42. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Mátot

Naftali Kraus:
Mátot

Az első halucok


„És igen sok jószága volt Reuvén és Gád fiainak, rengeteg… és mondták (Mózesnek)… adassék ez az ország szolgáidnak birtokul; ne vezess át bennünket a Jordánon!” (Numeri, 32, 1-5).
A két törzs nem akar átkelni a Jordánon. Első benyomásra úgy tűnik, nem akar eljutni az Ígéret Földjére, ők egyszerűen ott akarnak maradni a már elfoglalt Jáázér és Gileád földjén. Ez már egy új nemzedék, ők már szabad embereknek születtek, nem szenvedtek már az egyiptomi elnyomatástól, tehát számukra a dús legelő, ahol számos állataikat legeltethetik, fontosabb a honfoglalásnál.
Mózes, aki a 40 évi vándorlás alatt már sok mindent megélt és tapasztalt, most kijött a sodrából. Első gondolata az volt, hogy a két törzs tart a honfoglaló háború viszontagságaitól, s így akarja kivonni magát alóla. Szemükre is hányja: „Hát testvéreitek harcba szállnak és ti itt maradnátok?!” (uo.). Emlékezteti őket arra, amikor a kémek elvették a nép kedvét és bátorságát attól, hogy elfoglalják az Országot, és hogy ennek milyen tragikus következményei voltak. „Vétkes emberek fajzatának” nevezi őket, azzal vádolva a vezetőiket, veszélyeztetik az egész nép létét, mert az Örökkévaló, haragjában, még tovább hagyja őket bolyongani a pusztában.
A két törzs vezetői tanácskoznak, végül is eloszlatják a félreértést. Nem akarnak ők kimaradni a honfoglalásból, se a harcokból, egyszerűen csak a családjukat meg a jószágukat hagynák hátra, s ők, a férfiak harcolnak, míg csak el nem foglalják az Országot és minden törzs megkapja a neki járó területet.
Reb Jonathán Eibschütz Mózes intelmét tágabban értelmezi, mondván, nehogy azt higgyék, hogy a hátramaradottaknak nyugtot hagynak, amíg a többiek harcolnak. Tévedés, hogy „külföldön” biztonságban lesznek, ha az Országban veszélyben vannak. Ha nem segítik az Erecben harcolókat, ők is elvesznek…

* * *


1095 vérzivataros telén, amikor a keresztes vitézek feldúlták Európa sok zsidó közösségét, a francia zsidóság levélben fordult a szomszédos német zsidósághoz, kérvén, imádkozzanak értük és segítsenek nekik, hiszen rájuk is leselkedhet ugyanez a veszély.
A német zsidók udvarias levélben válaszoltak, megírták, hogy imádkoznak értük, együttérzésükről biztosították hittestvéreiket. Azonban – tették hozzá – ami a német zsidókat illeti, érettük nem kell aggódni, a német hitközségeket nem fenyegeti semmi veszély.
Néhány hónappal később az ő sorsuk is a zsidó történelem véres lapjainak egyikére került.

* * *


Amikor a reuveniták és a Gád-törzsbeli társaik eloszlatják a félreértést és kijelentik, nem volt szándékukban kivonni magukat a harcokból, a „haluc” kifejezést használják, vagyis ők haladnak majd az élen és addig nem mennek vissza Gileád földjére, amíg el nem foglalják egész Kánaánt, s a nép minden törzse meg nem kapja jussát.
(A haluc szónak a héberben több értelmezése is van. Többek között előharcos, pionír, csatár (futballban), előőrs. De halucoknak hívják azokat az újkori pionírokat is, akik még a századelőn Erec Jiszráélba mentek, hogy termékennyé tegyék parlag földjeit).

* * *


A hagyomány elítélőleg értékeli Reuvén és Gád magatartását, szeparatista törekvéseiket. A Midrás úgy ítéli meg, hogy barmaik fontosabbak voltak még a családjaiknál is. Ugyanis, amikor megígérik, hogy részt vesznek a hadviselésben, egyben azt mondják, mindenekelőtt karámokat és juh aklokat építenek ott, ahol most vannak, majd városokat gyermekeiknek. Először az állatok és csak azután a gyerekek (uo. 16).
Mózes, válaszában, viszont megfordítja a sorrendet: „építsetek magatoknak városokat gyermekeitek számára és aklokat juhaitok részére…” (uo. 24).
Debóra, a prófétanő, nagy győzelmi énekében rosszallólag szól – nevén nevezve Reuvént – a transzjordániai törzsekről „miért maradtál ülve a karámok között, hallgatva a pásztorfurulyát? Reuvén tartományaiban nagy fontolgatások voltak…” (Bírák könyve, 5, 15-17).
Bölcseink azt a körülményt, hogy Reuvén és Gád törzsei voltak az elsők, akik – még az első Szentély pusztulása előtt – száműzetésre ítéltettek, szintén arra vezetik vissza, hogy Gileád zsíros legelőit fontosabbnak tartották Kánaán megszentelt földjénél.

* * *


Ha valóban az volt a szándékuk, hogy részt vesznek a honfoglaló hadjáratban, akkor miért hagyták, hogy Mózes végigmondja szidalmait, miért nem szakították félbe, mondván, nem erről van szó.
Szfát Emet, a guri rebbe még tízéves kisfiú volt, amikor, barátjával együtt, egyszer végig tanulta az éjszakát és csak reggel felé ment aludni. Már délelőtt volt, amikor nagyapja, Chidusé Rim, felébresztette, és korholni kezdte, micsoda álomszuszék, alszik, amikor a hasára süt a nap. A gyerek egyetlen szóval sem mentegetőzött. Barátja, aki fültanúja volt a szidásnak, csodálkozva kérdezte, miért nem mondta meg, hogy reggelig fenn volt és tanult?
A gyerek erre azt felelte, hogy ő sem akarta nagyapját félbeszakítani, akárcsak Reuvén és Gád fiai Mózest, akik azért nem szóltak közbe , mert élvezettel hallgatták Mózes erkölcsprédikációját…

* * *


A haszid szellemiségű Tóra-magyarázatok a két törzs jószándékát hangsúlyozzák. Azért volt nekik olyan sok jószáguk, mert ez a két törzs volt az, amelyik elfogadta a mannát, és hús helyett is az „égi kenyeret” ette. Ezen kívül, ők azért kérték maguknak Transzjordániát, mert ez a vidék távol esett a világ zajától, s így, mint pásztor emberek, inkább élhettek szellemi életet. Kérésük következtében ez a terület is Erec Jiszráélhoz csatlakozott, felvéve annak megszentelt jellegét (Likuté Szichot).

A cádik esküje


„Ha valaki fogadalmat tesz az Örökkévalónak, vagy esküvel vállal valamilyen kötelezettséget magára – ne szegje meg szavát, hanem aszerint cselekedjék, amit magára vállalt” (Numeri, 30, 3).
A zsidó felfogásmód igen komolyan veszi az esküt. Nemcsak a hamis esküt tiltja, hiszen ez természetes, hanem az esküvel erősített fogadalmat is be kell tartani, mert az eskü kötelez.
Az eskü szentségéről szólnak az alábbi haszid történetek.
Egy alkalommal, amikor Báál-Sém-Tov úton volt, egy égi hang arra utasította, hogy szálljon meg az útjába eső kisvárosban, egy bizonyos zsidó családnál.
Odaérvén a házhoz, a család – arra való hivatkozással, hogy a gyerekük nagyon beteg – nem akart neki szállást adni. Még a helybéli Tóra-másolót, reb Zvit is felkérte, járjon közbe, hogy befogadják őt. Többszöri próbálkozás után az anya elátkozta Báál-Sém-Tovot, aki zavarta őket nehéz helyzetükben. Az apa ugyan nem átkozódott, de ő is csak azt mondta, hogy ne haragudjon, de nem láthatja vendégül, hiszen olyan nagyon beteg a gyerek.
Ekkor Báál-Sém-Tov megesküdött a gyerek apjának, hogy ha befogadják, a gyerek meggyógyul. Így végül is beengedték.
Mindez péntek délután, a szombat beállta előtt történt. A cádik látta, hogy a gyerek állapota valóban válságos. Megparancsolta, mindenki hagyja el a házat, és reb Zvi is csak akkor jöjjön be, ha majd szól neki, hozzon bort a kiddushoz.
Báál-Sém-Tov egyedül maradt a gyerekkel. Mincha imát mondott, s ezt oly hosszasan tette, hogy a Tóra-másoló már azt hitte, valami bajt történt. Amint óvatosan kinyitotta az ajtót, hallja, hogy a cádik azt mondja:
– Azonnal menj vissza a testbe! Muszáj visszamenned, hiszen nem esküdhettem hiába! Reb Zvi ekkor visszahúzódott, de később megintcsak benyitott, de ekkor már a földön fekve, kezét lábát széttárva találta Báál-Sém-Tovot, aki végül felkelt a földről és fennhangon megszólalt: – Nem megmondtam neked, hogy azonnal menj vissza a gyerek testébe!
Ezt követően hangosan szólította reb Zvit:
– Adj bort a kiddushoz!
A vacsorát a Tóra-másoló társaságában költötte el. Egész éjjel nem aludt, majd reggel megmondta reb Zvinek, milyen orvosságot adjon a gyereknek, maga pedig elment a templomba, imádkozni.
Az anya is visszatért, érezte, hogy jobban van a fia, de ekkor sírásban tört ki.
– Istenem, mit tettem, megátkoztam ezt a szent embert!
Reb Zvi azzal vigasztalta, hogy sose bánja, a Mester jó ember, bizonyára megbocsájtja.
Báál-Sém-Tov is meghallotta az anya sírását. Reb Zvi révén arra kérte, készítsen elő ennivalót, ahelyett, hogy sírna, s ő megígéri, a gyerek is velük együtt fog ülni az asztalnál. S mint ígérte, így is lett.
Később, Báál-Sém-Tov elmesélte tanítványainak, hogy azért kellett a földön feküdnie, mert ez volt a büntetése, amiért megesküdött, ezzel kikényszerítve, hogy a gyerek életben maradjon. De hát az eskü révén a gyerek lelke mégis visszatért a testébe!

* * *


„És Mózes nagyon megharagudott a hadsereg tisztjeire…” (Numeri, 31, 14).
A harag – Bölcseink felfogása szerint – rossz és gyarló emberi tulajdonság, olyan, amit mindenáron le kell küzdeni.
Ha valaki haragszik – mondják – elfelejti, amit tanult. S ha próféta, a prófécia képessége is távozik tőle. A haszid felfogás ezt fokozottan érvényesíti, olyannyira, hogy a nagy cádikok egész életükben harcot folytatnak a haraggal.
Persze voltak olyan cádikok is, akiknek a természete lobbanékony volt, könnyen haragra gerjedtek. De ezek még inkább igyekeztek eme gyarló tulajdonságaikat levetkőzni.
Ilyen típusú ember volt reb Baruch, a mezibusi rebbe, is. Állandóan éles hangon fegyelmezte tanítványait, bírálta tetteiket és mindenkiben talált valamilyen hibát. Egy családi összejövetel alkalmával nála vendégeskedett két neves rokona is, mindketten ismert cádikok, valamint tanítványaik. Amint ott ültek az asztalnál, egyszer csak belépett a szobába egy ismert, gazdag zsidó. Reb Baruch, amint meglátta vendégét, rátámadt, elmondta mindennek, lehordta a sárga földig, majd szolgáival kiutasíttatta házából.
Egyik sógora, a chelmniki rabbi, nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– És mit tesz azzal a talmudi mondással, ami így szól, hogy: „Aki pedig megszégyeníti felebarátját nyilvánosan…” (Bava Mecia 59).
Reb Baruch egy átható pillantást vetett a kérdezőre, majd megszólalt:
– Úgy? Mit mond a tudós talmudista? „Aki megszégyeníti felebarátját…”? De miért nem fejezi be a mondatot? Az ugyanis úgy végződik, hogy „…az elveszti túlvilági üdvösségét”.
Na már most – folytatta – amikor ez az ember belépett, én megláttam, hogy cselekedetei, hogy ne mondjam, vétkei miatt súlyos felelőségrevonásra számíthat. Ezt az égi büntetést sikerült a feje fölül elhárítanom azzal, hogy alaposan lehordtam és megszégyenítettem. Kérdem én, nem kötelességem, hogy egy zsidó érdekében kockára tegyem túlvilági üdvösségem?
Sógora elnézést kért, nem tudta, hogy erről volt szó.

* * *


A szentéletű reb Mordecháj, a nischizi rebbe, nagyon vágyott egy eredeti ereci Tálit-Kátánra. (Ez egy olyan négyszögletű ruhadarab, szélein szemlélőrojtokkal (cicit), amit hagyományhű zsidók állandóan a ruhájuk alatt hordanak).
Hosszas erőfeszítések után sikerült neki az ehhez szükséges anyagot megszereznie és egyik tanítványa felajánlotta, hogy megvarrja neki. Az pedig úgy elszabta az anyagot, hogy a Tálit-Kátánnak két nyakkivágása lett.
A tanítvány szörnyen megijedt, mit fog szólni a mestere, akinek annyi fáradtságába került a becses anyagot megszerezni.
Végül persze csak be kellett vallania, mi történt, de ezt reszkető térdekkel és remegő hangon tette.
– Mit vagy úgy megijedve? – mondta neki a cádik – hiszen valóban két nyakkivágás kell. Az egyik arra jó, hogy fel lehessen venni, a másik meg próbára tenni Mordechájt, hogy haragszik-e…

* * *


A harag mibenlétét illetően a Zohárban, a Kabbala kézikönyvében, van egy érdekes megállapítás. Ebből kiderül nem minden harag negatív előjelű és van, amikor azt a jó szolgálatába is lehet állítani.
A mondás így szól:
– Jer és lásd, hogy többféle harag is van. Van olyan fajta harag is, ami áldott (vagyis pozitív) fent és lent (vagyis az égben és földön egyaránt…

* * *

Mózes negyedik könyve a Mászé szakaszával zárul. Ebben részletes leírás található arról az útról, amit Izrael fiai, Egyiptomból való kivonulásuk óta megtettek, egészen az Ígéret Földjéig.
Maimonidesz, a Tévelygők Útmutatója című filozófiai művében felteszi a kérdést, mire volt jó, hogy a Tóra részletesen taglalja a 40 éves vándorlás minden állomását?
A kételkedő emberi természet megkérdőjelezheti a csodákat – vallja – mindazokat, amik a zsidókkal a pusztabeli vándorlás során végbementek, a manna, a víz és a többi. Mondhatják, hogy a vándorlás lakott területek közelében zajlott, olyan helyeken, ahol az ember képes megélhetést találni, akár a mai beduinok, akik a sivatagban is megélnek. Ezért tehát, a Tóra szükségesnek tartotta a vándorlás útját megrajzolni, hogy minden kétely ki legyen zárva.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek