3. ? Naftali Kraus: A 613 parancsolat

Mózes Második Könyve – Bó szakasza

MÓZES MÁSODIK KÖNYVE

(SMOT és VÁÉRÁ szakaszaiban nincs egy parancsolat sem)

***

BÓ SZAKASZA

benne 9 cselekvő és 11 tiltó parancsolat

(4) A HÓNAP MEGSZENTELÉSE (N’A)

És szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz Egyiptom földjén, mondván: Ez a hónap (niszán) legyen nálatok a hó­napok elsője, első legyen ez nálatok a hónapok között.” (2Móz 12:1-2). Az eddig csak csurranó-cseppenő micvá-folyam, szaka­szunkban áradatszerű fordulatot vesz. A parancsolatok elsője itt a hónap megszentelése (kiddus há-chódes). A szeré­nyen hangzó cím mögött egy egész fogalomtár rejtőzik, amint azt látni fogjuk. Az év felosztása hónapokra – mesterkélt. Az „ég-világon nincs semmiféle természetes jelenség, ami erre a felosztásra utalna. Érthető tehát, hogy az ókori népek a napnál hosszabb időegységet nem a nap, hanem a hold járásához kap­csolták: egy hold ciklus – egy hónap. A „hónap ilyesféle eredetére utal neve is több nyelven: hónap = hol(d)nap, moon, month, Monat stb. így volt ez őseinknél is, olyannyi­ra hogy a hónapot és az újholdat egy és ugyanazon szó szol­gálta (és szolgálja mindmáig): chódes, melynek eredeti értel­me „újholdas. Tehát, lényegében naptárunk hold-naptár; az ünnepek időpontja a hold hónapok keretében van megállapítva. Pél­dául: pészách az első hónap 14-én, jom kippur a hetedik hó­nap 10-én van mindig. Mivel az óhéberben a hónapok névtelenek, csak sorszá­mukkal azonosítottak, a Tóra tudatja velünk, ennek a micvának a keretében, melyik az első a hónapok sorában. E hónapként a Tóra a mai héberben niszán néven ismert ta­vaszi hónapot jelöli, az egyiptomi kivonulás havát. Ez a vá­lasztás talán azt az egykori szokást tükrözi, amely szerint meghatározó jellegű eseményeket és kiemelkedő alakokat – a naptárban örökítettek meg. Gondoljunk például a római eredetű, magyarban is használt július és augusztus hónap nevekre, amelyek az azonos nevű római császárok emlékét őrzik. Micvánk érméjének ez az egyik oldala: a hónapokat és az ünnepeket a hold-naptár szerint számítani, az egyiptomi ki­vonulás havától, mint „első hónaptól kezdve. Azonban van az éremnek egy másik oldala is. A Tóra pészách ünnepet az első hónapra, de (egyúttal) tavaszra rög­zíti: „A kovásztalan kenyér ünnepét őrizd meg […], amit a tavasz havának idejére parancsoltam neked, mivel a ta­vasz havában vonultál ki Egyiptomból. (2Móz 34:18). Sávuot ünnepe a búzaaratás idejére esik, mely Erec Jiszráélben kora nyáron van, míg szukkot, a sátorosünnep, egyúttal a ter­més betakarításának is az ünnepe, amely az ősz hírnöke. „Sávuotot (a hetek ünnepét) üld meg a búzaaratás zsengéjé­vel…” (2Móz 34:22), valamint „és a betakarítás ünnepe, az év fordultával (tulajdonképpen az elején); betakarítván ter­ményeidet a mezőről (2Móz 23:16). Az ünnepek tehát egyrészt bizonyos hónapokban ünnepelendők, másrészt évszakokhoz vannak kötve. Ez a kettős­ség azonban összeegyeztethetetlennek tűnik, ha számba­vesszük, hogy 12 hold (vagyis hónap – vagyis egy „holdév) 354 és fel napig tart, míg a napév 365 napos. így tíz év lefor­gása alatt, az első tavaszi hónap pészách hava, körülbelül 110 nappal, vagyis majdnem négy hónappal „késne, és a tél kellős közepére „esne, míg a „hetedik (hold) havi őszi ün­nepeket – nyár elején találnánk. A látszólagos ellentétet bölcseink hagyománya alapján egy időről-időre (2-3 évenként) a napévbe beiktatandó 13. (hold) hónappal toldották meg. Ilyen „szökő hónap (máso­dik ádár) minden 19 évben hétszer van betoldva. A holdév és a napév ilyenszerű „egyeztetése képezi a micvá érmének második oldalát. A Talmudban aposztrofált jávnei szánhedrin idejében (és később is) az újholdat körülményes módon, szemtanúk megfigyelése alapján, állapították meg, és eszerint voltak az ünnepek, míg a szökőév beiktatásának elhatározása a tava­szi évszak jelenségeit vette számításba. Egyes zsidó szekták sportot űztek abból, hogy megtévesszék a bölcseket; a tanúk gyakran hazudtak vagy tévedtek, és ebből nemegyszer bonyodalmak támadtak. Ha már sike­rült az újholdat minden kétséget kizáróan megállapítani, il­letve kihirdetni, akkor ezt tovább kellett adni a távol eső he­lyekre is, hogy tudják, mikor vannak az ünnepek. Telefon, távíró vagy fax nem lévén, ezt úgy oldották meg, hogy a ma­gas hegyek tetején máglyákat gyújtották; ezt észrevették egy távoli településen, és ott is ezt tették, amíg csak az egész di­aszpóra úgy nézett ki, mint egy köröskörül égő tűzcsóva. Később küldöncök útján igyekeztek a távoli közösségek tu­domására hozni a tudnivalókat. Ez idővel – a megszálló római hatalom vegz a túrája miatt, tarthatatlanná vált – és ez vette rá rabbi (II.) Hillélt, Jehudá, a fejedelem leszármazottját, hogy a laikus szemmel bonyo­lultnak tűnő számítások alapján megvesse az alapját egy olyan naptárnak (luách). amelyből papírral és ceruzával ki­számítható, mikor lesz újhold… akár 500 év múlva. Ma is ennek a naptárnak, illetve a folyamat által lefektetett elvek alapján – tudjuk, mikor van újhold (ros chódes) és mikor lesz jom kippur. Minden hónapban, a ros chódes előtti szombaton, kihirdetik a zsinagógában, mikor lesz a legközelebbi hónap új holdja, vagyis elseje. Maimonidész (a Széfer há-Micvot című alapvető művé­ben), eleve behatárolja a micvát azzal, hogy az nem minden egyes zsidóra vonatkozik, hanem csak a felsőbíróságra (bét há-din há-gádol, vagy szánhedrin [synhedrion]), vagyis a tu­dós szakértőkre és csak az erec jiszráéliekre, de nem a kül­földiekre. A Talmud hangsúlyozza, hogy szökőévet csak Erecben lehet proklamálni, a jeruzsálemi felsőbíróságon (Bráchot 63a és b), de nem külföldön. Mivel „Cionból jön a Tóra és Isten szava Jeruzsálemből (Jesájá 2:3). A Chinuch konklúziója: Ez a micvá minden időben és min­denütt érvényben van, és kötelez minden hozzáértő tudóst, aki képes naptárt készíteni, és a hónapokat kiszámítani. Ha valaki megfelel ennek a kritériumnak és elmulasztja – az megszeg egy parancsolatot, és nagy a vétke. Utolsó mondatában a Chinuch a jelenlegi helyzetre reflek­tál: „Most pedig, hogy vétkeink következtében, nem foglal­kozunk a szökőévi számításokkal, mivel nincsenek autorizált szakértőink (szmuchim) – arra a számításra támaszko­dunk, amit R. Hillél hagyott ránk. A gyakorlatban mi a micvá jelentése ma, és kit kötelez? Mivel eredetileg sem kötelezett ez a micvá minden zsidót, hanem csak azokat a bölcseket, akik tudásuknál és felké­szültségüknél fogva alkalmasak voltak a hónapok kihirdetésére és a szökőévek beiktatására; valamint ma, amikor a luách számításai közkinccsé váltak mindenki számára – nyil­vánvalónak látszik, hogy egy egyszerű zsidót legfeljebb egy zsidó naptár vásárlására kötelezi ez a micvá (dr. Sábtáj Bauer).

 

(5) A PÉSZÁCH-ÁLDOZAT LEVÁGÁSA (N’A)

És őrizzétek azt (a bárányt) a hónap tizennegyedik napjá­ig, és akkor vágja le Izrael egész gyülekezete az esti szür­kület idején. (2Móz 12:6). Ez a szakasz második micvája. Niszán hó 14. délutánján vágták le az úgynevezett „pészách áldozatot (bárányt) a szentélyben – az első pészách (áldozat) emlékére, amelyet az egyiptomi kivonulás előtt vágott le a nép, isteni utasításra, és sietve ették, mivel tudták, hogy ütött a szabadulás órája. A micvá tengelyében az az isteni akarat áll, hogy a zsidók emlékezzenek a csodákra, amelyeket az Örökkévaló művelt, amikor kivezette őket a rabszolgaság házából, (A pészách szó az ünnepet (húsvét) és a pészáchi áldozatot (bárány) is jelenti héberül. Eredetileg a P.SZ.CH. ige többek között átugrást/túllépést is jelent, mivel a halál angyala át­ugrotta, elkerülte e zsidók házait Egyiptomban, az elsőszü­löttek halálakor.) A (két) Szentély fennállása idején, mivel pészách (húsvét) egyike volt a három zarándokünnepnek – a zsidók apraja- nagyja felkerekedett, felment Jeruzsálembe és ott, a Szen­télyben, nagy csoportokban, vágták le az áldozatot, húsát hazavitték szállásukra, és az előírás szerint megsütve, kese­rű gyökérrel és pászkával – megették. Ez egy tevőleges micvá, ami akkor érvényes, férfiakra és nőkre egyaránt, ami­kor van Szentély. Párhuzamosan találkozunk majd később egy idevágó tiltó parancsolattal is: nem szabad, hogy az ál­dozó birtokában cháméc (kovászos) találtasson, amikor a pészách áldozatot levágja. (A továbbiakban, MISPÁTIM szakaszában [2Móz 23:18], a 90. micvá). Aki ezt a micvát tudatosan megszegi, annak kárét büntetés jár, ami isteni törvény, az égi – és nem a földi – bíróság méri a vétkesre. Bölcseink többféleképpen magyarázták a kárét értelmét. Ez nem fizikai halálbüntetés, hanem bijdé sámájim, ami azt jelentheti, hogy valaki gyermektelenül hal el, vagy fiatalon, 50-60 éves korában, de mindenesetre hatvan előtt. Maimonidész szerint kárét azt jelenti, hogy a lélek, amikor eltávozott a testből – nem jut el a szellemi öröklét birodal­mába. Náchmánidész nem fogadja el ezt az interpretációt, és azt mondja, hogy a lélek semmiképpen nem kárhozik el. A Talmudban találunk olyan véleményt is (rabbi Jósuá nevében) amely azt állítja, hogy volt eset, amikor pészách áldozatot mutattak be, amikor már rég nem volt Szentély (Megillá 10), de ez nem az általánosan elfogadott véle­mény.

 

(6) MEGENNI AZ ÁLDOZAT HÚSÁT (N’A)

És egyék meg a húst azon az estén tűzön sütve… (2Móz 12:8). Az előző – cselekvő – micvá logikus következménye. Nem csak levágni kell a pészách áldozatot, hanem meg is kell en­ni, még azon éjszakán, és nem szabad belőle hagyni reggel­re. (Ez az utóbbi egy külön tiltó micvá – lásd a továbbiakban, a 14. parancsolat). Oka azonos az előző micváéval: emlékezni a Teremtő cso­dáira, amelyeket az egyiptomi szabadulás során művelt. Mint mondottuk, az egyiptomi rabszolgaságból való sza­badulás procedúrája áll a micvá tengelyében. Akkor vágták le először a pészách áldozatként szereplő bárányt, akkor et­ték húsát az éjjel, pászkával és keserű gyökérrel. Sült formá­jában ették, aki főve ette – az nem teljesítette a micvát. A sült húst a lakoma végén kellett enni, amikor már mindenki jól­lakott, ezzel demonstrálván, hogy ez egy jelképes aktus és nem az éhség elverésére szolgál. (Innen ma a szokás a széder végén áfikománt enni, utoljára, és utána már semmit). Rásbám megjegyzi hogy az éjszakai „pészách lakoma használati utasításai a sietség jegyében állnak; útnak voltak öltözve, bottal a kézben, saru a lábon, a jelre várva ették. Chizkuni és Ábárbánél az ellenkezőjét állítja: nem a sietség okozta a procedúrát, hanem az egyiptomiak bosszantása. Ugyanis azok istenítették a bárányokat; ezek a héberek pe­dig megsütik „istenüket és a sült hús látványa és „isteni illata, vérig sértették a tegnapi elnyomókat. A Chinuch (a továbbiakban) felfedi miért kellett éppen sült formában enni a húst: „mivel a sült hús királyi eledel, és az egyszerű emberek nem jutottak hozzá (pláne a rabszolgák), ezért kellett most megsütniük, mivel rabokból szabadok let­tek és olyanok, mint a királyi sarjak. Egyiptomban csalá­dok szervezkedtek, hogy egy nagy csoportban fogyasszák el a bárányt – amiből nem volt szabad hagyni reggelre – és később ez volt az eljárás a Szentélyben is. Napjainkban, amikor nincs Szentély, nincs pészáchi áldo­zat sem (mivel minden áldozás szünetel). Ennél fogva a szeder tálon egy kis darab sült csirkenyak jelképezi a hajda­ni áldozatot – és a reményt, hogy a (harmadik) Szentéllyel ez a parancsolat is visszatér, a Messiás eljövetele után.

 

(7) KITAKARÍTANI A KOVÁSZOST PESZÁCH ELŐTT (A)

…Már az első napra takarítsatok ki minden kovászost házaitokból… (2Móz 12:15). Egyike a legfontosabb – ma is aktuális – micváknak. Lénye­ge: niszán 14-től 21-ig kovászos (cháméc) mentessé kell tenni a zsidók által birtokolt lakásokat, üzleteket, stb. (Ugyanez, a 19. versben, tiltó micvá formájában is megjelenik, ennek sor­száma: 15). (Már a „Bevezető-ben elmondottuk, hogy a Chinuch, aminek alapján a micvákat taglaljuk – legtöbb kiadásában – külön jönnek a cselekvő és külön a tiltó parancsolatok). A micvá lényege és háttere – a Chinuch szerint – azonos a két előző micváéval: emlékezni és emlékeztetni az egyiptomi kivonulásra, az akkori nagy csodákra. A cháméc kitakarítása párhuzamos a másik pészáchimicvával a pászka evéssel. Az utóbbi kiegészíti az előbbit, A „kovászos alatt nemcsak az eredeti értelemben vett kenyeret értjük (amit öt féle gabonafajtából készítenek), ha­nem gyakorlatilag mindent, ami nem készült rabbinikus-háláchikus felügyelet alatt, hogy ne tegyen benne egy pa­rányi sem azokból az alapanyagokból, amelyek megerjed(het)nek, és így chámécnak számítanak. Ennélfogva a pé­száchi nagytakarítás nemcsak a lakás tisztaságát célozza, hanem azt is, hogy ne legyen benne semmi cháméc (süte­mény, nápolyi, keksz, torta, tészta vagy tarhonya, vagy bár­mi más, ami nem felügyelet alatt készült, és esetleg cháméc található benne, hacsak egy parányi is. Az európai (askenáz) zsidók eltiltották a chámécon (illetve az öt gabonafajta: búza, árpa, rozs, zab, kölesen) kívül a rizst és a hüvelyeseket is, mivel gyakran búzaszemek kevered­nek közéjül. A szfárád (szefárd, keleti) zsidóság nem fogadta el ezt a szigorítást. Eredetileg kitakarították a lakást, üzletet, raktárt, üzemet, műhelyt stb., és eldobták (megsemmisítették, elégették) az ott talált kovászost. Hogy ne érje nagy veszteség a ház vagy üzlettulajdonost, az idők folyamán bevezették, hogy „elad­ják a chámécot egy nem-zsidónak az ünnep nyolc napjára, és így oldják meg ezt a háláchikus problémát. Izraelben az egész állam chámécát adják el egy abu-gosi arabnak, aki már ismeri a hálachá minden utasítását ezen a téren. Pészách után aztán a „vevő, aki előleget adott, elmondja, hogy nincs saj­nos elég pénze, és így az ügylet annullálva lesz. A gyakorlatban ez a micvá napjainkban is aktuális. Vonat­kozik minden zsidóra, férfira és nőre egyaránt, Izraelben és a diaszpórában. Aki nem tartja be – megszeg egy micvát.  

 

(8) A MACESZFOGYASZTÁS KÖTELESSÉGE PESZÁCHKOR (A)

Az első hónapban, annak 14. napja estéjétől, egyetek ko­vásztalan kenyeret (maceszt) a hónap 21. napjának estéig.” (2Móz 12:18). Ez egy külön micvá, amely kötelez minden zsidót, hogy niszán 15-én pászkát (maceszt) vagyis kovásztalan kenyeret egyenek. Bölcseink szerint a pészách többi napján nem kötelező maceszt enni, elég, ha valaki nem eszik kenyeret, vagy egyéb kovászost. Aki kovászost eszik pészách hét nap­ján büntetése kárét (lásd az 5. micvánál). Háttere és oka, mint az előzőekben: a pészáchi kivonulás emlékére. Manapság kétféle pászkát különböztetünk meg: gépi és kézi sütésűt. Mindkettőnél maximum 18 perc telhet el attól a pillanattól kezdve, amikor a lisztet víz érte, és amíg a ke­mencébe kerül. Mindkét fajtánál van ügynevezett „smurá macesz, amit elővigyázatosabban sütnek és némelyek a ga­bonát is „őrzik, hogy ne kerüljön víz a közelébe – már az aratástól (smurá mi-sáát kcirá). A chászidok a kézi eljárással gyártott maceszt kultiválják, mert azt kóserebbnek tartják. A magyarországi hagyományok szerint az ortodoxok is gé­pi maceszt ettek. Részletei: a sütés mikéntje, a felhasznált víz (amit este kell meríteni és reggelig „állnia kell egy edényben), az elfo­gyasztott pászka. minimum mennyisége stb. – a Sulchán Áruchban található. Mindig, mindenütt, mindenkinek aktuális.

 

(9) ELSŐSZÜLÖTTEK MEGSZENTELÉSE (A)

Szentelj meg számomra minden elsőszülöttet […] Izrael fiainál, emberben vagy állatban, az enyém legyen. (2Móz 13:2). Az elsőszülöttek – akár emberi akár állati elsőszülöttről van szó – mintegy a szentség hordozói voltak, és ezért különle­ges elbánásban volt részük. Ők, születésük percétől Istené voltak. Ez többek között abban jutott kifejezésre, hogy a Tó­ra a kohanitáknak adta őket elméletben, míg gyakorlatban ki kellett váltani őket. A micvá háttere, értelme: megértetni az emberrel hogy minden az Istené és így, amikor munkája gyümölcseként megjelenik az elsőszülött {vagy akár a zsenge termék vagy primőr) kötelessége abból Istennek adni, illetve látható képviselőjének, aki a kohanita. Ennek értelmében az ember tudomásul veszi, hogy kötelessége hálát adni Istennek mindazon jóért, amit érette tesz. Egyben ez az egyiptomi elsőszülöttekkel kapcsolatos csodákra is fényt vet (Chinuch). Ami a kóser állatokra vonatkozik – marha, bárány, kecs­ke – ha ép és egészséges – azt a kohanita áldozatul hozza, és húsát megeszi. Ha hibás és nem felel meg áldozatnak – a kohanita szabadon rendelkezik vele, akár el is adhatja Ha szamárról van szó – amelyet tisztátalan állat lévén nem le­het áldozatként bemutatni – akkor ki kell váltani (peter chámor), vagy ha a tulajdonos nem akarja kiváltani – akkor le kell nyakazni. (lásd a 11. és 12. micvát). A gyakorlatban ez, bizonyos vonatkozásban, a mai napig is érvényes és aktuális. Egy zsidó embernek, ha ő maga nem kohanita és nem levita – újszülött fiát 30 napos korában ki kell váltani egy kohanitától, 5 ezüstpénzért. Egy előírt szö­veg szerint a kohanita – lehet ismerős vagy jóbarát – eleve lemond a „jogáról, hogy a gyereket magához vegye, és a gyakorlatban legtöbbször a kapott 5 ezüstpénzt is visszaad­ja, és megelégszik a megtisztelő micvával. Elsőszülött – em­bernél – az anya első szülöttét jelenti. Természetes szüléssel (tehát nem császármetszéssel). Ha az apa vagy anya kohanita, illetve levita – nem kell elsőszülöttüket kiváltani. Ha nem váltották ki az elsőszülöttet – ő maga köteles kivál­tani magát, miután felnő. Az említett állatok elsőszülöttének megszentelése – a Tó­ra szerint – a mai napig érvényes, de csak Erec Jiszráélben, míg a Bölcsek szerint (dö-rábbánán) a diaszpórában is.

 

(10) AZ EGYIPTOMI KIVONULÁS ELBESZÉLÉSE (A)

És beszéld el fiadnak, azon a napon (a széder-estén) mond­ván: »Amiatt történik mindez, amit az Örökkévaló velem tett, amikor kivonultam Egyiptomból.«” (2Móz 73:8). Ez egyszer egy évben, niszán hó 15. előestéjén (a széder- estén) kötelező micvá. A zsidó történelem legfontosabb és legmeghatározóbb eseménye az egyiptomi rabságból való kivonulás volt – mivel ezáltal váltak néppé a héber törzsek – a Tóra által, ami a szabadulás feltétele és következménye volt. „És beszéld el fiaidnak…” – mondja a Tóra, de ezt a legszélesebb értelemben vették: nem csupán a fiúknak, ha­nem mindenkinek. Ha valaki történetesen egyedül van a széder-esten – akkor saját magának kell elmondani a pészách és a kivonulás csodáit. Or há-Chájjim (R. Chájjim ibn Átár) hozzáteszi, hogy ha egy egyedülálló férfi maga mond­ja el magának a Hággádát – az Elbeszélés kézikönyvét), ak­kor jutalma az lesz, hogy fia születik, és annak fogja a jövőben elbeszélni a történetet. A pészách és a vele összefüggő elbeszélési kötelesség a zsi­dó hit alapja is – mondja a Chinuch – és a világnak Isten ál­tal történt teremtését igazolja. Reccanati szerint, aki teljesíti ezt a micvát, és hisz a pészáchi elbeszélésben – sok haszna lesz belőle, mivel ez megerősíti hitét Izrael istenében: aki ké­pes volt népét Egyiptomból kiszabadítani, bizonyos hogy megmenti népét a reá leselkedő veszélyektől a jövőben is. Az elbeszélés, a továbbadás, a zsidó hagyomány lényege: apától fiúra száll a hagyomány és erősödik a kötődés. Maimonidész, nagyobb teret szentel ennek, mint sok más micvának, és idézi a Hággádából, hogy minél többet beszél az ember az egyiptomi kivonulásról – annál dicséretre mél­tóbb, vagyis itt a mennyiség is számít, nem csak a minőség. Az asztalon lévő széder tál és annak szimbólumai, a pászka a keserű gyökér (máror), a négy pohár bor – amit a meg­váltás négy kifejezésével hoztak kapcsolatba bölcseink; a chárószet, az áfikomán, mintegy díszletei azt est lényegének – az elbeszélésnek. Az elbeszélés – nem adomázás. Egy népnemzeti élményt, ami a kivonulás, vagy később a Tóra-adás aktusa volt – amit milliók éltek meg és adtak tovább, apa fiának és unokájá­nak – ezt nem lehet kitalálni, vagy irodalomnak deklarálni. Ez maga a történelmi igazság. A gyakorlatban több leírás van birtokunkban – a misnai kortól napjainkig – hogyan rendezik a széder estet. Maimo­nidész leírása a legteljesebb, de a Chinuch is leírja, kvázi fi­ának, a széder lefolyását, ami csupán apró részletekben tér el a nálunk is megszokottól. Érvényes mindenütt, minden időben, kötelez férfit és nőt egyaránt Aki megszegi – megszegett egy tevőleges paran­csolatot.

 

(11) ELSŐNEK ELLETT SZAMÁR KIVÁLTÁSA (F’A)

És minden szamár első ellését, váltsd meg egy báránnyal…” (2Móz 13:13), Az emberi elsőszülött kiváltása mellett a Tóra előírja az elsőnek ellett állatok sorsát is. A tiszta (rituálisan) ehető ál­latokat a kohanitának kell adni, és az neveli őket, amíg vala­mi betegség alkalmatlanná teszi azt az áldozatra. Ekkor e kohanita megeheti, vagy eladhatja. A tisztátalan állatok közül csak a szamarat érdemesíti a Tóra arra, hogy egyáltalán foglalkozzon vele (úgy látszik, hogy a zsidók nem tartottak és nem neveltek tisztátalan ál­latokat, mivel nem ehették őket). Az egyetlen kivétel a sza­már volt, mint elsőrendű közlekedési eszköz – akkoriban, így elsőszülöttjét – ami a kohanitának járna – ki kell váltani egy báránnyal – és azt kell adni a kohanitának. Ha nem vált­ja ki a szamarat – le kell az állatot nyakazni (lásd a követ­kező micvát). Ennél a micvánál is abban találja a Chinuch a lehetséges okot, hogy ez emlékeztet az egyiptomi kivonulás csodáira, főleg a tizedik csapásra, az elsőszülöttek halálára. A Chinuch szerint ez mindig érvényes micvá, mindenkire nézve, kivéve magukat a kohanitákat és levitákat. Azonban vannak, akik azt mondják, hogy ez a micvá abból a szem­pontból nem aktuális napjainkban, mivel nem tudni ki az igazi kohanita és így lehetséges, hogy a pénz – vagyis a ki­váltandó elsőnek ellett szamár ellenértéke – avatatlan ke­zekbe kerül. A gyakorlatban ez azon micvák közé tartozik, amelyek nap­jainkban feltételesen érvényesek (mint az anyamadár elkül­dése – lásd az 537. micvát, Mózes 5. könyvében, KITÉCÉ szakaszában). Ha valakinek van egy vemhes szamara, annak elsőszülött hím utódját ki kell váltani. De nem kötelező ebből az okból szamarat tartani és nevelni. Izraelben – és itt-ott külföldön is – vannak chászid, illetve szefárd zsidók, akik néha napján megrendeznek egy „sza­már kiváltó” szertartást, miután egy gójtól vásároltak egy vemhes állatot – hogy a micvá ne felejtődjön el. Hogy miért éppen a szamarat kell kiváltani – a Tóra sze­rint – az összes nem tiszta állat közül – ennek ággádikus okai mellett lehetséges, hogy praktikus oka is volt: ez volt az egyetlen olcsó és igénytelen közlekedési eszköz, ami az óko­ri zsidók birtokában volt, Chinuch szerint a tizedik csapásban szörnyethalt egyipto­mi elsőszülötteket az írás a szamarakhoz hasonlította. Ide kapcsolódik a következő micvá – a kiváltatlan elsőnek ellett szamár lenyakazása.

 

(12) A KI NEM VÁLTOTT SZAMÁR LENYAKAZÁSA (F’A)

…és ha nem váltod ki – szegd nyakát…” (2Móz 13:13). Ha valaki nem váltja ki, az előírás szerint, a szamár elsőszülöttét – akkor kötelessége lenyakazni azt, és még a te­temét és el kell dobnia, és nem használhatja. Oka – mint az előző micváé (Chinuch). Maimonidész sze­rint a lényeg a kiváltás. A lenyakazás – szankció. Nagyon kevés ember van, aki ezt a kegyetlen megoldást választaná, ahelyett hogy kiváltaná, előírás szerint. Ily módon a micvának nevelő hatása is van. Sokan szívesen adnak egy bárányt, mintsem elveszítsenek egy szamarat, (J. Z. Hertz). Ugyanúgy érvényes napjainkban – feltételesen – mint a kiváltás.

***

Tiltó micvák

***

 

(13) NEM ENNI A PÉSZÁCH ÁLDOZAT HÚSÁT FŐZVE (N’A)

Ne egyetek belőle (félig) nyersen vagy vízben főzve…” (2Móz 12:9). Eddig tárgyaltuk a BÓ hetiszakasz kilenc tevőleges paran­csolatát. Most következik az ezeket kiegészítő 11 tiltó micvá. Ezek elsője a pészách áldozat húsa elfogyasztásának mi­kéntje. Már láttuk a 6. micvánál, hogy sült hús formájában kell enni – így szól az előírás. Nem szabad megfőzni, vagy félig nyersen fogyasztani – hanem kizárólag sütve. Ennek okát már részleteztük a tevőleges micvák sorában. Igen sok­szor előfordul, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért a Tóra hozzátesz egy tiltó micvát is – a cselekvés erősítésére: így kell tenni (ez egy micvá) de nem másként (ez már egy második micvá). Maimonidész egy tiltó micváként számolja, ha valaki félig nyersen vagy főve eszi, míg Náchmánidész ezt két tiltó micvának tartja. Mivel ma nincs Szentély evidens, hogy ez a micvá sem ak­tuális napjainkban, és a széder estén lehet nyugodtan főtt húst is enni (csak kóser legyen).

 

(14) NEM HAGYNI MÁSNAPRA AZ ÁLDOZAT HÚSÁBÓL (N’A)

És ne hagyjatok meg belőle semmit reggelig…” (2Móz 12:10). Már láttuk a kapcsolódó (6.) micvánál, hogy meg kell aznap enni. Itt hozzáteszi a Tóra tiltó formában is, hogy nem sza­bad belőle meghagyni másnapra. Mivel előkelő emberek, királyok, nincsenek rászorulva, hogy a maradékot eltegyék másnapra (Chinuch), hanem amit nem esznek meg, azt ki­dobják vagy elégetik. Ennélfogva összeálltak nagyszámú társaságok, amelynek tagjai tudták, hogy körülbelül mennyi húst tudnak megenni, hogy ne menjen kárba. Most hogy nincs Szentély és nincs áldozat – ez a paran­csolat sem aktuális.

 

(15) NE TALÁLTASSÉK KOVÁSZOS PESZÁCHKOR (A)

Hét napon át kovász ne legyen található házaitokban…” (2Móz 12:19). Párhuzamos a 7. micvával. Ott az a parancs, hogy takarítsuk ki a házat, hogy ne legyen benne semmi kovászos (kenyér, vagy egyéb gabonából készült élelmiszer), a pészách nyolc napján, itt meg, ennek következményeként, hogy “ne találtassék cháméc” és a kettő ugyanaz. Mindig, mindenütt aktuális; ez az alapja a pészách előtti nagytakarításnak, amikor a zsidó asszonyok minden mor­zsányi chámécot kitakarítanak a lakásból. A Chinuch az okot itt is az első pészách eseményeire teszi: emlékezzünk a nagy csodákra és főleg arra, hogy a kivonu­lás nagy sietségében nem kelt meg a tészta és kenyér helyett keletlen pászkát (maceszt) vittek magukkal (lásd 2Móz 12:39).  

 

(16) NEM ENNI SEMMIT, AMI CHÁMÉCOT TARTALMAZ (A)

Semminemű erjesztőt (kovászosat) ne egyetek…” (2Móz 72:20). A 8. micvában megparancsolta a Tóra hogy, együnk pászkát (maceszt) pészáchkor. Itt megtiltja, hogy chámecot együnk akármilyen kis mennyiségben és bármilyen megjelenési for­mában. A kettő az érme egy-egy oldala és egymásból követ­kezik, de két külön micvának számít. Nemcsak kimondottan az egyértelmű chámécot nem sza­bad enni (tehát kenyeret, kekszet, kétszersültet, süteményt stb.) – ami egy külön micvának számít (22.) –, hanem semmi olyat, ami nem kósersági felügyelet alatt készült, és feltehető, hogy alapanyagába valami cháméc keveredhetett. Egy mor­zsányi cháméc – és máris megszegtük a történelmi eredetű és jelentőségű isteni tilalmat, mivel a cháméc nem válik semmi­vé az 1:60-hoz („bátél bö-sisim”) vagy akár egy az ezerhez arányban, hanem parányi morzsájában is hordja a tilalom súlyát. Miért nem szabad, hogy birtokunkban legyen cháméc pészáchkor? Miért kell eladni egy nem-zsidónak – kérdi Ábárbánél. Válasza két részből áll: ha birtokunkban lenne szabadon, lehet hogy nem tudnánk megállni, hogy együnk belőle. Ezenkívül, szellemi síkon, a cháméc, a kovász, a min­dig erjedő rossz ösztönt jelképezi. Az ifjú zsidó nép tavasszal lett szabad, akkor vonult ki Egyiptomból, és mentes volt a rossz ösztön béklyóitól is. Ha sikerül ifjainak magukat a rossz ösztön hatása alól kivonni – van remény, hogy ez később sem lesz úrrá rajtuk… Mindig, mindenhol érvényes. Napjainkban az egyik leg­központibb jellegű micvá.  

 

(17) NEM ADNI AZ ÁLDOZAT HÚSÁBÓL IDEGENNEK (N’A)

„”…Senki idegen ne egyen belőle (a pészách áldozatból).” (2Móz 12:43). A pészách áldozat levágásának és evésének negatív, tiltó micvája: ki nem ehet belőle? Egy idegen nem ehet belőle. Az idegen (ben néchár) elsődleges értelme, szövegkörnyezetében, egy nem-zsidó. Ez egy intim, bensőséges zsidó micvá volt, első megjelenési formájában, Egyiptomban, akárcsak később, a Szentélyben. Idegennek nem volt köze hozzá. Bölcseink értelmezésében (Onkelosz fordítása alapján) az „”idegen” egy hitehagyott zsidó (mesumed), aki elhagyta val­lását, vagyis elidegenült tőle. A Chinuch értelmezése sze­rint ez nem is szorul magyarázatra: Egyiptomban, amikor a zsidók Isten fennhatósága alá helyezték magukat, és készül­tek a Tóra elfogadására – nem volt helye a meghitt családi áldozásban egy hitehagyottnak. A Talmud elmond egy történetet ezzel kapcsolatban, ami egyrészt arra mutat, hogy az eredeti, szövegszerű értelem – az „”idegen” – szintén érvényben volt. Másrészt pedig nem­csak napjainkban, hanem már akkor is voltak gójok, akik ilyen vagy olyan okokból zsidónak adták ki magukat. Egyszer volt, hol nem volt – volt egyszer egy gój (a Tal­mud arameusnak nevezi) aki a babilóniai Necivin városá­ban lakott. Ez szokásává tette, hogy minden évben, pészách előtt elzarándokolt Jeruzsálembe – természetesen, amikor még állott a Szentély – és részt kért és kapott a közös pészach áldozatból, miután befizette a maga részét (Rási). Amikor hazajött, eldicsekedett hogyan szedte rá a buta zsidókat. A Tóra azt írja, hogy »idegen ne egyen belőle«, illetve »kö­rülmetéletlen ne egyen belőle« (2Móz 12:48) és én a legjobb falatokat kaptam…! Kérdé őt R. Jehudá ben Betérá, (aki a necivini diaszpora vezetője volt:) „Hát a birka farkának kövérjéből adtak ne­ked? A nemleges válaszra azt tanácsolta neki rabbi Jehuda, hogy ne hagyja magát átverni. „Ha legközelebb mész Jeru­zsálembe, követeld, hogy adjanak neked a kövér farokhusból is (Rási itt megjegyzi, hogy rabbi Jehudá átejtette a csaló ara- meust, aki zsidónak adta ki magát, mivel a farokhúst nem eszik meg, hanem feláldozzák, vagyis elégetik az oltáron) Amikor legközelebb ment Jeruzsálembe pészáchra való­ban követelte jussát, hogy adjanak neki a farokhúsból, (hi­szen megfizette…). Azok megdöbbenve kérdezték a csalót: Ki mondta neked, hogy kérj a farokhúsból? Rabbi Jehuda ben Beterá! – hangzott a magabiztos válasz. Jeruzsálemben nem hittek a fülüknek és kivizsgáltak az ügyet. Kiderült, ami kiderült, és a csaló gój elnyerte méltó büntetését… (Pszáchim 3b). A gyakorlatban, mivel napjainkban – a Szentély hiányában nincs pészách áldozat – ez a micvá tilalom sem aktuális.

 

(18) NEM ADNI A „PÉSZÁCH”-BÓL NEM-ZSIDÓ POLGÁRNAK (N’A)

(idegen) Zsellér és béres ne egyen belőle.” (2Móz 12:45). Az előző micvá folytatása és kiterjesztése. A Tóra három ka­tegóriáról beszél: zsidó, aki „elidegenedett”, vagyis hitehagyott lett; egy zsellér (vagy bentlakó gój (gér tosáv), aki nem tért be, de magára vállalta a hét noachita micvát (lásd a kötet végén), és a béres”, aki nem körülmetélt. (Az utóbbi­ról lásd a 21. micvát). Maimonidész rendszerezésében három külön micvára osztja ezeket. A micvá okát, mint már az előzőkben mondottuk, Chinuch abban találja, hogy egy olyan intim aktusban, mint a pészáchi áldozat, nincs helye a nem-zsidóknak vagy felté­teles zsidóknak. Nem beszélünk a manapság elterjedt „félzsidó” fogalmáról, mivel ilyen nincs. (A háláchá szerint ha valakinek az édesanyja zsidó – akkor Ő is az. Ha nem – akkor nem.) Manapság, természetesen, ez a micvá sem aktuális ha nincs pészách áldozat, nincs kinek… nem odaadni.

 

(19) NEM KIVINNI A PÉSZÁCH ÁLDOZAT HÚSÁT A HÁZBÓL (N’A)

…ne vigyenek ki a húsból a házon kívülre…” (2Móz 12:46) A pészách áldozat húsát intim családi ünnepség keretén belül ettek. Aki fogta a maga adagját, és kiment vele a szabadba vagy akar hazavitte – vétett a micvá szelleme ellen, A Chi­nuch itt is a szabad ember példáját használja, akiből most „király” lett. Ahogy a nem-zsidó előkelőségek ünnepi lakomáikat palotáikban tartották és nem a szabadban – úgy kell nekünk is viselkedni, mivel noblesse oblige. Nem aktuális, amikor nincs Szentély.

 

(20) A CSONTTÖRÉS TILALMA (N’A)

...és csontot ne törjetek belőle. (2Móz 12:46). Ez a tilalom szószerint megismételtetik a pészách séni vonat­kozásában (lásd ott 4Móz 9:12, a 380. és 381. micvák ), Továb­bi utasítás, amely szabályozza a pészách áldozat fogyasztásá­nak módozatait. Ezúttal nem „”ki eheti, ki vehet részt az ad hoc társulásban – hanem, hogy hogyan ehető az áldozat Csontot törni és azt szopogatni – nem tartozik az illem és etikett szabályai közé. Az előkelőségek („”királyok) lakomá­ján ez nem szokás; csak a szegény, kiéhezett páriák teszik ezt (Chinuch). Maimonidész szerint a kivonulás körülményei voltak ezen micvá kiváltói; ugyanis aki gyorsan eszik, annak nincs ideje a csontokat szopogatni, és így ez egyfajta emlékeztető az egyiptomi kivonulásra. Chizkuni szerint, aki csontot tör és kiszopogatja a velőt belőle, az olyan, mint egy éhenkórász, aki a pészách áldozattal csupán éhségét akarja csillapítani. Nem ez volt az áldozat fogyasztásának célja. Nem aktuális.

 

(21) KÖRÜLMETÉLETLEN NEM EHET A PÉSZÁCH HÚSÁBÓL (N’A)

„...körülmetéletlen ne egyen belőle.(2Móz 12:48). A Chinuch szerint ez egy zsidóra vonatkozik, aki betegség miatt nem lett körülmetélve, mivel testvére belehalt az ak­tusba (hiszen a született gójt külön említette a Tóra). Aki részt akar venni az intim, ünnepi aktuson, annak „”tel­jes zsidó-nak kell lennie, nemcsak szellemében, de fizikai mivoltában is. Ezért a circumcísió elmaradása – bár önhibá­ján kívül – kizárja őt a pészách élvezetéből. A Chinuch szava­ival, aki nem viseli magán a brit (a szövetség) jeleit az nem teljes zsidó. Mint a többi fenti hasonló micvá, ami a pészách áldozathoz tartozik – csak a Szentély fennállása idején aktuális.

 

(22) NEM SZABAD CHÁMÉCOT ENNI PÉSZÁCHKOR (A)

„...és senki ne egyen kovászost. (2Móz 13:3). Itt a Tóra általánosságában mondja ki ugyanazt a parancso­latot, amelyet részekre bontott a 16. micvában. Mivel két Tóra-vers mondja majdnem teljesen ugyanazt – ezért ez a Chinuch (és Maimonidész) szerint két tiltó pa­rancsolatnak számít. A tórái versek: …ne egyenek chámécot (itt), valamint a …semmi erjesztőt ne egyetek… (2Móz 12:20). Indokolás – ugyanaz, mint ami fentebb. A micvá részletei a Pszáchim traktátusban találhatók. Aktuális mindig, mindenütt, és aki áthágja, annak bünte­tése kárét (lásd fent az 5. micvá kapcsán).

 

(23) NE LÁTTASSÉK CHÁMÉC PÉSZÁCHKOR (A)

„...és ne legyen látható sem kovászos kenyér, sem pedig kovász… (2Móz 13:7). Párhuzamos a 7. és a 15. micvával. Az első tevőleges (pászkát enni pészáchkor), a másik pedig a 22. micvának párja: Ne találtassák és ne (is) láttassék (ló léráé vö-ló limácé) semmiféle cháméc lakásunkban, birtokunkban, pészách hét (Izraelen kí­vül nyolc) napján. A gyakorlatban elzárjuk és letakarjuk a lakásban lévő és a nem-zsidónak eladott chámécot – nehogy véletlenül, vagy tévedésből együnk belőle. A szokás az, hogy a lezárt szekrényajtókra nagy betűkkel ráírjuk: CHÁMÉC. Aki áthágja –botütést kap(ott), ami ma nincs érvényben – de maga a micvá aktuális.

  • Küldés emailben

Fejezetek