11/6a. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

Menáchem Mendel Schneerson rabbi: Isten szolgálata hátsó szándék nélkül. 1. fejezet: A jutalom és büntetés

Chászid filozófia

a lubavicsi rebbe, Menáchem Mendel
Schneerson rabbi írásai alapján

 

Isten szolgálata hátsó szándék nélkül

Az isteni jutalmazás és büntetés problémája

  1. fejezet

A jutalom és büntetés

Népszerű munkájában, a Misnához írt kommentárjában, ahol Maimonidesz felvázolja a zsidó hit tizenhárom hittétlét, Maimonidész a 11. pontban tárgyalja az isteni jutalmazás és büntetés alapelvét. A következőket írja:

A tizenegyedik alapvető hitelv, hogy a Magasságos Isten megjutalmazza azt, aki megtartja a Tóra parancsolatait, és megbünteti azt, aki az ő rendelkezéseit áthágja. A legnagyobb jutalom az eljövendő világ, a legnagyobb büntetés az égi halálbüntetés. Eleget beszéltünk már e tárgyról. Az erre az alapelvre utaló szentírási hely: „És most, ha megbocsátod bűnüket…! Ha pedig nem, törölj ki engem a te könyvedből, amelyet írtál.”[1] És az Isten válaszolt: „Aki vétett ellenem, azt törlöm ki könyvemből.”[2] Ez a bizonysága annak, hogy az Isten tudja azt is, ki szolgálja őt, s azt is, ki a törvényszegő, s az előbbit megjutalmazza, az utóbbit megbünteti.

Ezt az alapvető hitelvet – a másik tizenkettővel együtt – a liturgia részeként csatolták számos zsinagógai imakönyvhöz, naponta hallhatjuk recitálva a reggeli ima végén a következő formában: „Teljes hittel hiszem, hogy a Teremtő, áldott legyen az Ő neve, jóval jutalmazza azt, aki megtartja a parancsolatait, és megbünteti azt, aki áthágja a parancsolatait.”

Ezek a szavak kellően egyszerűnek tűnnek, könnyen emészthetők. Legkorábbi kisgyermekkorunktól fogva úgy neveltek minket a szüleink – még a vallás iránt teljesen közömbös szülők is –, hogy ha jót teszünk, annak jó vége lesz, és megfordítva: „a bűn nem éri meg az árát”. Arra tanítottak minket, hogy méltatlankodással fogadjuk, ha valaki hazudik, lop, ha csal, és jól jár vele. Rosszul esik nekünk, ha valaki gonoszul él, és látszólag jól elvan úgy is. Tehát amikor szembesítenek bennünket a zsidó hit eme alapelvével, zsigeri reakciónk az, hogy kérdés nélkül elfogadjuk.

 

Miért nem alapelv a szabad akarat

Ami igazán vonzóvá és kellemessé teszi az emberi elme számára ezt az elvet, az az, hogy megerősíti a tapasztalatunkat, hogy minden egyes ember fel van hatalmazva szabad akarattal. Maga Maimonidész is ennek az alapelvnek a tárgyalásába illesztette bele a szabad akaratról szóló alapelv taglalását. Joszéf Albo rabbi is megerősíti ezt az álláspontot a Széfer háikárimban, amikor felteszi a kérdést, vajon miért nem illeszti be Maimonidész a bechirá, azaz a szabad akarat tárgyalását külön alapelvként a Tóra alapvető hitelveiről szóló értekezésébe – különösen annak fényében furcsa ez, hogy a Misné Torában[3] ő maga nevezi a szabad akarat tanát „fontos, alapvető hitelvnek” és „a Tóra és a parancsolatok pillérének”[4]. Azt írja:[5]

A szabad akarat minden individuumot megillet. Ha az igazság ösvényén akar járni, és cádik akar lenni, övé a választás lehetősége, és ha a romlottság útján akar járni, és elvetemült emberré akar lenni, az a választás is az övé. Erről szól a Tóra, ahol meg van írva:[6] „És monda az Örökévaló Isten: Íme, az ember olyan lett, mint egyik közülünk, tudja a jót és a rosszat.” Ez azt jelenti: „Íme, az emberi faj egyedül álló a földön, és nincs hozzá hasonló ebben a tekintetben, hogy ő egymagában, saját gondolatai és intellektusa révén megismerheti [meg tudja különböztetni] a jót és a gonoszt, és azt teszi, amit kíván. Semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy akár jót, akár rosszat tegyen.” Ezért mondja az Írás:[7] „Nehogy kinyújtsa kezét és vegyen [az élet fájáról is].”

A szabad akarat tana nélkül – állapítja meg Maimonidész –, a Tóra és az isteni parancsolatok egész rendszere nevetséges és összefüggéstelen volna, a jutalmazás és a büntetés elve pedig nem volna összhangban semmi mással.

Ha úgy volna, hogy a Mindenható határozza meg, kiből lesz igaz ember, kiből gonosz, vagy ha úgy volna, hogy az embert az alapvető természete hajtaná valamelyik út vagy gondolkodásmód, valamelyik filozófia vagy valamely cselekedet felé, ahogy az ostoba asztrológusok kieszelte horoszkópok mondják, ugyan hogyan parancsolhatta volna meg nekünk a próféták által: „Tedd ezt” vagy „Ne tedd azt”, „Igazítsd ki a te utadat” és „Ne kövesd a te [romlott] gondolataidat”, ha egyszer elhatározta volna már, hogy valamely ember fogantatása vagy veleszületett természete révén ezt vagy azt az utat fogja követni cselekedeteiben, és képtelen lesz attól eltérni? Mi lenne hát akkor az egész Tóra értelme? Miféle törvény vagy igazság alapján lehetne megbüntetni, aki gonoszat tesz, és megjutalmazni az igazat?:[8] „Az egész föld bírája ne szolgáltatna igazságot?”[9]

Albo rabbi arra a következtetésre jut tehát, hogy a szabad akarat tana olyan alapvető a jutalmazás és büntetés szempontjából, olyan elválaszthatatlanul összefonódik és összefügg amazzal, hogy Maimonidész nem látja szükségét, hogy két külön alapelvként tárgyalja őket. Ehelyett a jutalmazás és büntetés alapelvét vette fel a tizenhárom alapvető hitelv közé, tudatában annak, hogy a jutalmazás és büntetés koncepciója feltételezi a Tóra egyik alapját jelentő elv, a szabad akarat igazságát, azon alapszik.

 

Miért fundamentális a jutalom és a büntetés?

Ez azonban nem ad magyarázatot a legfontosabb kérdésre, amivel az ember Maimonidész értekezésének ezzel a témával foglalkozó szakaszát olvasva szembesül: mitől olyan alapvető hitelve a zsidó hitnek a jutalmazásba és büntetésbe vetett hit?

Ha valami „fundamentális” vagy „alapvető”, az annyit szokott jelenteni, hogy egy egész építményt támaszt alá, ami fölébe van emelve – esetünkben pedig a zsidó vallás olyan tantételét, melyet ha eltávolítanánk, a vallás egész rendszere összeomlana.

Amikor a tizenhárom közül az első alapvető hitelvet olvassuk Maimonidésznél, az Isten létezésébe vetett hitről szólót, könnyen beláthatjuk, hogy ha valaki e hitelvet elutasítja, az egész judaizmus nem állhat meg. Mert miféle hitellel bírhatna itt vallás, hit, hitelv, ha az Isten nem létezne? Az isteni parancsolatoknak a judaizmusban ismert tana abszurdum volna a parancsolatokat adó Isten fogalma nélkül.

Hasonlóképpen, ha valaki nem hisz a kettes számú alapvető hitelvben, mely azt mondja ki, hogy a Tóra mennyei eredetű, akkor a számára a judaizmus mint vallás megint csak abszurdum. Mert ha létezik is az Isten, oktalanság az Ő nevében szólni és leszögezni, mit kell hinnie az embernek, és mit kíván tőle az Isten, ha Ő maga sosem közölte volna velünk a kívánságait. A kinyilatkoztatás tehát a leglényegibb része a zsidó hitnek.

De mi a helyzet a jutalmazás és büntetés tanával, mitől olyan alapvető a Tóra többi parancsolatának betöltéséhez képest? Az isteni ajándékozás ígéretét a judaizmus alapvető hitelvévé tenni legalább is értelmetlennek, rosszabb esetben egyenesen károsnak tűnik. Mert a legalapvetőbb, legtisztább formájában nem azt jelenti-e a vallás, hogy az Isten az első mindenben, és az embernek az Isten dolgaival kell elfoglalva lennie, nem pedig (csak) a magáéval? És itt most mégis azt a hitelvet szentesítjük, mégpedig olyanként, mint amelyen a zsidó istentiszteletnek mindenestül nyugodnia kell, hogy a jónak lenni nem önmagáért kell, hanem mert az Isten megjutalmazza a hívőt…

Hangsúlyoznunk kell, hogy az Istennek a minden hátsó szándék nélkül való szolgálata nem csak logikus követelmény, hanem olyan tétel, mely a tudós zsidó hagyomány minden területén sokszor ki van mondva.

Az atyák bölcs tanításai című, igencsak közismert Misna-traktátusban – mely a bölcsek által legnagyobbra tartott erkölcsi-etikai értékekkel foglalkozik – ezt olvassuk: „Ne legyél olyan, mint a szolga, aki az urát a jutalomért szolgálja, hanem mint az olyan szolga, aki az urát a jutalom hátsó gondolata nélkül szolgálja, és legyen benned mennyei istenfélelem.”

Maimonidész hasonlóképpen fogalmaz fő művében, a Misné Torában,[10] amikor háláchának minősíti a következőket:

Senki se mondja: „Azért teljesítem a Tóra parancsolatait, azért tanulmányozom a bölcsességét, mert részesülni akarok az áldásokból, melyek elő vannak számlálva benne; vagy mert ki akarom érdemelni az életet az eljövendő világon. Távol tartom magam minden bűntől, amire a Tóra intelmei vonatkoznak, hogy minden átoktól szabad legyek, ami elő van számlálva a Tórában; vagy mert nem akarom, hogy meg legyek fosztva az élettől az eljövendő világon.” Nem jó így szolgálnunk az Istent, mert aki így szolgál, [az a büntetéstől való] félelemből szolgál, és nem ez a próféták és a bölcsek jó útja. Csak az ostobák, tudatlan nők és gyermekek szolgálják így az Istent, mert nincsenek kiművelve, arra tanítják őket, hogy félelemből szolgálják az Istent, amíg az értelmük fel nem növekszik annyira, hogy szeretetből legyenek képesek szolgálni Őt.”

Tehát tisztán áll előttünk, hogy a legfontosabb tóramagyarázatok határozottan ellenzik, hogy a jutalmazásba és büntetésbe vetett hit legyen az ürügye a Tóra parancsolatai betöltésének. Mármost hogyan magyarázhatnánk meg, hogy a jutalmazás és büntetés tétele nem egyszerűen egy a judaizmus sok tanítása közül, hanem éppenséggel az alapvető hitelvek közül való?

 

Alaptétel az önzők kedvéért?

Az imént idézett háláchikus döntvény után közvetlenül[11] Maimonidész azt taglalja, hogy az Isten szolgálatának legjobb útja, „ha önzetlen szeretettel imádjuk Őt”. Ez bizony hatalmas erény, és nem mindenki jut el erre a szeretetre. Ilyen volt Ábrahám atyánk szíve, akiről maga az Isten mondja: „Ábrahám, akit szívem kedvel”. Ezért mondja Maimonidész, hogy az Isten szolgálatának kétféle útja – a szeretetből és a félelemből való – közül az előbbi messze előbbre való, de nem mindenki jut el erre a szintre. A többség megelégszik azzal, hogy betölti a parancsolatokat, mert jutalom van ígérve az ilyennek, és vigyáznak, át ne lépjék az Isten tilalmait, mert azt büntetés követi.

E szerint hát azt mondhatnánk, hogy a jutalmazás és büntetés tana azért minősül alapvető hitelvnek a judaizmusban, mert a legtöbb esetben ez a hit szolgál ürügyül az Isten parancsolatai iránti engedelmességre. Tehát ez egy engedmény volna, amely mindazáltal az ember mostani állapotára reálisan épít.

Ezt a gondolatmenetet követve a jutalmazás és büntetés hitelve – mint a judaizmus egyik alapja – színtisztán praktikus természetű volna: minthogy a jutalom ígérete nélkül sokan tudomást sem vennének Isten akaratáról, szükséges világossá tenni és leszögezni, hogy a Mindenható megjutalmazza azokat, akik az ő parancsolatait megtartják. Így aztán Maimonidész is azért vette volna védelmébe azokat, akik a jutalomra tekintve szolgálják az Istent, mert így könnyebb hatni az emberekre.

De ha közelebbről szemügyre vesszük ezt az értelmezést, határozottan vissza kell utasítanunk, mégpedig a következő két okból. Először is, ha elfogadjuk ezt a nézetet, el kéne fogadnunk azt is, hogy a szerencsétlen tömegek számára, akik nem jutnak el egy szeretetteljes kapcsolatra az Istennel, a zsidó hitnek tizenhárom alapvető hitelve van. De annak a kisebbségnek, aki képes szeretetből szolgálni az Istent, arra nézve csak tizenkét hitelv lenne érvényes. Mert aki önzetlen szeretetből képes szeretni az Istent, annak nem kell a jutalmazás és büntetés hitére alapoznia a szolgálatát. Na de el tudnánk-e fogadni azt a gondolatot, hogy a zsidó hit alapvető hitelvei ne legyenek érvényesek mindenkire, egyformán? Bárki értelmes ember megértheti, mennyire mélységesen önkényes döntés volna ez. A judaizmus megmásíthatatlan isteni alapelvekre épül, nem pedig múló szeszélyre és érdekekre.

Másodszor pedig tény, hogy Maimonidész a hitalapelveket nem pusztán azért gyűjtötte össze, hogy bátorítsa az embert és lelkesítse az Isten tiszteletére. E tizenhárom alapelv kiválasztásával nem módszert keresett, mellyel segítségére lehetne az embernek, hogy az Isten akarata iránti alázatra szert tegyen, hanem – és ezt fontos leszögeznünk mind a tizenhárom alapvető hitelv esetében – azért lettek összegyűjtve éppen ezek mint alapvető hitelvek, mert valóban ezek az alapelvek képezik így együtt a judaizmus lényegét. Nem egyszerűen érintkezési pontok a judaizmus gyakorlatában, hanem a zsidó hit gerince, kvintesszenciája.

Például az a hitelv, mely szerint a Tóra isteni eredetű, nem arra szolgál, hogy lelkesedést ébresszen a parancsolatok betartására. Ezt mint változhatatlan és abszolút igazságot kell elfogadnunk. A Tóra a mennyből származik, nem Mózes szerzeménye. Az „alapvető” éppen azt jelenti, amit mond, hogy e hitelv nélkül az egész Tóra megbukik.

Láthatjuk tehát, hogy amit valóságos tömegek hisznek, hogy tudniillik a jutalmazás és büntetés elve a Tórában azért van olyan sokat hangsúlyozva, hogy rávegye az embert a zsidó hit megtartására, mennyire nevetséges. Szégyen, hogy a jutalmazás és büntetés témáját olyan felületesen kezeli a judaizmus legtöbb tanulmányozója, és ezzel hasonlóan bánik el vele, mint más világvallások, bár a zsidó megközelítés valójában lényegileg más.

A judaizmus Istene sosem eszköz valami cél elérésére. A judaizmus az Istenről nem szól úgy mint az üdvösség útjáról, Isten maga a legfőbb cél és minden törekvés tárgya. Az ember sose „használja” valami személyes célja elérésére az Istent „eszközként”, tekintet nélkül arra, milyen magasztos és emelkedett cél legyen az.

Ezzel a kérdéssel nagyon komolyan kell foglalkoznunk. Hogyan lehetséges, hogy a zsidó vallás, mely arra ösztönzi az embert, hogy szeretetből és az igazság utáni vágyakozásból szolgálja az Istent, látszólag odáig alacsonyodott, hogy arra kéri az embert, azért töltse be az Isten törvényét, mert abból haszna származik, és hogy azért tartózkodjon az Isten parancsolatának áthágásától, mert ha nem teszi, magát károsítja meg?

Mint majd kifejtjük, ez a kérdés maga is a jutalmazás és büntetés igazi természetének felületes megértéséből fakad. Ha megfelelően meg akarjuk érteni ezt a létfontosságú tanítást, meg kell vizsgálnunk a belső dimenzióit. Így hát szükséges, hogy a válaszunk elé beiktassuk a jutalmazás és büntetés lényegének kifejtését, s azután fogjuk megérteni, miért szolgál a zsidó hit egyik alapjául az a szilárd meggyőződés, hogy az Isten megjutalmazza az igazat.

[1] 2Mózes 32:32.

[2] Uo. 32:33.

[3] A megtérés szabályai 5:3.

[4] Slosá ászár Ikárim 1:3.

[5] Misné Torá, A megtérés szabályai 5:1.

[6] 1Mózes 3:22.

[7] Uo.

[8] 1Mózes 18:25.

[9] Misné Torá, A megtérés szabályai 5:4.

[10] A megtérés szabályai 10:1.

[11] A megtérés szabályai 10:2.

  • Küldés emailben

Fejezetek