62. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

A luláv megrázása szombaton

62. A luláv megrázása szombaton
Kérdés: 5703-ban (1943), amikor be voltunk zárva a kovnói get-tóba, és mindenfelé zsidókat mészároltak, azt reméltük és azért fo-hászkodtunk, hogy múljanak el végre fejünk fölül a bajok. Ahogy közeledett tisri hónapja, s vele a legfőbb ünnepek, majd az ezeket követő örömünnep, a szukkot, mi egyre csüggedtebbek lettünk, és így kiáltottunk Istenhez: „Hogyan fogjuk tudni teljesíteni ezeknek az ünnepeknek a parancsolatait a gettóban? Vajon engedik-e majd az átkozott németek, hogy felállítsunk egy szukkát? Csoda történik-e és találunk-e egy etrogot és egy lulávot, hogy teljesíthessük vele a »négy fajta« micváját, ahogyan azt a Tóra megparancsolja?”
Amikor elérkezett a szukkot ünnepe, az arcunkon az öröm helyett komoly és fájdalmas kifejezés ült. Nem lévén módunkban teljesíteni a „négy fajta” micváját (az etrog, a luláv, a hádászim és az árávot megáldását), rendkívül szomorúak voltunk, hisz nem tud-tuk, lesz-e módunkban valaha is újra teljesíteni ezt a gyönyörű micvát.
Váratlanul elterjedt a hír a gettóban, hogy egy zsidó férfi ér-kezett Vilnából, és hozott magával egy tökéletes készletet a „négy fajtából”. Lehetetlen! De mégis igaz! A dolog a következőképpen történt: Amikor a németek rátették a kezüket a vilnai és kovnói gyárakra, szükségük volt olyan zsidókra, akik értettek ezekhez a gépekhez, és felügyelőknek nevezték ki őket. Időnként, amikor elő-fordult egy-egy üzemzavar, a németek elküldték ezeket a szakértő-ket Vilnából Kovnóba vagy Kovnóból Vilnába, a meghibásodott gép fontosságától és a probléma komolyságától függően. Ezekre a szakértőkre közben végig német őrök vigyáztak, akiket néha meg lehetett vesztegetni, hogy elfordítsák a fejüket, és ne vegyenek tu-domást arról, amit azok esetleg magukkal visznek. Ezek a szakem-berek többször is létfontosságú küldetéseket hajtottak végre Kovnóban vagy Vilnában.
Az egyik ilyen zsidó szakértő épp ekkor érkezett meg Vilnából. Hozott magával egy etrogot, hogy a gettó zsidói teljesít-hessék a „négy fajta” micváját. Fölösleges mondani, mennyire izga-lomba jöttünk erre a hírre. Ám volt egy bökkenő; abban az évben a szukkot első napja szombatra esett – ez az egyetlen olyan nap, amikor nem szabad kézbe venni a négy fajtát. A német parancs szerint ennek a zsidó szakértőnek rögtön a szombat kimenetelét követően vissza kellett térnie Vilnába. Amikor a zsidók ráeszméltek, hogy – dacára az éhségnek és mindannak az áldozatnak, amelyet azért hoztak, hogy az etrog és a luláv bekerüljön a gettóba – még-sem lesz módjukban teljesíteni a micvát, beléjük hasított a kín, hogy az orruk elől lopták el a micvát. Örömük szertefoszlott, és a helyé-be mélabú költözött.
És ekkor feltettek egy kérdést: Nem lehetne-e valami mód mégis teljesíteni a luláv és az etrog micváját a szukkot első napján, még ha az egy szombat is?
Válasz: Miután kielemeztem a helyzetet és áttanulmányoztam azo-kat az eredeti okokat, amelyek miatt a bölcsek megtiltották, hogy az ember szombaton kezébe vegye a lulávot, úgy mérlegeltem, hogy e gettórabok számára sajnos könnyen lehet, hogy ez a szom-bat lesz az utolsó alkalom arra, hogy teljesítsék ezt a micvát, mert nem tudhattuk, hogy megérjük-e a következő alkalmat, amikor újra módunkban lesz teljesíteni ezt a micvát. Úgy tűnt számomra, hogy támaszkodhatunk a legrégebbi bölcsek egynémelyikének azon vé-leményére, amely szerint, ha valaki megrázta a lulávot szombaton, az teljesítette a micvát. A mi esetünkben nem lehetett azt állítani, hogy valaki, aki kezébe vette a lulávot, az azoknak a bölcseknek az akarata ellen tette ezt, akik ezt eredetileg megtiltották.
Mégsem éreztem indíttatást, hogy engedélyezzem vagy meg-tiltsam számukra a luláv és az etrog kézbe vételét ezen a szomba-ton. Mivel azonban kifejezetten nem cáfoltam, hallgatásomat úgy értelmezték, hogy rajtuk áll a döntés. Ennek következményeképpen sokan a szakember szálláshelyére siettek, és elmondván a Sehechejánu áldást, teljesítették a luláv micváját. Szemükből csak úgy ömlöttek a keserédes könnyek, hogy alkalmuk adódott teljesí-teni a micvát. Keserűséget azért éreztek, mert tartottak tőle, ez volt az utolsó alkalom, hogy lulávot tartottak a kezükben; de ugyanak-kor hálásak is voltak az ajándékért, hogy módjuk nyílt teljesíteni a micvát.
A legboldogabbak a jesivanövendékek és más bné Torá vol-tak. Egy lubavicsi chászid, Reb Feivel Zussman – Isten vegyen elég-tételt érte – azt mondta nekem: „Egyetlen kérdés nélkül teljesítem ezt a micvát. Kész vagyok rá, hogy akár a Gehinomban szenvedjek, amiért teljesítem ezt a micvát. Egész életemben mindig nagy össze-geket áldoztam arra, hogy egy-egy tökéletes etrogot vegyek ma-gamnak, és most meg vagyok róla győződve, hogy ez a micva, amelyet a halálom előtt még teljesítek, üdvömre lesz majd, amikor a mennyei ítélőszék elé járulok.”
Rabbi Avrohom Dovber Kahana-Shapira, Kovnó rabbija (aki 5703. 1. ádár 22-én – 1943. február 27-én halt meg a gettóban). Súlyos beteg volt. Nemcsak, hogy képtelen volt teljesíteni a micvát, de a betegsége miatt még konzultálni sem tudtam vele erről a di-lemmáról. Amikor valamelyest jobban lett, meglátogattam és elme-séltem neki, mi történt, felvázolva előtte a probléma különböző as-pektusait. Megkérdezte, hogyan rendelkeztem.
Nyitva hagytam a kérdést, feleltem. Ő erre megnyugtatott, hogy a gettólakók nyugodtan elmondhatták az áldást az etrogra, mivel a bölcsek tilalma, amely a négy fajta kézbevételére vonatko-zott, nem alkalmazható a gettóban uralkodó helyzetre.
Valamikor később, amikor egy alkalommal a Tiferet Báchurim-os diákjaimmal tanultam, elmondtam nekik, hogyan ren-delkezett a kovnói rabbi, és őket hihetetlenül boldoggá tette a tudat, hogy valóban teljesítették a luláv micváját.

  • Küldés emailben

Fejezetek