6. 📖 Modern etikai kérdések a zsidó jog szemszögéből

Mikor szakíthatunk? Rabbinikus állásfoglalás a keszthelyi..

Mikor szakíthatunk?

 

Rabbinikus állásfoglalás a keszthelyi zsidó hitközség különválásának kapcsán 

A Keszthelyi Zsidó Hitközség megszüntetése

A zsidó közéletben több ellentétet és elégedetlenséget hoztak a felszínre az elmúlt évek, hónapok. „A Magyar­or­szá­gi Zsidó Hitközségek Szövetsége hegemón szerepre törekszik, csorbítani próbálja a helyi hitközségek önállóságát, nem tartja be a demokratikus játékszabályokat” – egyebek mellett erre hivatkozva döntött úgy a keszthelyi hitközség 2006-ban, hogy kilép a neológ szövetségből. A Mazsihisz válaszlépésként a bírósághoz fordult, és kérte a keszthelyi hitközség törlését a nyilvántartásból. A Zala Megyei Bíróság helyt adott a kérelemnek, mire a keszthelyiek fellebbezést nyúj­tot­tak be a Győri Ítélőtáblához. A keszthelyiek tiltakozására végül az ingatlanok végül visszakerültek eredeti tulajdonosukhoz. 2006. április 13-án egy bírósági beadványban a Mazsihisz ismét megszűntnek nyilvánította a keszthelyi hitközséget. Vezetői úgy értelmezték a Mazsihisz alap­sza­bályát, hogy a szövetséget elhagyó hitközség automatikusan elveszti önálló jogi személyiségét, vagyona a szövetségre száll.[1]

Goldschmied István a hitközség elnöke azzal a kérdéssel fordult rabbinátusunkhoz, hogy aháláchá (zsidó vallási törvények) alapján foglaljunk állást abban, hogy milyen esetekben van joga egy nagyobb közösségnek egy kisebb közösség különválását meg­aka­dályozni.

Az alábbiakban összegezzük álláspontunkat.

A közösségi hitélet mindenek előtt

Közvetlen az után, hogy a Szináj-hegy lábánál a zsidó nép átvette a Tízparancsolatot, és ez által a héber törzsekből megszületett egy nemzet, az Örökkévaló így szólt: „…minden helyen, ahol engedem említeni nevemet, eljövök hozzád, és megáldalak téged.”[2] Alapvető hitelv tehát, hogy a Teremtő szolgálata, a hitélet nem korlátozódik egy adott helyhez, vagy környezethez. „Minden helyen”, ahol tíz felnőtt férfi[3] valamilyen szent célból összejön, hogy Tórát tanuljanak, vagy imádkozzanak, ott az „Örökkévaló dicsfénye nyugszik rajtuk”[4]. Ezzel együtt kü­lön­le­ges érdem egy csak imádkozás céljára szolgáló, avatott helyet létrehozni. Minden település közösségének igyekeznie kell, hogy az összegyűlés helyének állandó teret biztosítson –zsinagóga, vagy imaház épüljön a közösség számára. A Sulchán áruchnak, a zsidó vallási törvények legfontosabb gyűjteményének meg­fo­gal­ma­zásában: „Kötelezhetik a város lakói egymást arra, hogy zsi­na­gó­gát építsenek”[5]. A minjn a tíz férfiből álló közösségi ima­szer­tar­tás megtartására ugyancsak „bírsággal kötelezhetik egymást”[6]. Egy zsidó közösség egyik elsődleges feladata tehát, aminjen, a tíz férfiből álló imádkozó és tanuló közösség megszervezése és fenntartása, illetve aminjen számára a megfelelő állandó hely biztosítása.

„Szabadpiaci verseny” a hitéletben

A közösségi élet fejlődésének a szempontja annyira fontos, hogy a zsidó vallási törvények a „szabadpiaci versenyt” támogatják ilyen jellegű ügyekben. Láthatjuk, hogy például az üzleti életben a háláchá bizonyos fékeket és korlátokat ír elő a piaci versenyben. Gazdasági területen ugyanis vannak bizonyos korlátozások, amelyek előírják például, hogy kinek és mikor van joga boltot nyitnia olyan helyen, ahol már működik hasonló szolgáltatást nyújtó kereskedés. A hálácháelőírja, hogy erre csak abban az esetben van lehetőség, ha nem okoz etikátlan versenyhelyzetet, és a konkurencia­terem­tés­sel nem veszik el a másik üzlet megélhetési lehetőségét[7]. Mindez igaz az anyagi életre, de a szellemi, spirituális életre nincs korlátozva a verseny. Ott ugyanis egy új tanház, iskola, vagy egy új imaház megalapítása mindenképp kedvező. Ennek értelmében a Talmud a következőt tanítja: „A bölcsek irigysége a bölcsességet gyarapítja”[8]. Így aztán aháláchá előírja, hogy senkinek – sem egy személynek, sem egy egész közösségnek – nincs joga, hogy korlátozzák az egyén vagy egy közösség jogait egy vallási intézmény megalapításában.[9]A zsidóság intézményei, iskolái, imaházai, tanházai közti verseny csak sokszínűséget és jobb minőséget eredményez,[10] megteremtve az előfeltételeit Ézsaiás próféta kívánságának: „…az Ő igazsága kedvéért, legyen naggyá és dicsővé a Tan.”[11]

 

Mikor lehet különválni?

A zsidó törvényhozók, kodifikátorok műveiben találunk különböző olyan diskurzusokat, amelyek azzal a témával foglalkoznak, hogy van-e egy adott közösségnek – pl. egy nagy­város közösségének – joga ahhoz, hogy egy környező helység kisebb közösségét korlátozza valamilyen módon. Más szóval, milyen fennhatósága lehet egy közösségnek egy másik fö­lött? Az alábbiakban egy pár középkori és újkori rabbinikus tekintély véleményét idézzük.

bénu Slomo ben Ávráhám Áderet barceloniai rabbi (1235-1310), aki (nevének kezdőbetűiből összeálló mozaikszó alapján) Rásbá néven közismert, és a korai Talmud-magyarázók egyik legnagyobbika, a következő kérdéssel foglalkozik: Mi történik akkor, amikor egy nagyobb közösség különböző – közössége minden tagjára kötelező – rendeleteket hoz a zsidó közösséget érintő külön állami adó behajtásának tekintetében. Ezek a szabályzatok automatikusan kötelezővé válnak-e a körzetéhez tartozó kisebb települések közösségeire is anélkül, hogy azok beleegyezését kérnék? A Rásbá a következő választ adja a kérdésre: „Tudd meg, hogy mi és a közösség… egy kassza és egy zseb van mindannyiunk számára az adók és az állami kötelezettségek behajtása szempontjából… Ennek ellenére, soha nem kényszeríthetjük őket rendeleteinkkel, még akkor sem, ha mi többen vagyunk. Mert ha így tennénk, az ő bele­egye­zé­sük nélkül, nem hallgatnának a szavainkra. Milyen kiváltsága van az egyik közösségnek a másik közösség felett, hogy erőszakkal kezet tegyen fölé? Még akár egy olyan esetben is, amikor az egyik egyedüli, a másik pedig fölényes többségben van… Hogyha egy adott város közössége bizonyos kötelezettségeket kíván róni egy másik város közösségére, akkor nem látom megalapozottnak, hogy erre lehetőségük és felhatalmazásuk legyen, a másik közösség beleegyezése nélkül…”[12].

A cánzi rabbi: „Nincs senki, aki megakadályozhatja ezt a különválást”

Jó pár száz évvel később, a következő kérdéssel fordultak a „cánzi rebbe”-ként közismert Chájim Halberstam (1797-1876) újszandeci (Nowy Sącz, Galícia) rabbihoz: „Egy kisváros, mely közel van egy nagyvároshoz, kb. 3 mérföldre, és ez a kisváros közössége mindeddig a nagyváros közösségének rabbinátusa, zászlaja alá volt rendelve… most pedig le akarják vetni magukról a nagyváros közösségének igáját… Ezt pedig meg akarja akadályozni a nagyváros közösségének rabbija…”. Vajon van-e joguk ahhoz, hogy különváljanak? Vagy el kell fogadnunk azt, amit a nagyváros rabbinátusa mond ilyen jellegű törekvéseikre, mert állitólag csupán azért akarnak külön válni, „mert minden vágya ennek a kisvárosnak, hogy magának a Tórának és vallásnak az igáját vesse le magáról…”?

Halberstam rabbi hosszú választ ad, különböző talmudi és későbbi törvényhozók forrásait idézve, majd összegzésképen a következő konklúzióra jut: „A mi esetünkben tehát, mivel ez a város egy önálló helység és önálló közösség nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni a kisvárost, hogy rabbit fogadjanak fel maguknak. Sőt épp ellenkezőleg, nagyon sok hely van, – főleg kisebb települések – ahol egy ideig nem volt rabbi, de egy idő után felfogadtak rabbit. Sok-sok ilyet találhatunk, és senkinek nincs joga ilyen jellegű törekvésüket megakadályozni…”[13].

A cánzi rebbe idézi a híres prágai rabbinak, Smuel Landaunak (?-1837) közösségek különválásról alkotott véleményét: „Mivel megadatott nekik a lehetőség, hogy zsinagógát tartsanak fenn minden szükségükkel, így aztán ez a két közösség nincs egymáshoz kötve…”[14]. „Az, ami ebből következik” – folytatja ezek alapján Halberstam rabbi – „ha úgy látja az adott rabbinikus bíróság és azok a rabbik, akik ezekben a városokban vannak, hogy a különválás által megmarad a Tóra és a vallás tisztelete, akkor természetesen nincs senki, aki megakadályozhatja ezt a külön­válást. Ha azonban ennek a különválásnak az eredménye a vallás igájának felrúgása, akkor az tilos. Semmilyen tóratudós és istenfélő ember ebben nem vehet részt. Isten óvjon tőle!”[15]

A különválás feltételei

A fenti idézetek alapján négy fajta érvelés vethető fel egy közösségnek egy másik közösségből való kiválásával szemben: 1. A kis közösség nagyon közel van a nagy közösséghez.2. A kis közösség nem renedelkezik önálló infrastruktúrával (zsinagóga, temető stb.). 3. A kis közösség a nagyközösségtől kapja a teljes anyagi támogatást. 4. Félő, hogy a kis közösség azért akar különválni, mert „a vallás igáját akarja levetni magáról”. Az idézett rabbik válaszaiból láthatjuk, hogy csak 4. érv olyan, ami tényleg akadálya lehet a különválásnak. A másik három érvet elutasítják, és nem tartják elegendőnek a szakadás megakadályozásához.

A hozzánk intézet konkrét esetben azonban olyan kisebb közösségről van szó, amelyik a.nagyon távol esik a nagyobbtól; b. saját közösségi intézményei vannak, és zsinagógája van, amely szombatonként és ünnepenként rendszeresen üzemel, rendelkezik önálló, szépen karban tartott temetővel és a megfelelő infrastruktúrával; c. nemcsak hogy nem a nagyobb közösségtől kapja a neki járó juttatást, hanem éppen fordítva, a nagy közösség tulajdonítja el azokat a juttatásokat, amelyet valójában a kis közösséget illetik; d. a különválást ellenző nagyobb közösség nem tartozik azok közé a hitközségek közé, amely arról lenne híres, hogy a Sulchánáruch törvényeit minden részletében szigorúan betartaná és betartatná. (Csak egyetlen példa erre a legutóbbi időkből. Pár nappal ezelőtt jelent meg a hazai médiában[16], a nagyobbik közösség vezetőjétől egy nyilatkozat, melyben kijelenti, hogy ők nem ellenzik egy nem zsidó vallású személy eltemetését zsidó temetőben, és hogy sok esetben így is járnak el a nagyváros temetőjében. Ez természetesen homlokegyenest ellentmond minden háláchikus szabálynak.[17]) Így tehát kijelenthetjük, hogy az adott kis közösségnek jogában áll adott esetben különválni a nagyobbik közösségtől. Különösen akkor, ha ez által a közösség jobban fog működni, meglesz a lehetőségük, hogy a zsidó vallás törvényeit és hagyományait még jobban megtartsák.

Mind az ösvényei – a béke…”

Még egy nagyon fontos szempont, amit érdemes megemlíteni. Minden itt felhozott háláchikus diskurzusban az egyetlen kérdés csak az, hogy joga van-e különválni egy hitközségnek a másiktól oly módon, hogy ne legyenek rá kötelezőek a nagyobb közösség rabbinátusának döntései, annak vezetőségének rendeletei adó és hasonló témákban. Tehát soha nem merült fel egyetlen zsidó törvényhozó fejében sem az a gondolat, hogy egy adott közösséget a különválása által meglehetne erőszakkal szüntetni – erre az állami közigazgatás eszközeit[18] felhasználva – különválása miatt. Nem merült fel, hogy egy közösség ilyen teljhatalommal uralkodjék egy másik közösség vagyona fölött. A háláchá ezt teljességgel kizárja. A fent említett Rásbá szavaival élve: „Milyen kiváltsága van az egyik közösségnek a másik közösség felett, hogy erőszakkal kezet tegyen fölé?”. Sajnos a jelen helyzetben a nagyközösség szégyenteljes módon arra vetemedett, hogy a kisközösséget kirabolja, és vagyonától megfossza, ezzel ellehetetlenítve az adott város hitéletét. Ez semmiféleképpen sem egyeztethető össze a zsidó vallás és a Tóra szellemiségével. A Tóra „útjai kellemesség útjai, és mind az ösvényei – a béke”[19]. Nincs helye az erőszakos hatalomszerzésnek a világi közigazgatás eszközeivel.

 

[1] Hitközségi szakítópróba. In: Népszabadság, 2006. június 20.

[2] 2Mózes 20:21.

[3] Ennek a forrása: Talmud Bráchot 21b., Sulchán áruch, Orách chájim 55:1.

[4] Talmud, Atyák 3:6.

[5] Sulchán áruch uo. 150:1.

[6] Uo. 56:22.

[7] Erről részletesen lásd Talmudic Encyclopedia (héber) XXIII. kötet 366-416. l.

[8] Forrása lásd a következő lábj.-ben

[9] Talmud, Bává bátrá 21a.; Sulchán áruchJore déá 245:22.

[10] Részletesebben lásd Talmudic Encyclopedia uo. 408. laptól.

[11] Jesájá 42:21.

[12] Rásbá responsuma, III. kötet 411. fej.

[13] Divré Chájim responsum, Jore déá I. kötet 52. fej.

[14] Sivát Cion responsum 108. fej.

[15] Lásd még részletesebben: Yosef Goldberg: Tuvé háir (Jeruzsálem, 2000) 18. fej.

[16] Temetlenül. In: Népszabadság, 2008. február 20.

[17] Lásd Talmud Gitin 61a. és Rási uo.. Lásd még Mose Feinstein rabbi: Igrot Mose responsumaJore déá, III. kötet 147. fej.

[18] Lásd Sulchán áruch, Chosen mispát  26:1.

[19] Példabeszédek 3:17.

  • Küldés emailben

Fejezetek