10/3. Zsidó Tudományok Szabadegyeteme 6. kötet – A zsidó vallás tizenhárom hitelve

Maimonidész: A tévelygők útmutatója: A részletekbe menő isteni gondviselés

Maimonidész, Mose ben Máimon, a Rámbám:

More növochim: A tévelygők útmutatója

 

A részletekbe menő isteni gondviselés

 

  1. rész 16. fejezet

Felette nagy eretnekséggel szóltak a filozófusok Istennek minden kívüle létezőre vonatkozó tudásáról, s oly botlást követtek el, melyből sem ők, sem azok, kik e nézetben nyomdokaikat követték fel sem emelkedtek. Én pedig tudtukra adom a kételyeket, melyek őket az ilyen eretnekségre vezették, nem különben törvénytanunk véleményét e tárgyban, valamint hogy miképpen ellenzük mi rossz és elvetendő nézeteiket Isten tudása tárgyában. Ami őket nagyrészt erre rávitte és vezette mindjárt elejétől fogva, az az emberek viszonyaiban első látszatra feltűnő rendszertelenség, mert míg némely erényes embernek az élete rossz és fájdalommal telt, más emberek rosszak lévén szerencsés és kellemes életet élnek. S ez vitte őket arra a megkülönböztetésre, melyet hallani fogsz. T. i. nem lehet más, mint egy a kettő közül, vagy nem tud Isten mit sem ez egyes dolgokból, s nem bír róluk felfogással, vagy pedig bír róluk felfogással és tudomással. S ez a megkülönböztetés szükségszerű. Azt mondják erre, ha felfogással és tudomással bír róluk, akkor egyiket a három közül meg kell engedni: vagy hogy ő intézi és rendezi a legjobban, a legtökéletesebben és legteljegebben, vagy hogy ő képtelen arra, hogy azokat rendezné, nem bírván felettük hatalommal, vagy végre hogy bír ugyan tudomással és hatalommal, hogy rendezze és intézze a legjobb rend és mód szerint, de csakhogy ő abban hagyja, vagy azért hogy odáig hagyja őket süllyedni, míg megvetés tárgyaivá és értéktelenekké válnak, vagy pedig féltékenység okából, amint embereket találhatni, akiknek módjukban van, valakin jót tenni, tudván, hogy ennek szüksége van arra, hogy jótéteményükben részesüljön, csakhogy ők rossz természetük, gonoszságuk és irígységük következtében, mellyel e tárgyban ellene viseltetnek, nem teszik meg. S ez a megkülönböztetés is szükségszerű és igaz, mert mind az, aki ismerettel bír valamely dologról, vagy gondja lesz rá, hogy azt intézze, vagy abban hogyja azt, amint az ember abban hagyja például házában a macskák, vagy ezeknél még értéktelenebb tárgyának gondját viselni, amire pedig figyelemmel van, avval szemben vagy képtelen, vagy erőtlen, ha az akarata meg volna is, hogy azt intézze. S miután e megkülönböztetést megtették volt, döntő erővel bíró ítéletképpen kimondották, hogy e háromféle megkülönböztetés közül, melyek szükségképpeni hatállyal bírnak arra nézve, akinek. bármiről tudomása van, kettő lehetetlen Istenre való tekintettel, t. i. hogy vagy nem képes, vagy pedig képes, de nem vet rá ügyet, mert ez rossz tulajdonság vagy képtelenség számba menne. Távol Istentől mindkettő. Tehát e megkülönböztetésekből nem maradt csak az, hogy egyáltalában nem tud semmit mindezen dolgokról, vagy pedig tudomással bír róluk, s azokat a legjobb rend szerint intézi. De miután mi rendszerteleneknek, szabályelleneseknek és – miként azoknak lenniük kellene – egymásból nem következőknek találjuk, ebből az a tanulság, hogy semmmi szín alatt nem tud róluk mit is. Ez az ami őket erre a nagy eretnekségre rá vitte. Mindazt, amit az ő megkülöinböztetéseikről felhoztam, utalván arra, ami tévedésük okáúl szolgált, kifejtve találod Aphrodiási Sándor „A kormányzásról” című értekezésében.

Ugyan nézd csak! el fogsz csodálkozni, hogyan estek még egy nagyobb rosszba, mint az, ami elől menekülni akartak, s hogyan nem ismerték azt a dolgot, melyre nézve figyelmeztettek bennünket, s amit ők nekünk mindég magyarázgattak. Hogy pedig nagyobb rosszba estek, mint ami elől menekülni akartak, kitűnik onnan, hogy, ki akarván kerülni azt, hogy Istennek gondtalanságot tulajdonítsanak, rámondták, hogy nem bír tudomátssal, s hogy mind az, ami ezen alantas világban történik, rejtve van előtte, s felfogással róla nem bír. Hogy pedig nem ismerték azt, amire folytonosan figyelmeztettek bennünket, onnan tűnik ki, hogy ők a létet az egyes emberek viszonyai szempontjából tekintették, az ő rossz helyzetük pedig vagy ezekből, vagy pedig az anyag szükségképpeni természetéből származik, amint ezt folytonosan vitatják és fejtegetik. Erre vonatkozólag a szükségest már elmondtuk. S miután ilyen alapra helyezkedtek, mely feldönt minden jóravaló alapot, és tönkre teszi minden igaz nézet szépségét, hozzá láttak, hogy annak észellenességét mellőzzék, s úgy vélekedtek, hogy mindezen dolgok tudása lehetetlen Istenre nézve, még pedig több szempontból. Ugyanis részben azért, mert a részletek az érzékekkel foghatók fel, nem pedig az intelligentiával, Isten pedig érzéki felfogással nem bír, részben meg azért, mivel hogy a részletek végnélküliek, a tudás pedig oly valami, mely összefoglal; ami pedig végnélküli, azt nem foglalja össze a tudás. Továbbá a keletkező, azaz a kétségkívűl részletes tárgyak tudása okvetlen némi változással jár, a mennyiben ez, egy tudásnak a másik után való keletkezése. Ami pedig a mi állításunkat illeti, melyhez mi, mint a Tóra hívei ragaszkodunk, hogy t. i. Isten tudomással bír a tárgyakról, mielőtt lesznek, erre nézve kétféle észellenességgel vádolnak bennünket: az egyik, hogy a tudás függővévé tétetik a teljes nemléttől; aztán, hogy a lehetőségben levő tárgy tudása és a valóságban levő tárgy tudása egy s ugyanaz. Valósággal csakúgy túltesznek egymáson a helytelen nézetek dolgában, úgy hogy némelyek azt mondják, hogy Isten tudomással bír csupán a nemekről, nem pedig az egyedekről, míg némelyek ismét azt állítják, hogy ő egyáltalán nem tud semmit más valamiről, mint önmagáról, csakhogy ő benne – nézetük szerint ne legyen többféle tudás. Vannak végre filozófusok, akik hitünket osztják, hogy ő mindent tud, ső előtte nincs semmi sem rejtve. Ilyenek azon nagy férfiak, kik Aristotelest megelőzték, s kikrő Sándor emlitést tesz abban az értekezésben, de kiknek véleménye neki nem tetszik, mondván, hogy az ellenmondások legnagyobbika az, midőn látjuk, hogy a jókat éri a rossz, a rosszak pedig a jóban részesülnek. Egy szóval, világos, hogyha azok valamennyien az emberek viszonyait akként találnák rendezve, amint a tömegnek látszik, hogy rend uralkodik, nem bocsátkoztak volna ezen egész okoskodás megbeszélésébe, s nem rontottak volna egymás ellen. Ami pedig az első alkalmat szolgáltatta erre az okoskodásra, az a jó és rossz emberek viszonyainak megítélése, melyek az ő nézetük szerint rend híján vannak, amint a mi tudatlan embereink mondják:[1] “Isten útja nem helyeslendbő”. Így kimutatván, hogy az Isten tudására és gondviselésére vonatkozó elméletek összeköttetésben vannak egymással, hozzá fogok a gondolkodóknak a gondviselésre vonatkozó nézetei fejtegetéséhez, valamint a kételyek eloszlatásához, melyeket Istennek a részletekre vonatkozó tudása ellenében támasztottak.

 

  1. rész 19. fejezet

Az isteni képességek és a gondviselés

Kétség kívül első ismeret az, hogy Istenben kell, hogy benn foglaltassanak valamennyi tökéletességek, s hogy távol tartassanak tőle valamennyi fogyatkozások, és csaknem első ismeret az is, hogy a tudatlanság valamely tárgyra vonatkozólag, – fogyaték, hogy továbbá Isten tudomásán kívül létező – nincs. Ami pedig némely gondolkodót – amint említettem rávitt arra, hogy vakmerően állítsák, hogy ezt tudja, amazt meg nem tudja, ez az, hogy azt képzelték, miszerint az emberek viszonyai rend nélkül szűkölködnek, holott viszonyaik nagyrészt nem csupán természeti viszonyok, hanem attól is függnek, hogy az ember szabad rendelkezéssel és elmélhetséggel is bír. Már említették a próféták, hogy a tudatlanok, Istennek cselekedeteinkrőI való nem tudását avval okolják meg, hogy a gonosz embereketjólétben, és nyugalom élvezetében látják, ami arra bírja az erényes embert, hogy azt gondolja: minden a jóra fordított törekvése s az a miatt való szenvedésnek elviselése, mert mások ellene szegülnek, hiába való. Aztán felemlíti a próféta, hogy soká járt esze rajta, mígnem világos lett előtte, hogy a dolgokat csak végeredményük és nem kezdetük szerint kell szemügyre venni. Íme ily rendet követ ő mindeme tárgyak előadásánál:[2] “Ezt mondják: Hogyan tudja Isten? miképp van tudomása a legfelsőbbnek? Hiszen ezek a gonosztevők és mindég szerencsések hatalomra vergődtek! Tehát hiába tisztítottam szívemet, és mostam ártatlanságban kezemet”. A vers így végződik:[3] “Gondolkodtam felette, hogy azt megtudjam, hiábavaló fáradságnak tűnt fel szemeimnek, míg be nem hatoltam Isten Szentélyébe és szemlügyre vettem azok végét. Te sima térekre helyezted őket, stb. Hogyan lettek mintegy pillanat alatt kiputsztítva stb.” S mindezeket Máláchi is felemlíti, mondván: “Erős kifejezéseket használtok ellenem” stb. Azt mondjátok:[4] “Hiába való Istent szolgálni, mi haszon van benne, ha megőrizzük rendeletét, s ha görnyedve járunk a seregek urának színe előtt. És most szerencséseknek tartjuk az istenteleneket stb. Akkor aztán összebeszélnek az Istent félők stb. és majd aztán meglátjátok” stb. Már Dávid is tárgyalta ezt a nézetet, mely az ő idejében el volt terjedve, az aminek szükségképpen igazságtalanság élő az emberek közötti hatalmaskodás volt az eredménye. Azon volt, hogy ellenérvekkel semmisítse meg ezt a nézetet, úgy nyilatkozván, hogy az Isten tud mind erről. Így mondja: “Özvegyet és idegent leölnek, és árvákat legyilkolnak, s azt mondják:[5] “Nem látja az Örökkévaló, s rá sem ügyel Jákob Istene. – Figyeljetek a nép között a legbalgatagabbak, és ti bolondok mikor tértek észre? Az, aki a fület beültette, az nem fogna hallani? vajjon aki a szemet alkotta, az nem fogna látni.”

Magyarázni akarom neked emez okoskodások értelmét, miután ki fogom tüntetni előtted mily rosszul fogták fel ezt a mondást azok, kik a próféták szavaira törnek. Évek előtt orvosok, kik felekezetünk értelmesebbjei közé tartoznak, csodálkozásukat fejezték ki Dávid eme nyilatkozata felett mondván: “Az ő okoskodásából az következnék, hogy aki a szájat teremtette, az egyék. s aki a tüdőt alkotta, az kiáltson, ugyanaz áll a többi testrészekről.” Ügyelj csak rá ez értekezésem olvasója, mennyire távol állottak emez érvelés helyes értelmezésétől, halljad tehát annak értelmét: Világos, hogy mindenki, aki valamely szerszámot létre hoz, nem hozhatná létre, ha az azon szerszámmal eszközlendő munkáról való képzettel nem bírna. Például, ha a kovács nem képzelné a varrás cselekvését, s azt helyesen fel nem fogná, nem készíthetné a tűt avval a minőséggel, mely nélkül a varrás véghez nem mehet, úgy van az a többi szerszámoknál is. S ha a bölcselkedők valamelyike azt gondolja, hogy Istennek nincsen felfogása az ilyen egyéni dolgokról, miután az érzékek felfogásaihoz tartozik, Isten pedig érzékkel fel nem fog, de felfogása csak szellemi, ellenük felhozza érvül az érzékek létezését. Ha – úgymond – a látás útján való felfogás Istentől meg volna vonva, s ő azt nem ismerné, hogyan hozhatta létre ezt a szerszámot, amely arra való, hogy a látás felfogására szolgáljon! Vajjon a véletlenből támadt e egy tiszta folyadék, s aztán egy más olyan folyadék, aztán egy szerv, melyen a véletlen lyukat fúrt, mely lyukkal szemközt egy átlátszó kemény szerv van?! Szóval, hogy a szem folyadékai, szervei, idegei, melyek a lehető legjobban szervezvék, s miknek a végezén ez a látást eszközlő cselekvény, képzelheti e okos ember, hogy ez véletlenül esett? Bizonyára nem! Hanem az a természet szándékos célja szükségképpen, amint ezt minden orvos és minden philosophus magyarázza. Hogy pedig a természet nem bír intelligentiával és szervező képességgel, erre nézve egyetértenek a philosophusok mind. De igen is, ez a művészeti szervezet a philosophusok nézete szerint egy értelmi princípiumtól ered, s ez, szerintük, egy intelligentiával bíró lény cselekedte, s ő az, aki ezekkel az erőkkel látott el mindent, ami természeti erővel bír. Ha már most az az intelligentia nem bír e tárgyról felfogással, s nem tud róla, hogyan hozta létre, vagy származtatott attól – ama nézet szerint – egy természetet, mely egy célt szándékol, miről tudomása nincs? Azért Dávid joggal nevezi őket bolondoknak és balgatagoknak. Aztán kifejti, hogy ez egyik hiánya felfogásuknak, s hogy Isten, aki nekünk ezt az értelmiséget adta, mellyel felfogunk, s a mellett korlátoltságunk Isten valójának felfogása tekintetében létre hozza eme súlyos kétejeket, – ismeri eme hiányt; mely bennünk meg van, nem is kell azért ügyet vetni arra a támadásra, melyre korlátolt eszüségünk bennünket indít. Ezért mondja: aki az embert a tudásra tanítja. Az Örökkévaló tudja, hogy az emberek gondolatai hiába valók.[6]

Ebben a fejezetben összes célom az volt, hogy kitüntessem, miszerint ez egy már igen régi gondolkozásmód, értem, amit az esztelenek állítanak Isten felfogásának hiányáról, azon okból, mert az emberek viszonyai, természetük szerint a lehetségen alapulván, rend nélkül szűkölködnek: Így lett mondva:[7] “kieszeltek Izráel fiai dolgokat az Örökkévaló ellen, melyek nem valók”. A Midraschban pedig az mondatott: “Mit mondanak: “Ez az oszlop nem lát, nem hall, és nem szól,” evvel azt akarták mondani, azt képzelik, hogy Isten e tárgyakat föl nem fogja, s hogy tőle nem jutott sem parancsolat, sem tilalom a prófétákhoz. S mind ennek oka, s mi arra, – szerintük, – bizonyíték gyanánt szolgál az, hogy az emberek viszonyai nem olyanok, mint milyeneknek mindnyájunk gondolja, hogy lenniük kellene. S midőn azt látják, hogy a viszonyok nem olyanok, mint milyennek ők akarták, azt mondották:[8] “Az Örökkévaló nem lát bennlünket.” Zephanja pedig így szől ezekről “Akik azt gondolják magukban, Isten nem tesz sem jót, sem rosszat.” Ami pedig azt illeti, hogy mit kell tartani Istennek mind a tárgyakra vonatkozó tudásáról, majd ezután közlöm veled nézetemet, miután megismertetem veled azon elveket, melyekre nézve megállapodás jött létre, s amelyek ellen értelmiséggel bíró ember mit sem hozhat fel.

 

  1. rész 20. fejezet

Ellentmondásban van-e Isten változatlanságával az új dolgok megismerése?

Tárgy, melyben megállapodtak – az, hogy nem való, miszerint Isten újdonat új tudásban részesült volna, úgy hogy jelenleg tud valamit, amit az előtt nem tudott. Nem való továbbá, hogy – még azok szerint is, akik megengedik a tulajdonítmányokat – sokféle és különböző tudással bír. Ez világosan be lévén bizonyítva, mi, a Tóra híveinek egy csoportja azt állítjuk, hogy egyféle tudással ismeri a többféle tárgyakat, de nem úgy, hogy a tudott tárgyak különfélesége szerint különféle leszen a tudás Istennél is, amint ez minálunk történik. Ugyancsak azt állítjuk, hogy mindezen újonnan keletkezett dolgokat tudta ő még mielőtt lettek volna s nem is szűnt meg azokat tudni, minélfogva nem is keletkezett benne bármily újból való tudás. Mert ama tudása, hogy valami most nem létezik, és egy bizonyos időben létezni fog, s ebben a létben megmarad egy bizonyos időig, aztán ismét nem fog létezni: nem nagyobbodik az ő tudása, ha az illető létre jő amint a reá vonatkozó tudás megelőzőleg meg volt. Nem keletkezett valami új tehát, ami előtte nem volt ismeretes, de igenis az lett, ami az előtt tudva volt, hogy t. i. úgy lesz, amint létre jött.

De hát ebből a hitből az következnék, hogy Isten tudása összefügg a nem létezőkkel s hogy felöleli a végtelent. S ezt hisszük is, azt mondván, hogy nem lehetetlen, hogy a tudás tárgyát képezzék a nem létezők, mikről előzőleg tudja, hogy létre jönnek, s miket képes is létre hozni. Mert csak az, ami egyáltalán nem fog létezni soha, ez Istennél a feltétlen nem lét, s ez nem képezheti tárgyát az ő tudásának, amint a mi tudásunk tárgyát nem képezheti az, ami számunkra létezik. Ami pedig a végtelennek való felölelését illeti, ehhez már kétség fér, s ez a gondolkodók némelyikét arra a mondásra bírta: hogy a tudás a nemmel függ össze némi tekintetben, s kiterjed a nem többi egyedeire is. Ez a nézete valamennyi theologusnak, amire őket az elmélkedők szükségképpen rávezette, Ellenben a philosophusok döntő ítéletképpen mondották ki, hogy a tudás tárgyát nem képezi a nem létező, s hogy a tudás a végtelent nem ölelheti fel, s miután nála nem keletkezik újdonat új tudás, hamis beszéd, hogy tudna valamit az újonnan keletkező dolgokról, s ennél fogva nem is tud egyébről, mint oly dologról, mely állandó léttel bír. Másoknál ismét más kétség támadt, még azon esetre, ha csak az állandó léttel bíró dolgokat is ismeri, akkor is tudása sokféle lesz, mert a tudott tárgyak sokfélesége szerint sokféle lesz a tudás is, minden tudott tárgy külön tudást tételezvén föl. Ennél fogva tehát csak saját lényét ismeri.

Amit én részemről állítok e tárgyban, az, hogy mindama botlások oka ami tudásunk és az Ő tudása közötti viszonynak a megállapítása, s tekintetbe vevén minden párt azon tárgyakra, melyeket nekünk tudnunk lehetetlen, azt gondolá, hogy ez szükségképp így van az ő tudására nézve is, vagy legalább is kétséges lett előtte a dolog. S emiatt meg kell dorgálni a philosophusokat még inkább, mint más embereket amennyiben azok bizonyítékkal magyarázták, hogy az Ő lényegében nincs többféleség, s hogy nem bír lényegén kivűl levő tulajdonítmánnyal, hanem lényege azonos az ő tudásával, s a tudása azonos az Ő lényegével, ugyancsak ők azok, akik bizonyítékkal fejtegették, hogy a mi értelmiségünk sokkal korlátoltabb, semhogy mi lényegének valóját úgy felfoghatnók, mint amilyen az, amint azt fejtegettük. Hogyan képzelhetik tehát, hogy az Ő tudását felfogták, lévén ez az Ő tudása nem lényegén kivűl valami. Hiszen ez a korlátoltság az Ő lényegével szemben, amennyiben ugyanis a mi értelmiségünk nem elégséges az ő lényegének felfogására, ugyanaz a korlátoltság arra a felfogásra nézve, hogy miképpen tudja Ő a tárgyakat. Ez a tudás ugyanis nem a mi tudásunk neméből való, hogy avval összehasonlíthatnók, hanem az tökéletesen különböző valami, s valamint lényeg van, mely szükségképpeni léttel bír, melyből – mint némelyek vallják – valamennyinek a léte szükségképp származik, vagy mely – amint mi valljuk – minden kívüle levőt előhoz, miután az nem létezett, épp úgy mondjuk, hopg az a lényeg felfog minden kivüle levőt, nem marad ismeretlen előtte egyáltalán semmi mind abból, amit létrehozott, s nincs semmi közösség a mi tudásunk és az Ő tudása közt, miként nincs közösség a mi lényegünk és az Ő lényege közt. De a „tudás” név közössége idézte elő a tévedést, mert a közösség csupán a névben van, de valójában különbség van, s ebből folynak aztán szükségképpen az észellenességek, midőn azt gondolják, hogy a tárgyak, melyek a mi tudásunk körébe tartoznak, az ő tudására is valók.

Ami előttem a Tóra versei nyomán szintén világos, ez az, hogy Isten tudása, melynek tárgya egy lehetségesnek a léte, amennyiben ez a jövőben jő létre, egyáltalán nem hozza ki azt a lehetségest a lehetséges természetéből; hanem a lehetséges természete megmarad vele együtt, s annak, ami a lehetségesek közül létesül tudása nem azt eredményezi, hogy szükségképpen kell hogy létesüljenek a lehetőségek egyike szerint. Ez is egyik alapelve Mózes Tórájának, melyre nézve nem forog fenn sem kétség sem nézeteltérés. Ha így nem volna, nem mondaná:[9] “Csinálj keritést tetődön”; ugyanott így:[10] “Hátha a háborúban meg fog halni, és egy másik fogja elvenni”. A szent törvényhozás, a parancsolat és tilalom, melyet tartalmaz, ezen alapelvre van fektetve, azaz, hogy az Ő tudása nem hozza ki azt a lehetségest természetéből s ez azon nagymérvű kétely, mely korlátolt értelmiségünk felfogásával jár.

Jól figyelj, hány esetben különbözik az ő tudása a mi tudásunktól, a Tóra minden híve szerint. Először ugyanis amennyiben ez az egységes tudás megfelel sokféle különböző nemekre vonatkozó tudásnak. Másodszor, amennyiben a nem létezőre vonatkozik. Harmadszor, amennyiben felöleli azt, ami végtelen. Negyedszer, amenuyiben az Ő tudása nem változik, a midőn a keletkező tárgyakat felfogja, mert úgy látszik, hogy annak a tudása, a mi a jövőben lesz, nem annak a tudása, mi már létesült, hanem ez valamivel több, t. i, hogy ami a lehetőségben volt, az a valóságba ment át,.Ötödször hogy – a mi Tóránk nézete szerint – az Ő tudása nem függetleníti az egyiket a két lehetséges közül, habár Isten határozottan tudja, melyik fog későbben beállani. Már most kíváncsi vagyok, miben hasonlít a mi tudásunk az Ő tudásához, még azok nézete szerint is, kik azt hiszik, hogy Isten tudása egy tulajdonítmánnyal több. Vajjon van-e itt más valami, mint a puszta közösség a névben? Azonban, a mi nézetünk szerint, kik azt állítják, hogy az Ő tudása nem az ő lényegéhez hozzájárult valami, igazán az következik, hogy van különbség az Ő tudása és a mi tudásunk közt, még pedig oly lényeges különbség, mint az ég és föld lényegei közt. Ugyanígy nyilatkoztak a próféták, azt mondván:[11] “Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én útjaim, mert valamint kimagaslanak az egek a föld felett, épp oly magasak az én útjaim, a ti útjaitok felett, és az én gondolataim a ti gondolataitok felett”. Egyszóval ez a dolog veleje röviden: valamint föl nem fogjuk lényegének valóját és mégis tudjuk, hogy az ő léte tökéletesebb minden más létnél s hozzá nem fér egyáltalán sem hiányosság, sem behatás; épp úgy tudjuk, jól lehet hogy nem ismerjük tudásának valóját, mivel hogy az azonos az Ő lényegével – hogy az nem lehet, miszerint Ő majd felfogjon, majd meg ne tudjon, azaz hogy reá vonatkozólag nem támad új tudás, s nem sokszorosodik az, s nem is ér el bizonyos véget, valamint hogy mi sem kerüli ki az Ő tudását a tárgyak közül, és az Ő tudása nem semmisült meg azok természetét, hanem a lehetséges megmarad a lehetőség természetével. Mind e tárgyak összegében, ha valamely ellenmondás mutatkozik, ez a mi tudásunkról való ítéletünkből következik, mely nem bír semminemű közösséggel az Ő tudásával, mint pusztán a névre nézve. Ugyancsak a szándék arra alkalmaztatik, amit mi szándékozunk, valamint arra is, mit Ő szándékol, de névközösséggel. Épp úgy alkalmaztatik névközösség útján a gondviselés arra, a mire Ő fordít figyelmet, valamint arra is, amire mi ügyet vetünk. Így tehát az az igazság, hogy a tudás, s szándék s a gondviselés hozzánk viszonyítva nem oly értelműek, mintha Ő hozzá viszonyitvák. S midőn a kétféle gondviselés, a kétféle tudás és a kétféle szándék egy értelemben vétetnek, akkor támadnak aztán az említett nehézségek és kételyek. S ha tudjuk, hogy az, a mi reánk viszonyittatik, az egészen különböző attól, mi reá viszonyittatik, kitűnik az igazság. Érintve volt már a különbség, mely a reánk és Ő reá viszonyított tárgyak közt létezik abban a mondásban: “És nem a ti útjaitok az én útjaim”, amint elébb említettük.

 

  1. rész 21. fejezet

Isten tudata az ember önismeretéhez hasonlítható

Nagy különbség van az ismeret közt, mellyel a munkás művéről bír, s a közt, mellyel ugyanazon műről egy más valaki bír. Ha ugyanis a véghez vitt munka a munkás ismeretének megfelelőleg lett véghez vive, akkor annak létrehozója ismeretét követi, de a többi emberekre nézve, akik ama művet megszemlélik és róla kimerítő tudomást vesznek, a tudás követi a művet. Így péld. a mester a ki ezt a ládát készítette, melyben a víz folyása által súlyok vannak mozgásban, úgy hogy rámutatnak az órákra, melyek a napból vagy az éjszakából lefolytak, tudja és ismeri mennyi folyt le a vízből, továbbá lefolyása módjának változását, minden egyes fonalat, mely hozva lett s minden golyó, mely legördül. Azonban nem ismeri ama mozgásokat onna, hogy megszemléli a jelenleg meg-megújuló mozgásokat, hanem épp ellenkezőleg áll a dolog, azaz, hogy a megújuló mozgások ismeretének megfelelően mennek végbe. De nem úgy aztán az arra nézve, aki szemügyre veszi azt az eszközt hanem valahányszor a szemlélő észre vesz egy mozgást, egy új ismeretet nyer, s mennél többször szemlél, annál több ismeretet nyer, s addig újulnak meg azok egymásután, míg meg nem tanulja ismerni az egész eszközt. S ha feltennéd, hogy amaz eszköz mozgásainak nincsen vége, a szemlélő soha sem nyerne róla kimerítő ismeretet. Továbbá lehetetlen, hogy a szemlélőnek tudomása legyen valamely mozgásról, mielőtt az keletkezett volna, mert aki valamiről tudomással bír, csak onnan bír azzal, hogy az meg lett. Úgy van ez minden létezővel, annak viszonyítva a mi tudásunkhoz és Isten tudásához. Mert hát mi mindent csupán a létezők szemléletéből tudunk s ez okból nem vagyunk képesek tudni, ami a jövőben lesz, sem azt, a minek nincs vége, a mi tudásunk pedig sokszorosodik és meggyűlik a tárgyak szerint, amiknek tudása eléretik. De Istennél nem úgy van az, azaz, hogy Ő nem tudja a dolgokat ő általuk, úgy hogy az sokszorosodásnak és megújulásnak volna alávetve, hanem a tárgyak követik az Ő tudását, amely azokat megelőzi s akként helyezi el őket, mint a milyenek azok, akár külön létűek, akár anyaggal bíró állandó egyedek, vagy olyanok legyenek, melyek anyagi és egyedeiben változó léttel bírnak, azok mindég egy bizonyos rendet követnek, mely el nem enyészik, és nem változik. Ezért nem létezik Istennél többféle tudás vagy megújuló és változó tudás, mivel ő lényege valójának tudatában, mely nem változik, tudja mind azt, mi sztükségképpen következik mind az ő cselekvéseiből. S midőn megtudni törekszünk, miképpen van ez, ez olyan, mintha arra törekednénk, hogy mi legyünk ő, és a mi felfogásunk az Ő felfogása. Ennélfogva kell, hogy az, aki az igazságot köztudomásra juttatja higgye, hogy Isten előtt mi sem ismeretlen, hanem minden nyilvánvaló az ő tudására nézve, ami azonos lényegével, s hogy nem áll az, miszerint mi evvel a nemével a tudásnak bírnánk, s ha mi tudnók milyen az, akkor nekünk is volna az az intelligentia, mellyel Ő ilyneműt felfog. Ez pedig valójában nincs meg senkinek, hanem csupán Istennek, s ez az ő lényege. Jól kell ezt fontolóra venni, mert azt mondom, mélységes dolog ez és oly igaz vélemény, melyben az, aki ahhoz tartja magát, nem talál sem tévedést, sem ferde nézetet, aztán nem esik észellenes állításokba, s nem fog tulajdonítani Istennek hiányosságot. Mert eme fontos és magasztos tárgyakra nézve nem létezik semmi bizonyíték, sem a mi nézetünk szerint, akik a Tóra híveinek felekezetéhez tartozunk, sem a philosophusok nézete szerint, bármilyen sokféle és egymástól eltérő is ezen tárgyra nézve. S mind eme tárgyakra nézve, mikre bizonyíték nem létezik, kell, hogy az ember azt az utat kövesse, melyet mi követtünk e tárgyban, értem Istennek minden kivűle létezőre vonatkozó tudása tárgyában.

[1] Jechezkél 33:17.

[2] Zsoltárok 73:11-13.

[3] Uo. 16:19.

[4] Máláchi 3:13-18.

[5] Zsoltárok 94:6-9.

[6] Zsoltárok uo. 10-11.

[7] 2Királyok 11:9.

[8] Jechezkél 8:12.

[9] 5Mózes 22:8.

[10] Uo. 20:7.

[11] Jesájá 55:8-9.

  • Küldés emailben

Fejezetek