5/3. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

Maimonidész: A tévelygők útmutatója: Isten tisztelete és az isteni gondviselés

Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:

More növochim: A tévelygők útmutatója

 

Isten tisztelete és az isteni gondviselés

 

  1. rész 51. fejezet

A fejezet, melyet most fogunk tárgyalni, nem foglal magában többet annál, amit ezen értekezés fejezetei magában foglalnak, s nem egyéb, mint oly forma befejezés, egybekapcsolva amaz isteni tisztelet magyarázatával, melynek az szenteli magát, aki az Istenre vonatkozó igazságokat elsajátította, miután annak valóját helyesen felfogta. Útbaigazítja az embert, hogy amaz isteni tiszteletre eljusson, mely végcélja az embernek, s megismerteti vele, hogyan nyilatkozik meg vele szemben a gondviselés ezen a világon, míg el nem jut az örök életre.

Értekezésemet ezen fejezetben a következő hasonlatossággal kezdem: Egy király palotájában van, emberei pedig mindnyájan részben a városban, részben a városon kívül vannak. Azok közül pedig kik a városban vannak, némelyek hátat fordítnak a királyi palotának, és másfelé fordítják arcukat, némelyek meg a királyi palotába akarván bemenni, feléje tartanak, s arra törekesznek, hogy a palotájába ellátogathassanak, s oda beállítsanak, csakhogy eddig egyáltalán nem látták a palota falait. Azok közül pedig, akik be akarnak jutni a házba, némelyek oda érvén, körüljárják, hogy megtanulják a bejáratot, némelyek meg belejutván a bejáratba, az előcsarnokban járnak-kelnek. Mások meg bejutnak a palota belsejébe, ahol a királlyal egy helyen vannak, már t. i. a király lakosztályán. Hanem azok, akik a királyi palotába belejutottak, még korántsem látják a királyt, vagy beszélnek vele, hanem miután belejutottak a királyi palotába, elkerülhetetlen, hogy más egyébre is fordítsák törekvésüket, akkor azután a király előtt megállhatnak, s távolból vagy közelről láthatják őt, s meghallhatják szavát, vagy beszélhetnek vele. Most megmagyarázom neked ezen hasonlatosságot, melyet számodra kigondoltam:

Ami azokat illeti, “akik a városon kívül vannak”, azok mindazon emberek, akik hiányában vannak minden vallásos hitnek, legyen az akár elmélkedés útján elsajátított, akár hagyomány útján átszármaztatott, mint az utolsó Törökök, akik az éjszakot bebarangolják, vagy a szerecsenek, akik a delet bebarangolják, valamint azok, akik hozzájuk hasonlítanak azok közül, akik velünk együtt vannak ezen égaljak alatt. Ezek olybá veendők, mint az oktalan állatok s e szerint ember számba sem jönnek, s rangra nézve a lények között alantabban állanak, mint az ember rangján, hanem feljebb, mint a majom rangján, miután megvan nekik az emberi alak és kinézés és felfogási képességük is felette áll a majomén. “Azok, akik a városban vannak, csakhogy háttal a királyi palota fölé” azok, akik egy nézettel és gondolkozási képességgel bírnak ugyan, csakhogy az igazsággal ellentétes eszmék birtokába jutottak, vagy tévedés következtében, melybe elmélkedés közben bele estek, vagy mert olyanoktól kapták azokat, akik őket tévútra vezették. Ezek pedig, eme nézetek következtében, mennél tovább haladtak, annál messzebbre távolodtak el a királyi palotától. S ezek sokkal rosszabbak az előbbeniektől, s a szükség mémely időben úgy hozza magával, hogy azokat meg kell ölni, és nézeteik emlékét ki kel írtani, nehogy másokat tévútra vezessenek. “Azok, akik be akarnak jutni a királyi palotába, s oda behatolni, csakhogy egyáltalán még nem látták a király palotáját, azok a vallásos emberek sokasága, értem a tudatlanokat, akik a szabványokkal foglalkoznak. “Azok, akik a palotához eljutnak, s körüljárják, azok, akik a hittörvényt tanulmányozzák, a hagyomány útján elsajátított igaz nézeteket vallnak, az isteni tiszteletre vonatkozó ténykedéseket eltanulják, de akik a hittörvény alapelvei feletti elmélkedésre nem szokták magukat ráadni, s egyáltalán kutatásokba nem bocsátkoznak, hogy a hitet igazságon alapulónak tüntessék ki. Azok továbbá, akik belemélyednek a hittörvény feletti elmélkedésbe, már „azok az előcsarnokba belehatoltak”, s nincs kétség benne, hogy ott az emberek rangra nézve különböznek egymástól. Azok végre, akik odáig eljutottak, hogy fölismerjék a bizonyítékot mind arra nézve, amihez bizonyíték fér, s a metaphysicai tárgyakból megtudják mind azt, aminek igaz voltát tudni lehetséges, vagy pedig közel járnak annak az igaz voltához, amihez éppen csak közel járni lehetséges: már azok eljutottak a királyig a palota belsejébe. Tudd meg fiam, hogy amíg csak a mathematikai tudományokkal s a logikával foglalkozol, te azok közlül való vagy, a kik a palota körül járnak, hogy a bejáratot fölkeressék, amint a bölcsek mondották képlet alakjában: “Ben Zoma még mindig künt jár”! S ha a természet tárgyait ismered, akkor bejutottál a palotába és jársz-kélsz az előcsarnokban? S ha befejezted a természettudományt és a metaphysicát, már akkor bejutottál a király elé, a belső udvarba, s vele egy házban vagy; ez pedig a bölcsek rangfoka. Csakhogy ezek tökéletesség dolgában egymástól különböznek. Hanem azok, akik, miután tökéletességre vittél, a metaphysicai tárgyakban, minden gondolkozásukat Istenre fordítják, s ennek adják oda magát egészen, minden más egyébtől pedig elfordulnak, s elméjüknek minden működését a létező tárgyak feletti elmélkedésre forditják, hogy ebből vonják le a bizonyítékot Istenre vonatkozólag, hogy ekkép megtudják, miként kormányozza azokat azon módon, melyen az csak lehetséges: azok, akik bejutottak a király palotájába. S ez a próféták rangfoka. Van közülük olyan, aki kifejlett felfogása s annak következtében, hogy Istenen kivűl minden más egyébtől elvonta gondolkodását. Annyira vitte, hogy róla az lett mondva:[1] “Ott volt az Örökkévalóval” stb. Kérdez, feleletet kap, beszél, s megszóllíttatik azon a szent állásponton. S az a feletti nagy örömében, amit észlelt, “kenyeret; nem evett s vizet nem ivott”,[2] annyira erőt vett rajta az elmélkedés, hogy testének minden anyagi ereje már t.i. a tapintás mindennemü érzéke megsemmisült. Van a próféták közül, aki csupán lát, aztán aki csupán közelről lát, továbbá aki messziről lát, amint mondatott:[3] “Távolból jelent meg nekem az Örökkévaló”. Miután már, ezt megelőzőleg beszéltünk a prófétia fokairól visszatérünk a fejezet tárgyára, mely nem egyéb, mint óva inteni az embert, hogy másra, mint Istenre ne fordítsa gondolatát, ha már annak ismeretéig eljutott, amint kifejtettük. Ez azon isteni tisztelet, mely méltó azokhoz, akik az igaz nézeteket elsajátították, s mennél többet gondolkodnak felette, s mennél tovább időznek mellette, annál bensőbb lesz isteni tiszteletük. De aki Isten felett gondolkodik, mentől sűrübben emlegeti, anélkül, hogy tudománnyal bírna, hanem vagy bizonyos képlet után indul, vagy csak valamely hitet követ, melyet neki más valaki hagyományozott az szerinten, midőn a palotán kivűl s attól távol van, az Istenre aztán nem is gondol, s felette nem is elmélkedik, hanem az a tárgy, mely képzeletében van csak, amelyet csak szájával említ, nem felel meg bármely létező tárgynak, hanem csak kieszelt valamit, amit képzelete szült, amint kitejtettük, midőn a tulajdonítmányokról szólottunk. Hanem az isteni tisztelet eme nemébe csak akkor van helyén belekezdeni, mikor elmélkedés útján képzettel bírnak, s csak aztán, ha Istenről és cselekedeteiről fogalmad van, amennyiben az intelligentia azt követeli, láthatsz hozzá, hogy neki szenteld magadat, hozzá közeledni törekedjél s így megszilárdítsad a közted és közte t. i. az elme közt meglevő kapcsot. Erre vonatkozólag mondatott:[4] “Rá lettél utalva, hogy megtudjad” stb. “Tudni fogod azt ma, s szívedre veszed”;[5] továbbá:[6] “Tudjátok meg, hogy az Örökkévaló az Isten”. Már a Tórában ki lett fejtve, hogy ennek az utóbbi isteni tiszteletnek, melyre figyelmeztettünk, csak a felfogás következtében lehet helye, amint mondatott: “Hogy szeressétek az Örökkévaló Isteneteket, és szolgáljátok teljes szívetekkel és teljes lelketekkel”. Már több ízben kifejtettük, hogy a szeretet olyan, amilyen a felfogás s a azeretet szerint lészen az istentisztelet, amint erre már bölcseitek figyelmeztettek mondván: “ez a szív istentisztelete”. Szerintem az abból áll, hogy az ember minden gondolatát a legelső szellemre fordítsa, s a mennyire csak lehet neki szentelje magát. Azért úgy találod, hogy Dávid fiának Salamonnak, nyomatékosan óva intvén őt, meghagyta e következőke két tárgyat: t. i. hogy arra törekedjék, miszerint őt felfogja, továbbá, hogy azon legyen miszerint eme felfogásnak megfelelően őt szolgálja, szólván:[7] “Te pedig, Salamon fiam! Ismerd meg atyád Istenét és szolgáld őt stb. Ha keresni fogod, fel lesz található neked”. Az óva-intés minden esetre csak elmebeli felfogásokra vonatkozik, nem pedig a képzeletbeliekre, mert a képzeletből származó gondolatok nem nevezhetők ismeretnek, hanem róluk az mondatik, hogy ami “eszetekbe jut”.[8] Ebből világos, hogy a felfogást az a szándék kell, hogy kövesse, hogy az ember neki oda adja magát, s hogy az elmebeli tárgyakkal foglalkozó gondolkozását szakadatlanul az Ő szeretetére fordítsa. Hanem ez a legtöbb esetben csak az egyedülléttel és elzárkódás következtében jöhet létre, mely oknál fogva minden kiváló jámbor ember, mentől többet lesz egyedül, s nem csatlakozik senkihez, ha csak nagy szükség esetén nem. Megjegyzés. Már kifejtettem neked, hogy az az elme, mely Istentől foly ki miánk, az a kapocs köztünk és Ő közte, s tetszésedre bizatott, ha vajjon a kapcsot megerősíteni és megszilárdítani akarod, – teheted – ha gyengíteni és lazítani akarod lassanként – megteheted azt is. Ez a kapocs pedig csak úgy erősbül meg, ha felhasználod az Isten iránti szeretetben, s a hozzá való közeledésre, amint magyaráztuk, – gyenge és meglazul pedig, ha gondolatodat kivűle másra fordítod. Tudni való, hogy ha az igaz metaphysicában a legbölcsebb is volnál az emberek közt, ha gondolatodat elfordítod Istentől s kizárólagosan a szükséges evéssel vagy más szükséges dolgokkal törődöl, akkor a közted és Isten közt meglevő kapcsot megszakíttad s akkor többé nem vagy vele, valamint hogy Ő nincs veled, mert az a viszony, mely közte meg volt, tényleg már megszakadt. Ez okból a kiváló jámbor emberek nagyon szigorúan vették az órákkal, nehogy az Istenre vonatkozó gondolkozást félbeszakitsák. S hogy bennünket erre nézve óva-intsenek, mondották a bölcsek: “Ne hajoljatok a felé, amit ti kieszeltek!” Dávid ekképp nyilatkozott:[9] “Magam elé helyezem az Örökkévalót szüntelenül, mert jobbomon levén Ő, én nem tántorgok”. Evvel azt akarja mondani: “Nem fordítom el gondolatomat Ő tőle, mintha csak jobb kezem volna, melyet pillanatra nem felejtek el mozdulatainak gyorsasága következtében, s ezért nem tántorgok, azaz hogynem esem el. – Tudni való, hogy eme istentiszteletbeli ténykedéseknek valamennyinek, milyenek a Tórában való olvasás, az ima s a többi szabványok teljesítése csupán az a végcélja, hogy gyakorold magadat az Isten szabványaival való foglalkozásban, s hogy elfordulj a világi dolgoktól, mintha csak Istennel magával foglalkoznál, s kívüle más egyébbel nem. Hanem, hogy ha ajkaidat mozgatva imádkozol, a falnak fordulsz, s amellett adás-vevésre gondolsz, vagy ha a Tórából nyelveddel csak olvassz, eszed pedig házad építésén jár, figyelem nélkül arra, amit olvassz, továbbá ha valamely szabványt testtagjaiddal teljesítsz, amint gödröt ásnak a földbe, vagy fát vágnak az erdőben – tekintet nélkül ama ténykedés értelmére, sem arra, aki azt teljesíteni parancsolta, sem arra, mi annak a végcélja: – ne gondold, hogy célt értél, hanem igen is, közel vagy te akkor azokhoz, akikről mondatott:[10] “Közel vagy te szájukhoz, de távol veséiktől”. Most már hozzálátok, hogy útbaigazítsalak arra nézve, mi módon kellend magad gyakorolnod, hogy ama nagy fontosságú célhoz eljuthass. Az első, amihez magadat tartanod kell: hogy gondolataidat elfordítsad mindentől, amikor a “Smá”-t olvasod, vagy imádkozol, s nem szabad beérned, hogy a Smá olvasás közben az első verset, ima közben meg az első áldásmondást ájtatossággal mondjad el. S ha megszoktad s sok éven át így folytatod, kell hogy valahányszor a Tórában olvassz, vagy olvasni hallasz, egész szíveddel és elméddel neki feküdj annak megértésére, amit hallasz, vagy olvasz, s ha erre is rászoktál, akkor magadat ráképesítetted arra, hogy elméd mindég szabad lesz mind arra nézve, amit a próféták többi szavából olvasni fogsz, valamint mind az áldásmondásokra nézve is. Törekedni fogsz továbbá megérteni, amit kiejtsz, valamint arra, hogy tartalmát megbíralhassad. S ha teljes tisztaságukban felismerted majd eme ténykedéseket, s a te gondolataid, azoknak teljesítése idejekor, tiszták lesznek mindentől, ami “világi dolgokra” vonatkozik, csak akkor fordíthatod gondolataidat a kellő óvatossággal szükségleteidre és fölösleges élvezeteidre. Egy szóval, figyelmet fordíthatsz “a világi dolgokra” evés vagy ivás közben, vagy mikor a fürdőben vagy, vagy mikor nőddel és kis gyermekeiddel beszélsz, vagy mikor a köznéppel közlekedel. Így hát jó hosszú időt engedtem neked mind avval gondolni, amire vagyon, háztartás és testi jólét dolgában szükséged van. Hanem mikor szokásos ténykedésekre kerül az idő, ne fordítsd gondolataidat másra, mint arra, amit cselekszel, amint kifejtettük. Midőn pedig magadban vagy egészen, s mikor ágyadban fölébredsz: jól vigyázz, hogy ama drága percben ne fordítsd gondolataidat más egyébre, mint ama szellemi szolgálatra, mely abból áll, hogy közeledjél Istenhez, s előtte megjelenj az igazi módon, melyet megismertettem veled, nem pedig a képzelődés behatásai útján. Ezt a célt pedig – szerintem – elérheti a tudomány emberei közül az, aki ezen a gyakorlati úton módon készült el erre. Ha valamely ember odajutna, hogy felfoghatná a valódi igazságokat, és örvendhetne annak, amit felfog, úgy hogy róla beszélne az emberekkel – és testi szükségleteivel foglalkoznak, mialatt elméje Istennél időzzék, és szívében mindég Ő előtt volna, jóllehet hogy testileg az emberek között idézik – oly módon, amint az költői képletekkel, amiket e tárgyban alkalmaztak, ki lett fejezve:[11] “Én alszom, de a szívem ébren van”; “barátom hangja az – kopog!”[12] – ez oly fok, nem mondom, hogy azt minden próféta elérte, de igenis azt mondom, hogy ez Mózes tanítónk foka, akiről az mondatott:[13] “Egyedül Mózes lépett oda az Örökkévalóhoz; de ők nem léptek oda”; “És ott volt az Örökkévalóval”;[14] és akinek az lett mondva:[15] “Te pedig állj ide mellém” abban az értelemben, amelyben eme szentírási helyeket magyaráztuk. S ez az ősök foka is, akik annyira közeledtek Isten felé, hogy ő, általuk lett az Ő neve megismerve a világban, mint Abrahám Istene, Izsák Istene és Jakob Istene… ez az én nevem a világra nézve.[16] S midőn értelmiségük Isten felfogása tárgyában oda fejlődött, hogy Ő vele egyesülhettek, közülük mindegyikkel tartós szövetséget kötött:[17] “És megemlékszem Jákobbal kötött szövetségemről”. Mert ezen négyről, értem az ősöket és Mózest, világosan van mondva, hogy Istennel egyesültek, már t. i. felfogás és szeretet tekintetében, amint erről tanúságot tesz a szentirás s Isten gondviselése is nagymértékben nyilvánult rajtuk és utódaikon. Mind amellett az emberek kormányzásával, s vagyonuk gyarapításával is foglalkoztak, valamint hogy azon voltak, hogy birtokot szerezzenek! S e szerint, ez bizonyíték amellett, hogy amaz ügyeket csak testtagjaikkal végezték, míg elméjük el nem mozdult soha Isten elől. Úgy tetszik nekem, hogy ami eme négy egyénnek az Istennel szemben való legtökéletesebb viszonyban megmaradását és a rólunk való tartós gondviselését, még akkor is, midőn vagyonuk gyarapításával voltak elfoglalva, t. i. a pásztorkodás földmivelés és háztartás idejében is – okozta: az azon körülmény volt, hogy mind ama cselekvéseikben az volt a céljuk, hogy mennél inkább közeledjenek Istenhez, mert egész életük fő célja az volt, hogy nemzetet neveljenek, amely Istent megismeri és szolgálja. “Mert felismertem őt, hogy meg fogja hagyni”[18] stb. Íme világos, hogy minden törekvésük célja az volt, hogy Isten egysége köztudomásra jusson a világban, s hogy az emberek rávezettessenek, hogy Istent szeressék. S ez okból lettek érdemesek erre a fokra, mert ama foglalkozások nagy horderejű isteni tiszteletet képeznek. S ez a fok nem olyan, melyről a magam féle ember azt gondolná, hogy eléri azzal, ha másokat útbaigazít, hanem az imént említett fok az, amelynek elérésére megszokás útján kell törekedni Isten felé kell irányoznunk ájtatos imánkat, hogy, hárítsa el amaz akadályokat, melyek bennünket Ő tőle elkülönítenek, jóllehet hogy amaz akadályok nagyrészt tőlünk származnak, amint ezt kifejtettük emez értekezés több fejezeteiben. “A ti bűneitek elkülönítettek benneteket Istenetektől”.[19]

Nagyon figyelemre méltó eszme merült fel bennem ez alkalomból, mely által bízonyos kételyek eloszlatnakés az isteni titkok egynémelyike nyilvánvalóvá lesz. T.i. említettük már a “Gondviselés”-ről szóló fejezetekben, hogy minden eszes ember elmebeli tehetsége szerint részesül a gondviselésben. S a tökéletes felfogással bíró ember, akinek elméje nem szűnik meg Istennel foglalkozni, Isten gondviselésében szakadatlanul fog részesülni. Hanem a tökéletes felfogással bíró ember, aki egy bizonyos időben elfordítja gondolatát Istentől, a gondviselésben csak akkor részestül, amidőn Istenre gondol, de a gondviselés kerüli, amidőn el van foglalva. De nem marad el aztán tőle annyira, amennyire elmarad attól, aki egyáltalán nem gondolkodik, hanem csak kevésbé fog részesülni benne, ez pedig onnan van, mivel ama tökéletes felfogású embernek nincs meg abban az időben, midőn el van foglalva, az intelligentia valóságban, hanem felfogással bír ő a közel erő segítségével. Ő ugyanis hasonlít akkor az ügyes íróhoz abban az időben, midőn ez nem ír, míg ellenben az, aki egyáltalán nem gondol Istenre olyan, mint aki sötétben van, és soha világot nem látott, amint magyaráztuk, s amint mondatott:[20] “A gonoszok a sötétben vesznek el”. Aki pedig felfogja, s minden figyelme felfogása tárgyára irányul, olyan, mint aki a fénylő napvilágban van. Továbbá aki felfogja, de el van foglalva, elfoglaltsága közben hasonlít ahhoz, aki egy felhős napon van, amikor a nap nem világít a felleg következtében, mely elválasztja őt attól. S ennél fogva úgy tetszik nekem, hogy bárkit is érjen valamely rossz a világon a próféták, a valódi jámbor emberek közül, az a rossz őt csak a feledés idejében éri, s a feledés tartama vagy a tárgy, mellyel el volt foglalva, csekély volta szerint lesz a rossz nagysága. S ha a dolog így állana, eloszlanék a nagy kétely, mely a bölcsészeket arra vitte rá, hogy a minden egyes emberre kiterjedő isteni gondviselést tagadják, s egyenlőkké tegyék e tekintetben őket az állatokkal, bizonyítékul szolgálván erre az, hogy jámbor és jóravaló embereket nagy szerencsétlenségek érik. Ez a titokszerű körülmény, még az ő nézetük szerint is, ebben leli magyarázatát: az isteni gondviselésben szakadatlanul részesül az, akinek rész jutott abból a kifolyásból, mely rendelkezésére áll mind annak, aki arra törekszik. S ha az ember gondolkodása tökéletesen tiszta, Isten felfogásához az igazi úton-módon jutott, s örömét leli abban, aminek felfogásával bír: akkor lehetetlen, hogy az olyan embert bármilyen nem valamely rossznak érje, mert ö Istennelvan, s Isten ö vele van, mig ellenben” ha eliorditja gondolatát Istentöl, elkülönitvén magát Ő tőle, Isten is elkülöníti magát tőle, s akkor ki lesz téve minden rossznak, mely őt csak érheti. Mert az, ami a gondviselést elő idézi, s menekvést okoz a véletlen esélyei elől, az az intelligentia kifolyása, amely bizonyos időben távoltartja magát valamely kiválóan jámbor embertől, vagy nem is lett része egy másiknak, aki vétkes és rossz, miért is mindkettőt érte a mi őket érte. Eme hittétel, szerintem megerősitést nyer a Tóra kifejezése által is, amidőn Isten mondja: “Én elrejtem arcomat előlük, és sok baj és csapás éri őket” és az nap azt fogja mondani:[21] “Hiszen mivel bensőmben nincs Isten, értek engem eme bajok”. Világos, hogy emez “arcelrejtés”-nek mi vagyunk az oka, s hogy mi emeljük ama válaszfalat, amint mondatott:[22] “És én el fogom rejteni arcomat az nap a rossz miatt, amit elkövetett”. Nincs kétség benne, hogy ami a közösségről szól, azaz egyesről is szól; világos tehát, hogy ha valaki a véletlennek van kiszogáltatva, és kitéve annak, hogy felemésztessék, mint az állt, oka annak az, hogy Istentől el van különítve. Hanem azt, akinek bensejében Isten van, nem éri semmi baj. Így mondja Isten:[23] “Ne félj, mert veled vagyok, ne búsulj, mert én vagyok a te Istened”; továbbá azt mondja:[24] “Ha vizen át mégy, veled vagyok, s ha folyamokon át, nem sodornak el”, aminek az az értelme: “ha vizen át mégy, s én veled vagyok, a folyamok nem fognak elsodorni”. Mert aki elkészült rá, hogy kiárad reá ez az intelligentia, ahhoz hozzácsatlakozik a gondviselés, s távol tartatnak tőle mind ama bajok, amint mondatott:[25] “Isten részemen van, nem félek! ember mit tehet nekem”?! Az mondatott továbbá:[26] “Bízzál benne és élj békében”; amivel az van mondva: Fordulj feléje, és óva leszesz minden rossztól. Ha figyelemmel vagy a balesetek énekére úgy találod, hogy az ama kiváló gondviselésről, és az általános, valamint az egyes embereket különösen érhető testi bajok ellenében való oltalomról és az azoktól való megóvásról szól, akár olyanok azok, melyek a lét természetéből folynak, akár pedig olyanok, melyek az emberek által okozott fájdalom következményei. Így mondatik:[27] “Mert ő téged meg fog menteni a tőrtől, mely megejt és a veszedelmes járványtól. Szárnyékával elfed téged, és szárnyai alá menekülsz, az ő hűsége pajzs és páncél. Nem félsz az éj rémeitől, sem a nyíltól, mely napközben repül, sem a mirigytől, mely a sötétben lappang, sem a járványtól, mely délben ural”. Szólván aztán az emberek által okozott fájdalomtól való megóvásról, az mondatik: “Ha megesnék, hogy útközben elhaladva nyílt csatatéren balodra ezer, jobbodra meg tízezer halott hullna el: téged nem érne semmi baj, hanem látnád és észre vennéd Istennek amaz elesett gonoszok ellenében nyilvánuló ítéletét és büntetését, míg te épen maradtál. Ez az, ami mondatott:[28] “Oldalad mellett elesik ezer, és jobbodon tízezer, hozzád nem lép közel, hanem csak szemeddel látod és észre veszed a gonoszok büntetését”. Miután így összefüggőleg tárgyaltatott, ami a védelemre vonatkozik: felhozatik ennek a nagyszerű, megbízásnak az oka. S erre nézve az mondatik, hogy eme nagyszerű megőrzésnek, melynek tárgya ez az ember, oka: “Mert bennem gyönyörködik – megmentem, felemelem, mert ismeri az én nepemet.”[29] Már az előző fejezetekben említve volt, hogy az Isten ismeret annyit jelent, mint annak fölfogása, tehát mintha azt akarnák mondani: “ez a megőrzés, melynek tárgya ez az ember”, onnan van, mert engen felismert, és ennek következtében bennem gyönyörködik. Ismered a különbséget אוהב (szeret) és חושק (gyönyörködik) közt. A szeretet túlhajtása, mely szerint nem marad gondolat másvalamire, mint a szeretett tárgyra, ez a “gyönyör”. Már kifejtették a bölcsészek, hogy a fiatal korban a testi erők megakadályozzák a jó erkölcsök nagy részét, annál inkább ama tiszta gondolkozást, mely az embernek sajátjává lesz amaz eszmék tökéletessége következtében, melyek az Istenben való gyönyörködéshez vezetnek. Mert nem áll az, hogy sajátjává legyen az az embernek a testi nedvek forrongásának tartama alatt, mert amily mérvben gyengülnek a test erői és elalszik a szenvedélyek tüze, annál erősebb lesz az intelligentia, annál nagyobb lesz a világossága és annál tisztább a felfogása, és örvendeni fog azon, amit felfog, úgy hogy az években gazdag, s a halál felé közeledik emberben ez a felfogás nagy mértékben növekedik, s az öröm azon a felfogáson, valamint a gyönyör a felfogás tárgyában is felette nagy lesz, elannyira, hogy amaz élvezet közben válik el a lélek a testtől. S e körülményre példáztak a bölcsek Mózes, Áron és Mirjam halálakor, hogy t. i, mind hárman csókkal múltak ki. Ez a kifejezés – mondják – “És meghalt legott Mózes, az Örökkévaló szolgája Moab országában az Örökkévaló szája szerint”[30] “arra tanít, hogy csókkal múlt ki”, ugyancsak az mondatott Áronról: “az Örökkévaló szája szerint”, “és legott meghalt”;[31] éppúgy mondották Mirjamról: “Ő is csókkal múlt ki”, de nincs említve nála “az Örökkévaló szája szerint” lévén ő asszony, s nem helyes ilyen képletet reá vonatkozólag használni. Mindháromról azt akarják mondani, hogy meghalltak ama felfogás élvezete közben, akkora gyönyört találtak benne. A bölcsek eme mondásnál az ismert dalköltészet módszerét követték, mely szerint az a felfogás, mely az Istenben való nagy gyönyör eredménye – csóknak neveztetik, amint mondatott:[32] “Megcsókol engem szája csókjaival”. S a halál eme neme, mely valójában nem egyéb, mint a haláltól való menekvés, – így állítják a bölcsek – csak Mózesnek, Áronnak és Mirjamnak jutott osztályrészül, de a többi próféták és jámbor emberek alantabb fokon állanak ennél. Hanem valamennyinél az intelligentia felfogása erőben nyer az elváláskor, amint mondatott:[33] “És előtted megy a te igazságod, s Isten dicsősége követ téged”. Azután fennmarad az az intelligentia örökre ugyanazon állapotban. Mert az akadály, mely olykor külön választotta az egyiket a másiktól, el lett hárítva, és szüntelenül részesül ama nagy élvezetben, mely nem a testi élvezetek neméből való, amint ezt kifejtettük munkáinkban, s előttünk mások is kifejtették. Szedd össze magadat, hogy e fejezetet megértsed, és törekedjél, amennyire tőled kitelik, rendelkezésedre álló mennél hosszabb időt tölteni Istennel, vagy törekedjél hozzá eljutni, és a rendelkezésedre álló időből mennél kevesebbet fordítani más valamire, mely törekvésedben gátol, hogy hozzá közeledjél. S ez útbaigazítás elégséges, tekintve emez értekezés célját.

[1] 2Mózes 34:28.

[2] Uo.

[3] Jeremiás 31:3.

[4] 5Mózes 4:35.

[5] Uo. 39.

[6] Zsoltárok 100:3.

[7] 1Krónikák 28:9.

[8] Jechezkél 20:32.

[9] Zsoltárok 16:8.

[10] Jeremiás 12:2.

[11] Énekek éneke 5:2.

[12] Uo.

[13] 2Mózes 24:2.

[14] Uo. 34:28.

[15] 5Mózes 5:28.

[16] 2Mózes 3:15.

[17] 3Mózes 26:42.

[18] 1Mózes 18:19.

[19] Jesájá 59:2.

[20] 1Sámuel 2:9.

[21] 5Mózes 31:17.

[22] Uo. 18.

[23] Jesájá 41:10.

[24] Uo. 43:2.

[25] Zsoltárok 118:6.

[26] Jób 22:21.

[27] Zsoltárok 100:3-7.

[28] Uo. 7:8.

[29] Uo. 14.

[30] 5Mózes 34:5.

[31] 4Mózes 33:38.

[32] Énekek éneke 1:2.

[33] Jesájá 58:8.

  • Küldés emailben

Fejezetek