10b. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Mikéc

Naftali Kraus:

„… és a fáraó álmot látott.” (1Mózes 41:1)

A múlt heti szakaszban olvastunk József valamint a fáraó két miniszterének álmáról, míg ebben a szakaszban ismét álomról van szó. Ezúttal maga a fáraó álmodik. A közös nevező ezekben az álmokban az, hogy mindannyian részei egy összefüggő fejlődési sorozatnak, amely Jákob és családjának Egyiptomba való lemenetelét, és ezzel az első zsidó galut (szétszóratás – a szerk.) kezdetét célozza.

A Tórában minden szó, minden betű, pontos és jelentőségteljes. Ha a Tóra ilyen nagy jelentőséget tulajdonít az álmoknak, amelyek végeredményben az első galuthoz vezettek – ez annak a jele, hogy okokozati kapcsolat van az álmok és a galut között.

Mi több: a kapcsolat az álmok és a galut között kifejezi a galut mibenlétét, és a lehetőséget megmérkőzni annak nehézségeivel.

A chaszidizmus megmagyarázza (Tórá Or, Vájésev, 28,3), hogy egyik jellemzője az álomnak olyan dolgokat láttatni, amelyek a gyakorlatban nem fordulhatnak elő, mert túllépik az emberi fantázia határait. Példaként erre azt a talmudi tételt hozzák fel (Bráchot 55,b), amely a „tű fokán átmenő elefántról” beszél.

Álmában az ember ezt természetesnek veheti, és nem lát benne semmi „különöset”. Így van ez a galuttal is: egy lehetetlen és negatív helyzet természetesnek tűnhet, úgy, hogy már fel sem tűnik a dolog abszurd volta; a galutban élő ember szinte észre sem veszi a dologban rejlő ellentmondást.

A szelemi galutban

 Ugyanez a helyzet a szellemi galutban is. Mindenki felfogja, hogy ha egy ember „szereti” saját magát és ez ráveszi arra, hogy az élvezeteket hajszolja – ez ellentétben van az Örökkévaló szeretetével. Mégis szinte mindennapi jelenség, hogy egy zsidó azt hiszi, hogy ő szereti az Örökkévalót és közel áll hozzá, de ezzel együtt nyakig merül az egoista önmaga  iránti szeretetben és a „kivagyok én” elv  táplálásában, amíg bebeszéli magának, hogy nincs ebben semmi ellentmondás.

További példa: ima közben a zsidó embernél csodálatos érzelmek kerekednek felül, amelyek középpontja az Örökkévaló, az áhítat és  a földöntúli, páratlan ragaszkodás. És utána? Semmi. Mintha az előbbieket elfelejtette volna, és újra belesüpped ezen világ hívságaiba. Ima közben fennkölt állapotban volt és a megtérés gondolata foglalkoztatta, de mindjárt utána, szinte gombnyomásra, visszatér a szürke hétköznapok világába, és folytatódik a délibábok kergetése, az ego  kultiválása.

Így élünk egy ellentmondásos álomvilágban, ami maga a szellemi galut, amiben leledzünk.

Elkapkodni a micvákat!

 Azonban ez nem jelenti azt, hogyha ez a helyzet, akkor nincs értelme az imának és a micvák betartásának. Minden betartott parancsolat megteszi a magáét, és a ragaszkodás az Örökkévalóhoz áhítatos ima közben – nyomot hagy maga után, és nyom a latban. Még ha néha nem is érződik a hatása, amikor visszatérünk a hétköznapi dolgokhoz.

 A helyzet az, hogy ennek a kornak, amelyben „mintha álmodnánk” (lásd Zsolt 126:1) megvannak a maga előnyei is. Normális időkben megvan annak az útjamódja, amelyben az embernek haladnia kell. Azonban a galut ezen végső szakaszában, az a talmudi regula érvényes, amely azt mondja, hogy „kapkodj, (gyorsan) egyél és igyál”, mert az idő rövid (parafrázis egy talmudi mondásra: Éruvin 54a), amit a jiddis úgy fejez ki, hogy „cháp árájn”, vagyis happold el.

Nem kell sokat spekulálni azon, vajon már elérkeztél a fejlődés azon pontjára, hogy ezt megteheted. Mindazt, amit egy zsidónak módjában áll tenni – minden micva és jó cselekedet, amit el tud sajátítani – el kell, hogy „happolja”. Ugyanis az álomvilágban – ami a galut – lehetséges magas lépcsőket is ugorni, ami lehetetlen akkor, amikor „ébren vagyunk”.

Ez a belső, szellemi célja a galutnak.

(Likuté Szichot 1. kötet, 85. oldal)

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek