21. ? A zsidó gondolkodásmód

Micvák és önfegyelem

A micvák az emberi élet oly sok vonatkozását érintik, a legmagasztosabb gondolatoktól és tettektől kezdve a mindennapi élet legapróbb részleteiig, hogy lépten-nyomon kötelezettségek és tilalmak szövevényét képezik. Hová lesz akkor az ember szabad akarata, szabad választása? Az ember – mondják nekünk újra meg újra – egyedülálló, nincs két teljesen egyforma ember. Hogyan lehet tehát egyetlen törvényrendszert különbség nélkül mindenkire kötelezővé tenni, akár, mondjuk, egy Einsteinről, akár egy műveletlen parasztról van szó? Mi több, a micvák maguk állandóan ismétlődő cselekedetekből állnak, ugyanazt az imát mondjuk el újra meg újra, naponta töbször, egész életünkben. Mi értelme van ennek?

 

Elsősorban engedtessék meg egy személyes megjegyzés. A mai társadalom talán a legkevésbé van vallási előírásokhoz kötve, mint valaha. Az ember azt hihetné, hogy ily korlátozások híja az egyéniség és individualizmus példátlan virágzását és fellendülését hozza magával. Lehetne-e másképp, ha egyszer mindenki szabadon választhatja meg életstilusát, anélkül, hogy a vallás szűk keretei korlátoznák?

 

S mégis úgy tűnik, hogy bár az emberek elhagyták a vallást, továbbra is fegyelmezetten és alkalmazkodóan viselkednek. Ez az alkalmazkodás mindenkire érvényes, a burzsoá bankártól a hippikultúra híveiig. Ha fel szabadult is az ember a vallás kötelékei alól, az még nem jelenti azt, hogy automatikusan természetes önmagává lett. Szerintem a vallás és a személyes szabadság nincsenek ellentétben egymással, a szabadság viszont nem egyértelmű a szabadossággal. A kényszer jöhet kívülről, a család vagy a társadalom részéről, vagy belülről – az ember ösztönei és vágyai nyomán, melyek kielégülést követelnek.

 

Fáraó rabszolgái tényleg rabok voltak, de aki saját vágyainak rabja, az sem visel könnyebb rabigát. A Talmud mondja, hogy “rabszolgák jól érzik magukat a féktelenségben”, vagyis a rabszolga szabadabban tudja érvényesíteni vágyait, mint a szabad ember.

 

Vizsgáljuk hát meg, mit jelent a belső kényszer rabsága! Ha valakinek ösztönei vannak, miért ne elégítse ki azokat? Végeredményben semmi sem akadályozza ebben (természetesen nem a törvényesen vagy társadalmilag kötelező tilalmakról van itt szó, hanem arról, ami az emberen belül történik). Az ilyen ember azonban kénytelen kielégíteni vágyait, s ez a kényszer egyértelmű a szolgasággal, ami viszont a szabadság ellenpólusa.

 

Szabad ember az, akinek lehetősége van különböző lehetőségek között választani. “Lehetősége van”, mondom, nemcsak joga a választásra. A színvaknak joga van választani a sok szín közül, de korlátozottsága eleve megvonja tőle az értelmes választást, akár még két különböző színű nyakkendő között is.

 

Tóra szabad választást ad az embernek. Ösztönei azt mondják: cselekedj így! A Tóra azt mondja: ne tedd ezt! Így lesz az ember szabaddá, mert most két lehetőség áll előtte, és választhat közöttük. Most mérlegelhet és dönthet. Nemcsak arról van szó, hogy az egyik lehetőségből származó előnyöket mérlegeljük a másikkal szemben (“ha ellopom azt a tárgyat, az enyém lesz, de ha elfognak, leültetnek…”), nem óvatossági, értelmi vagy haszonbeli javakról van szó, hanem a dolog erkölcsi választás kérdése, mely a jó és a rossz elgondolására épül, még azokban az esetekben is, mikor az egyenes út nem a “legjobb” lehetőség.

 
 

A művészek “szabadsága”

Erre azzal az ellenvetéssel válaszolhat valaki, hogy eddig nem csináltam mást, mint megcukroztam a keserű pirulát. Nem bújtam ki egyszerűen a kellemetlen megszorítások kérdése alól? Ez látszólag alapos ellenvetés. De a micvák tényleg oly korlátozások, melyek akadályozzák az egyén szabad fejlődését? A művészeket tartják a zabolátlan, szabad szellem megtestesítőinek: ők a bohém világ, melyet nem korlátoznak a konvenciók. De igazán “szabad”-e a művész művészete? Hisz még ő is alá van vetve bizonyos szabályoknak, melyekben korlátozást lehet látni, mint a festő vásznának mérete, a szobrász márványának minősége, a hegedű húrjaiban rejlő hanglehetőségek. A festő, aki három méter széles vászonra fest, “szabadabb”, mint a miniatűrfestő? A festő által használt anyagok tulajdonságaiban rejlő korlátozások nem vonnak le semmit művészi alkotó talentumából: ellenkezőleg, nemcsak hogy nem zavarják szabadságát, tulajdonképpen az a keret, amelyben dolgozik, adja meg a szabad alkotás lehetőségét. Társadalmunk ellenszenvvel viseltetik bizonyos szavak és az általuk képviselt fogalmak irányában. A “fegyelem” “csúnya” szónak számít, mert egy porosz katonabábu képzetét kelti bennünk, és az ellenszenv, amit ez kelt, átszáll a fegyelem minden formájára, tekintve, hogy a divat a vidám, szabad szellemnek kedvez. Ha most visszatérünk a művészhez, ama szabad szellem megtestesítőjéhez – rá tényleg nem vonatkozik semmi fegyelem?

 

A hegedűművésznek mindennap órákon keresztül kell, hogy gyakoroljon hangszerén. Ha csak egy órát elmulaszt, már úgy érzi, hogy teljesítménye hiányos. A teljesítmény tökéletesítésén túl, miféle tényleges hasznot húz a művész ebből a szünet nélküli gyakorlásból? A gyakorlás rászoktatja ujjait, hogy majdnem ösztönszerűen tudja kivitelezni azt, amit a zenemű megkövetel tőle. A koncertpódiumon nem létezik számára más, mint a zene. A gondolat, hogy hová kell tennie ujjait, s azokkal mit kell művelnie, nem vonja el a figyelmét a zenedarabtól, mert azok a szüntelen gyakorlatozás okozta fegyelem folytán majdnem maguktól működnek, s így a hegedűművész szabadon fejezheti ki önmagát.

 

Milyen jó volna, ha teljesen magunktól, előkészületek és gondolkodás nélkül tudnánk alkotni, egyszerűen fellépni a pódiumra a zenekar elé – és játszani! Az emberben annyi érzés gyülemlik fel – miért ne tudná azt közvetlenül visszaadni? De még oly nagy zenészek is, mint Yasha Heifetz, vagy Isaac Stern is kénytelenek gyakorolni.

 

Nehezebb-e egy igazi imához jutni, mint tökéletes teljesítményhez a koncertpódiumon? Úgy vélem, hogy nem bízhatjuk magunkat a spontán cselekvésre, a szellem hajtóerejére, valahányszor fel akarjuk azt kelteni. Emlékszem, egyszer egy családdal felkerestem kórházban fekvő apjukat, aki súlyos operáció előtt állt. A gyerekek megcsókolták, és minden jót kívántak neki, míg közben arra gondoltak, hogy talán nem látják többé viszont. Aztán eljöttek velem a templomba, hogy a betegért imádkozzanak, de csak ültek ott némán, kielégületlenül, s nem tudtak még egy szót sem kiejteni. Igaz, az Isten a szívbe lát, nincs szüksége szóba öntött imára, de azok a fiatalok igenis szerették volna szavakba önteni érzelmeiket, kifejezést adni fájdalmuknak, aggodalmuknak – és reményeiknek. Itt lett volna alkalom spontán, szívből jövő fohászra: ez volt a szerető gyermekek “koncertpódiuma”, de sajnálatukra nyomott némaságra voltak ítélve.

 

Igaz, imánk mindennap és többször is egy nap ugyanazokból a szavakból áll, s így tovább évtizedeken keresztül. Számláljuk össze, hányszor mondtuk el az Ásré kezdetű imát, mire húsz- (negyven-, nyolcvan-) évesek lettünk! Azt mondják, hogy még a palacsinta is elveszti az ízét, ha naponta háromszor esszük. Hogy várhatunk el friss inspirációt, ha ugyanazt az imát ismételjük több ezerszer? De egy nap, váratlanul, előzetes bejelentés és készülődés nélkül értelmet kapnak a szavak! Egyszerre “szólni” kezdenek hozzánk. Az ember érzi, hogy tágul a szíve, hogy ez az igazi ima, mely által kapcsolatba kerül Istennel. Mikor mosolyog ránk a szerencse, hogy ilyesmit átéljünk? Ezt persze nem lehet tudni, így hát tovább imádkozunk, s mikor eljön annak az ideje, akkor ráébredünk, hogy egyetlen addigi erőfeszítésünk sem volt hiábavaló, mert másképp sosem lettünk volna képesek eljutni ahhoz a perchez.

 

Egy másik hasonlat a mai életből származhat: hány kisérletre van szüksége a tudósnak ahhoz, hogy a kívánt eredményhez jusson? A sok hiábavaló kisérlet, ami zsákutcába vezetett, vajon tényleg értelmetlen volt? Vagy talán épp azok készítették elő a talajt felfedezése számára?

 

A micvák betartása is ilyesvalami. A zsidó, aki a micvákat tiszteletben tartja, gyakorolja magát, hogy egy, az ő akaratánál magasabb akarat szerint cselekedjen, hogy uralkodjon egyéni ösztönein, hogy erkölcsszabályok szerint éljen, még ha tehernek tűnnek is a szemében. S akkor egyszerre, figyelmeztetés nélkül, ő lép fel a koncert-pódiumra, ő “vizsgázik”, ő áll erkölcsi probléma előtt (“Mindenki lop – miért ne lopjak én is?” vagy: “Muszáj kábitószert használnom, különben mindenki magamra hagy!”). Reméljük, hogy tudja majd, hogyan kell viselkednie; hogy nem kell sokat tépelődnie, mit tegyen, és melyik utat válassza – minthogy már évek óta szorgalmasan gyakorolja magát; már előbb is erkölcsszabályok rendszerében élt, s továbbra is úgy fog élni; nem fél attól, hogy “különböző” legyen, az élvvágy sem győz rajta. Bármilyen komplikált legyen is a helyzet, bármily nehéz probléma előtt álljon is, nem adja meg magát, nem kell útmutatás nélkül helytállnia.

 

Mindez nem jelenti azt, hogy a micvák betartása valami gyakorlatféle. Minden micvának megvan a maga belső értéke, s ennek érdemes külön figyelmet szentelni. Itt csak a micvák szerinti életnek egy pozitív oldalát próbáltuk jellemezni.

 

Érdekes, hogy a nyugati társadalom konformizmusa nem jellemző a Tóra-zsidóságra. A Tórakeretein belül van szabad tér az egyéni, az egyedi számára, a gondolat és az érzelem egyéni kifejezésére. Ugyanaz a vászon, ugyanazok a festékek és ecsetek nem szülnek azonos festményeket. Ugyanazok a micvák és előirások nem szülnek azonos egyéniségeket.

 

Vannak emberek, kik az értelem felé hajlanak, és zsidók közt ez a típus elismert, és nem ritka. Ezzel szemben még az értelem terén is vannak különbségek, különböző tevékenységi területek: van analitikus agy, van emlékező tehetségű agy, van mélyreható vagy alkotó értelem – a lista végtelen. Mindezek az értelemfajták bőven találhatnak kielégülést a Tóra tanulmányozása folyamán. A misztikus, a hőn imádkozó, a társadalmi tudatú, az extrovertált, az introvertált, az esztéta és a praktikus ember, aki távol tartja magát minden idegen kultúrától, és aki minden iskola és irányzat kútjából oltja szomját – mindezek számára van hely a Tóra közösségén belül. Úgy tűnik, hogy nincs bennük semmi közös vonás, de mindannyian ugyanazon előírások szerint élnek: mind ugyanazon a hangszeren játszanak, s mégis mindegyik más és más dallamot csal ki belőle.

  • Küldés emailben

Fejezetek