03. ? Mélységből kiáltok – Rabbinikus kérdések és válaszok a Holokausztból

Litvánia és a litván zsidók

Litvánia és a litván zsidók
A kovnói gettó felállításának háttere


Amikor az első világháború idején a cári Oroszország összeomlott, a felszabadított Litvánia független köztársaságként szerveződött újjá. Litvánia feltámadása felett a zsidók teljes szívükből örvendeztek. Telve mély érzésekkel és tisztelettel a felszabadított köztársaság iránt, minden erejükkel nekiláttak annak újjáépítéséhez, alaposan kivéve részüket a munkából és a sikerekből.
Ami azt illeti, akkor úgy tetszett, a litvánok értékelték a zsidók kemény munkáját, és az ekkor kialakult jó kapcsolatok a zsidók és nem-zsidók közötti viszonynak egy egészen új korszakát segítenek majd megteremteni. Végtére is oly sok évszázada éltek már együtt, osztoztak jóban és rosszban, és a nemzeti függetlenséget is együtt érték el.
Litvánia kicsiny földje a Balti-tenger keleti partján terül el. Fővárosa Kovnó (Kaunas). Amikor 1939-ben hozzácsatolták Vilnát (Vilnius), az ország lakossága elérte a 3 milliót, s ebből 250.000 volt zsidó.
Zsidók ekkor már vagy 700 éve éltek Litvániában. A 17. században Litvánia Európa legnagyobb Tóra-központjaként vált ismertté. Litvánia nagyszerű Tóra-tudósainak és világhírű jesiváinak köszönhetően az országot „második Erec Jiszráélnek” kezdték nevezni, Vilna pedig mint „Litvánia Jeruzsáleme” tett szert hírnévre.
A Litvániában élt Tóra-gigászok között tartjuk számon: Ráv Sábszi Kohent (Sách); Ráv Mose Rivkászt (Bér Hágolá); Ráv Élijáhut (a vilnai gáónt); a volozsini Ráv Chájimot; a szalanti Ráv Jiszráélt; Ráv Méir Szimchá Kohent; Ráv Joszéf Rosent; Ráv Jiszráél Méir Kágánt (Chofec Chájim); a miri Ráv Élijáhu Báruch Kámájt; a szlobodkai Ráv Mose Mordecháj Epsteint és a kamenici Ráv Báruch Ber Leibowitzot. Világhírű jesivái között ott volt: Volozsin, Mir, Szlobodka, Radun, Telz, Kelm és Ponyevezs. A világ minden tájáról sereglettek ezekbe a jesivákba a tanulni vágyók, a kor Tóra központjává avatva ezzel Litvániát.
Litvánia világhírű volt még muszár-rendszeréről is, amelyet a szalanti Ráv Jiszráél Lipkin fejlesztett ki és honosított meg. A legnagyobb zsidó gondolkodók és vezetők közül sokan származtak Litvániából. Szinte nem is létezik olyan jelentősebb zsidó mozgalom, amelynek létrejöttéhez a litván zsidók ne járultak volna hozzá.
Ezen kívül a litván zsidóság mindenütt ismert volt vendégszeretetéről, nagylelkűségéről, odaadásáról és a többi zsidó iránt érzett szeretetéről. Valós alapja volt a kifejezésnek, hogy „Litvák tzeilem kopp” (litván feszület-fejjel), mert egy litván zsidó hajlandó „in der leng un in der breit” (vízszintesen és függőlegesen) megfeszíteni magát, hogy segítsen egy másik zsidón.
A vendéglátók lehetőségeit messze meghaladó, intenzív vendégszeretetre volt példa 1939 és 1941 között, amikor a litván zsidóság lengyel, német és más országokból származó, az előretörő német seregek elől menekülő zsidókat fogadott be. Azt a melegséget és testvéri érzületet, amelyet az átlag litván tanúsított, sokan örökítették meg a túlélők közül feljegyzéseikben.
Ilyen volt Litvánia, a tórai bölcsesség és a zsidóság szeretetének földje. Mindez valaha létezett – de most már örökre elveszett.
Litvánia független létének hajnalán valóban nemzetiségi autonómiát biztosított a zsidóknak, ami egy nemzetiségi bizottság irányítása alatt működő független zsidó hitközségek, egy független, állami támogatást élvező, jiddis és héber tanítási nyelvű zsidó iskolarendszer, s mindezek felett egy zsidó miniszter vezette zsidó minisztérium formájában nyilvánult meg.
Litvánia kétségtelenül ideális modellül szolgálhatott volna sok más ország számára a tekintetben, hogy miképpen kell bánni a kisebbségekkel. Ám az édes álom igen gyorsan szertefoszlott. A kormányzatban helyet kapó antiszemita elemek fokozatosan leépítették ezt az intézményi struktúrát, míg végül, a második világháború kitörésének idejére már csupán a kulturális autonómia (a zsidó irányítás alatt működő vallási és világi iskolarendszer) maradt meg.
A gazdasági szektorban a litvánok hamarosan úgy juttatták kifejezésre a zsidóknak a litván gazdaság felvirágoztatásához nyújtott segítsége iránti nagyrabecsülésüket, hogy kitúrták őket régóta birtokolt pozícióikból, általánosan megnehezítve az életet a zsidók számára, és emigrációra késztetve őket.
A német gyilkosok végül elvégezték a munka hátralévő részét. Litván segítőikkel közösen gyökerestől kiirtották Litvánia több évszázados zsidóságát. A tömegmészárlás véres hulláma söpört végig a litván zsidóságon magával sodorva a jesivákat a többi közösségi intézménnyel együtt. A zsidóság vezetőinek, bölcseinek és tömegeinek a borzalmas szenvedés közös sorsában kellett osztozniuk.
A litvánoknak a zsidókkal szemben tanúsított viselkedése örök Káin-bélyeg. Csak nézzük meg, hogyan bántak a zsidókkal, akikkel 700 éve együtt éltek! Csak nézzük meg, hogyan bántak a zsidókkal, akik vérükkel és verejtékükkel segítettek újjáépíteni Litvániát!
Én drága, zsidó Litvániám, hogyan is felejthetnélek el? Hogyan élhetnék békében, amikor rémséges pusztulásod még mindig elevenen él az emlékezetemben? Mint Jeremiás, én is felkiáltok: „Bárcsak a fejem víznek, és a szemem könnynek forrásává válnék! Éjjel-nappal siratnám népem megöltjeit!”

Kezdetét veszi a pusztítás


„Én vagyok a férfi, ki látta a nyomort [Isten] indulatának vesszejével.” (Siralmak 3:1.) Szemtanúja voltam a litván zsidóság elpusztításának és megsemmisítésének. Láttam a romlást és a borzalmakat, amelyeket az egyes családoknak kellett elszenvedniük, s én magam személyesen is végigszenvedtem a gyötrelemnek és a rabságnak azt a poklát, amellyel a németek sújtották zsidóinkat. Én is ittam a méregpohárból.
Hála Istennek, túléltem a gyilkosságokat. De csak nagyon-nagyon kevesen éltük túl a tragédiát. Hogyan menekültem meg? Nem tudom. Isten akarta így. Kiérdemeltem ezt valamivel? Ezt aztán végképp nem tudom. A Világegyetem Ura akarta azt, hogy túléljem a veszedelmet, és épen kerüljek ki a pokolból.
És ne feledkezzünk meg arról, hogy az az időszak valóban maga volt a pokol. Aki soha nem élt német uralom alatt, el sem tudja képzelni, fel sem tudja fogni, mi történt a zsidókkal Litvániában azokban az iszonyatos években, amelyek a német megszállás és 1944. augusztus 1-e között teltek el, amikor a Vörös Hadsereg felszabadította Litvániát.
A pokol három éven át tartott. És e három rémisztő év alatt szinte a teljes virágzó litván zsidó közösség eltöröltetett a föld színéről. Odalettek a jesivák, a tórai tudományok sátrai; semmivé lettek a zsidó közösségek és intézményeik; a múlté lettek a zsidó újságok; elégtek a zsidó könyvtárak; gyökerestől kiirtották az évszázados gyökerekkel rendelkező zsidó közösségeket. A litván zsidóság ősi fáját kivágták, s a gyökereit is mind egy szálig kitépték a talajból.
A túlélők, „városonként egy, klánonként kettő”, szemtanúi az iszonyatos pusztításnak, elárvultak és gyászoltak – de életben maradtak! Talán azért maradtunk életben, hogy más talajba ültessük át a litvániai jesivák Tóráját, „hogy a zsidók sose feledkezzenek el a Tóráról.” És talán még azért is maradtunk életben, hogy elbeszéljük másoknak mindazt, ami történt. Hogy a gyermekek és az unokák emlékezzenek rá, és sose felejtsék el, mit tettek velünk az amalekiták – az összes amalekita, németek és litvánok egyaránt.
Igen, én tanúja voltam ennek a zsidó nép történetében eleddig páratlan pusztításnak.
Litvánia pusztulásának. Kötelességemnek érzem, hogy e lapokon számot adjak ennek a szörnyű pusztításnak a történetéről. De úgy érzem, nem csak nekem, hanem mindazoknak, akik túlélték, kötelességük, hogy beszéljenek róla. Az emberek tudomására kell hoznunk, hogy mi történt!
A hetedik és a kilencedik erőd
A századforduló idején az orosz cárok, számítván egy Németországgal megvívandó háborúra, erődláncot építtettek, egy afféle „Maginot-vonalat” a németek ellen. Ezeket az erődöket völgyekbe és dombtetőkre építették Oroszország litván-porosz határa mentén. Emberek ezrei vettek részt az építkezéseken, amelyekre végül rubel milliókat költöttek el. Az I. világháború idején ezek az erődök olyan hasznosak voltak Oroszország számára, mint amilyen a Maginot-vonal volt Franciaország számára. A hetedik és a kilencedik erődöt Szlobodka és Kovnó városainak közelében építették fel.
Ki gondolta volna, hogy a hetedik és a kilencedik erőd ilyen iszonyatos szerepet játszik majd a litván zsidóság történetében? Mert ezek az erődök haláltáborokká váltak a litván zsidók és még legalább 40.000 német, osztrák, csehszlovák és francia zsidó számára.

Litván vérfürdő

A Litvánia német megszállásáról őrzött első emlékeim a legrosszabbak. A mai napig képtelen vagyok szabadulni tőlük. Pedig sok-sok év telt el már az óta az 1941. június 25-ei éjszaka óta, amikor a litván ötödik hadoszlop – a saulisták és fasiszták, akik már alig várták, hogy Hitler lerohanja Litvániát – egy a zsidók között rendezett vérfürdővel ünnepelte meg győzelmét a Tóra régi és büszke fellegvárában, Szlobodkában.
Mindez egy szerda éjjelen történt, több nappal az orosz-német háború kitörése után. Noha mindnyájan számítottunk arra, hogy szörnyű szenvedésben lesz részünk, egyikünk sem tudta elképzelni azt a rémséget, ami várt ránk. Minden képzelődésünk a náci terrorról vérszegény volt és valószerűtlen ahhoz képest, ami végül ténylegesen bekövetkezett.
Ráadásul mellbevágó volt számunkra megtapasztalni, hogy a helyi litván lakosság – a mi „jó” keresztény szomszédjaink – milyen álláspontot tett magáévá ebben a helyzetben. Szó szerint egyetlen keresztény sem akadt Szlobodka lakosai közül, aki nyíltan védelmébe vett volna akár egyetlen zsidót is akkor, amikor Szlobodka tízezer zsidó lakosát – akikkel egész addigi életükben együtt éltek – az elképzelhető legiszonyatosabb pogrom fenyegette.
Nem lehet mindent elmondani; az aznap éjjel Szlobodkában történt szörnyűségeknek nem mindegyikét lehet szavakba önteni. De még az, amit majd e lapokon felelevenítek, még az is elegendő lesz ahhoz, hogy képet adjon szomszédjaink riasztó kegyetlenségéről és arról, milyen „virtuóz” bevezető volt ez ahhoz a végső, barbár kegyetlenséghez, amelyet a német megsemmisítők hajtottak végre.
Azon a szerdai napon, amint leszállt az est, a saulista litván fasiszták, egyszerű litvánok csoportjainak kíséretében, bemasíroztak Szlobodka zsidók lakta negyedébe, kezükben baltákkal és fűrészekkel. A Jurborg utcában kezdték meg az öldöklést, házról házra, lakásról lakásra haladva, sokakat meggyilkolva azok közül, akikkel szembetalálkoztak – férfiakat, nőket és gyerekeket –, öregeket, fiatalokat válogatás nélkül. Fejeket csapdostak le, embereket fűrészeltek ketté, akár a rönkfákat, elnyújtva, amilyen hosszan csak lehet, áldozataik kínjait és haláltusáját.
A hóhérok elsőként Mordechai Yatkunsky és felesége, Dr. Stein-Yatkunsky lakását keresték fel. Úgy ölték meg őket és fiukat, hogy baltával levágták kezüket, lábukat és más szerveiket – el sem lehet képzelni azt az iszonyatot, ami a Jurborg utcában fogadott minket. Szlobodka rabbijának Ráv Zalman Ossowskynak lecsapták a fejét – Isten vegyen elégtételt érte! –, és egy ablakban helyezték el ezzel a felirattal: „EZT TESSZÜK MINDEN ZSIDÓVAL!” Válogatás nélkül gyilkoltak, társadalmi állástól, hivatástól, életkörülményektől függetlenül; megöltek minden zsidót – rabbikat, iparosokat, cionista aktivistákat, kommunistákat –, akit csak a kezük közé kaparintottak. A Jurborg utcából a Yatkever utcába mentek, majd tovább. A mészárlás, amiről a szemtanúk beszámoltak, miután az egésznek vége lett, leírhatatlan volt.
Vérfagyasztó sikolyok hallatszottak szerte Szlobodka utcáin. És az elborzasztó hangok felett ott szállt az ősi, végső kiáltás: „Smá Jiszróél!”
Mi, az elrejtőzött zsidók, egy percre sem tudtuk lehunyni a szemünket. Hogy mi – „a szerencsések”, akiket aznap este nem öltek meg – mit éreztünk, minden olyan zsidó, akiben zsidó szív dobog, könnyen elképzelheti.
Az aznap este elkövetett mészárlások közül a legmegdöbbentőbb Szlobodka rabbijának, Ráv Zalman Ossowskynak – váljék áldássá nevének említése! – a mártíromsága volt. A gyilkosok odakötözték egy székhez, és a fejét, rászorítván nyitott Gemárájára, lefűrészelték. Majd kegyetlenül meggyilkolták fiát, Rabbi Yudel Ossowskyt, az ifjú géniuszt, és lelőtték a feleségét is. Mindazok közül, akik aznap otthon tartózkodtak, csupán a rabbi ötéves unokája, Eszter, aki bebújt az egyik ágy alá, élte túl a mészárlást. De sajnos később, 1941. szeptember 26-án, pénteken, Eszter élete is tragikus véget ért, édesanyjával, Rochellel együtt őt is megölték.
Később, amikor már minden elcsendesedett, és a gyilkosok elkotródtak éjszakára, bementünk a Ráv házába. A rabbinak és fiának feje egymástól távolabb feküdt. Ráv Zalman lefejezett teste még mindig rabbinusi karosszékében „ült”, és előtte a Talmud egyik kötete a Nidá traktátusának harmincharmadik lapjánál volt kinyitva. A mártír éppen tanult, amikor a vadállatok rátörtek. Hogy Ráv Yudel hogy nézett ki, azt lehetetlen leírni; nincsenek rá szavaim.
Ezen a rettegéssel teli éjszakán a gyilkosok megölték a Szlobodka Jesiva templomszolgáját, Reb Gershont is. Elmetszett torokkal feküdt, és – még nem halt meg – nevetve mondta: „Gyermekeim, ha felszabadultok, beszéljetek szenvedéseinkről és pokoljárásunkról!”
Egy másik sebesült zsidó, ide-oda hánykolódva haláltusája közben, ezt írta fel vérével a falra: „Bosszú.” Ez a felirat hosszú ideig érintetlen maradt.
Voltak zsidók, akik belevetették magukat a Viliya folyóba, hogy mentsék az életüket. És a gyilkosok vaktában lövöldöztek rájuk a hídról.
E mártírok mellett sok jól ismert zsidót is meggyilkoltak, köztük a briliáns minszki Reb Yona Karpilovot. A saulisták kitépték a belső szerveit, azokat becsomagolták egy tálitba, és odarakták a meggyilkolt cádik holtteste mellé. A Szlobodka Jesiva diákjai közül sokakat szintén meggyilkoltak aznap este.
Amikor a gyilkosok befejezték a „munkát” a házakban, az utcán kezdtek el lövöldözni és mészárolni. A Jorburg és a Shosei utca kereszteződésében lelőtték a kovácsot, majd falhoz állítottak huszonhat zsidót, és őket is lelőtték. Mindenkit, akit elkaptak az utcán – férfit, nőt vagy gyereket –, lemészároltak. Senkit sem engedtek el élve. A Kovnóba vezető hídnál harmincnégy zsidót temettek el élve.
Mi, egy csoport rabbi és jesivanövendék, aznap éjjel a Szlobodka Jesiva vallási igazgatójának, Rabbi Avrohom Grodzinskynak az otthonában rejtőztünk el. Velünk volt a híres bölcs, Rabbi Elchonon Wasserman. Azt az éjjelt imádkozva és könnyek között töltöttük el. De azt is megvitattuk, mit kellene tennünk.
Abraham Drushkovitch úr bejött, és beszámolt arról, hogy mi zajlik az utcán. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a gyilkosok úgy döntöttek, kiirtják a zsidókat. Mit tehettünk? Miféle tervet követhettünk? Ez a kérdés gyötört mindnyájunkat aznap éjjel, amikor zsidó fejek gurultak szerte Szlobodka utcáin. De semmiféle tervet nem tudtunk kiötleni.
Másnap reggel az összes vértanút eltemették a temetőben ásott tömegsírba. A zsidók döntöttek így, dacára a ránk leselkedő összes veszélynek.
Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek kitörölni ezt a rémes éjszakát az emlékezetemből, az éjszakát, amely Litvánia pusztulásának kezdetét jelentette.

Kovnó zsidóit a gettóba terelik 


1941 júniusa és júliusa a kegyetlen terror hónapjai voltak zsidó Litvániában. Ebben a két hónapban éjjel-nappal gyilkolták és kínozták a zsidókat. Zsidók ezreit – férfiakat, nőket, gyerekeket –, fiatalokat és öregeket öltek meg rémálomba illő módokon. A fosztogatás, a rablás természetesen mindennapos dolognak számított. Mégis – a gyilkosságok ellenére – ez a két hónap szinte idillinek bizonyult ahhoz képest, ami ez után következett. Való igaz, zsidókat raboltak ki és gyilkoltak meg azokban a hónapokban, ám a kegyetlen terror szervezetlen módon folyt, rendszertelenül és nem előre eltervezetten. Ez kifejezetten litván terror volt – afféle „csínytevés”, amelyet a zsidók ellen követtek el az ő „jó” litván szomszédjaik, s nem egy megtervezett, szisztematikus megsemmisítési program, amely a német rendszer bevezetését követte.
Ennek az egész gyilkolási és fosztogatási történetnek a legborzasztóbb aspektusa az volt, hogy mi, zsidók még ekkor sem vettük észre a kézírást a falon, még ekkor sem fogtuk fel, hogy ez a vérfürdő csupán előjáték volt egy szörnyű tragédiához. Bármilyen kegyetlen és véres is volt azonban ez az előjáték, voltak zsidók, akik meg voltak győződve arról, hogy hamarosan minden le fog csendesedni.
Ez talán nem is valamiféle hamis biztonságérzet volt részükről, mint inkább szamárság és az előrelátás teljes hiánya. A németek – és ágenseik – elterjesztették a hírt, hogy a németek rendet fognak teremteni minden területen. Mindnyájan tudtuk, hogy a német módszeres nép, és maguk is kijelentették, hogy „mi, németek, titeket, zsidókat, az ellenségeinknek tartunk. Ezért hát meg fogunk fosztani titeket összes jogaitoktól, páriáknak nyilvánítunk titeket, és rabszolgák lesztek. Úgy fogtok dolgozni nekünk, ahogyan a rabszolgák dolgoznak uraiknak, és ha engedelmeskedtek, nem esik bántódásotok.”
Ezekkel a szavakkal fordultak a németek a zsidó közösségi tanács, az Eltestenrat vezetőihez, akiket ők maguk neveztek ki. Az Eltestenrat szerepe persze az volt, hogy segítse a németeket gyalázatos terveik kivitelezésében. De nem mindnyájan érzékeltük, hogy a tanács csupán eszköz volt a németek kezében.
Nem mindenki akarta vagy tudta elhinni, hogy a németek képesek kiirtani egy egész népet – pedig képesek voltak rá, ahogyan ezt végül bebizonyították. Ebben az örök zsidó optimizmus segített – bár ebben az esetben az optimizmus erősen a felelőtlenség és hiszékenység határát súrolta.
Még a kegyetlen és véres litván terror kellős közepén is voltak zsidók, akik remélték és hitték, hogy a vérengzés alább fog hagyni. Meg voltak róla győződve, hogy a dolognak egyszer véget kell érnie. Végül is, tették fel a kérdést, meddig tarthat egy ilyen vérfürdő? És mi, hívő zsidók, persze imádkoztunk és reménykedtünk Isten segítségében. A hívő zsidók között egyre erősebbé vált az az érzés, hogy isteni rendelet született és pecsételtetett meg, hogy a dolgok természetes rendjén belül nincs remény gyors befejeződésre. Éreztük, hogy a legrosszabb – a szenvedés, amely a megváltást előzi meg – még hátravan.
A kegyetlen utcai terror időszaka egy idő után valóban véget ért. Itt-ott előfordultak még támadások, gyilkosságok; a zsidógyilkosságok sosem szűntek meg teljesen. De az első egy vagy két hónap általános terrorja megszűnt. Egy új időszak, a zsidók módszeres megsemmisítésének ideje kezdődött el. Nem mindenki vette észre rögtön, mi történik, mert az egész a „szervezettség”, a német rendszeresség örve alatt kezdődött el. Bár a litvánok a német megszállás egész időszaka alatt lelkesen segédkeztek a zsidók kiirtásában, a parancs, minden esetben a németektől jött. A németek egyszerűen csak Litvániában is meghonosították az európai zsidóság kiirtására kidolgozott részletes programjukat.
A mi esetünkben, akárcsak Európának a németek által megszállt területein mindenütt, a folyamat az Aussiedlung-gal kezdődött. A németek ezzel a kifejezéssel illették azt a gyakorlatot, amelynek során a zsidókat szülőhelyeikről koncentrált területekre, munkatáborokba, gettókba telepítették át. Később ez a terminus már a zsidók megsemmisítő táborokba való elhurcolását jelentette. Azt hiszem, a kezdet kezdetén az eredeti kifejezés az Übersiedlung volt, amely csupán a zsidóknak egy bizonyos területről más lakóhelyekre való áttelepítését jelentette. Ebben az időszakban hozták létre a gettókat. Kovnóban a gettókba való Übersiedlung 1941. július 15-én kezdődött el. Ez a dátum jelöli a litvániai zsidóság tragikus végének kezdetét.
Azon a júliusi napon a kovnói zsidók elkezdtek áthurcolkodni a Kovnó elővárosában, Szlobodkában felállított gettókba. Szomorú, de mindkét szlobodkai gettót fiatal zsidó férfiak, rabszolgamunkások építették, akiknek fogalmuk sem volt, milyen célból építik ezeket a gettókat.
Ekkorra a kovnói zsidók már nyilvántartásba vétették magukat a Munkahivatalban, nem tudván, hogy ezzel a Halál Angyalával jegyezték el magukat. A németek minden egyes zsidót nyilvántartásba akartak venni, hogy módszeresen, mindnyájunkat, kivétel nélkül mindenkit megsemmisíthessenek. Ám a zsidóknak erről az elején még fogalmuk sem volt.
Két gettót állítottak fel Szlobodkában, a Nagy Gettót és a Kis Gettót. A Nagy Gettó 27.500 zsidónak szolgált lakhelyül, a Kis Gettóba viszont csak 2.500-at zsidót tudtak bezsúfolni. A németek mindenben módszeresen jártak el. A két gettót hosszú, fából készült felüljáró kötötte össze, amelyen a leigázott zsidók futkostak föl-le a Nagy Gettó és Kis Gettó között. A gettókat szigorúan őrizték; kétméterenként álltak egymástól az őrséget ellátó német és litván katonák. A zsidókat úgy zsúfolták be erre a kis területre, mint ahogyan állatokat terelnek be egy karámba, mielőtt levágnák őket. A halálba menetelés Kovnóból Szlobodkába napról napra folytatódott.
Még amikor a zsidók bevonultak a gettóba, sokan közülünk akkor is hitték, hogy talán még megmenekülhetünk. A németek azzal hitegettek, hogy „jó” dolgunk lesz. Sok zsidót sikerült meggyőzniük arról, hogy a gettóban „saját kormányzatunk” lesz, hogy ott majd kizárólag a saját fajtánk körében leszünk; hogy mást sem kell tennünk majd, mint dolgozni. Voltak németek, akik komoly hangon beszéltek, voltak, akik gúnyolódva. De mi minden szalmaszálnyi reménybe belecsimpaszkodtunk: „Talán, esetleg, remélhetőleg túléljük a rossz időket. Talán tényleg nem lesz több az egész, mint keserves, kimerítő munka.” Így beszéltek a zsidók. Akkoriban még csak kevesen érezték meg, hogy szorul a hurok a nyakunk körül.
Rosszabb dolga volt azoknak, akiknek nem volt módjuk semmiféle otthont szerezni maguknak. De azért ők is bevitték minden holmijukat a gettókba, és barátoknál, ismerősöknél helyezték el azokat. Sok utca végig tele volt bútorokkal, csomagokkal és különféle háztartási cikkekkel, olyan emberek tulajdonaival, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy néhány holmijukat egy padláson vagy pincében helyezhessék el.
Kovnó zsidó lakosságának a zöme már az Übersiedlung első hetében beköltözött a gettókba. Az általános attitűd olyan megjegyzésekben tükröződött, mint: „Jobb egy gettóban, ha ez féken tartja a gyilkos erőket, feltéve, ha nem kell hallgatnunk és látnunk állati vicsorgásukat.” Vagy: „Igen, keserves dolog ez, de legalább zsidók között vagyunk.”
Nap nap után szekerek vánszorogtak át a Szlobodka hídon a gettókba. Az emberek megváltak otthonaiktól, házaiktól, birtokaiktól, és szöges drót mögé vonultak, csak hogy végre békén hagyják őket.
A szöges drót mögött az élet beállt egy „normális” – de persze ellentmondásokkal teli – pályára. Az emberek egyik percről a másikra éltek – ideiglenesen, nem véve tudomást a katasztrófa fölébük tornyosuló, fenyegető árnyékáról, és remélve, hogy idővel eljön majd a felszabadulás.
Óriási személyes kockázat árán az összes tóratekercset elhozták a kovnói zsinagógákból, amiképpen a Talmud-sorozatokat és más szent műveket is. Átmenekítettük a gettóba Rabbi Jichák Elchonon Spectornak, Kovnó világhírű rabbijának a könyvtárát és a városi könyvtárat is. Átmenetileg mindent a gettó területén álló Mezőgazdasági Iskola épületének termeiben raktároztak el.
1941. augusztus 15-én befejeződött a kovnói zsidóknak a gettókba való átköltözése. Szörnyen szegényes lakásokba zsúfolódtunk be; örültünk, hogy egyáltalán élünk. De egyre-másra hozták az újabb és újabb rendeleteket.
Tovább! Továbbköltöztünk egyik utcából a másikba, életterületünk folyamatosan zsugorodott. Úgy zsúfoltak össze minket, zsidókat, mint birkákat egy karámba. A cél az volt, hogy az életünket egyre nyomorúságosabbá tegyék, hogy a lehető legtöbb módon megalázzanak minket.
Ha nincs más választás, még a legtermészetellenesebb helyzet is elviselhetővé válik. Az ember elfogadja a sorsát, elfogadja Isten akaratának igazságosságát. Minden erőfeszítés az épelméjűség megőrzésére összpontosul. Az ember még a hallucináció határán is a megváltásban, a megszabadításban reménykedik. A zsidókat arra kényszeríttették, hogy szöges drót-kerítéseket emeljenek a gettók köré.
Mindenkinek volt egy keskeny kis területe, ami a sajátja volt, nagyjából akkora, hogy éppen, hogy csak meg tudott fordulni rajta. A Kovnót utoljára elhagyó zsidóktól a németek és segítőik elrabolták a bútoraikat, és még gúnyolódtak is az elkeseredett és szenvedő áldozatokkal: „Nem kell nektek annyi bútor!” „Egyáltalán nem lesz szükségetek rá ott, ahová mentek!” A litvánok meg így kiáltottak oda nekik: „Itt hagyhatjátok nálunk arra az időre, mikor majd visszatértek a gettókból. Mi majd megőrizzük nektek. Nálunk jó kézben lesznek, semmi sem fog elveszni.” Végül a litván hiénáknak semmi sem jutott. A németek az összes bútort vasúti kocsikba rakták, és elszállították Németországba.
Az Übersiedlung augusztus 15-én fejeződött be. A zsidók harminc napon át vonultak az utcákon, egyesek összeestek útközben. Így ért véget a zsidó Kovnónak, a judaizmus egyik fellegvárának, Rabbi Jichok Elchonon városának, a jesivák, a Tóra, a régi és a modern zsidó kultúra városának története. Mindenkit elkergettek. Egyetlen zsidó sem maradt Kovnóban augusztus 15-e után. Kovnó, a zsidó Kovnó, a Kovnó, amelyre mindnyájan emlékszünk 1941. augusztus 15-én megszűnt. Ki tudja, hogy valaha feléled-e még? Attól tartok, hogy Kovnó már örökre a múlté, mert azok a zsidók, akik visszatértek oda, csupán kiszáradt csontok, akik sosem fogják már feléleszteni a hajdani dicsőséget. Több zsidó emlék is megmaradt Kovnóban: a Reform Templom és számos más épület, mint például Hoisman Kloiz-a, ami művelődési házként működik.
De élő zsidókat ma már nem találunk ott.

  • Küldés emailben

Fejezetek