28. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Möcorá

Naftali Kraus:
Mecórá

A pletyka, mint istentagadás


„És szólt az Örökkévaló Mózeshez: Ez legyen a poklos emberre vonatkozó törvény, amikor a pap elé kerül…” (Leviticus, 14, 1-2).
Bölcseink különös magyarázatot adnak a poklosságnak. A héber megfelelőjét – Mecórá – három szóra bontják, úgy mint: Moci-Sém-Rá, ami ilyenformán azt jelenti: aki rosszat beszél másról, pletykál róla, rossz hírét költi.
Ezzel a magyarázattal akarták hangsúlyozni a pletykálkodás, rágalmazás negatív voltát, melyet már a Tóra is elítél.
A Talmud-bölcsek még a Tóra intelmeit is tovább fejlesztették, s ők a pletykát és a rágalmat minden baj forrásának tartották.
Az élet és halál ura a nyelv – mondja Salamon király a példabeszédekben (18, 21). Ehhez fűzi a Talmud az alábbi tanmesét:
„Az idők végén összegyűlnek majd az állatok, elmennek a kígyóhoz és azt mondják neki: az oroszlán széttépi áldozatát és megeszi. A farkas is szétmarcangolja és ugyancsak megeszi. De te, kígyó, neked mi hasznod származik abból, ha megmarsz valakit? És mi haszna van a nyelvesnek (annak az embernek, akinek a nyelve mérgezett nyílként sebzi meg áldozatát) a pletykából? – válaszolja a kígyó” (Áráchin, 15).
A Midrás szerint a pletyka rosszabb, mint a vérontás. A gyilkos, ugyanis, csak egyetlen embernek – az áldozatnak – árt. A pletykás azonban háromnak: saját magának, annak, akinek mondja és annak, akiről mondja… (Tanchumá, Mecórá, 2).

* * *


Simon ben Gamliél, a Synhedrion elnöke, egyszer ki- küldte a szolgáját a piacra azzal, hogy vegyen valami jó dolgot.
Az elment és vett egy nyelvet.
Egy másik alkalommal pedig azzal küldte, vegyen valami rosszat.
Az elment és ismét nyelvet vett.
Simon megkérdezte tőle: hogy van ez? Akár jót kérek, akár rosszat, te mindig ugyanazt veszed?
Igen, uram – felelt a szolga – a jó is, a rossz is a nyelvtől ered. Ha jó – nincs nála jobb. Ha pedig rossz – semmi sem rosszabb, mint a rossz nyelv… (Vájikrá rábbá, 33).
Mose Alsech, a neves Tóra-magyarázó, szokta volt feltenni a szónoki kérdést: miért nincs napjainkban annyi bélpoklos ember, mint azelőtt? Talán már nincsenek rossz nyelvek, megszűnt a pletyka?
Ugyancsak ő foglalkozik azzal, hogy miért nincsenek érvényben a tisztasági törvények, kivéve a nőkre vonatkozóak? Végül arra a következtetésre jut, hogy azért szűnt meg a poklosság, mint a pletyka és rágalom büntetése, mert az egész világ tele van a rágalmazás mételyével, s ha a büntetés valóban ez a szörnyű betegség lenne, mindnyájan szenvednénk tőle.

* * *


Az alábbi midrási történet azt illusztrálja, milyen káros tulajdonság a pletykálkodás, mert az abban vétkeseket még „megölni” is képes.
Egy embernek három lánya volt. Egy lusta, egy enyveskezű, aki mindent ellopott, ami a kezeügyébe került és egy pletykás, aki mindenkiről csak rosszat mondott. Mind a három pártában maradt, senki nem kérte meg a kezüket, mert rossz tulajdonságaik messze földön ismertek voltak.
Az apa egy barátja azzal állt elő, van neki három fia, adja a lányait az ő fiaihoz.
– A lányaim nem valók a te fiaidhoz – felelte az apa.
– Miért nem?
– Mert hírhedtek rossz tulajdonságaikról.
– ? ? ?
A boldogtalan apa elmondta, lányai miről „híresek”, de ennek ellenére a házasságok megköttettek.
De mit tett a három fiú apja?
A lusta menyének szolgákat bocsátott a rendelkezésére és meghagyta nekik, teljesítsék minden kívánságát, még a kisujját se engedjék hideg vízbe tenni.
A lopós természetűnek nagyösszegű apanázst biztosított és megígérte neki, mindent megkap, bármit is kíván.
A pletykással pedig igen barátságosan viselkedett, mindennap meglátogatta, érdeklődött hogyléte felől, s azt is felajánlotta, ha bármi kívánsága van, vagy a férjétől akar valamit, majd ő elintézi. A nő nem szólt semmit.
Egy szép napon az apa meglátogatta lányait, kíváncsi volt sorsuk alakulására.
Először a lustához ment és érdeklődött sorsa felől.
– Apám, az Isten áldjon meg, hogy hozzáadtál ehhez a férfihez. Lesi minden szavamat, teljesíti kívánságaimat, szolgáim vannak, nem kell semmit csinálnom.
Ugyanígy áradozott sorsáról a kleptomániás is.
Amikor a harmadik – pletykás – lányánál érdeklődött, az sírva panaszkodott apjának:
– Apám, szokás szerint egy apa egyetlen férfihez adja feleségül a lányát, te pedig kettőhöz adtál, az apához és a fiához. Ha kételkedsz ebben, rejtőzz el a szobámban és meghallod, hogy igazat beszélek.
Így is tettek. A lány elrejtette apját a szoba egyik szegletébe. Hamarosan bejött az apósa, aki szokása szerint hogyléte felől érdeklődött, majd leült mellé és megcsókolta.
– Kérlek, hagyj békén, ne nyúlj hozzám és ne használj ki – kiabált a lány. Erre az apa kiugrott rejtekhelyéből és megölte nászát. A zajra berontottak a szolgák és megölték az apát. A lány pedig addig kiabált – amíg megölték őt is.
Innen származik a tanulság – teszi hozzá a Midrás – hogy a rossz nyelv (láson hárá) hármat öl meg egyszerre. Aki mondja, akiről szól és aki hallja” (Midrás Ászeret Hádibrot, Maimon rabbi kiadása, Jeruzsálem, 1924.).

* * *


A berdicsevi reb Lévi Jichák, amikor hallotta, hogy valaki embertársáról rosszat mond – odament hozzá, kezét a vállára tette és azt mondta neki:
– Drága zsidó testvérem! Hogy’ van merszed rágalmazni a jó Isten tfillinjét, amiben írva vagyon: „Ki olyan, mint a te zsidó néped a földkerekségen”.

* * *


A Talmud-bölcsek annyira szigorúan vették a pletyka, a rágalmazás vétkét, hogy ezeket egyenértékűnek tartották az Istentagadással.
„Aki rosszat beszél embertársáról, az olyan, mintha Isten létét tagadná” (Áráchin, 16).
Korunk egyik neves Tóra-magyarázója, a radini Jiszráél Meir Hákohén, akit főműve után „Cháféc Hájjim”-nak is neveznek (ő volt a Misna Brura nevű Sulchán Áruch kommentár szerzője is) egyik könyvét a nyelv megtartóztatásának szentelte, hangsúlyt adva a pletyka, a rágalmazás súlyos vétkének. Következtetésében eljutott oda, hogy tulajdonképpen jót sem szabad mondani senkiről, mert ha valaki már beszél egy jelen nem lévőről, előbb-utóbb rosszindulatú pletykát is terjeszt róla.
Bölcseink még a pletyka látszatát is elítélték. Ezt „Ávák-láson-hárá”nak nevezték, vagyis a pletyka porának, a rágalmazás enyhe változatának. (Az ismert Grósz szótár „enyhe megszólás”-nak fordítja.)
A Talmud szerint, ha valaki azt mondja: „az illető házában állandóan ég a tűz”, már ez is enyhe megszólásnak minősül. Ugyanis, ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy az illető állandóan eszik, ezért folytonosan sütnek-főznek nála.
Bölcseink az „enyhe megszólást” azon három vétek között említik, amelytől egyetlen ember sem mentes. (Bává Batra, 165).
Ráv Jehuda véleménye pesszimista. Szerinte az emberek többsége vét a magántulajdon ellen, a családi élet szentsége ellen már kevesebben, de a pletyka, az enyhe megszólás vétkét, mindenki elköveti (uo.).

A „Nagyapó” születése

„És szólt az Örökkévaló Mózeshez… ha egy nő magzatot hoz a világra és fiúgyereket szül. a nyolcadik napon metéltessék körül…” (Leviticus, 12, 1-3).
Ez a szakasz – többek között – a szülő nő tisztulási folyamatairól tartalmaz előírásokat. Olvashatunk benne még a Brit Miláról is, amiről másutt már volt szó.
Az alábbi történet a már többször említett spólai „Nagyapó” születésének körülményeit meséli el.
Eredeti neve Árje-Leib volt. A haszid világ ismert alakjává vált, híres volt csodatevő képességéről, és mindenütt ott volt, ahol üldözött zsidókon segíteni kellett.
Történetünk azt meséli el, miként segédkezett – az akkor még ismeretlen – Báál-Sém-Tov – „Nagyapó” születésénél.
Báál-Sém-Tov – miután megnősült – inkognitóban járta a világot, miközben nagyon nehéz fizikai munkával kereste meg mindennapi kenyerét. Fuvarosként építőanyagokat szállított a városba. Felesége, aki gazdag családból származott és egyáltalán nem volt nehéz élethez szokva, mégis mindenben segítségére volt férjének, még a fizikai munkában is. Mindenki koldusszegénynek tartotta a házaspárt, s így mindig a távolabbi vidéket járták, ahol senki nem ismerhette fel őket.
Egyszer azonban Báál-Sém-Tov nagy bajba került. Lova nem bírta tovább húzni a megrakott szekeret. A hasonlóan szegény zsidók azt tanácsolták neki, menjen el egy Uman melletti faluba, keresse meg reb Baruchot, egy gazdag földbérlőt, az biztosan a segítségére lesz. Ez az ember közismert volt arról, hogy azoknak a szekerező zsidóknak, akiknek a lova már nem bírt kocsit húzni, adott a saját lovaiból egy olyat, amelyik már mezőgazdasági munkára alkalmatlan volt, de szekér húzására még igen. Azt is állították róla, hogy minden hozzá betérőt gazdagon megvendégel.
Báál-Sém-Tov hallgatott a jó tanácsra. Ott maga is megtapasztalhatta, hogy reb Baruch valóban gazdag, de egyben melegszívű zsidó, aki életcéljának tekintette, hogy embertársai segítségére legyen. Nem volt tanult ember, mindössze istenfélő, jólelkű zsidó. Felesége, Ráchel, férjének mindenben segítő társa volt.
Sok jótéteményt gyakoroltak, különösen a vendéglátás micvéjében tűntek ki. E célra külön házat is berendeztek, a gyerekeseknek még elkülönített szobát is biztosítottak. De ha a pár gyerek nélkül érkezett, külön-külön helyezték el őket, hátha nem is férj és feleség. Vendégeit, távozáskor, reb Baruch, gazdagon meg is ajándékozta.
Báál-Sém-Tov és felesége ugyancsak részesültek reb Baruch jószívűségéből. Megkapták a lovat, de arra kérték reb Baruchot, hadd maradjanak néhány napig és majd a szombat kimenetele után mennének el. Természetesen ennek sem volt akadálya. Azonban ők sem lakhattak közös szobában. Amikor Báál-Sém-Tov ennek okát kérdezte, a magyarázatként adott válasz nagyon megtetszett neki.
Szombat este – amikor reb Baruch nyugovóra készült térni – észrevette, hogy az egyik vendégszobából valami furcsa, földöntúlinak látszó fény árad ki. Odalopózott az ajtóhoz, bekukucskált és döbbenten látta, hogy az a szegény zsidó, akinek lovat adott, ül a földön, égnek emelt karjaival a Tikun Chácot nevezetű imát (a Szentély pusztulásának emlékére és a gáluti életre mondott gyászima, amit éjfélkor mondanak) kántálja: „Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig; miért hagysz el minket oly hosszú időn át” (Jeremiás siralmai, 5,20). És amint mondja, szemeiből folynak a könnyek. Mellette pedig – hófehér ruhában – magas, fehérszakállú férfi áll. Mindkettőjük arca földöntúli fényben tündökölt, ami az egész szobát is elárasztotta. Reb Baruch nem bírta elviselni a látványt – elvesztette eszméletét.
Báál-Sém-Tov – a zajra kinyitotta ajtaját – élesztgetni kezdte vendéglátóját. Az magához térvén Báál-Sém-Tov lábai elé borult, könyörögve kérte bocsánatát, hogy nem adott nekik közös szobát. Az pedig megnyugtatta, nem történt semmi baj, de megeskette, soha az életben nem meséli el senkinek, amit látott-hallott. Egyúttal megáldotta őt, miszerint a legközelebb születő gyermeke fiú lesz, akiből nagy cádik válik majd. Figyelmeztette, gondoskodjék róla, hogy a gyereket a felesége maga szoptassa, ne szoptatós dada, amint az korábban szokás volt náluk.
Miután eme áldásra reb Baruch rámondta az áment, mély lélegzetet vett, és megkérdezte, ki volt az a fehérszakállú ember Báál-Sém-Tov mellett.
– Mivel érdemesnek találtattál arra, hogy megpillantsd őt – mondta Báál-Sém-Tov – megmondom neked. Ő volt a legendás prágai Lőw rabbi (Máhárál) reinkarnációja, akitől te is származol. Most jött el az ideje annak, hogy lelke ismét lekerüljön erre a világra, hogy jobbá tegye azt. Érdemeidnek tudható be, hogy születendő fiad hordozza majd lelkét, szellemi örököse legyen. A születendő gyereket ezért Árje Léjbnek (Lőw) nevezd el. Még hozzátette: biztos vagyok benne, hogy látni fogom és meg is áldom majd.
Amikor a hallottak miatti megrendülésén erőt vett, reb Baruch vendége kiléte felől érdeklődött és felajánlotta hogy élete végéig gondoskodik róla.
– Ezt ne kérd és erről többé szó se essen – szólt Báál-Sém-Tov erélyesen – még nem érkezett el annak az ideje, hogy felfedjem kilétemet. És hozzátette, hogy a fia sem lesz mindjárt ismert és elismert. Amíg ez bekövetkezik, addig neki is nehéz élet jut osztályrészül.
Báál-Sém-Tov másnap tovább ment. Reb Baruch pedig, a történetet feljegyezte naplójába.
Az áldás valóra vált. Megszületett a gyerek, akit nagy örömmel fogadtak. A briszre, az apa, meghívta a környék minden szegényét, akik tudták, hogy bőséges vendéglátásban lesz részük. Reb Baruch kutató szemmel nézte a vendégsereget, remélve, közöttük lesz egykori – ismeretlen – vendége is. Meg is pillantotta őt, ott állt a többi szegény koldus között, semmivel nem tűnt ki közülük. Intett is reb Baruchnak, ne adja semmi jelét annak, hogy ismeri őt.
A szertartás után – a helyi szokásnak megfelelően – mindenki, aki mellett elvitték, a gyerek fejére tett kézzel megáldották őt és az apát.
Amikor Báál-Sém-Tovra került a sor, ő a következőket mondta:
– Én egy tudatlan ám-hóórec vagyok, nem tudom héberül a gyereket megáldani. Én csak annyit tudok, amire az apám tanított, aki azt mondta, hogy a Szentírásban írva vagyon: „Ávrahám öreg (volt)”. Még azt is mondta, hogy az Áv apát, míg zákén (héberül: öreg) egyben nagyapát is jelent. Tehát Ávrahám ősapánk egyúttal nagyapánk is. Ezért én megáldom ezt a gyereket, legyen az egész zsidóság nagyapója, miként Ávrahám is az volt.
Az ismeretlen koldus áldása nagy derültséget keltett. Hamarosan elterjedt ennek a híre olyannyira, hogy ettől fogva – játékosan – mindenki zeidének (nagyapónak) hívta. Még apja anyja is ekként szólította őt.
Így lett a később híres cádikból szent „Nagyapó”, Spólában, aki életét annak szentelte, hogy a zsidókra leselkedő veszélyeket elhárítsa. (A spólai „Nagyapóról” lásd még Smini szakaszában is).

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek