a tilalmat az esküre, általában. Száádjá: „Ne ejtsd ki” = ne esküdj! Ugyanis majdnem minden nyelven, aki esküszik, az Isten nevére esküszik, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak – akár az igazat mondja, akár hamisan esküszik.

Zsidó ember nem esküdözik. Az izraeli hadseregben a vallásos katonák az „esküszöm” szöveg helyett a „kinyilvánítom, deklarálom” szót használják (áni máchir).

Mit jelent a fölösleges, hiábavaló eskü? Chinuch (a Talmud alapján) négy pontban összegezi ezt: 1) Ha valaki olyat állít, amiről tudvalevő és szemmel látható, hogy nem igaz (például, ha egy márványoszlopról azt állítja, hogy az aranyból van). 2) Ha valaki ismert és tudott dologra esküszik (például, hogy a kő – kő, a fa – fa és a többi) ez a klasz- szikus fölösleges eskü. 3) Ma valaki arra esküszik, hogy ez vagy az a micvá érvényét vesztette. Ez fölösleges, hiábavaló és érvénytelen eskü, mivel nincs hatalmában érvényteleníteni valamit, amit az Örökkévaló elrendelt. 4) Ha valaki – mintegy fogadalomként – olyasmire esküszik, amit nincs lehetősége betartani (például, hogy három napig egyfolytában nem alszik stb.).

A micvá értelméről hosszan értekezik a Chinuch, aki többek között azt mondja, hogy mivel az ember ideiglenes, időhöz és térhez kötött lény, míg az Örökkévaló örök és fenséges – a nevében fölöslegesen esküdő ember az örökkévalóságot kérdőjelezi meg. Esküje azt sugallja, hogy mindenképpen be fogja azt tartani – hiszen a Mindenható, Örökkévaló Isten nevében esküdött. Ha aztán valami közbejön, és nem tartja be esküjét – ezzel kinyilvánítja, hogy hiábavalóan vette szájára Isten nevét.

Ibn Ezra hosszan indokolja, miért súlyosabb a fölösleges, hamis eskü, mint akár a lopás, gyilkosság vagy fajtalankodás. Náchmánidész a két első parancsolattal hasonlítja össze a hiábavaló esküt, ami annyira elítélendő, mintáz istentagadás és a bálványimádás.

A Talmudban egy teljes traktátus (Nedárim) van szentelve a fölösleges, hamis vagy hazug eskünek és annak feloldási módozatainak egy bölcs és tanult ember (tálmid cháchám) által, ahogy a fogadalmakat fel lehet oldani (hátárát nedárim).

Bölcseink szerint lehet esküdni arra, hogy valaki egy micvát be fog tartani (ha az fizikailag lehetséges), vagy ha ezáltal egy vétektől akar megmenekülni: József, Boáz és Dávid megeskették (rossz) ösztönüket, hogy békén hagyja őket.

A történelem során az eskü(dözés) fontos szerepet töltött be az emberi relációkban. Az ókori Egyiptomban szokás volt az uralkodó nevére esküdni (ahogy József esküdött „úgy éljen a fáraó” – 1Móz 42:15), és ha valaki megszegte az esküt, halállal lakolt, mivel ezzel felségsértést követett el (Ocár Jiszráél). Európában, a keresztény középkorban, a szeretett vallásának hivői, Justinianus császártól kezdődően, megalázó, dehonesztáló esküre kényszerítették a zsidókat (more judaico), azzal vádolván őket, hogy jom kippurkor érvénytelenítik esküiket (kol nidré). Ez az eskü – helyenként – dívott még a 19. században is.

Mindig, mindenkinek aktuális – férfinak és nőnek. A hazug (hamis) esküre külön tilalom van (235.)„ne esküdjetek a nevemben hazugul (hamisan)…”, amint majd látni fogjuk (3Móz 19:12) KDOSIM szakaszában, ahol ezt Isten nevének meggyalázásaként aposztrofálja a Tóra.

 

(33) NEM VÉGEZNI MUNKÁT SZOMBATON (A)

„…ne végezz semmi munkát (szombaton)…” (2Móz 20:10).

Ez a micvá párhuzamos a szombat megszentelésének parancsolatával (26.). Az egy tevőleges, ez pedig egy tiltó micvá. Hogyan lehet és kell megszentelni a szombatot? Többek között úgy, hogy a nyugalom napján nem végzünk semmiféle munkát, és ezzel hasonlítani igyekszünk a Teremtőhöz, aki hat napon át teremtette a világot, és a hetediken – sábbát- kor – megpihent.

Ezzel a szombat a zsidó hit egyik alappillére lett, mivel aki tartja, az tanúsítja hogy az Örökkévaló a világ teremtője, és ezzel elveti a különböző evolúciós elméleteket. A Chinuch ezt plasztikusan úgy fejezi ki, hogy ha valaki pihen szombaton, és nem végez semmiféle munkát, és egy másik ember rákérdez, hogy mi ez és miért – akkor az illető azzal válaszol, hogy hat napon át teremtette az Örökkévaló az eget és a földet, a tengert és mindazt, ami bennük van – és megpihent a hetedik napon. Tehát, a zsidó ember ezzel is Istenét utánozza.

A gyakorlatban a szombat a zsidó ember, a zsidó nép zászlaja lett. Mint heti pihenőnap a midrás (Smot Rábbá 1:27) az egyiptomi rabszolgaságot jelöli meg, mint fordulópontot, mikor az ifjú Mózes – aki a királyi palotában nőtt fel a fáraó lányának nevelt fiaként – azt javasolta az uralkodónak, hogy adjon egy szabadnapot a rabszolgáknak, hogy pihenjenek, és ezáltal jobban dolgozzanak.

Minden időben odaadóan tartották be a zsidók a szombat parancsolatát, amely igen sok részletkérdésben nyilvánul meg, és komoly tanulmányozást igényel. A zsidóságot követő vallások is lemásolták ezt; az egyik péntekre, a másik vasárnapra téve a nyugalom napját, amely azonban nem viseli magán a zsidó szentség bélyegét.

A háláchá a szombaton tilos 39 fajta „főmunká”-t (ávot möláchá) a pusztabeli Hajlék felépítésének munkálataiból vezeti le: ami ott munkának számított, az a zsidó embernek tilos szombaton.

Mindig, mindenütt érvényes és aktuális – nőknek, férfiaknak egyaránt.

 

(34) NE ÖLJ – ÁRTATLAN EMBERT (A)

„Ne ölj!” (2Móz 20:13).

A Tízparancsolatban, a második kőtábla első tétele: Ne ölj! A Chinuch fogalmazásában – a micvá címében – hozzáteszi hogy „ne ölj – ártatlan embert”!

Ez ugyan magától értetődik, de hogy ne gondoljuk azt, hogy a Tóra ellenzi – indokolt esetben – a halálbüntetést, ezért kell hangsúlyozni, hogy nem szabad ártatlan ember életét kioltani, mivel Isten a világot azért teremtette, hogy az ember szaporodjék és benépesítse azt, nem pedig azért, hogy teremtményei öldössék egymást. Itt a Chinuch megemlíti a szabályt erősítő kivételt: a besúgók és eretnekek (a minim) nem munkálkodnak a világ jólétéért, és „velük kapcsolatban mondja az írás, hogy a gonoszok veszte – öröm” (Péld 11:10). Ezt nevezték bölcseink a „tüskék kigyomlálásának a kertből” (Bává Meciá 83b alapján).

A micvá részletezésében a Chinuch hangsúlyozza, hogy halálbüntetés jár annak, aki megöl, akár egy egészséges, akár egy beteg embert, „még a haldoklót is” (aki pedig egyhamar úgyis meghal).

Érvényben van, vagyis aktuális minden időben, mindenkire nézve. Ha valaki szándékosan gyilkol, és erre tanúk vannak – a Tóra törvényei szerint halálbüntetéssel lakol. A nem szándékos emberölés törvényeit a M Á S Z ‘É szakaszában fogjuk találni (a „menedékvárosok” törvénye, Mózes negyedik könyvének végén).

 

(35) „NE PARÁZNÁLKODJ” – FÉRJES ASSZONNYAL (A)

„Ne törj házasságot!” (2Móz 20:13).

A Tízparancsolat hetedike, vagyis a második kőtábla második micvája. Az elsődleges nyelvi értelmezés mindenféle pa- ráználkodást tilt, vagyis minden törvénytelen nemi kapcsolatot, de bölcseink értelmezésében ez alatt itt a házasságtörés értendő. A Tóra megismétli a tilalmat (3Mózes, 18:20, ÁCHÁRÉMOT szakasza), ahol a férjes asszony van említve, de ott ez nem egy külön micvá.

AChinuch a tilalom indokolásába igencsak gyakorlati és logikus érveket hoz fel: a szabadosság azt eredményezheti, hogy az ember nem tudja ki az apja, és így nem áll módjában a szülői tisztelet parancsolatát teljesíteni. Az Örökkévaló akarata az volt a teremtésben, hogy a fajták ne keveredjenek össze, és mindenki tudja, honnan származik, anélkül hogy keverednének. Fennáll annak a veszélye is, hogy fivér elveszi hugát/nővérét, anélkül hogy tudná, hogy a saját testvérével van dolga.

A Chinuch a továbbiakban – a Talmud alapján – hozzáteszi, hogy a tilalom határos a rablás és a gyilkosság tilalmaival is. Ugyanis ha egy férfi elveszi embertársától annak feleségét, ezzel kimeríti a rablás kritériumát is, és ha a férj haragjában tettlegességhez folyamodik – ebből könnyen lehet gyilkosság is. Ehhez nem kell nagy talmudistának lenni, elég olvasni a napi sajtót.

Á micvá nagy elővigyázatosságot igényel, így az intim együttlét (jichud) tilalmát, mivel az könnyelműséghez és a tórái tilalom áthágásához vezethet. A második Szentély pusztulásáig érvényben volt a házasságtöréssel gyanúsított asszony vizsgálatának parancsolata, (az úgynevezett „vízpróba”), hogy tisztázni lehessen a kétségeket, és hogy ne minden férj gyanúsíthassa ok nélkül feleségét. (Lásd 4Móz 5:12-15, NÁSZÓ szakaszában a 364. micvá).

Chinuch szerint a férjes asszony tilalma „az egész világra vonatkozik”, zsidókra és nem-zsidókra egyaránt.

 

(36) AZ EMBERRABLÁS TILALMA (A)

„Ne lopj!” (2Móz 20:13).

A Tízparancsolat 8. micvája. A „Ne lopj!” bölcseink interpretációjában az emberrablásra vonatkozik. Hiszen az egyszerű lopást más helyütt tiltja a Tóra (3Móz 19:11). A lopás mindenképpen tilos, még akkor is, ha csak „vicc”-ből tüntetünk el valakinek valamilyét, és vissza szándékozzuk azt adni.

Az emberrabló halállal lakol, ha kegyetlenül viselkedett áldozatával, és keményen dolgoztatta őt.

A Chinuch itt fölöslegesnek tartja a tilalom indokolását, mivel az „annyira ismert”. Van, amikor a tolvaj – nem az emberrabló – a lopott holmi dupláját, vagy négy-ötszörösét köteles visszafizetni. Ha nincs neki miből – a bíróság eladhatja szolgának, hogy így térítse meg az okozott kárt, ahogy azt látni fogjuk a következő szakaszban (MISPÁTlM).

Ábárbánél szerint a négy-ötszörös büntetés az akkori, barbár társadalmakban dívó kegyetlen büntetésekre reflektál: volt, ahol halállal lakolt egy tolvaj, volt, ahol levágták a kezét (mint napjainkban Szaúd-Arábiában).

Ez a tilalom mindig, mindenkit, kötelez.

 

(37) A HAMIS TANÚZÁS TILALMA (A)

„Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúságot!” (2Móz 20:13).

A hamis tanúzás a társadalom alapjait rendíti meg. Ennélfogva tiltották bölcseink a hallomás alapján történő tanúságot, még ha a dolgot valaki egy igaz embertől hallotta is. Csak és kizárólag a személyes élményen alapuló tanúság elfogadott, amit valaki – a helyszínen lévén – a saját szemével látott és füleivel – hallott.

A zsidó perrendtartásban a bíróság köteles keresztkérdéseket feltenni a tanúknak, megpróbálni őket zavarba hozni, vallomásukat megrendíteni és semmissé tenni. Továbbá működött a „meghazudtolt tanúk” mechanizmusa is; jöttek más tanúk, akik tanúsították, hogy az első tanúk nem láthatták, amiről tanúskodnak, hiszen akkor máshol voltak, a meghazudtolókkal együtt.

Ha kiderült, hogy a hazudtolok igazat szólnak, a hamis tanúknak azt a büntetést adták, amit – hamis tanúságuk következtében – az alperesek elszenvedtek volna.

Ne tévedjünk itt nem a fölösleges, vagy a hamis esküről van szó, hanem tanúvallomásról, amihez a zsidóság hozzáállása pozitív.

A parancsolat értelméről szólva a Chinuch a hazugság undorító voltáról beszél, „minden intelligens ember szemében”, mivel a világ az igaz tanúság alapján áll, míg a hamis tanúzás tönkreteszi az emberi élet egészséges szövetét.

A micvá részletei: a legtöbb esetben csak két tanú egybehangzó vallomását fogadja el a bíróság és ez a perdöntő; ki alkalmas arra, hogy tanú legyen, és ki nem, hogyan fogadja a bíróság a tanúságot stb. – mindez Szánhedrin traktátusában található.

Mindig aktuális és érvényes – a férfiak vonatkozásában, mivel a női tanúzást a bíróság nem fogadja el.

 

(38) NE KÍVÁNJUK MEG A MÁSÉT (A)

„Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg felebarátod feleségét, szolgáját, […] semmit, ami felebarátodé.” (2Móz 20:14).

A Tízparancsolat utolsó, tizedik micvája, amely tiltja, hogy megkívánjuk azt, ami nem a miénk, legyen ez embertárs^^nk háza, jószága, felesége stb. Az ember uralkodjon veleszületett mohóságán, ne akarjon mindent megszerezni magának, ami nem az övé. Ha csak gondolatban kívánja meg, azt, ami nem az övé – vétkes de nem kap büntetést, mert csak cselekvésért büntetnek, de nem gondolatért. Azonban, ha megpróbálja erőszakkal, vagy rábeszéléssel, megvalósítani vágyát, és valamilyen fondorlatos módon megszerezni, ami nem az övé – még akkor is, ha kifizeti a tárgy ellenértékét – egyszerre két vétke is van: a gondolat és a cselekvés vétke. Mivel valószínű, hogy nyomást gyakorol a tulajdonosra, adja el, vagy engedje át neki vágya tárgyát (Chinuch).

A micvá értelme: a megkívánásnak engedni – messzemenő következményei lehetnek. Mivel ha elhatározta, hogy minden áron megszerzi, amit akar, nem lesz tekintettel semmire; akár erőszakkal is képes elvenni, vagy akár gyilkosságtól sem riad vissza, ahogy Ácháb (Ácháv) király és felesége megölették Nábotot (Návot), és elkobozták szőlejét, amit a király megkívánt (1Kir 21). Eszerint lehet hogy a micvának, illetve a Chinuch által történő indokolásának – preventív célja van.

Ibn Ezra felteszi a kérdést: hogy lehet megparancsolni valakinek, hogy ne kívánjon meg valamit? Hiszen ez lehet nem tudatos dolog? Magyarázata: be kell hogy „verje a fejébe”, hogy nem minden jár neki; a világ nem hever a lábainál, és vannak dolgok, amiket nem tud elérni. Ahogy az egyszerű parasztlegény tudja, hogy a szépséges királylány nem neki való, és nem létezik, hogy megkaphassa – úgy kell hogy az ember bevésse agyába, hogy ami nem az övé – azt ne is kívánja meg.

Érvényes mindig, mindenütt mindenki számára, férfiak és nők egyaránt, (vagyis egy nőnek is tilos megkívánni barátnője házát, férjét stb.).

 

(39) NE KÉSZÍTSÜNK EMBER-KÉPET, SZOBROT (A)

„Ne készítsetek mellettem ezüstisteneket, és aranyisteneket ne csináljatok magatoknak!” (2Móz 20:20).

Ez a bálványkultusz kiiktatását célzó további tilalom, vesd össze a 29. micvával (Ne készíts faragott képet). Ott bármilyen formáról van szó, amit egy együgyű ember imádhat – itt pedig az emberi formáról, szoborról, amit még dísznek sem szabad csinálni – hogy ezáltal is távol tartsuk a zsidó embert a bálványok imádásától, istenítésétől.

Szánhedrin traktátusában (7b) a bölcsek kiterjesztik ezt a micvát, egyedi képzettársítással, arra is, hogy a bírókat ne nevezzék ki megvesztegetés által, valamint az égitestek (nap, holci, csillagok) formába öntésének tilalmát.

A hagyományhű exegéták a szoborképekben – a legjobb esetben – egyfajta „közvetítőket” látnak, amikre a zsidóknak nincs szükségük, mivel ők az egyetlen nép, akik hallották Isten beszédét, és első kézből kapták a Tórát. Rabbénu Báchjá ben Áser szerint „lehetetlen hogy egy nép, amely a monoteizmus alapján áll, és hisz az egyetlen, láthatatlan Istenben – komolyan vegyen egy „közvetítőt. Ezért ő úgy magyarázza a tilalmat, hogy „ha valaki imádkozik, és imája közben eszébe jutnak üzleti ügyei („arany és ezüst”) ez olyan, mintha aranyból vagy ezüstből készült istenszobrokat imádna…”

Mindig mindenkire vonatkozik, mint a bálványimádás többi tilalma.

 

(40) NE ÉPÍTSÜNK OLTÁRT FARAGOTT KŐBŐL (N’A)
„Ha pedig kőoltárt készítesz nekem – ne építsd faragott kövekből…” (2Móz 20:22).
Ha oltárt építünk, építhetjük azt kőből, de nem faragott kőből, aminek faragásához vasra volt szükség, hanem csak egyszerű terméskövekből. Itt az indokot, részben, maga a Tóra adja: „…mert (ha) kardodat emelted rá – megszentségtelenítetted azt” (2Móz 20:22). Az oltár a béke jelképe, arravaló, hogy megbékélést és engesztelést hozzon. A kard – illetve a vasszerszám – ennek éppen az ellenkezője, és ez nem jár együtt.

Bölcseink a Misnában (Midot 3:4) elmondják, hogy szűzföldekről fejtettek ki ilyen termésköveket. Az első Szentély építéséhez sem használtak vasszerszámot, hanem a legendás rovart, a sámirt, ami úgy működött, mint az üvegvágó gyémánt. Csak a Szentély fennállása idején aktuális.

 

(41) NE LÉPKEDJÜNK AZ OLTÁRON (N’A)
„Ne menj fel lépcsőkőn oltáromra…!” (2Móz 20:23).

Az oltár mellett nem építettek lépcsőt, hanem a kohanita egy úgynevezett feljárópallón ment fel, hogy ne lépjen nagy lépteket, és egyes testrészei ne legyenek kitakarva. Rási értelmezése szerint nem kimondott meztelenségről van szó, hiszen a kohaniták nadrágot hordtak – hanem arról, hogy lépcsőkön nagyokat kell lépni, és ez illetlenség az oltárral szemben, ahová aprókat lépve illő felmenni.

Chinuch a Mechiltá midrást idézi: tisztelettel, kis léptekkel, szinte lábujjhegyen kell az oltárhoz felmenni, mivel ez a viselkedés is a szentség normáihoz tartozik, „ellentétben a pogány szertartások vad szemérmetlenségeivel” (J. Z. Hertz).

A tilalom értelme, hogy az emberek lelkébe beleívódjon a Szentély tisztelete, és ne engedjen meg magának semmiféle lazaságot vagy könnyelműséget. A Szentélyt magát itt – és másutt is – az oltár jeleníti meg. Chinuch megjegyzi: „A kövek nem érzékenyek és nem sértődősek, nem látnak és nem hallanak, és így nem fognak tiltakozni, ha semmibe veszik őket. Hanem? A dolog értelme, hogy az ember szívébe az oltár szent helyként rajzolódjon be”, és akkor ennek megfelelően fog viselkedni. Nem kevés micvának ez az oka és értelme, és a Chinuch gyakran használja ezt a metaforát.

A micvá részletei Midot traktátusában találhatók, ott írják le: hogyan kell a feljárópallót építeni, hogy ne fenyegessen a lépcső veszélye, vagyis hogy csak fokozatosan, mérsékelten legyen meredek.

Ez a micvá is, természetesen, csak akkor aktuális, ha van szentély és van oltár.

* * *

MISPÁTIM SZAKASZA

benne 16 cselekvő és 8 tiltó parancsolat

* * *

Közvetlenül a Tízparancsolat után következik a Tórában egy sor prózai utasítás – tiltó és cselekvő parancsolatok formájában. A MISPÁTIM szakaszban a zsidó magánjog törvényei találhatók, köztük olyan triviális micvák is amelyek szabályozzák, mi legyen, ha mondjuk Reuvén ökre felökleli Simon szamarát stb. Ez egyrészt azt indikálja, hogy minden micvá egyenlő; fontosságában és isteni eredetében nincs különbség a legfennköltebb parancsolat és az említett magánjogi „öklelés” között, vagy ahogy R. Snéor Zálmán, a lubávicsi chászíd mozgalom alapítója mondja a Tánjában: „Abban a talmudi szabályban is, amely azzal foglalkozik, mi van akkor, ha valaki felcserélt egy tehenet egy szamárral – Isten szelleme és belső mozgató ereje és akarata nyilvánul meg.” (Lásd Tánjá – Zsidó kabbala és misztika – Naftali Kraus fordításában és Baruch Oberlander szerkesztésében, Budapest, Filum Kiadó, 2000).

* * *

 

(42) A HÉBER RABSZOLGA TÖRVÉNYEI (N’A)

„Ha héber (rab)szolgát vásárolsz – hat évig szolgáljon, a hetedik évben szabaduljon, váltságdíj nélkül.” (2Móz 21:2).

Ha az örökké aktuális Tóra a héber rabszolgatartás szabályait közli velünk, ez nem jelenti azt, hogy a Tóra a rabszolgatartás mellett van. Ez tény volt az ókorban – az akkori élet megmásíthatatlan velejárója. A Tóra szerinti zsidó rabszolga (eved ivri) egy olyan valaki, akit vagy lopáson értek és nem volt miből visszafizetni az okozott kárt (és ezért a bíróság „eladta” őt egy másik zsidónak tartozása fejében), vagy pedig egy koldusszegény ember, akinek nem volt miből élnie és családját eltartania. Egy ilyen ember „eladta saját magát”, vagy ahogy a feudális Európában mondták volna, „elszegődött béresnek”.

Nem egy életre. A Tóra hat évben maximálja egy ilyen „rabszolga” szolgálati idejét. A hetedikben szabadon kell őt engedni. Amíg dolgozik -a gazda köteles a szolga családjáról gondoskodni. A Talmud odáig megy a „rabszolga” jogainak taglalásában („ha a gazdának csak egy párnája van – azt köteles a (rab)szolgájának adni”), hogy kijelenti: aki egy héber rabszolgát vásárol magának, az uraságot vásárolt magának (Kiddusin 20a), és köteles a rabszolga feleségét és gyerekeit is eltartani” (ugyanott 22a). A nem-zsidó rabszolgának – a kölcsönösség alapján – nincs ilyen gyöngyélete, de ha a gazda megütötte és egy testrészének kárt okozott, akár csak egy fog kiütéséről is van szó – a rabszolga azonnal felszabadult.

Itt a rabszolgatartásról, mint a Tóra egyik micvájárói beszélünk. Akit a további részletek érdekelnek – megtalálhatja azt Naftali Kraus könyvében: A Heti Szidrák – Az Ősi Forrás (1), második kiadás, (Budapest: Ulpius-ház, 2000, MISPÁTIM szakasza (121-129 oldalak).

A micvá értelme (Chinuch: „gyökere”) abban az isteni akaratban rejlik, amely a zsidó népet nemes, könyörületes, minden jó tulajdonsággal felövezett népnek akarja látni, hogy az isteni áldás beteljesedhessen rajta. Ennek egyik előfeltétele az irgalmasság és könyörületesség, még egy pária sorban élőlénnyel szemben is, amilyen az ókorban a rabszolga volt.

A gyakorlatban a micvá manapság nem aktuális. Miután elvben csak akkor volt érvényben, amikor a zsidó nép többsége Erec Jiszráélben élt, és a jobél törvényei érvényben voltak (lásd a BEHÁR szakaszában a 326., 327., és 328. micvákat). Még ekkor is csak a férfiakat kötelezi, mivel nő nem vásárolhat magának héber szolgát.

 

(43) A HÉBER RABSZOLGANŐ „ELJEGYZÉSE” (N’A)

„Ha nem tetszik gazdájának (a héber szolgalány), hogy eljegyezze…” (2Móz 21:8).

A héber rabszolganő törvényei nagyjából azonosak a férfiéval. Őt apja adja el, szorult helyzetében, szolgálónak, de a Tóra lehetővé teszi korábbi szabadulását, akár úgy hogy a gazda feleségül veszi, vagy a fiához adja feleségül. Ha egyiket sem teszi – lehetővé kell tennie, hogy kiváltsák, illetve, hogy korábban szabaduljon.

Ez tehát egy tevőleges micvá. A gazda kötelessége eljegyezni a héber szolgálólányt magának vagy fiának. Ha ezt nem tette, mert nem tetszik neki – jogában áll a lánynak kiváltatni magát, persze ha erre mód van. (Lásd a következő micvá t)

Itt is az emberiesség követelményei állnak a micvá tengelyében. Isten könyörül a szegény lányon, akit eladtak szolgálónak és apján, aki kényszerült őt eladni – és az ember köteles Istent utánozni, és könyörületes lenni.

Ez a micvá is csak a jobél idején aktuális, amikor Izrael népe hazájában él.

 

(44) A HÉBER RABSZOLGANŐ KIVÁLTÁSA (N’A)

„… akkor engedje megváltani…” (2Móz 21:8).

Az előző micvá folytatása és beteljesedése: tevőleges micvá kiváltani szégyenletes helyzetéből a szegény zsidó lányt, akit apja kénytelen volt eladni. Ez elsősorban a gazdát kötelezi, hogy segítsen hozzá a leányzó kiváltásához, és engedje el esetleges tartozását. Ennek ellenkezője kegyetlenség és Izrael fiai: „könyörületesek, irgalmasok fiai”.

A micvá részletei és aktualitása – mint az előző parancsolaté.

 

(45) AZ ÁLLAMI ÍTÉLETVÉGREHAJTÁS MÓDJAI -1 (N’A)

„Aki leüt egy embert, és az meghal – halállal lakoljon” (2Móz 21, 12)

A Tóra törvényei alapján élő Izraelben – volt halálbüntetés. Ha valakit a bíróság bűnösnek talált – két szavahihető tanú vallomása szerint – és az illetőt előre figyelmeztették, hogy ne tegye, amit tesz, mert ezért halálbüntetés jár – akkor halálra ítélték. A kivégzés módozatait a Talmud bölcsei állapították meg – a Szóbeli Tan alapján. (Lásd erről részletesen: Naftali Kraus: Mit mond a háláchá – a halálbüntetésről?)

Szakaszunkban a szándékos emberölésről szólva a Tóra kimondja, hogy „aki leüt egy embert úgy, hogy az belehal – halállal lakoljon”. Ezt nem lehet pénzbüntetéssel megváltani (Chinuch).

A talmudi perrendtartás a kivégzés négy módozatát ismeri (árbá mitot bét din). A négy: megkövezés, megégetés, meg- fojtás és kard általi halál, vagyis lefejezés. Ahol a Tóra a „halálbüntetés” kifejezést használja, és nem specifikálja miként akkor bölcseink szerint a „megfojtás általi halál”-ról van szó, de nem úgy, ahogy napjainkban teszik, hanem egy olyan procedúra által, amely elvonja az elítélttől az oxigént, és az megfullad (Szánhedrin 52b). Általában, a Talmud kimondja, hogy az írásvers „…szeresd felebarátodat, mint önmagadat…” (3Móz 19:18) azt (is) jelenti, hogy „válassz ki neki egy szép (humánus) halált” (Pszáchim 75a). Ez a Chinuch szerint egy könnyű és gyors halálmód. Mindenesetre „könnyebb és gyorsabb”, mint a megégetés vagy megkövezés (lásd a 47. micvát).

(A dolog megértéséhez azt kell figyelembe venni, hogy az ókorban nem létezett golyó általi halál, villamosszék vagy méreg injekció, mint napjainkban. Akkor a halálraítélteket – minden bírósági eljárás nélkül – vadállatok ketrecébe dobták, vagy keresztre feszítették (a római „patent”), ami hosszú, kegyetlen és kínos halált okozott. Ha ezzel vetjük össze a Tóra által előírt kivégzési módokat, amelyeket csak akkor alkalmaztak, ha volt két szavahihető szemtanú és az illetőt figyelmezették előre, hogy ne tegye, amit tesz – nem kell szégyenkeznünk. Egyébként a Talmud bölcsei már 2000 évvel ezelőtt hatályon kívül helyezték a halálbüntetést.)

A micvá értelmeként azt mondja a Chinuch, hogy „A király a törvény alapján kormányozza az országot” (Péld 29:4), és ha nem félnének az emberek a megtorlástól – a gyilkosságok állandóan napirenden lennének. Ez a létjogosultsága ma is a halálbüntetésnek, amely elrettentésül szolgál – a világ sok országában.

Nem aktuális csak Izrael földjén, és csak akkor, amikor van felhatalmazott és a Tórából merített jogkörrel rendelkező bíróság (szánhedrin). A Talmud szerint már negyven évvel a második Szentély pusztulása előtt, a szánhedrin felhagyott az ítélkezéssel, és nem hozott – nem is hozhatott – halálos ítéleteket, mivel ez a jogkör a római megszállók kezében volt.

Érdekes, hogy Náchmánidész nem számítja ezt – sem a másik három módozatot – mievái között, mondván, hogy a „…vesd ki a rosszad magadból.” versben (5Móz 17:7) mindez benne foglaltatik. Maimonidésznél (és nyomában a Chinuchnál) a négy módozat – négy különböző micvá.

 

(46) A PÉNZBÍRSÁGOK TÖRVÉNYEI (N’A)

„Ha férfiak civakodnak, és az egyik megüti a másikat kővel vagy ököllel…” (2Móz 21:18).

A Tóra sok esetben pénzbírságot ír elő, egyes kihágásokra, kisebb vétkekre, amelyeket ember embertársa ellen elkövet. Alapja ennek szakaszunkban van, a fent idézett versben: „Ha férfiak civakodnak…” Két eset lehetséges: ha a megütött belehal sérülésébe, akkor a támadó halállal lakol (ha bizonyítható hogy az ölés szándékos volt). Ha csak ágynak esik, de később felkel és botra támaszkodva járni tud – akkor a támadónak az orvosi költségeket kell fizetni, továbbá az elvesztett munkanapokat. Ez a Tóra szövegtörvénye, de bölcseink hozzá(ér)tették, hogy fájdalom-szenvedés, elszenvedett kár valamint megszégyenítés címén is kérhet kártérítést. (Bávn Kámá, Misna, 8:1).

A továbbiakban, Mózes harmadik könyvében (24:19), azt olvassuk, hogy „…amit tett, azt teszik vele”. Bölcseink ott is, és itt is kártérítés fizetésére köteleztek, vagyis bírságra ítélték azt, aki valakinek kiverte a szemét, vagy ha valaki embertársa kezét, lábát és egyéb testrészeit sértette. A kártérítés – anyagi. A zsidóság csak a szándékos emberölés esetében alkalmazta a „ius tallonis”-t. Ennek logikai magyarázata sokrétű: ha egy félszemű ember kiveri valakinek egyik szemet, és vele ugyanezt teszik büntetésből – akkor a tettes jóval nagyobb büntetésben részesül, mint a kárvallott, mivel ő teljesen világtalan lesz. így a „szemet szemért” csak annyit jelentett, hogy a (pénz)büntetésnek, vagyis a bírságnak, arányosnak kell lenni” (J. Z. Hertz).

Maimonidész szerint a Tóra eleve így értette a büntetés alkalmazását – mivel kell hogy különbség legyen szándékos emberölés és a között, ha valaki eltöri valakinek kezét-lábát – és nem úgy hogy a „ius tallionis”-t a bölcsek enyhítették pénzbüntetésre.

Chinuch itt is felmenti magát a micvá értelmének keresésétől, mondván hogy az nyilvánvaló és magától érthető. A jogrendszeren alapuló ítélkezés nélkül nincs civilizáció, nincs emberi együttélés – mondja. Ennek egyik fontos összetevője a bírságolás.

A micvá rengeteg részlete – hogyan és mint, mennyi és mikor – a Bává Kámá traktátusban található, a „Testi sértés” fejezetében. A micvá csak a férfiakra, mint bírókra aktuális, az ereci felhatalmazott rabbinikus bíróságokon. Külföldön, csak bizonyos esetekben tölti be a bét din az ereci bíróság szerepét, de a kártérítésben a nők is részesülnek. Chinuch idézi R. Jichák Álfászit, hogy a gáoniták korában, két ismert babilóniai jesívában, Szúrában és Pumbaditában, nem foglalkozott a bíróság hivatalosan ezekkel a dolgokkal – hatáskör hiánya miatt. Mindazonáltal nem hagyták a támadót futni: nem vetettek ki rá bírságot, hanem kiközösítették a támadót, amíg az nem követte meg a kárvallottat, s miután a támadó adott a megtámadottnak, annyit amennyi logikusan járt neki – feloldották a kiközösítést…

A gyakorlatban ma nincs szakképzett és felhatalmazott rabbinikus bíróság, és a rabbik csak akkor ítélkeznek, amikor a felek eleve elfogadják ítéletüket. Ilyen például az egyfajta választott bíróság, amikor a felek kiválasztanak egy-egy bírót, és azok kiválasztanak egy harmadikat, akit mindkét fél elfogad.

 

(47) AZ ÁLLAMI ÍTÉLETVÉGREHAJTÁS – 2 (N’A)
„Ha valaki megüti rabszolgáját vagy szolganőjét bottal, és az meghal keze alatt – legyen tette megtorolva.” (2Móz 21:20).

Ez a második kivégzési mód, amit a Tóra bizonyos esetekre alkalmaz, mint például ha valaki megöli rabszolgáját, akár zsidó az, akár gój. A halálbüntetés: lefejezés, kard által, (lásd a 45. micvát és a Chinuch indokolását ott.)

 

(48) AZ ÖKLELŐ ÖKÖR ÉS TÁRSAI (N’A)
„Ha egy ökör felöklel férfit vagy nőt és az meghal…” (2Móz 21:28).

Az ember felelős tetteiért és mindazon kárért, ami miatta okozód ik egy másik embernek vagy vagyonának. A klasszikus példa erre az öklelő ökör, amely ha felöklelt és megölt egy férfit vagy egy nőt – akkor az ökröt meg kell ölni, és húsát tilos megenni. Ha tudott volt, hogy az ökör szokott öklelni, és erre figyelmezették gazdáját – akkor az is halállal lakolt, mert felelős volt ökre tettéért. Az öklelés csak példa de ugyanaz a helyzet, ha az ökör lábaival vagy fogaival okozott kárt. Úgyszintén az ökör csak példa, de ugyanez a helyzet, ha másfajta állat vagy madár, vagy akár egy magánautó okozza a kárt.

A magánjog ezen szerteágazó törvényei szintén Bává Kámá traktátusában találhatók. Az indok, mint fent, fölösleges mondani, ez is a jogrendhez tartozik, amin a világ áll (Chinuch). Ez is oda tartozik, mint a fentemlített bírságok, amelyeket csak egy hozzáértő és kompetens bíróság tárgyalhat – csak Erec Jiszráélben. Ettől függetlenül a károkozó köteles kártalanítást fizetni, de a bíróság nem kényszeríti erre. Viszont ha a kárvallott erővel kártalanítja magát – a bíróság nem avatkozik be, és nem kényszeríti, hogy visszaadja.

Itt is tanúi vagyunk annak a helyzetnek, ami a gálut velejárója: a zsidó bíróságnak nincs hatásköre – és ereje érvényt szerezni a zsidó törvénynek. így a gyakorlatban ez a micvá sem aktuális napjainkban. Mivel az ökrök ma is öklelnek, és az autók elütnek embereket, de a bét din nem aktív bíróság, mivel nincs hatásköre – a halál, amivel a kártokozó öklelő ökör (sor muád) gazdája lakol, szintén illuzórikus és ezért mondták bölcseink, hogy ez „az ég általi halál’,’ (bijdé sámájim).

Ennek további negatív következménye az, hogy zsidók – Izraelen kívül — polgári (kártalanítási) pereikben is állami bíróságokhoz fordulnak (árkáot), amit bölcseink élesen elleneznek, mivel azok a bíróságok nem ítélkeznek a Tóra alapján.

 

(49) A KÁRTOKOZÓ GÖDÖR ÉS TÁRSAI (N’A)

„Ha valaki vermet nyit meg, vagy vermet ás, és nem födi be…” (2Móz 21:33).

Nemcsak az ökör és társai okoz(hat)nak kárt. Ha valaki ás (vagy megnyit egy meglévő) gödröt (ciszternát) közterületen és nem keríti körül – ő a felelős, ha valaki beleesik. Ez egyike annak a négy kártokozó kategóriának, amelyeket a Talmud bölcsek, az írás alapján megkülönböztettek. Ezek: az ökör (ami öklel), a gödör (amibe beleesnek), a tűz (amit valaki gondatlanságból gyújtott) és a „fog”, amely lelegeli más ember mezejét, termékét.

Természetesen ezek gyűjtőfogalmak és a Talmud hosszan foglalkozik azokkal a variációkkal, amelyek ebből a négy kategóriából származnak.

A mievá értelme nem szorul magyarázatra. (Chinuch). Aki gondatlanságból kárt okoz – fizesse meg. „Az ember mindig felelős cselekedeteiért” (ádám muád le-olám) – mondták bölcseink. Ez elementáris. Ebből a szempontból ő olyan, mint az az öklelő ökör (sor muád), akinek gazdáját figyelmeztették, hogy vigyázzon. Az ember eleve „figyelmeztetve van”.

A magyar közmondás „aki másnak vermet ás – maga esik bele” – itt abban jut kifejezésre, hogy a veremásónak fizetnie kell gondatlanságáért.

A gyakorlatban, mint az előző micvá. Nőknek is ugyanúgy jár kártérítés, mint férfiaknak – ha lenne kompetens bét din.

 

(50) A TOLVAJ TÖRVÉNYEI (N’A)

„Ha valaki ökröt vagy juhot lop és levágja vagy eladja – öt marhát fizessen az ökörért és négy juhot a bárányért” (2Móz 21:37).

A Tízparancsolatban (ugyanott 20:13) már találkoztunk a tolvajlás tilalmával, de ott, bölcseink interpretációjában, emberrablásról van szó (lásd a 36. micvát). Itt egy egyszerű marhatolvajról van szó, akinek büntetése, hogy a zsákmány értékét ötszörösen fizesse vissza, ha ökörről van szó – és négyszeresen, ha bárányról. A differenciáról sokat disputáltak a Talmud-bölcsek. Egyesek szerint azért fizet az ökör után ötször annyit, mivel az a saját lábán jár, és nem kell a hátán cipelni, mint a bárányt, amelynek csupán a négyszeresét kell fizetnie. Mások szerint az ökröt a tolvaj munkájában akadályozza (mivel az szánt vagy csépel), és ezért nagyobb a büntetése.

A fogalom elágazó és az ökör-bárány csak példaként van említve, mivel ez a gyakori, hogy valaki a nyájból, vagy a csordából elhajt egy jószágot. Ugyanaz az elv bünteti a zsebtolvajt vagy a besurranót. Azonban, a betörő, aki aláássa a ház alapjait, és nyilvánvaló hogy ölni is kész, ha rajtakapják

-halállal lakol. Ha nincs neki miből kifizetni a tolvajlás értékét, plusz a négy vagy ötszörös bírságot – eladják a tolvajt (rab)szolgának, és így hajtják be tartozását. Ezt azonban megint csak egy kompetens hatáskörű bíróság teheti – Erec Jiszráélben – és csak akkor, amikor a jobél érvényben van, vagyis nem napjainkban.

Megjegyzendő hogy a zsidó törvénykezés nem ismeri a lopásért járó halálbüntetést (kivéve az emberrablást) míg Európában még a 19. század elején is kivégeztek embereket vagyon ellen elkövetett vétségért.

 

(51) A „FOG ÉS LÁBAK” OKOZTA KÁROK MEGTÉRÍTÉSE (N’A)

„Ha valaki mezőt vagy szőlőst legeltet le úgy, hogy ráengedte állatát a más mezejére – az térítse meg a kárt…” (2Móz 22:4).

A szarv és a gödör által okozott károk után (lásd a 48. és 49. micvákat), a további kategória az ökör foga és lábai által okozott károk. A elv ugyanaz. Ha valakinek ökre (vagy dzsipje, traktora, kombájnja) behatol szomszédja földjére, és ott lelegeli vagy letapossa a termést, illetve a zsenge cserjéket – köteles kártérítést fizetni termése javából. Az így egy mondatban összefoglalt micvá a Talmudban teljes traktátusokat tölt meg. Ott az is részletesen meg van magyarázva, miért számít mindez külön-külön micváksxak. A micvá értelme, oka érthető: adós, fizess, aki kárt okozott térítse meg.

 

(52)A TŰZ OKOZTA KÁROK MEGTÉRÍTÉSE (N’A)

„Ha tűz támad és belekap a (tövis) sövénybe, és felemészt egy asztagot, a lábon álló gabonát vagy a mezőt – fizessen teljes kártérítést az, aki a tüzet okozta.” (2Móz 22:5).

Az előző micvá folytatása. A tűz a negyedik elem a négy nagy károkozó között (árbá ávot). Ebből ered az a tilalom, hogy nem szabad a háztetőre olyan dolgot tenni, ami leeshet, és kárt okozhat valakinek stb. stb.

A „tűz” alatt nem feltétlenül gyujtogatást értünk: ha valaki tüzet rakott a saját udvarában, és ez onnan elterjedt – akkor is hibás, és köteles kártérítést fizetni, mivel vigyáznia kellett volna. A tűz tulajdonsága hogy terjed, akárcsak az ökör tulajdonsága hogy öklel.

Chinuch itt megjegyzi, hogy ha van bíróság, amelynek módjában lenne a károkozót bírságolni, és nem teszi ezt – ignorált egy parancsolatot.

 

(53) AZ INGYENŐRZŐ TÖRVÉNYE (N’A)

„Ha valaki megőrzésre átad felebarátjának pénzt vagy értéktárgyakat és ellopták azt…” (2Móz 22:6).

A „négy őr” törvényeit minden chédert járt gyerek tanulta kiskorában. A Tóra itteni verseiből kiviláglik, hogy négyféle kategóriáról van szó, amikor valaki egy más ember holmijával foglalkozik, azt vigyázza, bérbe veszi vagy kölcsönkapja. Más a felelőssége annak, aki az őrzésért fizetést kap, mint annak, aki ezt ingyen, szívességből teszi. Van, aki kibérel egy ekét vagy cséplőgépet, hogy dolgozzon vele (felelős épségéért), és fizet a bérleményért, és van, aki kölcsönkéri és kapja ugyanazt – ingyen.

Az 53. micvá az ingyenőrzőről beszél. Az ő felelőssége korlátozott. Ha elvész a megőrzésre átadott tárgy, vagy ellopják – nem kötelezik őt a kár megtérítésére, csak abban az esetben, ha a vétkes felelőtlenségből kifolyólag veszett el. Például ha nyitva hagyta az ajtót, és bejött egy tolvaj, vagy a megőrzésre adott tehén kisétált a nyitvahagyott istállóból és nyoma veszett.

A micvá részletei a Talmudban, Bává Kámá, Bává Meciá és Svuot traktátusokban találhatók.

Minden időben aktuális – ha van bíróság, amely ki tudja vizsgálni, és be tudja hajtani az esetleg fizetendő bírságot.

 

(54) POLGÁRI PEREK TÖRVÉNYEI (N’A)

„Minden hűtlen kezelés dolgában, akár ökör, szamár, juh vagy ruha; bármilyen elveszett dolog az, amiről valaki azt mondja, hogy ez az övé – mindkettejük ügye kerüljön Isten (a bírák) elé…” (2Móz 22:8).

Ez egy nagyon széles skálájú törvény, amelybe beletartozik a magánjog szinte minden követelése. Például, ha valaki letagad egy kölcsönt, vagy egy nála megőrzésre hagyott tárgyat stb. stb. A lényege az, hogy ha az alperes tagadja a követelést – nem kötelezik esküre, de ha részleges vallomást tett, például azt mondta, hogy nem ezer dollárral tartozok neked csak 500 dollárral, akkor a bevallott összeget meg kell fizetnie, és a másik részre pedig köteles esküt tenni, hogy nem tartozik. Ha hamisan esküdött – a bíróság nem tehet semmit, Isten büntetése éri utol.

A Chinuch itt hosszú listát közöl, melyek azok a konkrét esetek, amelyekre ez a micvá vonatkozik, majd azt mondja, hogy ez mindig, mindenkor érvényes, még a nem-zsidókra is, mivel a jogrenden áll a világ. A mievá lényege mai szemmel nézve, hogy minden vitás kérdésben ne bicska vagy a pisztoly döntsön, hanem a szakképzett és megfelelő hatáskörrel rendelkező bíróság. Már elmondtuk, hogy napjainkban nincs ilyen hatáskörrel rendelkező (muszmách) bíróság, és legfeljebb önkéntesen vállalt választóbíróság dönthet, a felek előzetes beleegyezésével. Ilyenek Izraelben az úgynevezett „privát” bét dinek, amelyeknek nincs hivatalos, állami hatásköre. Hangsúlyozni kell, hogy ez csak a magánjogban felmerült esetekben releváns, míg bűnügyekben, a rendőrségi vizsgálat befejeztével, a hivatalos állami bíróságok döntenek – sajnos nem a Tóra törvényei szerint.

 

(55) A FIZETETT ŐR, VAGY BÉRLŐ TÖRVÉNYEI (N’A)

„Ha valaki felebarátjának szamarat vagy ökröt […] ad megőrzésre, és az elpusztult, vagy megsérült, vagy elhajtották…” (2Móz 22:9).

A fizetett őrnek sokkal nagyobb a felelőssége, mint az ingyenőrnek (lásd az 54. micvát). így ha ellopták vagy elvész a rábízott tárgy, állat vagy vagyon – meg kell hogy térítse a kárt. Csak abban az esetben nem kell fizetnie, ha valami rendhagyó dolog történt – fegyveres rablás, földrengés vagy ehhez hasonló. Ekkor esküt kell tennie arra, hogy valóban ez történt, és felmentik mivel nem köteles életét áldoznia azért, hogy felebarátja vagyonát megőrizze.

Ugyanez az eljárás a bérlő esetében is.

Más a helyzet, ha a fizetett őr, nem vagyonra vigyáz, hanem életre. Például szolgálnak erre az izraeli biztonsági őrök, akik gyakran életüket áldozzák, hogy megakadályozzanak gyilkos terrorcselekményeket. Ők valószínűleg olyan elbírálás alá esnek, mint a katonák vagy rendőrök, mégha történetesen nem is egyenruhában szolgálnak. A reszponzum irodalom ezidáig (2003) nem igen foglalkozott a témával.

Chinuch itt megjegyzi, hogy bár vannak átfedések a „négy őr” szabályai és a magánjogi eljárások között (lásd az előző, 54. micvát), a Tóra intenzívebben részletezi az „őrök” törvényeit, mivel ezek előfordulása nagyon gyakori.

 

(56) A KÖLCSÖNZŐ TÖRVÉNYEI (N’A)

„Ha valaki kölcsönkér felebarátjától (egy állatot), és az megsérül vagy megdöglik […] kártérítést kell fizetnie.” (2Móz 22:13).

Ellentétben az első három kategóriával – ha valaki kölcsönkér egy ökröt, hogy szántson vele, vagy egy autót, hogy utazzon vele, vagy bármi mást, de főleg munkaeszközt – akkor felelősége kiterjed arra az esetre is, ha valami előre nem látható szerencsétlenség folytán az ökör – vagy az autó – elveszett. Például ha egy magas szikláról leesett – köteles megtéríteni a teljes kárt. Miért? Azért mert nem fizetett a kölcsönért egy fillért sem, hanem azt a kölcsönadó kegyéből kapta – ez olyan mintha készpénzt kapott volna kölcsön, amit minden esetben vissza kell fizetni (Chinuch).

Két kivétel van csupán: ha a kölcsönadó vele van, amikor a szerencsétlenség történt – akkor nem kell fizetni. A másik kivétel, az a „munka közbeni halál”, vagyis ha az ökör munka közben adja ki a páráját – akkor is mentes a kölcsönkérő a kártérítéstől, mivel feltehető, hogy a gazdánál is elhalt volna az ökör – ha munkáját végzi.

A Talmud (Bává Meciá 97a) felhoz egy rendhagyó, csaknem hipotetikus esetet. Egyszer valaki kölcsönkért egy macskát hogy segítségével megszabaduljon az egerektől. Azonban az egerek sokan voltak és a macska csak egy, és „sok egér macskát győz” – a rágcsálók megölték az egerésző macskát. Ráv Ási (a Talmud szerkesztője) megtárgyalta hányta-vetette a dolgot: lehet-e erre az esetre a „munka közben (miatt) halt meg” elvet alkalmazni? Egyrészt a macska „munkája” valóban az egerészés, és erre a célra kérték kölcsön, másrészt pedig ez egy abszolút rendhagyó eset.

Az egyik amorita a kérdésre azt válaszolta, hogy van olyan brájtá, miszerint „ha egy férfit nők ölnek meg (vagy szekálnak halálra) – nincs bíró és nincs ítélet” mivel ez egy rendhagyó eset. Egy másik verzió szerint (ugyanott), a macska túl sok egeret zabált, és attól döglött meg. Itt is ugyanaz volt a kérdés és ugyanaz a válasz a férfiról, akit nők „öltek meg” csak itt ezt Rási úgy értelmezi, hogy az említett férfi férfiasságának túlhajtott teljesítésébe halt bele, és ezért nem kéri számon halálát bíró…

 

(57) SZŰZLÁNY ELCSÁBÍTÁSA (N’A)

„Ha valaki elcsábít egy szűzleányt, aki még nincs eljegyezve, és vele hál – akkor mátkabérrel tartozik őt feleségül venni.” (2Móz 22:15).

Az eset a „mai világban” a legjobb esetben „magánügy”. Rosszabb esetben köznevetség tárgya. Ugyan kérem…

A Tóra azonban védelmébe veszi az ártatlan és naiv leányzót, akit egy dörzsölt gazfickónak sikerült – akár igaz akár hazug beszéddel – levennie a lábáról. A zsidó felfogás szerint ez egy közönséges bűnügy, ami közel áll a nemi molesztálás – vagy erőszak – tényéhez.

Akit elmarasztalnak a csábításban, az abban az eredeti büntetésben részesül, hogy köteles feleségül venni az elcsábított leányt és nem válhat el tőle (5Móz 22:29). Ezenkívül köteles az úgynevezett mátkabért (mohár) megfizetni. Ha a lány nem akar hozzámenni – köteles a csábító 50 sékelt (nagy összeg volt akkoriban, nem a mai izraeli sékelről van szó) fizetni a lány apjának. Ha a lány eljegyzett menyasszony volt, akkor ez házasságtörésnek számít, és a büntetés sokkal súlyosabb.

Chinuch idézi a háláchát, mely szerint az ötven ezüst csupán bírság, ezenkívül köteles kártérítést fizetni a szégyenért és fájdalomért, amit okozott neki. „Isten törvényei igazságosak és méltányosak” – mondja ki indokolásában a Chinuch. Erőszak esetében el kellett vennie és nem válhatott el tőle. (Lásd az 574. micvát).

Maga a micvá itt az, hogy a bíróság, (a bét din) angazsálja magát a kihasznált leány érdekében, és védje meg jogait. Ezért a micvá aktuális akkor és ott, ahol kompetens bíróság (bét din) működik.

* * *

Tiltó micvák

* * *

 

(58) NEM ELADNI IDEGENNEK SZOLGÁLÓLÁNYT (N’A)

„Ha nem tetszik a gazdának, és nem veszi feleségül, engedje meg, hogy kiváltsák; ahhoz azonban nincs joga, hogy idegen (nép)nek adja el, miután hűtlenül bánt vele.” (2Móz 21:8).

(Lásd a 43. micvát). Ha valaki vesz apjától – annak tartozása fejében – egy héber szolgálólányt – és nem jegyzi el magának vagy a fiának – nem adhatja el egy idegen embernek (szószerint „idegen népnek”), hanem segítse elő kiváltását. A Mechiltá elítélte mind az apát mind a vevőt: ettől nem szép, hogy eladta, ha szorult helyzetben is volt, attól meg, hogy nem jegyezte el magának vagy fiának. Ez a szociális jellegű tiltó mievá kiegészíti a fenti 43. tevőleges micvát.

 

(59) NEM CSORBÍTANI A FÉRJES ASSZONY JOGAIT (A)

„Ha fiához adja feleségül, a lányokra vonatkozó jogszabály szerint járjon el vele, (éspedig) ennivalóját, ruházatát és házastársi jogát ne csorbítsa.” (2Móz 21:9-10).

Ha valaki eljegyzi az általa megvásárolt héber szolgálólányt, és feleségévé teszi – nem rövidítheti meg jogait, amelyek azonosak egy férjes asszony jogaival. Ezek a jogok: élelem, ruházat és rendezett házasélet (amit a Tóra szemérmesen onának = időszaknak nevez, mivel a Tóra szabályozza ezt). Eredetileg a Tóra ezt az előírást az eljegyzett szolgálóval kapcsolatban alkalmazza, de a bölcsek úgy értették, hogy logikusan ez minden zsidó nő természetes joga (Mechiltá).

Itt a Chinuch eltekint az indokolástól, mivel a zsidó nő jogai annyira magától értetődnek, hogy az nem szorul magyarázatra. Az élelem és a ruha a család lehetőségeinek és anyagi helyzetének függvénye, míg az oná, vagyis a házastársi kapcsolatok bölcseink szerint a férj szakmájától és elfoglaltságától függnek. Például a tengerészek – kétszer egy évben, a tevehajcsárok havonta egyszer, míg a talmudista (vagyis aki tanulással tölti idejét, tálmid cháchám) hetente egyszer, ha lehet péntek esténként, legyen együtt szexuálisan feleségével. (Ktubot 62b). Ez persze a kötelező minimum, amivel a férj kötelességét teljesíti. Ezenfelül egyrészt ez nagyon egyéni, másrészt pedig a nő tisztulási periódusától függ (lásd a niddá törvényeit, 181. micvá).

Mindig érvényes kötelessége ez a zsidó férfiaknak Istennel és feleségükkel szemben. Aki megrövidíti feleségét egyikben a három dolog közül – azért hogy fájdalmat okozzon neki vagy bosszantsa – megszegi a micvát. Ez természetesen nem tartozik bíróságra, hanem a zsidó ember és istene közötti viszonyra.

 

(60) A SZÜLŐK VERÉSÉNEK TILALMA (A)

„Aki apját vagy anyját bántalmazza (üti), halállal lakol.” (2 Móz 21:15).

Aki véresre veri apját vagy anyját, és sebet ejt egyikükön – halállal bűnhődik – ha vannak tanúk rá; míg az isteni halálbüntetés vár rá (kárét = lásd az 5. micvát) – ha nincsenek tanúk. Ebben különbséget tesz a Tóra a szülők és minden más ember között, akiknél pénzbírsággal büntetik a támadót.

Ez a micvá egy lépéssel tovább megy, mint a kötelező szülői tisztelet (a Tízparancsolatban = 27. micvá). Ott a tisztelet módozatait a Talmud írja elő, majd van egy micvá (lásd 3Móz 19:3 -212. micvá), ahol az anyát és apát (ebben a sorrendben!) kell félve tisztelni. Itt, ha egy fiú (vagy lány!) véresre veri apját vagy anyját, büntetése kapitális, „hogy móresre tanítsák az aljas brigantikat, akik kezet emelnek azokra, akik a világra hozták őket” – mondja a Chinuch, aki itt is idézi a salamoni verset, miszerint „a király igazsággal tartja fenn országát” (Péld 29:4).

A Talmud egy kivételt ismer: ha szülei részéről életveszély fenyegeti – szabad védekeznie.

A micvá részleteit – Szánhedrin traktátusban találjuk. Mindig, mindenkire vonatkozik, férfiakra és nőkre egyaránt, és ha voltak tanúk, akik figyelmeztették, ne tegye – akkor halállal lakol (lásd a 45. micvát). Ha nincsenek tanúk, vagy most, hogy nincs bét din, a büntetés a már említett kárét (az égiek által elrendelt és végrehajtott halál).

 

(61) NEM ENNI A MEGKÖVEZETT ÖKÖR HÚSÁBÓL (N’A)

„Ha egy ökör felöklel egy férfit vagy nőt, és az meghal – kövezzék meg az ökröt, és a húsából ne egyenek…” (2Móz 21:28).

Már láttuk, ha egy ökör felöklelt (és megölt) egy embert (lásd a 48. micvá), az ökröt meg kell ölni, de gazdája mentes a felelősségtől, hacsak nem volt köztudomású hogy egy vad, öklelő ökörről van szó, és gazdáját figyelmeztették erre. Ebben az esetben a gazda is halálfia. A Tóra itt kimondja, hogy a megölt ökör húsából tilos enni, miután megkövezték. Ez egy külön tiltó micvá (Mechiltá). Nemcsak ökör, hanem más állat vagy madár is, amely halált okozott – ugyanezen kategória alá esik.

A micvá értelme – mondja a Chinuch – nevelő hatású. Vegyük tudomásul, hogy minden, ami által rossz, ártalom jött a világra az utálatos és visszataszító – mégha nem is szándékos a tette, hiszen az ökörnek nincs esze; pláne ha szándékos – akkor jobban fogunk vigyázni, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő.

Érvényes – csak Erec Jiszráélben – ha van egy teljes hatáskörű bíróság.

 

(62) „NEM ÉLTETNI” A VARÁZSLÓT (F’A)

„Varázsló(nőt) ne hagyj életben!” (2Móz 22:17).

Vagy „Ne éltesd a varázslót!” – az általánosan elfogadott zsidó exegézis szerint ez azt jelenti, hogy a varázslónak halálbüntetés jár. A Tóra nőnemben beszél, „mivel általában nők foglalkoztak ezzel”,de ugyanez a helyzet a férfivarázslóval szemben is.

Voltak zsidó gondolkodók, akik hittek abban, hogy a kuruzslók és varázslók képesek – főleg szemfényvesztés által – természetellenes vagy természetfölötti dolgokat produkálni, de Maimonidész és mások ezt elvetették – mondván – hogy a varázslat csalás és ámítás csupán. Akkor meg miért tiltja a Tóra? Mert pogány praktikákkal és a bálványimádás förtelmes kategóriáival van kapcsolatban (Tévelygők Útmutatója 3:37 fejezet). Lásd még az 516. micvái ahol Chinuch részletesen kifejti a tilalom mibenlétét és okait. Itt ez csak figyelmeztetésként szolgál – de a micvá ott van (Mózes 5. könyvében: 18:10-11) – mondja. Ott a Tóra egyértelműen a bálványimádás kategóriáiról beszél, és ezekkel veszi egy kalap alá a varázslókat (Ocár Jiszráél).

Ma a micvá csak nagyon feltételesen aktuális. Vagyis: a tilalom fennáll, és a varázslót halálra keli ítélni Erec Jisz- ráélben, ha van egy 23 tagú meghatalmazott (járás)bíróság.

Sok modern hagyományhű kommentátornak nehézséget okozott az a talmudi történet, miszerint R. Sim(e)on ben Sátách (a szánhedrin elnöke és Alexander Jánnáj király sógora) a második Szentély fénykorában, felakasztott egy napon 80 boszorkányt Askalonban (Szánhedrin 45b). Először is maga a talmudi perrendtartás szerint nem lehet egy nap egynél több embert halálra ítélni, és itt meg nyolcvanról van szó (lásd erről J. Z. Hertz, aki idéz véleményeket, miszerint a ben Sátách sztori legenda csupán). Maga a Talmud is megkérdőjelezi a „napi 80″-as kontingenst, és arra a meggyőződésre jut, hogy rendkívüli állapot volt (horáát sáá). Askalon filiszteus eredetű pogány város volt, és Sim(e)on ben Sátách (SB’S) harca a boszorkányok ellen a zsidó monoteizmus harca volt a pogányság ellen.

A boszorkányok azonban – feltehetően – zsidók voltak, mivel a jeruzsálemi Talmud szerint rokonaik hamis tanúkat állítottak Sim(e)on fia ellen, hogy megbosszulják a boszorkányok kiontott vérét (lásd a 85. micvát is).

Érdekes magyarázatot hoz Hertz rabbi arról, hogy miért tiltja a Tóra az okkult „tudományokat” éppen itt, a csábítás és a szodomizmus között: „mivel a régi világban a varázslás a legkülönbözőbb gaztettek, csalások és erkölcstelenségek forrása volt” Idéz olyan szépleikeket is, akik szerint a furcsa kifejezésmód („ne éltesd”) arra mutat, hogy nem direkt halálbüntetésről van szó, hanem arról, hogy ne forduljon valaki a varázslóhoz, és ezáltal ne juttassa őt megélhetéshez. Azonban a psát valamint bölcseink interpretációja egyértelmű.

Josephus az itteni „varázslót” – méregkeverőnek fordítja, így érthetőbb halálbüntetése mivel tevékenységével megmérgez – és megöl – embereket.

 

(63) AZ IDEGEN SZÓBELI ZAKLATÁSÁNAK TILALMA (A)

„Az idegent ne gyötörd…” (2Móz 22:20).

Itt egy betért gójról van szó, aki mindenben olyannak számít, mint egy született zsidó. Tilos őt bántani és szekálni; nem szabad azt mondani neki: tegnap még bálványt imádtál, és sertést zabáltál, most meg Isten szárnyai alatt vagy… Igaz hogy zsidót sem szabad froclizni, szekálni és bántani (erre egy külön tilalom van), de a betért idegen érzékenyebb, és nincs aki megvédené – ezért kell ezt külön említeni és nem is egyszer.

Chinuch szerint a micvá értelme, hogy lebírjuk rossz ösztönünket, amely arra vezetne, hogy a gyengét és az idegent bántsuk, s így jó tulajdonságokat sajátítsunk el, és ezzel beteljesüljön az Örökkévaló akarata, aki csak a jót szereti. A Talmud szerint (Bává Meciá 59b), 36 alkalommal figyelmeztet a Tóra, hogy ne bántsuk az idegent (itt a Chinuch 24-et mond), mivel magunk is idegenek voltunk Egyiptomban. Nagyon érdekes eredményt kapunk, ha összehasonlítjuk ezt a micvát az elmúlt 2000 év zsidóüldözéseivel, amikor mi voltunk az „idegenek” mindenütt.

Ugyanabban a stílusban figyelmeztet bennünket a Tóra Isten szeretetére, mint amely az idegenek szeretetét írja elő (5Móz 6:5 és ugyanott 10:19), vagyis az idegent nem csak hogy tilos szekálni és bántani, hanem kimondottan kötelesek vagyunk szeretni őt. A Tóra a gér (idegen) kifejezést használja, de mint mondottuk, bölcseink értelmezésében ez egy betért gój, vagyis egy gér cedek.

Érvényes mindig, mindenkor mindenkire nézve. Aki áthágja – megszeg egy micvát.

 

(64) AZ IDEGEN ANYAGI KIHASZNÁLÁSÁNAK TILALMA (A)

„…és ne sanyargasd… „ (2Móz 22:20).

Az előző micvá hoz kapcsolódóan, ha valami üzleti ügyünk van a gérrel – tilos őt becsapni, átverni és megrövidíteni. Ez a tilalom mindenkire vonatkozik – de a gérre különösen – az említett okok miatt.

Érvényes, mindig, mindenütt, mindenkire nézve.

 

(65) AZ ÖZVEGY ÉS AZ ÁRVA KÍNZÁSÁNAK TILALMA (A)

„Özvegyet és árvát ne sanyargass.” (2Móz 22:27).

A Tóra ismertet velünk olyan kategóriákat, amelyeket pozitív megkülönböztetésben kell részesíteni, hogy enyhítsük sanyarú helyzetüket. Ilyen, többek között, az özvegy és az árva. A Chinuch összekapcsolja a micvát a két előző micvával, amelyek a betértekkel foglalkoznak. Akárcsak az özvegy az árva is a társadalom peremén él, nincs, aki védje őket „tiszta szívből, ahogy az apa védené fiait és a férj feleségét” és ezért érdemesülnek a Tóra fokozottabb védelmére.

Maimonidész szerint (Jád, Hilchot Déot 6:10) még a király özvegye és árvái is beletartoznak ebbe a kategóriába. Velük szemben is szelíden, érzékenyen és visszafogottan kell fellépni, mivel ők is rosszabb helyzetben vannak most, mint azelőtt. A bíróság köteles hivatalból ügyvédet adni az özvegynek és árváknak, és hivatalból támogatni őket, vagyis mint mondottuk, pozitív megkülönböztetésben részesíteni.

Náchmánidész különválasztja az özvegyet és az árvát, és két micváként számolja bántási tilalmukat.

A Tóra itt (2Móz 22:27-23) három teljes verset szentel az özvegy és árva ügyének, és a végén az egyértelmű fenyegetés: ha bántjátok az özvegyet és árvákat, és azok kiáltanak hozzám, akkor meghallgatom kiáltásukat, föllángol a haragom, és a ti feleségetek is özvegyek lesznek és gyermekeitek – árvák!

Az árvák addig számítanak árvának, amíg rászorulnak arra, hogy felnőtt emberek segítsék őket ügyeik intézésében. Az özvegy – amíg férjhez nem megy.

Mindig, mindenütt, mindenkire nézve aktuális és érvényes.

* * *

MISPÁTIM SZAKASZA (2)

benne (további) 7 cselekvő és 22 tiltó parancsolat

(MISPÁTIM szakaszát a Chinuch – valószínűleg terjedelme és szerteágazó tematikája folytán – két részre osztotta. Mivel könyvünk alapja és rendszerezése a Chinuch nyomán halad, valamint a micvák sorszámának fontosságára való tekintettel, rendhagyó módon mi is így tettünk. N. K.)

* * *

 

(66) A KAMATMENTES KÖLCSÖN MICVÁJA (A)

„Amikor pénzt adsz kölcsön népem egyikének, aki rászoruló – ne lépj fel vele szemben, mint hitelező, és ne tegyél kamatot (a kölcsönre). Ha zálogként (a kölcsön fejében) lefoglalod ruháját (takaróját), napnyugta előtt add vissza neki […] mert ha (amikor) kiált hozzám, meghallgatom őt, mivel én könyörületes vagyok!” (2Móz 22:24-26).

Ha osztályoznánk a micvákat – ami nem áll szándékunkban – ezt tartanánk a legszebb, legemberibb, legszociálisabb micvának a 613 közül. Kamatmentes kölcsönt adni egy embernek, akinek anyagi nehézségei vannak, hogy talpra állhasson, és ne kerüljön abba a helyzetbe, hogy alamizsnát kérjen – ez a Tóra szocializmusának legkifejezőbb formája. Van, amikor alamizsnát kell adni (cödáká) – de ennél sokkal jobb elkerülni azt, egy konstruktív kölcsön segítségével.

Figyelem! Vegyük észre, hogy akár az előző micvábari (az özvegy és az árva dolgában) itt is kvázi személyes beavatkozás követi a nélkülöző „kiáltását”. Az Örökkévaló az egész, általa teremtett világot, vezeti, felügyeli (hásgáchá prátit), mai szóval, „igazgatja”. Azonban ezt a teremtmények nem mindig érzékelik, veszik észre. Azonban ha „égbekiáltó” igazságtalanság történik – akkor az Örökkévaló meghallgatja a jajveszékelőt, hiszen könyörületes ő.

A micvá értelmét abban lehet látni, hogy a zsidó ember köteles utánozni az Örökkévalót: „Ahogy Ő könyörületes – légy te is irgalmas…” (Szotá 14a). Az eleinte mechanikus utánzás a végén az ember természetévé válik – és ez a cél. A gmilut chászádim (jótétemény), amelynek egy alapvető formája a kamatmentes kölcsön – így a Tóra egyik nevelő eszközévé válik.

Maimonidész (Jád, Hilchot Cödáká) nyolc fokozatot állapít meg ebben. A nyolcadik, a legfelső fok, az, amikor aki kapja, nem tudja kitől kapta, és aki adja, nem tudja, kinek adja.

A micvá részleteit (kit kell előnyben részesíteni, rokont, barátot, vagy a város lakosát egy más város lakosával szemében, valamint azt, hogy mennyire alávaló az az ember, akinek van módja rá, és nem teljesíti a micvát) a Talmud Ktubot és Bává Bátrá traktátusaiban találjuk. A kamatszedés tilalmáról a vonatkozó micvában.

Aktuális és érvényes mindig és mindenütt.

 

(67) A TÖBBSÉG SZERINTI DÖNTÉS MICVÁJA (A)

„…A többség szerint dönts!” (2Móz 23:2).

Ez a micvá a Tóra demokratizmusának manifesztuma. Az utasítás a bíróságoknak szól, akiknek kezébe a Tóra letette a zsidó (köz)élet alapjait: a többség alapján döntés jogát. Polgári ügyekben elég egyszerű többség (a három főből álló bíróságnál kettő eggyel szemben) de olyan bűnügyekben, ahol van halálbüntetés, az illetékes bíróság a 23 tagú („kis” szánhedrin), és itt a kívánatos többség legalább kettő.

Mivel az adott tórái vers (2Móz 23:2) meglehetősen homályos és többféle értelmezést elbír (Rási maga három különböző magyarázatát adja) – Chinuch itt szószerint idézi Maimonidész definícióját (a Széfer há-Micvotból): „A mic- vá, amit parancsba kaptunk a többség alapján ítélkezni, ha vita tör ki a bölcsek (bírák) között, aTóra egyik parancsolata dolgában (din Tóra). Ugyanígy kell ítélkezni – a többség szerint dönteni – a polgári perekben is, amikor Reuven követel valamit Simontól; például ha a város bírái nem tudnak megegyezni abban, kinek van igaza, Reuvénnek vagy Simonnak, a többség alapján kell dönteni…”.

Szánhedrin traktátusában jönnek ennek a micvának a részletei. Ebből kicseng, hogy a többségi határozatot akkor is el kell fogadni, ha valaki meg van győződve, hogy a bírók tévednek. Ebben az esetben a Talmud tanúsítja, hogy „a vétek a bíróké, és nem azoké, akik hallgatnak rá”.A felsőbíróság, a 71 tagú szánhedrin, nagyon elővigyázatos volt a halálos büntetések vonatkozásában, és közmondássá vált, hogy ha egy bíróság egyszer hét évben, hoz egy halálos ítéletet, azt „erőszakos” bíróságnak tartják (Mákot 7a). Ha valakit már felmentettek egy olyan vétek alól, amelyért halálbüntetés jár – nem újították fel perét, akkor sem, ha további terhelő adatok merültek fel. Ha pedig valakit egyhangúlag ítéltek halálra – azt felmentették, mivel fennállt annak a lehetősége, hogy valami rendellenes dolog történt. A bíróságok igyekeztek mindent megtenni, hogy ne hozzanak halálos ítéletet, mivel ha tévedtek – ez helyrehozhatatlan, (lásd Naftali

Kraus: „Mit mond a háláchá a halálbüntetésről”, Budapest, 2005, OR-ZSE kiadás).

Rabbi Akiba (Ákívá), és rabbi Tárfon egyszer azt mondták, hogy ha ott lettek volna (ahol és amikor a szánhedrin hozhatott halálos ítéletet) – soha nem végeztek volna ki embert (mivel olyan alaposan, keresztkérdésekkel, hozták volna zavarba a tanúkat, hogy nem lehetett volna a vádlott bűnösségét bizonyítani, (ugyanott).

Ezidáig a Talmud, a Tóra nyomán, csupán a bíróságok gyakorlatáról beszél, ahol a többségi döntés dominál. Azonban, a középkorban volt olyan zsidó Tóra-nagyság, aki a bíráskodáson kívül a közéletre is rávetítette a többségi döntés elvét (Rabbénu Áser – RO’S – responsumok, 6. szabály, 5).

Érvényes és aktuális mindig, mindenütt, mindenkire nézve. Aki áthágja – nagy a vétke, mivel ez az oszlop, amelyen a Tóra áll (Chinuch).

 

(68) A SZAMÁR TEHERMENTESÍTÉSE (A)

„Ha látod ellenséged szamarát, mint leroskad terhe alatt, ne hagyd őt magára, hanem segítsd őt!” (2Móz 23:5).

Ez is egy „szociális” micvá, ezúttal az állatkínzás ellen. Ha valaki lát egy teherhordó állatot (az írás szamárról beszél, de lehet teve vagy öszvér is), amely összerogyott terhe alatt – köteles segíteni az állat gazdájának azt terhétől megszabadítani – még akkor is, ha a gazda történetesen nem kebelbarátja, hanem, uram bocsá’ ellensége is akár. Nem csak a le- pakolásban köteles segíteni, de az újbóli felrakodásban is, és egy darabon elkísérni.

A Chinuch itt szükségét látja megmagyarázni, hogy lehet az, hogy egy zsidó embernek egy másik zsidó ellensége legyen, hiszen a Tóra kifejezetten írja (másutt), hogy „ne gyűlöld szívből testvéredet…” (3Móz 19:17). A magyarázat, amelynek eredete a Talmud, kissé naivnak tűnhet a 21. század embere szemében: az antagonizmus onnan eredhet, hogy az illető látta a szamár tulajdonosát vétkezni, figyelmeztette őt, de az nem hagyott fel vétkeivel. Az ilyet szabad nem szeretni…

A micvá az emberiesség követelménye. Egy vadidegen embernek is kötelességünk segíteni, és nem hagyni, hogy egy állat fölöslegesen szenvedjen. A micvá sok részletkérdését Bává Meciá traktátusa tárgyalja. Mindig aktuális és kötelező, mindenki számára, és aki eltekint tőle, kegyetlennek tűnik fel, és „aki nem könyörül – azon nem könyörülnek az égből” (Chinuch)

 

 (69) SZABADDÁ TENNI A TERMÉST A 7. ÉVBEN (R’A)

„Hat éven át vesd be földedet és gyűjtsd be termését. A hetedik évben hagyd parlagon, és termését fogyasszák néped szegényei, és maradékát egye a mező vadja; ezt tedd szőlőddel és olajfaligeteddel is”. (2Móz 23:10-11).

A hetedik évben, ami a szombat éve a földeken (snát smitú), nemcsak hogy tilos Erec Jiszráélben a földeket megművelni, hanem a termés – ami magától terem – nem a föld tulajdonosáé, hanem mindenkié. A földbirtokos kénytelen szabaddá tenni a termést, ahogy ezt a Tóra előírja.

A smitá évről és szabályairól részletesen szól a Tóra Mózes harmadik és ötödik könyvében is. Itt azért említi, mintegy mellékesen, mivel indokolása kifejezésre juttatja az emberiességet a szegényekkel szemben (Hertz, Ibn Ezra és Luzatto alapján).

A szőlő és olajfaliget külön említése azt indikálja, hogy az utasítás minden más gyümölcsfára is vonatkozik (Mechiltá).

Chinuch itt is, mint sokhelyütt, a világ teremtésére vezeti vissza a micvát. Mivel az Örökkévaló, a világ teremtésekor, hat napon át „dolgozott”, és a hetediken megpihent – szívünkbe kell vésnünk, hogy a Teremtő útjait kövessük, és hetenként (szombat) és hétévenként (smitá) tüntetünk azzal, hogy hiszünk abban, hogy Isten a világot teremtette, „valamit a semmiből’/ Ezt az indokolást egyébként maga a Tóra hozza a szombattartással kapcsolatban.

Chinuch két további indokot említ. A termés szabaddá tétele az embert lemondásra és szerénységre neveli, mivel ezzel ő ad valamit a szegényeknek, amiért nem remélhet fizetséget vagy jutalmat. Másrészt ezzel a lépéssel bizonyítja, hogy Istenbe vetett hite nem tántorodik meg akkor sem, amikor parancsára termését szabaddá teszi, és mindenki vehet belőle, amennyit csak elbír.

A micvá elágazó részleteit a jeruzsálemi Talmud sorolja fel a Sviit traktátusában.

A Tóra szerint (dö-orájjtá) csak Erecben aktuális, és csak akkor, amikor a zsidók többsége ott él. Bölcseink szerint (mi-dö-rábbánán) ma is érvényes, de csak Izraelben, külföldön nem. Hogy mit jelent ebből a szempontból Izrael és „külföld” (vagyis a környező országok) – erről vita folyik a Tal- mudban, valamint a mai talmudisták kötött is.

A mai Izraelben a smitá megosztja az amúgy is vallásosokra és világiakra tagozódott népet. A nem vallásosok eladják, jelképesen, a földeket egy nem-zsidónak, és ezek után szabadon művelik a földet, és teszik a dolgukat, mivel az eladás „mentesíti” őket, úgymond, a micvá érvényességétől. A vallásosok, illetve az ultra-ortodoxok, tartják a micvát, mivel az mi-dö-rábbánán, vagyis bölcseink szerint érvényben van. Ők, nemcsak hogy parlagon hevertetik földjeiket, hanem kizárólag arabok által termesztett, vagy külföldről behozott zöldséget és gyümölcsöt esznek.

 

(70)  A SZOMBATI MUNKA TILALMA (A)

„Hat napon át végezd munkádat, és a hetedik napon szüneteltesd azt…” (2Móz. 23:12).

Itt is – a smitá törvény során – megismétli a Tóra a szombati munka tilalmát: Lásd fent a 26. micvát. Chinuch itt megjegyzi, hogy a Tóra tizenkétszer említi a szombati munka tilalmát és a pihenés parancsolatát.

 

 (71) A JERUZSÁLEMI ZARÁNDOKLÁS PARANCSOLATA (N’A)

„Három ünnepet tarts meg nekem évente….” (2Móz 23:14).

Háromszor évente, a három zarándok ünnepen, voltak Izrael fiai kötelesek – a Tóra szerint – Jeruzsálembe zarándokolni, és ott a Szentélyben áldozatokat bemutatni. A Tóra ezt a micvát annyira központinak és fontosnak tartja, hogy három helyen említi. Itt, valamint Mózes harmadik könyvében (23) és ötödik könyvében (16). Ez a három ünnep: pészách, sávuot és szukkot, vagyis a pászka ünnepe, a Hetek és a Tóra-adás ünnepe és a sátorosünnep.

A Tóra nem említi név szerint Jeruzsálemet, hanem csak azt mondja, hogy „a helyen, amit kiválasztottam”. Ez Jeruzsálem volt, ahol Salamon felépítette az első központi Szentélyt, de ennek előtte is zarándokoltak a zsidók háromszor évente, az ideiglenes szentélyekbe (Gilgál, Giveon [Gibeon], Siló, Nov [Nob]).

A micvá gyakorlati értelme és célja a főváros központisá- gát hangsúlyozni, és annak gazdasági megalapozottságát is előmozdítani. Ezt célozta egyébként az úgynevezett „második tized” (máászér séni) jeruzsálemi elfogyasztásának gyakorlata is. (Lásd ott).

A micvá keretében kötelező (volt) áldozatokat bemutatni a Szentélyben, és ezzel kifejezni köszönetünket az Örökkévalónak bőséges áldásáért. Chinuch összegezi, hogy a micvá három összetevője az ünnepi áldozat (chágigá), a láttatás (maga a megjelenés, Jeruzsálemben) és az öröm volt. Öröm, mint parancsolat – tipikus zsidó dolog (lásd a micvát Mózes ötödik könyvében, 451. micvá).

Az áldozat értelme: nem jönni üres kézzel a Teremtő színe ele. Ámbár neki semmire nincs szüksége, hiszen minden az övé – gondolatban előtte állunk, és nem kellemes üres kézzel jönni. Annak tudata, hogy áldozunk – jó érzést kelt bennünk.

A micvá részletei – Chágigá traktátusban. Sokan fel voltak mentve a micvá teljesítése alól (a sánták, a vakok, a betegek és az öregek), de emellett a nép nagy része ott szorongott Jeruzsálemben, amely abban az időben százezreket fogadott be.

Érvényes férfiakra nézve, amikor van Szentély. Azonban manapság is bevett szokás az ünnepeket Jeruzsálemben tölteni, mintegy emlékezésként a micvára, hogy az ne felejtődjön el.

 

(72) A ZSENGÉK BEMUTATÁSA A SZENTÉLYBEN (N’A)

„Földed (gyümölcsének) zsengéjét, hozd az Örökkévaló Istened házába…” (2Móz 23:19).

Egyike a Tóra „mezőgazdasági” micvá inak. A gyümölcs zsengéjét, vagyis a koránérő (primőr) gyümölcsöket a Szentélybe kellett vinni és a kohanitának adni. Bölcseink ezt a micvát arra a hétféle termékre értették, amelyekkel Erec Jiszráél büszkélkedett: búza, árpa, szőlő, gránátalma, füge, datolya és olajbogyó. A gazda lement a mezőre vagy a gyümölcsösbe, és ha érett fügét vagy datolyát stb. látott, azt megjelölte, majd később felvitte a Szentélybe.

Ez is egy jelképes, emlékeztető micvá, hogy tudjuk minden áldás az Örökkévalótól jön, és ezt azzal háláljuk meg, hogy primőröket viszünk Szentélye szolgáinak. Azáltal hogy emlékezünk és elfogadjuk uralmát – érdemessé válunk áldásaira (Chinuch).

A micvá részletei valamint a zsengék Szentélybe hozatalának autentikus és színes leírása a Misnában található (Bikkurim 3:3).

Aktuális csak akkor, amikor a Szentély fennáll, és csak ereci de nem külföldi gyümölcsökre vonatkozóan.

* * *

Tiltó micvák

* * *

 

(73) KÖLCSÖN ERŐSZAKOS BEHAJTÁSÁNAK TILALMA (A)

„…ne légy vele szemben, mint egy szívtelen követelő…” (héberül nose) – (2Móz 22:24).

Ez a tiltó parancsolat is a kamatszedés tilalmának egyik válfaja. Ha tudod, hogy az adós nem képes fizetni – ne nyaggasd, és ne erőszakoskodj vele, mert ez csak megszégyeníti őt.

Ez az emberiesség megnyilvánulása, bár gazdaságilag nem minden kapitalista írná alá. Tény hogy a nagy bankok manapság is bizonyos, nem kis összeget fordítanak a „behajthatatlan követelések” kontójára. Chinuch irgalomról és jótéteményről beszél, amivel kiérdemeljük Isten segítségét.

A tilalom részleteihez tartozik, hogy a követelő ne menjen el az adós háza előtt, ha tudja, hogy az nem képes adósságát megfizetni.

Mindig, mindenütt, mindenkinek aktuális – férfiaknak és nőknek.

 

 (74) NE ADJUNK SEGÉDKEZET A KAMATSZEDÉSHEZ (A)

„…ne terheld őt kamattal.” (2Móz 22:24).

További részlettilalom, ami az idézett versből származtatik. Jelentése: ne működj közre egy olyan ügyletnél, ahol kamatot szednek, vagyis ne légy közvetítő, ne légy kezes, tanú vagy írnok, aki a váltót megírja stb. Látható célja a tilalom kiterjesztésének a kamatszedés megnehezítése.

Chinuch ezt úgy fejezi ki, hogy miután a kamatszedés tilalmának értelme az irgalom és könyörületesség – ha nem adnak segédkezet az uzsorásnak – nincs uzsora. Mindig, minden időben, mindenkire vonatkozik.

 

 (75) NE ÁTKOZZUK A BÍRÁKAT! (A)

„Ne káromold az Istent, és néped fejedelmét ne átkozd!”  (2Móz 22:27).

Ez a tilalom szószerinti szövege. Azonban a Talmud-bölcsek értelmezése szerint a bírákról van szó, akiket az írás – nem csak itt – isteni respektussal ruház fel. A vers eredeti értelmében is funkcionál, és benne van az istenkáromlás tilalma is, ami egy külön tiltó micvá (lásd a következő (76.) micvát.)

Mások – mint Josephus Flavius és Philo – apologetikai indíttatásból úgy magyarázták a verset, hogy „senki se káromolja azokat az isteneket, amelyeket idegen polgárok istenként tisztelnek”.

A micvá oka és értelme – a Chinuch szerint – morális segítséget nyújtani a bírónak, hogy ne kelljen tartania az elítélt haragjától és átkától – és így igaz ítéletet tudjon hozni. Nemcsak ez – mondja a Chinuch – hanem a micvá elrettentő jellegű is, mivel az obskurus nép gyűlöli a bírákat, és az átkozódásból átcsaphat gyűlölete a tettlegességre is. Mindig, mindenütt, mindenkire nézve aktuális.

 

(76) AZ ISTENKÁROMLÁS TILALMA (A)

„Ne káromold az Istent, és néped fejedelmét ne átkozd!” (2Móz 22:27).

Az előző tilalom azonos tőről fakadó párja, amely ugyanazon tórái versre támaszkodik. A tilalom másutt is előfordul (3Móz 24:16) „aki kiejti az Örökkévaló nevét (átkozza őt) haljon meg”, de ott a büntetés jelenik meg, itt pedig a figyelmeztetés, mivel nincs büntetés figyelmeztetés nélkül. Aki hallja, hogy egy zsidó káromolja Istent – köteles megtépni ruháját.

Mindig, mindenütt, mindenkire nézve aktuális és érvényes.

 

(77) NE ÁTKOZZUK A FEJEDELMET (A)

„…és néped fejedelmét ne átkozd!” (2Móz 22:27)

Ez a 75. miaminak másik része, vagyis két tiltó parancsolat egy versben, amely egybeveszi az Isten káromlását a fejedelem (király) átkozásával. Chinuch a Talmud alapján, megjegyzi hogy ez nemcsak a világi, hanem a vallási hatóságokra is vonatkozik. A fejedelem alatt a szánhedrin elnökét kell érteni, vagy a mindenkori vezetés, a kormány fejét.

Az átkozódás negatív tényező, nem annyira a megátkozott szemszögéből, mivel abban mindenki megegyezik, hogy az átoknak semmi foganatja nincs arra nézve, akit megátkoztak, de negatív pszichológiai hatása lehet az átko- zódóra (Maimonidész, Reccanati és mások). Ha a bíróról van szó, akit a pervesztett megátkoz, mivel nem fogadja el a reá nézve negatív ítéletet – akkor az ítéletet azonnal végre kell hajtani, hogy a vesztes ne élje bele magát a tévhitbe, hogy minden bajáért a bíró felelős. (Rásbám).

Érdekes magyarázattal szolgál itt a Chinuch, a micvá értelmét illetően. Mivel a zsidók soha nem voltak ismertek, mint akik a tekintélytiszteletet túlzásba viszik – a Chinuch arra helyezi a hangsúlyt, mennyire fontos hogy legyen egy felsőbbség, akinek szavára hallgat a nép, és elfogadja rendelkezéseit. Ennek az ellenkezője az anarchia, amikor mindenki azt tesz, amit akar. Ezért kell, hogy a nép elfogadja a választott vezetőt, akár a döntései „jók vagy rosszak” mivel van úgy, hogy a király rendelkezései a nép javát szolgálják, és előfordulhat az ellenkezője is – hallgatni kell rá. „Mindez jobb, mint a viszály és a torzsalkodás (máchloket), aminek rossz a vége”.

Ha tehát adva van egy világi vagy vallási vezető, akinek feladata a népet vezetni – illendő nem viselkedni vele tiszteletlenül – fejezi be a Chinuch eszmefuttatását.

(Hadd juttassuk eszébe a fejét csóváló olvasónak, hogy a huszadik század húszas és harmincas éveiben Magyarországon börtönbüntetésre ítéltek embereket „kormányzósértés” címén. Hogy mi lett a sorsa annak, aki az ’50-es években Pesten, vagy Moszkvában Sztálint vagy Rákosit „áldotta”, arról jobb nem is beszélni).

Egy talmudi vélemény határt szab ennek a nagy tiszteletnek. A fejedelem (nászi) csak akkor számít annak, ha úgy viselkedik, ahogy egy zsidó vezetőnek viselkednie kell.

Mindenütt érvényes, ahol zsidó király vagy fejedelem van.

 

(78) A TIZEDEK SORRENDJÉNEK MEGŐRZÉSE (N’A)

„Gabonádból és borodból (olajadból) adandó illetményeket ne halaszd el…” (vagyis, tartsd az előírt sorrendet) (2Móz 22:28).

A Tóra több helyen elrendeli az adományok (trumá) és tizedek (máászrot) adását a kohanitáknak, leviták, szegényeknek stb. Ezeket majd a helyükön (3Móz 19; 4Móz 15 és 18, valamint 5Móz 26-ban) fogjuk tanulmányozni. Itt a Tóra egy külön parancsolatot szentel annak, hogy ezeket az adományokat a Tórában előírt sorrendjük szerint kell adni, és nem úgy, ahogy a mezőgazdának eszébe jut. Ez nemcsak fegyelem vagy esztétika kérdése. Mivel az adományok és tizedek mennyisége sorrendjükből következik – a sorrend megbontásának anyagi következményei is lehetnek.

Bölcseink ezt fejtették ki a fenti, meglehetősen homályos héber szövegből.

Az előírt sorrend, röviden:

– bikkurim (zsengék), amit a kohanitáknak hoznak a Szentélybe.

– trumá gdolá (a „nagy adomány”), a gabona körülbelül 2 százaléka, amit a kohaniták kaptak.

-Máászér rison (első tized), amit a megmaradt mennyiségből vettek le, és ezt a levita kapta. Ebből a levita levett egy tizedet, és azt a kohanitáknak adta (trumát máászér, vagyis a tized adománya).

A megmaradt mennyiségből még egy tizedet levettek és ez volt a máászér séni (a „második tized”). Ezt, vagy ellenértékét, fel kellett vinni Jeruzsálembe, a smitá (7 éves ciklus) első, második, negyedik és ötödik évében. És ott a tulajdonos és családja fogyasztotta el.

A harmadik és hatodik évben a „második tized” helyett „szegény tized”-et vettek le (máászér áni) és a nélkülözők között osztották ki.

Chinuch a micvá értelmét abban látja, hogy ha valaki megszegi az utasításokat, és nem teljesíti azokat az adott sorrend szerint, ebből csak tévedések és rendellenességek születhetnek „mivel ezek a törvények fontos részét képezik a zsidó vallásnak – mondja a Chinuch – mindent meg kell tenni, hogy ne essen tévedés a sorrendben.”

Más indokolás szerint a sorrend önkényes megváltoztatása „a kohanita megsértését” jelenti, és nekünk tisztelnünk kell a kohanitákat. A prózai okot már fentebb említettük: a változtatásnak mennyiségi következményei is lehetnek.

Csak Izraelben aktuális, amikor a zsidók többsége ott él.

 

(79) A SZÉTTÉPETT ÁLLAT (TRÉFÁ) HÚSÁNAK TILALMA (A)

„…a mezőn talált széttépett húst ne egyétek, a kutyának adjátok azt!” (2Móz 22:30).

A kóserság törvényeinek egyik alaptétele a fogyasztható, illetve a fogyasztástól eltiltott hús. Ennek három fajtáját különböztetjük meg:

  1. A Tórában (3Móz 11:4) részletezett nem kóser állatok húsa, mint a ló, a teve, a szamár, a sertés stb., amelyek ismertető jeleit a Tóra abban adja meg, hogy nem hasított patájúak és nem kérődzőek. A szárnyasoknál a Tóra a tiltottakat (ragadozók) nevezi meg, abból a feltevésből kiindulva, hogy ami nincs a tiltott listán – az kóser. Bölcseink azonban megadták a kóser madarak ismertető jeleit is.

  2. Az elhullott állat dög (növélá) húsa, ami alatt minden olyan – egyébként kóser – állatot kell érteni, amelyet nem a szabályos kóser vágással vágtak le.

  3. A széttépett állat húsa (az itteni, 79. micvá) alatt azt értjük, hogy egy kóser állatot vadállat vagy ragadozó madár széttépett vagy megsebesített, olymódon hogy az életképtelenné vált. Ugyancsak tréfának (tréfli!) (életképtelennek) minősül egy olyan kóser állat, amelyet szabályosan levágtak, de olyan belső bajok, betegségek találtattak benne, amiktől – előreláthatóan – az állat nem élhet 12 hónapot. Nyolcféle ilyen kategóriát állapítottak meg bölcseink (szakadt, eltört, kilyukadt, széttépett stb.), amelyek fennforgása esetén az állat húsa élvezhetetlen.

  4. Mindenféle csúszómászó, rákok, csigák, békák stb. tilalma. Jóllehet ezek a francia konyha delikátesznek számító csemegéi – a Tóra undorral fordul el tőlük. Ugyancsak tilos olyan növények és gyümölcsök fogyasztása, amelyekben rovarok, kukacok varrnak. Ezért szokták vallásos zsidók a cseresznyét evése előtt felnyitni és megvizsgálni nem kukacos-e.

A micvá értelme és oka tárgyában sok vélemény hangzott el. Chinuch a maimonidészi tételt hangoztatja, miszerint az elhullott állatok húsa veszélyes az egészségre, „ahogy az orvosok tanúsítják”, de nemcsak ezek, hanem általában a nem kóser állatok húsa sem egészséges, főleg a ragadozóké. Chinuch hozzáteszi, hogy ami a testnek árt – az a léleknek sem tesz jót.

Ábárbánél innen vezeti le a vadászat tilalmát (mivel az állat – ha kóser is, mint az őz vagy szarvas – megsérül a vadászat során és tréfli lesz – de a vadászott (meglőtt vagy lenyilazott) állat húsa nem tilos, annyiból, hogy szabad értékesíteni, vagy egy nem-zsidónak adni, akinek azt nem tilos ennie.

A Szentély idején volt egy sor egyéb kategóriájú „szent” hús is, amit tilos volt megenni: áldozatok húsa, amit a tilalom ellenére kivittek Jeruzsálemből, vagy a pészáchi áldozat húsa, ha egy olyan valaki akar enni belőle, aki nem tartozik az eredeti társasághoz (chávurá).

A döghússal kapcsolatban a Tóra elrendeli, hogy azt a kutyáknak kell adni, jutalomként, mivel nem ugatták meg az Egyiptomból kivonuló zsidókat.

Mindig, mindenütt, mindenkire nézve érvényes és aktuális.

 

(80) AZ EGYOLDALÚ ÍTÉLKEZÉS TILALMA (A)

„Ne terjessz (és ne is hallgass) hamis hírt!…” (2Móz 23:1).

Tilos a bírónak az egyik peres felet meghallgatni, anélkül hogy a másik jelen lenne. Ez aláássa az igazságos bíráskodásba vetett hitet. Ezt a 2Móz 23:1 vers első részéből fejtik ki a Talmud-bölcsek (Szánhedrin 7b) amelyet úgy fordítunk, hogy az ember ne terjesszen, vagy ne hallgasson a hamis hírekre. A tilalom mind a bíróra, mind a felekre vonatkozik.

A Tóra több helyen kikel a megszólás, kibeszélés, a rossz nyelv (láson há-rá) ellen. Ez lehetséges a bíróság előtt is, amikor a megrágalmazott nem tud védekezni, mivel nincs any- nyira felvágva a nyelve, mint a rágalmazóé. Ilyenkor a bírónak kell igazságot tenni, és így a tilalom rá is vonatkozik.

A micvá egyik lehetséges megjelenési formája, amikor a bíró diszkvalifikálja magát. Ezt megteheti – ha úgy érzi, hogy akár indirekt, az egyik félhez húz. A Talmud szívhez szóló történeteket regisztrál, amikor a bíró azért vonult visz- sza az ítélkezéstől, mert úgy tartotta, hogy lekötelezettje az egyik félnek.

Rabbi Jismáél ben Elisának (aki kohanita volt) hozott valaki gyapjút a juhok első nyírásából (réésit há-géz, amit a kohanitának adnak – 497. micvá). Kérdezte tőle Elisa: Nem találtál más kohanitát? Van egy peres ügyem – válaszolta amaz, és szeretném, ha a rabbi úr ítélkezne, illetve véleményt nyilvánítana. Jismáél azonnal közölte, hogy diszkvalifikálta magát, mivel itt fennállhat a megvesztegetés látszata, és kiválasztott két dájjánt (bírót), akik az ügyet majd letárgyalják. Aznap bárhová ment állandóan az járt az eszében, hogy az illetőnek így és így kellene érvelnie, hogy megnyerje a pert. Ezek után, miután felocsúdott ezt mondta rabbi Jismáél: „Az ördög vigye el a megvesztegetőket! íme én, aki nem fogadtam el az ajándékot – és ha el is fogadtam volna, ez jogosan járna nekem, mivel kohanita vagyok – ennyire befolyásolt a dolog hogy érveket keresek a javára – aki elfogadja a vesztegetést – sokkal inkább! (Ktubot 105b).

Egy másik talmudi sztori hőse rabbi Jismáél ben Joszi (nem kohanita, egy később nemzedékben), és bérese – aki felesben művelte meg gyümölcsösét. Az minden pénteken szokott hozni neki egy kosár gyümölcsöt. Egyszer csütörtökön jött, és a rabbi kérdésére hogy mi történt, azt mondta, hogy szeretné, ha Jismáél ítélkezne ügyében. Ez a Jismáél is úgy viselkedett, mint névrokona: nem fogadta el a gyümölcsöt, átadta az ügyet más bírónak, és neki is állandóan azt járt az eszében, mit kellene béresének mondani, hogy pernyertes legyen (ugyanott).

A micvá indokolásában a Chinuch abból indul ki, hogy ha az egyik fél adja elő ügyét, anélkül hogy a másik peres fél jelen lenne és hallaná – akkor az valószínűleg hazudni fog, és saját magát fogja jó színben feltüntetni. S mivel a bírák Isten nevében ítélnek, aki maga a megtestesült igazság, ezért nekünk is ragaszkodnunk kell az teljes igazsághoz, és nem tenni lehetővé, hogy az egyik fél gátlástalanul hazudjon.

Mindig, mindenütt érvényes – napjainkban is – mivel a választott bíróságra, illetve az önkéntes ítélkezésre is vonatkozik a micvá.

 

(81) BŰNÖZŐK NEM TANÚSKODHATNAK (A)

„…Ne légy segítségére a rossznak, hogy hamis tanúként lépj fel” (2Móz 23:1).

Ebből a versből fejtik ki bölcseink, hogy kik azok, akik tanúsága nem elfogadható (héberül: pszulim le-édut). Vagyis, ne szövetkezz valakivel, akinek nincs igaza, de meg akarja téveszteni a bíróságot, és ne tanúskodj mellette. A bíró(ság)- nak joga van diszkvalifikálni egy tanút, ha nem jó, szavahih- etetlen benyomást kelt, vagy ha tudják, hogy hazudik stb.

A Talmud alapján Maimonidész tíz kategóriát állít fel, amelyek alkalmatlanok arra, hogy tanúskodhassanak. A nők (mivel érzelgősségük gyakran az objektivitás számlájára megy). A rabszolgák (mivel nincsenek szokva önálló gondolkodáshoz). A kiskorúak (mivel még nem érettek). A süketnémák (mivel nem hallják a bírák kérdéseit, és nem tudnak válaszolni rájuk). A szellemileg visszamaradottak (sotim – héberül), mivel nincs módjuk önállóan gondolkozni, és azt fogják mondani, amit hallottak, vagy amire betanították őket). A vakok (mivel a tanúknak azt kell elmondani, amit saját szemeikkel láttak). A peres felek rokona(i) – mivel tanúságuk feltételezhetően részrehajló lesz. Az érdekelt felek (akik személyesen voltak involválva a peres ügyben). Az alávaló és szégyentelen emberek (erre nézve a Talmudban egy sor példát találunk: aki az utcán eszik („hasonlít a kutyára” – Kiddusin 40b), aki meztelenül járkál a nyilvánosság előtt, vagy aki szégyenletes munkát végez.

Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok, akiknek nincs rendes polgári foglalkozásuk, például a szerencsejátékosok, akik galambokra fogadnak, vagy kutyaviadalokat rendeznek, vagy akiket vétkesnek találtak valamiben stb. – ezek a bölcsek szigorításai szerint nem tanúskodhatnak. (Maimo- nidész Jád, Hilchot Édut 10-13. fejezetek.)

A tizedik kategória, a „gonoszok”, vagyis aljas rossz emberek, akik nyilvánosan és készakarva vétkeznek, (lö- háchisz, vagyis csak azért, hogy „Istent bosszantsák”), akik ellenszegülnek a törvényes vezetésnek, és semmibe veszik a micvákat. Ebbe a kategóriába vették a szerencsejátékosokat, a rablókat és az uzsorásokat. Mindig, mindenütt érvényes, a férfiakra nézve.

 

(82) NEM HALÁLRA ÍTÉLNI VALAKIT, EGY TANÚ ALAPJÁN (N’A)

„Rossz irányban ne kövesd a többséget…” (2Móz 23:2).

A többség szerinti döntés micvájának (67.) negatív formája. Nem dönteni halálbüntetés ügyében, ha a többség csak egy főből áll. Legalább kettő kell, ha nem több. A Mechiltá szövege szerint: „egy főből álló többség, elég a felmentéshez, az elmarasztaló ítélethez legalább kettő kell”. Aki áthágja ezt a parancsolatot, nagy a vétke, mivel egy királyi dekrétumot szeg meg (Chinuch). Indoka: olyannak kell lennünk, mint az Örökkévaló, aki könyörületes és nem elhamarkodottan halálra ítélni valakit, mivel ezt nem lehet visszacsinálni, (lásd a 67. micvát).

Itt kell ismételten megjegyeznünk, hogy a Tóra törvényei szerint nem lehet valakit elítélni, két szabályosan kihallgatott szavahihető tanú vallomása nélkül – miután az illetőt figyelmeztették hogy cselekedete törvénybe ütköző. A mai bíráskodásban dívó közvetett bizonyítékokat a tórái törvénykezés nem ismeri. Magától értetődő, hogy nem lehet elítélni valakit saját vallomása alapján, mivel feltehető, hogy azt csalárd módon vagy erőszakkal verték ki belőle. Nemzedékünk hírhedt kirakatperei nem jöhettek volna létre a Tóra törvénykezése alapján. Én ádám mészim ácmó rásá (senki nem mondja magáról, hogy ő egy vétkes, rossz ember – Jevámot 25b) – mondja ki a Talmud.

 

(83) NE CSATLAKOZZ MÁS BÍRÓ VÉLEMÉNYÉHEZ (N’A)

„…ne ítélkezz peres ügyben a többséggel tartva.” (2Móz 23:2).

A már említett sokrétű és kissé homályos versből fakad több utasítás, amelyeket a bölcsek fejtettek ki a Talmudban. Egyike az, hogy egy bíró ne hagyatkozzon másokra, és ne csatlakozzon más bírák véleményéhez (ahogy ez ma elfogadott), hanem mondja ki a maga véleményét, és fejezze ki meggyőződését, még ha az ellenkezik is a többséggel, mert nem biztos, hogy a többségnek automatikusan igaza van. Ezen alapult az a kialakult gyakorlat, hogy a szánhedririben nem az idős, nagy tudással és gyakorlattal rendelkező bírák beszéltek először – nehogy megfélemlítsék a fiatalabb és tapasztalatlan bírákat – hanem a „kicsikkel kezdték’,’ hogy először azok mondják el véleményüket.

Chinuch szerint ugyaninnen ered az a megszorítás, hogy aki először felmentő véleményt hangoztatott egy olyan perben, ahol van halálbüntetés – ne változtassa meg véleményét, és ne legyen elmarasztaló. Ugyancsak a Chinuch mondja ki ezen micvá okát és értelmét: hogy ne alakuljon ki az a helyzet, hogy egy embert halálra ítélnek egy bíró véleménye alapján, akihez a többiek – respektusból, vagy más okokból – csatlakoznak. Ez azonban, értelemszerűen, csak a halálbüntetés fennforgása esetében van így – mivel azt nem lehet utólag megváltoztatni, de nem polgári perekben.

Ez a micvá aktuális férfiakra, de nem nőkre vonatkozóan, mivel a nők nem bíráskodnak (Chinuch). Ne kérdezz rá – mondja a Chinuch – hogy lehet, hogy Debóra, a prófétanő esetében azt tanúsítja az írás (Bír 4:4), hogy „ő ítélkezett Izrael felett”. Erre az lehet a válasz, hogy nem Debóra (Dvorá) maga hozta az ítéletet, hanem ő egy okos nő volt, prófétanő, akivel megtárgyalták a (férfi)bírák az ítéletet, és ezért mondja az írás, hogy Debóra bíráskodott.

Egyébként is csak Erec Jiszráélben van a micvának foganatja, amikor ott működik a szakképzett és felhatalmazott bét din.

 

(84) NE ALKALMAZZ POZITÍV DISZKRIMINÁCIÓT A PERBEN (A)

„A szegénynek ne kedvezz az ő perében.” (2Móz 23:3).

Vagyis ne mondja azt a bíró: ez egy szegény, nincstelen ember, igazat adok neki, mivel könyörülök rajta, és ezzel segítségére leszek. Ez tilos, mert az ítéletnek törvényesnek kell lennie, nem az érzelmek után kell menni. így a törvény előtt mindenki egyenlő: gazdag és szegény, tehetős és nincstelen egyaránt. Ebből következik, hogy a tartozás behajtásánál is az egyenlőség elve érvényesül. A szegénytől ugyanúgy elvárjuk, hogy kiegyenlítse tartozását, mint a gazdagtól (Chinuch, Maimonidész alapján). Ezzel egybehangzik még egy tiltó micvá „…ne légy tekintettel a szegényre…” (3Móz 19:15). Jelentése itt is és ott is az, hogy ne alkalmazz pozitív diszkriminációt a szegénnyel szemben – legalábbis ami a törvényt és végrehajtását illeti.

Az adminisztratív gyakorlatban lehet előnyben részesíteni a szegényt – amíg ez. nem ütközik törvénybe. Ezt teszik Amerikában a feketék, a portrikóiak és egyéb hátrányos helyzetű kisebbségekkel szemben. Ha egy állásra két jelentkező (vagy több) van, lehet előnyben részesíteni a négert – de a törvény előtt mindenki egyenlő.

Mindig, mindenütt aktuális.

 

(85) NE ALKALMAZZ NEGATÍV DISZKRIMINÁCIÓT (SEM) (A)

„A szegény ember igazát ne ferdítsd el (ne forgasd ki)”. (2Móz 23:6).

Az előző micvá visszájára fordítva. Nem elferdíteni, megrövidíteni igazságát annak sem, akiről tudjuk, hogy vétkes rossz ember. Ne mondja a bíró, hogy ez egy büntetett előéletű, rovott múltú ember – biztos ebben az esetben is vaj van a fején, csak nem lehet rábizonyítani. Ez nem a te dolgod. A rossz embert Isten bünteti meg. A bíró kövesse a perrendtartást, és a bizonyítékokra ügyeljen.

Ez a Chinuch értelmezése (a Talmud alapján), ahol az itteni „szegény” nélkülöző egy olyan ember, aki „nélkülözi” a micvák betartását

Mindig, mindenütt aktuális, ahol bíráskodnak.

 

(86) NEM HOZNI HALÁLOS ÍTÉLETET FELTEVÉS ALAPJÁN (A)

„…az ártatlan (igaz) embert ne ítéld halálra…” (2Móz 23:7).

Ebben a tiltó micvában rejlik az egyik alapvető különbség a modern perrendtartás és a Tóra törvénykezése között. Mint a 82. micvában említettük az előbbi ismeri, és tekintetbe veszi a közvetett bizonyítékokat, és a bíró(ság) logikája alapján dönthet, és mérhet ki valakire akár halálbüntetést is. Ezzel szemben a Tóra jurisdikciója kizárólagosan két szemtanúra épít, akik nélkül nem lehet valakit elítélni, főleg hogy nem halálra. Mivel ez olykor lehetetlen helyzetet teremtett – amely a gyakorlatban hatályon kívül helyezte a Tóra által elismert kapitális büntetést – a gyakorlat olyan „kiskapukat” teremtett, mint a „király törvénye” (din melech) vagy az ad hoc statáriális ítélkezés (héberül: horáát sáá).

Maimonidész a Széfer há-Micvotban, egy klasszikus talmudi bizonyítékot hoz a helyzet illusztrálására: valaki halálra üldöz valakit, és köztudott hogy a kettő között gyűlöletes viszony áll fenn. Az üldözött bemenekül egy házba, az üldöző utána. Mi is utánuk megyünk, és ott találjuk őket, mikor is az üldözött vérében fetreng, az üldöző kezében vértől csöpögő kés (vagy kard), és mindketten véresek. A szánhedrin nem ítélheti halálra, és nem végezheti ki azt, aki kétségtelenül gyilkolt – a rendes perrendtartás alapján – mivel nincsenek tanúk, akik a saját szemükkel látták a gyilkosságot. Ezt abból a versből fejtik ki, hogy „ártatlant (igazat) ne ölj meg (vagy ne ítélj halálra), vagyis ő ártatlannak számít, még ha alapos feltevésünk szerint vétkes is – ha nincs rá két szemtanú. A Széfer há-Micvot egyik fordítója, Joszéf Kappach rabbi megjegyzi, hogy „a rendes perrendtartás szerint” nem lehet kivégezni azt, aki tanúk nélkül gyilkolt, de erre van a din melech vagy az ad hoc ítélkezés. Maimonidész másutt (Jád, Softim Hilchot Szánhedrin 24:4), kifejti, hogy „van úgy hogy a bíróság (a bét din) megbüntethet valakit, a törvényes perrendtartás megkerülésével, nem a Tóra alapján, hanem hogy elejét vegyék a helyzet elfajulásának”.

Ezt a micvát – amelynek rendhagyó eredménye az lehet, hogy a gyilkost futni hagyják – rendkívül hosszan és alaposan magyarázza és indokolja Rámbám a Széfer há-Micvotban:

„Ne csodálkozz, és ne gondold, hogy ez igazságtalan…” – mondja – mert „ha megengednénk hogy egy majdnem minden kétséget kizáró helyzetben a bírók a saját logikájuk – illetve logikus feltevésük – alapján halálra ítélhetnek valakit, akkor ennek alapján, más – kevésbé logikus és nem annyira ‘biztos’ – helyzetekben is így tennének, míg csak állandó halálos ítéleteknek lennénk szemtanúi’.’

Akkor inkább nem. Inkább hagyjanak futni tíz gyilkost, mint hogy egy ártatlan embert kivégezzenek. Érdekes mennyire hasonló okfejtéssel hagynak futni ma fejlett kultúrállamokban – ahol van halálbüntetés – olyan vádlottakat, akiknek szemrebbenés nélkül adna mindenki kötelet vagy villamos széket. „Jobb, ha ezer vétkest felmentünk – vagy futni hagyunk – minthogy egy ártatlan embert halálra ítéljünk” – fejezi be Maimonidész.

A Mechiltában, (Midrás Háláchá Mózes második könyvére) a hasonló sztorihoz hozzáteszik, hogy még ha figyelmeztették is a potenciális gyűlölködőt, meg ne merd őt ölni, mert halállal lakolsz, de mivel azután nem voltak szemtanúk – nem lehetett őt halálra ítélni.

Az említett vershez fűzött magyarázatában Ibn Ezra figyelmeztet: tilos hogy a bíróság tekintetbe vegye a vádlott rovott múltját. „Ne mondja azt: ez egy bűnöző, aki már embert ölt; halálra ítélem, hogy ne veszélyeztesse a társadalmat” Ezt nem teheti a bíró, mivel csak azon vétek alapján lehet elítélni, amiért most bíróság elé állították, és nem múltja miatt. Ebben is különbözik a torai perrendtartás a világitól.

Ugyanezen versből fejti ki a Mechiltá, azt a forradalmi utasítást, hogy a halálos ítélet elhangzása után a védő fellebbezhet és hozhat egy mentő tanút. Ebben az esetben akár a vesztőhelyről is visszahozzák a halálra ítélt vádlottat. Ellenkező esetben – ha felmentették – a vádló nem fellebbezhet, hogy talált egy vádló tanút.

Érvényes és aktuális Erec Jiszráélben, ha van olyan kompetens bíróság, amelynek jog van halálbüntetést hozni. Aki áthágja a tilalmat – nagy a vétke, mivel lehet, hogy ártatlan vért ont.

Természetesen fennáll annak a teoretikus lehetősége is, hogy két hamis tanú alapján halálra ítélnek valakit, miután a tanúkat nem hazudtolták meg. Ezt a tórái mechanizmust az 501. micvában fogjuk látni.

Ez történt Sim(e)on ben Setách fiának esetében. Miután Sim(e)on egy napon felakasztott 80 boszorkányt Askalonban (lásd a 62. micvát), azok rokonai megvádolták – bosszúból – Sim(e)on fiát (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá és Szánhedrin).

 

(87) NE FOGADJ EL MEGESZTEGETÉST (A)

„Megvesztegetést ne fogadj el…” (2Móz 23:8).

Indokolásra nem szoruló tilalom.

A Talmud itt megjegyzi, hogy a tilalom akkor is fennáll, ha a bíró nem ferdíti el az ítéletet, hanem felmenti az igazat, és elmarasztalja a vétkest. (Ktubot 105a).

E parancs kapcsán a Tóra hozzáteszi, hogy a megvesztegetés „megvakítja” a bírót. Azaz elveszi józan ítélőképességét (2Móz 23:8). Másutt megismétlődik a tilalom (5Máz 16:19) a nagyobb nyomaték kedvéért.

A tilalom mindkét félre vonatkozik, arra, aki adja, és arra, aki kapja. Aki adja, arra vonatkozik a „vak elé ne vess gáncsot” tilalma (3Móz 19:4) A zsidó folklór egy öreg és süket bíróról beszél, akit megkérdeztek, hogy-hogy megsüketült, amikor a Tóra azt mondja, hogy ha lekenyereznek valakit

 

az megvakul. Igen, igen, mondta a bíró, de nekem csak ígérték a vesztegetést, de nem adták. Tehát csak hallottam, de nem láttam…

Egy eset van csupán, amikor a bírónak szabad fizetést elfogadni az ügyfelektől. Ha nem hivatásos bíróról van szó

aki fizetést kap – hanem egy ismert, jó nevű emberről, akit a felek felkérnek döntőbíráskodásra. Ebben az esetben joga van a döntőbírónak elfogadni annyi pénzt, amennyit elvesztett a per által, mivel akkor elhanyagolta megélhetését szolgáló munkáját. Az összeget, fele-fele alapon, mindkét peres féltől kell kérnie.

Mindig, mindenütt aktuális, a férfiakra nézve, mivel ők bíráskodnak (Chinuch).

 

(88) NE FOGADKOZZ (ESKÜDJ) A BÁLVÁNYRA (A)

„Idegen istenek (bálványok) nevét ne is említsétek; ne legyen az hallható szádból” (2Móz 23:13).

Ez a micvá a zsidóság és a gójság különállását van hivatva aláhúzni és erősíteni. Elsődleges jelentése, hogy a nap-napi elkerülhetetlen érintkezés, üzletelés során a zsidó ember ne említse a bálvány nevét, és még inkább hogy ne esküdjön arra. Rási ezt úgy érti, hogy a nem-zsidó ünnepeken, vagy azok előtt, ne légy üzleti kapcsolatban a bálványimádó gó/jal, hogy az, ha jó üzletet csinál – ne menjen hálát adni idoljának, ami közvetve általad történne. A Chinuch hozzáteszi, hogy a bálványimádás a go/oknak is tilos (mivel benne foglaltatik a hét noachita parancsolatba), és így a tilalom kétszeres. ATalmudban hozzátették, hogy „ne mondja valaki egy nem-zsidónak, hogy találkozzunk itt és itt, a bazilika, vagy az ilyen és ilyen templom mellett, mert ezzel is „hallható a szájából” az idol neve.

A tilalom aktuális és érvényes, mindig, mindenütt, mindenkire nézve.

 

(89) NE VEGYÜNK RÁ ZSIDÓT BÁLVÁNYIMÁDÁSRA (A)

„…ne legyen hallható szádból!” (2Móz 23:13).

További micvá amely arra irányul, hogy a zsidókat távoltartsa a idoloktól. Lényege: ha valaki megpróbál rávenni egy zsidót bálványimádásra – még ha az nem is hallgat rá – vétkezik. A héberben két párhuzamos fogalom van az effajta uszításra: ha csak egy emberről van szó, akkor uszító (mé- szit), míg ha többről – egy egész városról – akkor felbujtó, vagy vétekre csábító (mádiách). Lásd a micvát részletesen a „bűnös város”-nál (ir há-nidáchát, 5Móz 13:13 – 443. micvá), ahol a dolog aktív része szerepel – mit kell tenni egy ilyen várossal – míg itt jön a figyelmezetés, egy tiltó micvá formájában. Ez is az előbb említett „ne legyen hallható a szádból”-ra hagyatkozik (Szánhedrin, 63b).

Chinuch szerint a micvá értelme teljesen nyilvánvaló, és nem szorul magyarázatra. Hozzáteszi: ne gondoljuk, hogy az Örökkévaló valóban féltékeny a bálványokra és ezért ellenzi a bálványimádást. Erről szó sincs, ezek a kifejezések csak arra valók, hogy megértessék az emberrel a szituációt. Mint egy ember, aki féltékeny a feleségére és bosszút forral, mutatja be az írás az Örökkévalót, mint „féltékeny és bosz- szúálló” Istent, aki – kvázi – nem bírja elviselni, hogy egy általa teremtett gyarló ember vesz egy általa teremtett fadarabot, megformálja ilyen vagy olyan formában és „istenének” nevezi ki.

Ezzel kapcsolatos az a talmudi történet, amelyben egy római hadvezér egyszer megkérdezte Rábán Gámiiélt: „írva van a Tórátokban, hogy az Örökkévaló „féltékeny Isten” (5Móz 4:24). Hiszen a féltékenység természete az, hogy egy bölcs féltékeny egy másik bölcsre, egy hős egy másik hősre, és egy gazdag ember egy másik gazdagra. (Tehát: hogy lehet az, hogy ő féltékeny egy fából, vagy fémből készült idolra?)

Felelte neki Rábán Gámliél: Megvilágítom neked a dolgot egy hasonlattal. Mire hasonlít ez? Egy emberre, aki elvett még egy nőt, első felesége mellé (ahol és amikor a bigámia nem volt tilos). Ha egy szebb, fiatalabb, gazdagabb nőt vett el a férj – erre nem féltékeny az első feleség (hiszen elismeri az új asszony előnyeit). Viszont ha olyat vett el, aki a bokájáig sem ér – arra féltékeny és megfojtaná egy kanál vízben…” (Ávodá Zárá 55a).

Mindig, mindenütt, mindenkire nézve aktuális a tilalom. Halálbüntetést a vétkes csak Erec Jiszráélben kap(na), ha volna felhatalmazott és szakavatott bíróság, jelenleg – nincs.

 

 

(90) NE VÁGJUK LE A „PÉSZÁCH”-OT AMÍG VAN CHÁMÉC (N’A)

„Ne áldozd a pészách áldozat (vérét) kovászossal…” (2Móz23:18).

Ez egy további – tiltó – micvá ami a pészách-áldozattal függ össze (lásd az 5., 6., 13., 14., 21. parancsolatokat).

A kapcsolat a kettő között nyilvánvaló. Amíg nem takarítottuk ki a kovászost, nem lehet levágni a pészác/i-áldozatot. A cháméc eltávolításának végső ideje a pészácli előtti nap délig van (szokás előbb befejezni). Ez a parancsolat szószerint megismétlődik később (2Móz 34:25).

Chinuch indoklásában hangsúlyozza az idő fontosságát a zsidó felfogásban és gyakorlatban: mindent a maga idejében kell tenni. Először kitakarítani a kovászost – ami pészáchkor tiltva van – utána bemutatni a speciális pészách áldozatot, ami csak aznap, csak azokban az órákban érvényes. Csak a Szentély idejében aktuális.

 

 (91) NEM HAGYNI MÁSNAPRA  A PÉSZÁCH-ÁLDOZAT RÉSZEIT (N’A)

„…és ne maradjon áldozatom kövérje (éjjelen át) reggelig.” (2Móz 23:18).

Ez az előző micvá alapjául szolgáló vers folytatása, kis változással. Nem szabad a pészách-áldozatból másnapra hagyni. Az áldozat tisztelete megköveteli, hogy idejében mutassák be, és ne hagyjanak belőle másnapra. Hasonló tilalom más áldozatoknál is fennáll, és ami megmarad harmadnapra – el kell égetni. Csak a Szentély idejében aktuális.

 

(92) NE FŐZZÜNK HÚST TEJBEN (A)

„Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében!” (2Móz 23:19 és 34:26).

Harmadszor Mózes ötödik könyvében jelenik meg ez a tilalom (14:21).

A gyakorlatban ez a zsidó étkezési törvények egyik alapja. Nem csak a gidát tilos anyja tejében főzni, és azt tilos enni, hanem a tilalom minden kóser (vagyis a Tóra szerint ehető) állatra vonatkozik. Ezek listáját lásd Mózes harmadik könyvének S M I N I szakaszában, valamint az ötödik könyv R E É szakaszában.

Innen fejtették ki bölcseink a húsos (zsíros) valamint tejes ételek különválasztásának parancsát, ami. a kóser konyha és a mindennapi zsidó életvitel alapja. Ennek a törvénynek sok részletes utasítása van, amelyek a Sulchán Áruchban találhatók meg. A lényeg: külön edények (poharak, evőeszközök, még abrosz is!) a tejes és a húsos számára. Húsos ebéd után hat órát vár a zsidó ember, amíg tejest ehet, míg ellenkező esetben, tejes után, egy fél órával később már ehet húsost, ha kiöblítette a száját. Ez alól csak a kemény sajt a kivétel, utána szintén hat órát kell várni, mivel a sajt megragadhat a fogak között.

Maimonidész (a Tévelygők Útmutatójában) oda magyarázza az írás szokatlan stílusát, amivel a kásrut ezen alaptételét körülírja (gida az anya tejében), hogy ez egy pogány gyakorlat volt, a bálványimádók így gyakorolták hitüket, és Mózes Tórája mindenáron távol akarta a zsidókat tartani ettől.

A Chinuch nem fogadja el ezt a racionális magyarázatot, és azt mondja, hogy az Örökkévaló úgy teremtette a világot, hogy abban „minden a helyén van”, és nem szabad összekeverni a dolgokat, mert abból semmi jó nem származhat.

Tehát a húsos és tejes alapanyagok nem keveredhetnek. Ez a nem kimondottan „tudományos” álláspont az, ami a zsidóknál a szigorúan elkülönített étkezési törvényeket fenntartotta és fenntartja.

Ibn Ezra szerint nem kell a parancsolat okát keresni, mivel azt nem értjük („eltűnt az értelmesek szeme alól”). Feltehető – teszi hozzá – hogy a tilalom alapja a kegyetlenség, ami abban van, ha egy gidát a saját anyja tejében főzik meg. Említ még egynéhány micvát melyek értelme hasonló.

Éppen a micvá átvitt értelme az, ami a ma embere számára teljesen érthetővé teszi az ősi tilalmat. Ha egy zsidó nem ehet egy gój asztalán, mivel az ott felszolgált étel nem kóser – ez egyfajta védőgát az asszimiláció, a beolvadás, vegyesházasság ellen. Ez hozzásegíti a zsidót abban, hogy zsidó maradjon.

A tilalom háromszori említésével a Talmud bölcsek kiterjesztették azt nemcsak a tejes-húsos együtt evésére, hanem magára a főzésre is (ha nem is eszik belőle) valamint arra, hogy tilos hasznot húzni belőle (akár eladni, vagy egy nemzsidónak adni, akinek nem tilos élvezete). Ugyancsak kiterjesztették bölcseink a tilalmat a szárnyasokra is (amit a Tóra nem említ). Halakra a tilalom nem vonatkozik.

Megjegyzendő, hogy legtöbb esetben a Tóra szándékosan nem adja a tilalom okát, hogy ne lehessen kijátszani azt, mondván: igen az akkor volt, nem volt hűtőszekrény, a hús megromlott, a tej megsavanyodott stb. A zsidó felfogás szerint a Tóra törvényei akkor is köteleznek bennünket, ha nem találunk rájuk logikus magyarázatot.

Mindig, mindenütt, minden zsidóra vonatkozóan érvényes és aktuális. Mint már mondottuk, ma a kásrut törvényeinek betartása jelenti a zsidó ember „személyazonossági” igazolványát.

 

(93) NEM KÖTNI SZÖVETSÉGET A HÉT (KÁNAÁNITA) NÉPPEL (N’A)

„Ne köss velük és „isteneikkel” szövetséget” (2Móz 23:32).

Amikor Izrael népe, a negyven esztendeig tartó puritán pusztai élet után, Kánaánhoz közeledett, nagy volt a veszélye annak, hogy ottani romlott légkör megfertőzi a Bileám által is dicsért példás családi életet élő zsidókat (lásd mi történt velük, amikor először találták szemben magukat, Peor síkján, a fertőzött kánaánita „kultúra” képviselőivel – 4Móz 25. fejezet).

Erre jött a Tórában a preventív utasítás: nem barátkozni velük, nem kötni szövetséget velük, igyekezni szabadulni tőlük. A midrások (Torát Kohánim) szerint Kánaán (és Egyiptom) népei voltak a legromlottabbak az ókorban. Minden fortéimét elkövettek, sőt még egyfajta „szentség”- et is tulajdonítottak a bálványcentrumokban dúló férfi és női prostitúciónak (ezt külön parancsolatban tiltja a Tóra, lásd az 584. micvát). A midrás elmondja, hogy Kánaán népei még azt a „modern” förtelmet is praktizálták, hogy „a férfi összeházasodott férfivel és a nő nővel” és még házasságlevelet is írattak maguknak, akárcsak a 21. század Európájában, több országban(ugyanott). Ez ellen próbált a Tóra védőszérumot adni – és a barátkozás tilalmával akarta a veszélyt lokalizálni.

A hét nép: a chittiták, a chiviták, az emoriták, a priziták, kánaániták, girgasiták és jebusziták. Kánaánban egy 31 városállamból álló pogány koalíció várta Izrael fiait.

Ennek a micvának messzemenő jelentősége van – napjainkban is, annak ellenére hogy az említett pogány népek – a hét kánaánita nemzetség – már réges-rég letűntek a történelem forgószínpadjáról. Ma ez a zsidó különállást, „másságot” példázza. Lényege: elhatárolódni a pogányoktól, mikor is a pogányság minden ismérve benne foglaltatik a fogalomban. Nem utánozni a szeméremsértő párizsi divatot, nem csatlakozni a család szentségét semmibe vevő természetellenes fajtalanságok „divatjához”, nem élni a kábítószerek bódító hatásával, nem részegeskedni stb. A Tóra törvényei szerint élő zsidóknak semmi közük korunk modern neopogányságaihoz.

A micvá újra megjelenik Mózes ötödik könyvében (7:2), ott cselekvő formában.

 

(94) NE TELEPÍTSÜNK LE POGÁNYOKAT IZRAELBEN (A)

„Ne lakjanak országodban, nehogy vétkessé tegyenek benneteket…” (2Móz 23:33).

Az előző micvá egyenes folytatása. Itt külföldről jövő bálványimádókról van szó, akiket tilos letelepíteni az országban, amíg nem fogadják el magukra nézve a bálványimádás tilalmát. E nélkül nem szabad nekik földet vagy házat eladni. Aki azonban elfogadja, hogy elhagyja bálványait – ez az úgynevezett gér tosáv, ellentétben a gér cedekkel, aki szabályosan betért – annak szabad letelepedni az országban.

Mindig aktuális és érvényes Erec Jiszráélben.

 

  • Küldés emailben

Fejezetek