19. ? A zsidó gondolkodásmód

Mi szükség van micvákra?

“Miért kell szombatot tartanom? Minek kell tfilint rakni?” – ilyen és hasonló kérdések természetszerűleg minden olyan beszélgetés során felmerülnek, melyekben micvákról van szó. A kérdés túlnőhet az egyszerű “miért” keretén; felmerülhetnek értelmi nehézségek, a micvákhoz való elvi ragaszkodás és azok gyakorlati megtartásának kérdése, az ellentétes befolyások követelményei, melyek ma az egyénre kihatnak, és hovátartozásunk kérdései egyaránt. Mintha tehetetlenek lennénk – mondja a gúnyolódó – előbb-utóbb Isten végtelen és kifürkészhetetlen bölcsességéhez kell folyamodnunk (s ebben már megfutamodást lát a konkrét kérdések elől). Valahányszor a micvák megtartásáról van szó, két különböző kérdésforma ötlik fel, és fontos a kettőt megkülönböztetni egymástól. Először is, miért parancsolja nekünk Isten, hogy ezt meg ezt tegyük vagy ne tegyük? Másodszor, mi hasznom van nekem a micvák megtartásából? Attól jobb ember leszek?

 

Vegyük e két kérdést sorban vizsgálat alá!

 

Egy gyakori kérdés, melyet a 7. fejezetben is tárgyaltunk, azt firtatja, hogy miért tiltotta el a Tórabizonyos húsfajták élvezetét. A kérdező csillogó szemei tanúskodnak arról, hogy valami világrengető felfedezésre jutott, ha azt mondja, hogy “régebben” nem voltak egyészségügyi berendezések, nem volt állatorvosi felügyelet, nem voltak villamos hűtőkészülékek, mint ma. Világos tehát, hogy akkor volt értelme a kóserság szabályainak; de mi szükség van erre manapság?

 

Egy tanulatlan embernek meg lehet bocsátani, ha ilyen felületes kérdésekkel áll elő. Végeredményben nem tesz úgy, mintha értene valamit a zsidósághoz. De sokszor olyan emberektől halljuk ezt az érvelést, akiknek bizonyára többet kellene tudniuk. Már a 11. században leszögezte többször is Rási kiváló és általánosan elfogadott Tóra-kommentárjában (melyben tulajdonképpen egy talmudi megállapitást ismételt, melyet sok száz évvel előtte fogalmaztak meg), hogy a sertéshús evésének tilalma egyike azon Tóra-beli tilalmaknak, melyeknek nincs logikus magyarázatuk. Ha Rási úgy gondolta volna, hogy ennek a tilalomnak “egészségügyi” jelentősége van, bizonyára a “logikus” micvák közé sorolta volna, melyekről később fogunk beszélni. De világos, hogy nem így vélekedett.

 

Az emberi viselkedés kutatói igyekeznek az ember viselkedésének szövevényét annak alapvető, tudatos vagy tudatalatti motivációival és értékrendjével magyarázni. Ez érthető, hiszen a kutató és kutatásának alanya egyformán emberi lények. Mind a ketten közös kultúrkörhöz tartozhatnak, s ha nem, a kutató bizonyára kiismeri magát alanya hátterében, s ezen ismeretek nagysága hatással lesz a következtetésekre, melyekre jut. Feltétlenül szükséges egy bizonyos közös platform a kutató és alanya között ahhoz, hogy a kutató alanya viselkedésére magyarázatot tudjon találni. A kutató tulajdonképpen azt a kérdést teszi fel: ha én viselkednék úgy, mint ő, mi vihetett volna engem arra? Ha a vizsgált kultúra háttere teljesen ismeretlen és idegen a kutató számára, s ha az nem tud előzetes ismereteire támaszkodni az emberi viselkedés általános jellegét illetően, akkor hiábavaló minden erőfeszitése, hogy megmagyarázza azt az inditóerőt, mely kutatási alanya értékrendjének és viselkedésének alapját képezi.

 

 

Az emberi és korlátai

Ez a helyzet azzal a “kutatóval” is, aki azokat az “indítóokokat” próbálja felderíteni, melyek Isten rendelkezéseinek alapját képezik. Végtelen és áthidalhatatlan űr tátong az emberi és az isteni értelem között, mint Jesájáhu próféta mondta (55:8.): “A ti gondolataitok nem az én gondolataim.” Az emberi ész és tapasztalat korlátolt. Senkinek sincs akkora agya, mely az emberi tudás teljes kincsestárát magába foglalná. Az Ismeretlen világa végtelen, s egyre növekszik. Az emberi gondolkodóképesség időhöz és helyhez van kötve. Elképzelhetetlen számunkra egy olyan lény, mely mindenütt egy időben található, melynek számára nincs múlt, jelen és jövő, melynek számára tulajdonképpen sem tér, sem idő nem létezik. Szükségtelen tovább részletezni az emberi ész korlátait. Amit tisztázni szeretnénk, egyszerűen az, hogy az ember agyának működését sem ma, sem a jövőben nem lehet azokhoz a “folyamatokhoz” hasonlítani, melyekkel Isten “gondolkodik”.

 

Mikor az ember fel akarja fedezni a Tóra és a micvák mögött rejtőző logikát, ugyanazt mondja, mint az említett kutató: “Ha én hoztam volna ezt a törvényt, mi lett volna a mozgatóerőm? Miért akart valaki ilyen parancsot megszövegezni? Mi jelentősége van ezeknek a törvényeknek számunkra?” Az egyetlen téves pont ebben a hozzáállásban, ha azt a Tóra tanulmányozására alkalmazzuk, hogy a Tórát nem “valaki” szövegezte meg, nem egy, a kérdező agyához minőségben és színvonalban hasonló ész, hanem egy olyan Értelem, mely az emberi ész határain túl keresendő. Az Isten parancsolatainak alapját képező indokok állandóak és változatlanok, csakúgy, ahogy Isten sincs alávetve semmi változásnak. Csak az ember micvákat illető szubjektív értékelése változhat meg.

 

A fenti kérdéssel ellentétben a második kérdés: “Miért kell betartanom ezt a micvát?” – feltétlenül jogos, és úgy tünik, nem nehéz választ adni rá. Itt lehet a józan észhez folyamodni, mert nem Istent, hanem az embert és szükségleteit érinti a kérdés. Azt kérdezed, mit ad neked a tfilin? Miért nem szabad neked szombaton autót vezetni? Miért kell kósert enni és háromszor naponta imádkozni? Mi a micvák betartásának a következménye?

 

Ezek megválaszolható kérdések, és érdemes is feltenni őket, mert ha a zsidó ember egyszer választ talált rájuk, lelkesebben és odaadóbban tartja be a micvákat, mint azelőtt, és jobban fogja érzékelni hatásukat. A Tóra arra való, hogy megértsük: a vak engedelmesség megtévesztő és felületes lehet.

 

Mielőtt az egyes micvákat tárgyalnánk, meg kell értenünk, mi rejtőzik e másik fajta kérdések mögött. A válasz, bármi legyen is, mindenképpen szubjektív lesz, és (természetesen elfogadható keretek között) nincs olyan válasz, ami “helytelen” lenne arra a kérdésre: “Miért kell nekembetartani ezt a micvát?” Amit a zsidónak tennie kell, s hogyan kell azt tennie, azt a háláchá szabta meg, s az természeténél fogva objektív és személytelen.

 
 

Jutalom és büntetés

Ezzel szemben az a kérdés, miért tartja be egy zsidó ezeket a micvákat, és mit jelent az számára, szubjektív, és a válasz egyénenként különböző lesz. Van, akit az érzelem hajt; mások a “jutalom és büntetés” fogalmaiban gondolkodnak, megint másokat elvek és ideálok tiszteletben tartása vagy a zsidó néppel és a zsidó történelemmel érzett azonosság visz erre. Késégtelen, hogy a micvák megtartásának inditóokai nemzedékről nemzedékre és egyik vándorlásból a másikba állandó változásoknak voltak kitéve. Lehetetlen, hogy a szombatnak ugyanaz a jelentősége lenne egy zsidó számára, aki pásztor- vagy földművelő társadalomban él, mint annak, aki a korai kizsákmányoló ipari korszakban élt, vagy a mai zsidó számára, az egyre növekvő szabadidő-kultúra korában. Egyik zsidó számára a szombat nem más, mint a nap, melyen nehéz munkájától megpihenhet, egy másiknak alkalmat ad a Tóra tanulására, egy harmadik számára kellemes, szombathoz illő családi időtöltést jelent. A szombatot úgy is lehet szemlélni, mint ami más vallásoktól elválaszt minket, s így megőrzi a zsidóság különállását.

 

Egy micvá (mondjuk, a péntek esti gyertyagyújtás micvája) magyarázata, ami egy fiatal lány számára teljesen logikus és elfogadható lenne, talán nem hatna anyjára vagy nagyanyjára, és megfordítva. Meggondolások, amik tegnap tetszettek nekem, ma talán már nem győznének meg, hiszen mindannyian képesek (és kötelesek) vagyunk értelmünket és érzelmeinket bővíteni, ahogy növekedünk. A Rámbám a növekedés jeleit abban látta, hogy változnak az indokok, melyek az embert élete folyamán a Tóra tanulására késztetik. Az élet minden szakaszában más és más a motiváció, s bár a tiszta idealizmus és önzetlenség szempontjából ez negatívnak tűnhet, változásai párhuzamosak az egyén személyes fejlődésének fokozataival.

 

Mindent összevetve, ahogy az emberek és nézeteik váltakoznak, úgy változnak egyéni indokaik a micvák betartása vonatkozásában. Egy rabbi nem szolgáltathat ilyen indítóerőt, mert ami rá hatással van, az teljesen rá tartozik, s nem valami egyetemes parancsolat, ami mindekire egyaránt érvényes. Egy zsidó nem szabhatja meg önkényesen, hogy egy bizonyos micvá önmagában véve rá tartozik-e, vagy sem, de a zsidónak szabad (sőt kötelessége is) kiállni az erőpróbát, hogy felfedezze, mit jelent neki mint egyénnek egy micvá betartása. Ne kérdezd valaki mástól, mit jelenthet neked a kóserság: kérdezd ezt önmagadtól, mert senki más nem tud neked választ adni erre! Mások talán útmutatással szolgálhatnak, de senki nem adhatja meg neked a teválaszodat.

 

A következő tanulság önmagától vonható le: nincs “helytelen” válasz arra a kérdésre, hogy “Miért kell nekem betartani a micvákat?” Minden válasz, ami azt az érzést kelti benned, hogy helyesen cselekedtél, az a “helyes” válasz. Természetesen egyes indítékok nemesebbek és kevésbé öncélúak, mint mások, de mindaddig, míg a válasz, amit találtál, betölti feladatát, vagyis arra ösztönöz, hogy teljesítsd kötelességedet – az számodra az egyetlen helyes válasz.

  • Küldés emailben

Fejezetek