28. 📖 A próféták népe

Möcorá

V’árbá ánásim háju m’corájim…

A hitetlen adjutáns esete


“Mert az Örökkévaló azt tette, hogy az arám táborban harci kocsik, lovak és nagy haderő robogását hallották, mire azok ezt mondták egymásnak: Izrael királya bizonyára felbérelte ellenünk a hettiták királyait és Egyiptom királyait, hogy ránk törjenek! Ezért futásnak eredtek alkonyatkor, otthagyva sátraikat, lovaikat, szamaraikat, a tábort, ahogyan volt, és futva mentették életüket.” (2Királyok 7:6 7.)


Ez a háftáráfejezet, amely Elisá prófétának, Élijáhu tanítványának és utódjának életéből mutat be egy epizódot, Somronban, Izrael állam fővárosában játszódik a nagy éhínség idején. Ben Hádád szíriai arameus király seregei ostromolták ekkor a hosszú ideje aszálytól szenvedő várost. “Egy szamárfej nyolcvan ezüstbe, egy maréknyi galambtrágya pedig ötven ezüstbe került.” (Uo. 6:25.) A királynak akit az Írás nem említ név szerint, de aki valószínűleg Jorám ben Ácháv volt olyan híreket hoztak, amelyek arról szóltak, hogy az éhségtől eszelőssé vált asszonyok “megegyeztek” egymással gyermekeik elfogyasztásáról… A király a prófétát teszi felelőssé a nehéz helyzetért (mert nem könyörög Istenhez, hogy irgalmazzon a népnek, mondja Rási és Kimchi). Elisá prófétál, s a meglepett és reményvesztett királynak ezt jövendöli: “Holnap ilyenkor egy szeá finomliszt egy sékelbe, meg két szeá árpa is egy sékelbe fog kerülni Számária kapujában”, vagyis az isteni segítség olyan gyors és alapos lesz, hogy a rendkívülien rossz helyzet egy nap alatt gyökeresen megváltozik.
Az Írás nem szól arról, hogy a király hogyan reagált a próféta optimista kijelentésére. Közli viszont a királyi adjutáns gunyoros megjegyzését, aki kétségbe vonta a próféta szavainak realitását: “Még ha az Örökkévaló megnyitná is az ég csatornáit, akkor sem történhetik meg ez.” A próféta nem volt abban a helyzetben, hogy vitába szálljon a magas rangú tiszttel, ezért csak ennyit mondott: “Majd meglátod a saját szemeddel, de nem eszel belőle.” (2Királyok 7:1 2.)

* * *


Ennyi az előzmény. Háftáránk elbeszéli, hogy az ostromlott főváros falain kívül, a kapu közelében négy “poklos” táborozott. Ezek a Tóra előírásai szerint betegségük miatt ki voltak zárva a közösségből, és elkülönítve kellett élniük. A Midrás szerint ez a négy ember Gécházi, Elisá szolgája és az ő három fia volt. Igen rossz bőrben lehettek, mivel az ostrom és az éhínség nem volt jó hatással állapotukra. Egy napon úgy döntöttek, hogy nincs mire várniuk: akár kívül maradnak, akár bemennek az ostromlott városba, mindenképpen éhen halnak. Gyerünk, mondták, az arameusok táborába, és adjuk meg magunkat! Ha szerencsénk van, életben hagynak bennünket, ha meg nem, akkor sem veszítünk semmit.
Az esti órákban átosontak az ostromlók táborába és legnagyobb meglepetésükre üresen, elhagyva találták. Itt tudjuk meg az Írás ból, hogy az Örökkévaló hallucinációra késztette az arameusokat, akik azt hitték, hatalmas, jól felszerelt hadsereg jön ellenük: talán a hettiták vagy az egyiptomiak, akiket Izrael királya vajon ki más? bérelhetett fel. Pánik tört ki, fejvesztetten menekültek, maguk mögött hagyva a fegyverzetet, az élelmiszert, a lovakat, a szamarakat, mindent.

* * *


A négy poklos tehát bejárta az elhagyott ellenséges tábort. Előbb jóllaktak, majd összeszedtek egy csomó ezüstöt-aranyat, és elrejtették. Ezt többször is megismételték nem véletlenül azonosítja őket a Midrás a kapzsi Gécházival és fiaival , de végül is rájöttek, hogy kötelesek a hírt megvinni az ostromlott városba. Bekopogtak hát, és jelentették az őrparancsnoknak felfedezésüket. A király, akit éjnek idején ugrasztottak ki az ágyából, el sem hitte a jó hírt: cselt sejtett mögötte. Már elfelejtette Elisá próféciáját a segítségről vagy ő sem hitt benne, akárcsak cinikus szárnysegédje , és attól tartott, az ostromlók csak hátrább vonultak, hogy kicsalják az éhező hébereket, azután rajtuk üssenek, és elfoglalják a várost.
Egy tisztje javaslatára felszerszámoztatott két lovat a megmaradt ötből, és kiküldött két felderítőt, akik egészen a Jordánig követték a menekülő arameusok nyomát. Nem volt nehéz dolguk: az utat végig jelezte a rengeteg eldobált fegyver, ruha és egyéb holmi, amelyektől a menekülők megszabadultak, hogy könnyebben futhassanak. A nyilvánvalóan isteni eredetű csodát egy Farrar nevű Biblia- kutató így magyarázza: “Ez azon hirtelen, kiszámíthatatlan pánikok egyike volt, melyeknek nagy, nehézkes, heterogén elemekből álló keleti seregek állandóan ki voltak téve, minthogy nem volt szervezett őrségváltás-rendszerük, és hiányzott a kellő fegyelem.” (Dr. J. H. Hertz.)
Elég az hozzá, a városból kiözönlő nép alaposan kifosztotta az elhagyott arameus tábort. Így, legalább rövid időre, alábbhagyott az éhínség, és valóra vált a prófécia, amely megjövendölte, hogy “…egy szeá finomliszt egy sékelbe, meg két szeá árpa is egy sékelbe fog kerülni Számária kapujában”. A király kirendelte adjutánsát a város kapujába, hogy felügyeljen a rendre, de az őrjöngő nép elsodorta és agyontaposta. Így teljesedett be Elisá próféciája: “Majd meglátod a saját szemeddel, de nem eszel belőle.” J. H. Hertz konklúziója szerint ez volt ” büntetése, amiért gúnyt űzött a próféta reményt nyújtó jövendöléséből. A gúnyolódást a szent dolgokkal szemben bölcseink mindenkor súlyos bűnnek tekintették. Négy féle ember nem fogja Istent látni: a gúnyolódó, a hazug, a rágalmazó és az álszent. (Talmud)” (Dr. J. H. Hertz.)
Mivel a rágalmazás a zsidó felfogás szerint egyfajta poklosság, ez az, ami a háftárát és a heti szidrát összeköti.

  • Küldés emailben

Fejezetek