16. 📖 XXVII. – Háború és béke – Zsidók és a katonaság

Liturgia – Látogatás Isten Házában

Liturgia

Látogatás Isten Házában

Hayim Halevy Donin

* Hogyan viselkedjünk? * A zsinagógában illendő öltözet * Az ülőhely kiválasztása * Az ima mozdulatai * Az imára adott vá­laszok * A kádis elmondásának szabályai * Ki lehet elő­imád­kozó? * A csók: a vallásos odaadás kifejezése * A tálisz fel­öltése * A zsinagóga szótára

 

Hogyan viselkedjünk?

Minden zsidó bátran beléphet bármely zsinagógába. Mégha átutazó idegenek is lennénk valahol, a város zsinagógája legalább annyira a miénk is, mint az ottlakóké. Tudnunk kell, hogy zsidóként a világ bármely zsinagógáját magunkénak érezhetjük, ahol szívesen látnak.

 

A zsinagógában illendő öltözet

Férfi nem léphet be a zsinagógába fejfedő nélkül. Erre a célra bármilyen kalap vagy sapka megfelel. A legtöbb helyen kipá-t kápedli-t vagy jármulké-t (fejfedő; téves és pejoratív kifejezéssel „sábeszdekli”) viselnek, mivel kényelmes és könnyű. A legtöbb zsinagógában a bejárat mellett találhatunk ilyen fejfedőt, amely azok számára van odakészítve, akik esetleg enélkül érkeztek. Maga a kipá nem bír különösebb vallási jelentőséggel, ám a fejfedő viselete, különösen megszentelt helyen és az imák mondása közben, az Isten iránti tisztelet kifejezésének ősi zsidó formája. Bölcseink azt mondták[1]: „Takard be fejedet, hogy az Isten iránti tisztelet megszálljon”.

A nők csak akkor fedik be fejüket, ha férjnél vannak. Egy nő semmiképpen sem léphet a zsinagógába ujjatlan, elől vagy hátul merészen kivágott ruhában, miniszoknyában vagy nadrágban. A legújabb divathoz alkalmazkodó öltözet lehet hogy alkalmas egy nagyobbszabású társadalmi eseményre, de nem felel meg egy zsidónak. Viseletünket a jó ízlés és józan eszünk szabja meg. Általános szabályként a szerény öltözet mindig megfelelő.

A fent elmondottak minden alkalomra érvényesek, mind a hétköznapokra, mind a szombatra és az ünnepnapokra. Szombaton és az ünnepnapokon azonban tekintetbe kell vennünk azt a hagyományos zsidó törvényt, amely előírja, hogy a szombat tiszteletére felékítsük magunkat[2]. Míg a földműves vagy munkás mindennap viselt munkaruhája bizonyára elfogadható a zsinagógában való viseletre hétköznap – nem kielégítő szombaton és az ünnepnapokon.

Ne dohányozzunk (még hétköznap se), ne legyen szánkban rágógumi, és általában ne viselkedjünk illetlen módon. Az a viselkedésmód, amely tiszteletlennek tűnhet a királyi méltóságok jelenlétében, még kevésbé helyénvaló a Királyok Királyának (ahogy az Örökkévalót nevezzük) színe előtt.

 

Az ülőhely kiválasztása

A nők külön női karzaton ülnek a templomban.

Bármely üres helyet elfoglalhatjuk, kivéve a nagy ünnepeken, amikor az ülőhelyek egy részét, a helyi hívők számára tartják fenn.

Azok a hívők, akik ugyanazt a zsinagógát keresik fel rendszeresen, általában ugyanoda ülnek. Éppen ezért, ha leültünk valahova, ám úgy érezzük, hogy valaki, aki utánunk érkezett, oda-odapillant helyünkre, ne restelljük megkérdezni, vajon véletlenül nem az ő helyét foglaltuk-e el, és mindenképpen ajánljuk fel, hogy máshová ülünk. Ezt az ajánlatunkat azonban minden bizonnyal elutasítják majd.

 

Az ima mozdulatai

A legfontosabb, amire ügyelnünk kell, amikor a megfelelő testtartást felvesszük ima közben, hogy ezt a lehető legtermészetesebb módon tegyük. Amennyiben a gyülekezet hirtelen feláll vagy leül, és azt tapasztaljuk, hogy a többiekétől eltérő testtartást vettünk fel, ne tegyünk hirtelen mozdulatot. Egyszerűen változtassuk meg testtartásunkat. Észrevesszük majd, hogy a tapasztaltabb hívő, aki imáiban máshol tart, mint a gyülekezet többi tagja, nem habozik felállni, amikor a többiek ülnek.

 

Felállás

A zsidó imarend szerint felállunk, amikor Istent közvetlenül szólítjuk, vagy olyan imát mondunk, melyben nevét megszenteljük, vagy amelynek valamilyen különleges jelentősége van. Tiszteletünket azzal is kifejezzük, hogy felállunk, amikor a frigyszekrény nyitva van és akkor is, amikor a Tóra-tekercseket körbeviszik a zsinagógában.

Mivel a teljes imarend számos előzetes és bevezető szakaszt is tartalmaz, melynek során az előimádkozóra, illetve a Tóra felolvasóra figyelünk, általában megengedett, hogy az istentisztelet nagyobb részét ülve töltsük. A Sömá imát is ülve mondjuk el.

Mindenkinek állnia kell

* amikor Báruch Söámárt és Ámidát mondunk,

* Vájvárech Dávidtól amíg előimádkozó a borchu szakaszhoz ér,

* amikor a ködusá-t mondják az ámidá ismétlésekor,

* amikor a frigyszekrény nyitva van,

* amikor a Tórát kiveszik a frigyszekrényből.

 

Meghajlás

A meghajlás ritka a zsidó imarendben. Négyszer hajolunk meg az Ámidá (Sömone eszré) elmondása közben; egyszer az Álénu záró ima elmondása közben, és egyszer, amikor az előimádkozó a Borchu-t mondja. Az utóbbi három esetben a derék egyszerű meghajlítása is elegendő.

Az ámidá közben szükséges megfelelő meghajlást a következő­kép­pen tegyük: a báruch mondásakor hajlítsuk be kissé térdünket, az átá szónál pedig hajoljunk meg derékből. Az Ádonáj kimondásakor pedig ismét álljunk egyenesen.

Ha valakinek nehezére esik a meghajlás végrehajtása az előírt módon, elegendő ha meghajtja fejét vagy kissé előredől.

 

Leborulás

A valaha gyakori testhelyzet, a leborulás, napjainkban meg­le­he­tő­sen ritka. A térdepelés szinte teljesen hiányzik a zsidó imarendből, ki­vé­ve amikor a leborulás részeként tesszük. Jelenleg csupán a nagy ünnepek idején borulunk le, Rós Hásáná napján egyszer, és Jom Ki­pur napján négyszer. Ezeken a napokon akkor teszünk így, amikor a Mu­száf Ámidá ismétlésekor elmondjuk az Álénu-t, illetve Jom Kipur­kor az ávodá (a Szentélyben tartott istenszolgálat leírása) alatt három­szor.

 

Hajlongás

A hajlongás talán a legelterjedtebb és leginkább a zsidó ima­rend­hez társított mozdulatok egyike, annak ellenére, hogy a zsidó tör­vények ezt nem írják elő, s még csak nem is általában javasolt szokás. Vannak, akik csak kissé hajlonganak imáik elmondása közben, míg má­sok testük gyors és szinte túlzott mozgásával teszik ugyanezt. S me­gint mások, köztük nagy és jámbor zsidók, szinte mozdulatlanul imádkoznak.

Ábudráhám szerint a hajlongás a Zsoltárok egyik verssorát idézi[3]: „Minden testrészem ezt mondja majd: Kicsoda olyan, mint Te, Örökkévaló”.

A chászidizmus megalapítója, Jiszráél Báál Sém Tov rabbi (1698–1760) úgy vélte, hogy megértéssel kell fogadnunk a túlzott hajlongást. „Ha fuldoklót látunk, aki kétségbeesetten hadonászik karjaival és dobálja testét, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, aligha gúnyo­ló­dunk akár rajta, akár mozdulatain. Ugyanígy nem szabad gúnyo­ló­dnunk olyan személyen sem, aki imái elmondása közben hajlong, hi­szen éppen a rázúduló helytelen és illetlen gondolatok özönéből pró­bál szabadulni, amelyek már-már elnyelik, elvonván őt attól, hogy imá­ira összpontosítsa gondolatait.”

A háláchá szerint a hajlongás szokása attól függ, hogy mennyire befolyásolja az imák elmondását. Sokak számára a hajlongás segít a figyelem összpontosításában, míg másokat zavar, mivel elvonja fi­gyel­müket. Bármi, ami segít az imákra való koncentrálásban, meg­en­ge­dett[4].

 

Az imára adott válaszok

Ámén

A héber ámen szót a világ szinte valamennyi nyelve átvette és az egyik legismertebb szóvá vált. Ez az egyik legősibb szavunk, melynek eredetét a Tórában találjuk, ahol az egyetértés kifejezése. 5Mózes könyvében[5] olvashatjuk a leviták kijelentéseit, melyre a nép így felelt: „Ámén”.

Amikor kiejtjük az ámen szót, kinyilvánítjuk egyetértésünket az elhangzottakkal, és kifejezzük abbéli meggyőződésünket, hogy amit hallottunk, igaz. Elismerjük azonosulásunkat az imával vagy az áldással, mintha mi magunk mondtuk volna. Amikor az ámén áldást vagy könyörgő imát követően hangzik el, jelentése: „úgy legyen”.

A Talmud bölcsei[6] nagy jelentőséget tulajdonítottak e szónak. Chániná rabbi hangsúlyozta, hogy az ámen szót alkotó három betű az Él Melech Neemán (Isten Hűséges Király) szavakat jelképezi, és ilyeténképpen az ámen kimondása az Isteni Királyság fenn­ha­tó­sá­gá­nak elismerése.

A háláchá úgy rendelkezik[7], hogy valahányszor azt halljuk, hogy valaki áldást mond, ámén-t kell mondanunk az áldás befejezése után.

 

Báruch hu, uváruch sömo

Az ámén nem az egyetlen felelet, amelyet a gyülekezet mond a zsidó imákban. A báruch hu, uváruch sömo („áldott legyen Ő s le­gyen áldott Neve”) egy másik lehetséges válasz. Ez a helyes felelet, ami­kor Isten nevét halljuk egy-egy áldás elején (Báruch átá Ádo-náj)[8].

Nem felelünk a báruch hu, uváruch sömo szavakkal ima közben mivel ez félbeszakítaná azt, csak az Ámidá ismétlésékor.

 

Az ámén kimondásának szabályai

Még az olyan egyszerű válasz esetében is, mint az ámen, figye­lem­be kell vennünk bizonyos szabályokat:

* Nem mondhatunk ámén-t arra az áldásra, amit magunk mon­dunk el. Ez alól egyetlen kivétel van: az étkezés utáni áldás harmadik áldása (birkát hámázon). Más imák, például a Kádis, a mi söbérách, az Él málé ráchámim és a hónapra mondott áldás esetében az, aki az imát elmondja gyakran mond ámén-t, nem válaszként, hanem azért, hogy felszólítsa az imát hallgatókat: vöimru ámen (és mondjátok rá: ámén).

* Ha olyan imát mondunk, amelyet nem lehet félbeszakítani, nem mond­hatunk ámén-t.

* Ámén-t csak azután mondunk, hogy az áldást befejeztük. Az ál­dás utolsó szótagját nem nyelheti el a válasz[9].

* Napjaink rabbijai úgy rendelkeztek, hogy akkor is ámén-t kell mon­danunk, ha az áldást élő televíziós adás vagy rádiós közvetítés során halljuk.

 

A kádis elmondásának szabályai

* Kádis csak minján jelenlétében mondható.

* A kádis sohasem mondható el önmagunkban. Csak a minján jelenlétében elhangzó zsoltár vagy ima után mondható el[10].

* Az, aki mondja a kádis-t, minding áll. A többi jelenlévő a helyi gyülekezet szokásának megfelelően áll, vagy ül.

* A gyászoló kádis-t tizenharmadik évét (bár micva) be nem töltött fiúgyermek is mondhatja, ha egyik szülőjét elvesztette.

* A gyászoló kádis-t tizenegy, a héber naptárnak megfelelő hóna­pon át kell mondani. Ezt a halál napjától számítjuk. Ez a szökőévekre is érvényes, amikor a zsidó naptár tizenhárom hónapot tartalmaz. Jahrzeitkor szintén elmondjuk.

* Kádis-t nemcsak szüleinkért, hanem más rokonainkért is mond­ha­tunk. Egy apa elmondhatja elhunyt gyermekéért, a testvérek is el­mond­hatják egymásért, a vő elmondhatja anyósáért s apósáért. Illő, hogy az örökbefogadott fiúgyermek az őt felnevelő nevelőszülei után kádis-t mondjon.

 

Ki lehet előimádkozó?

A közösségi imát irányító férfit söliách cibur-nak (a gyülekezet küldöttének) nevezték. Az idők folyamán ezt az előimádkozót külön­féle nevekkel illették: sác (a söliách cibur héber betűszava), báál tfilá (az ima mestere), illetve cházán (kántor). Az utóbbi elnevezést napjainkban azokra használják, akik hivatásos sliách cibur-ként szolgálnak. A „gyülekezet küldötte” azonban nem feltétlenül hiva­tá­sos kántor vagy rabbi. A gyülekezet bármely felnőtt férfi tagja betöltheti ezt a tisztet. A „küldött” nem közvetít a gyülekezet és Isten között, csupán a közösség által meghatalmazott személy, aki meg­bízá­suk­ból elmondja az imákat[11]. Az istentisztelet folyamán szerepe annyi, hogy bizonyos pontokon megadja a végszót és ezáltal össze­han­golja a gyülekezet imáit, és megadja azt a ritmust, melyet a töb­biek követhetnek.

 

A csók: a vallásos odaadás kifejezése

A csók a szeretet egyetemes jele, kifejezése, nem csupán férfi és nő, szülők és gyermekeik között, hanem a rituális tárgyak és az azokkal összefüggő vallási kötelezettségek esetében is.

Vallási törvényeink nem írják elő, hogy a rituális vagy szent tárgyat csókkal kell illetnünk. Ez csak az évszázadok során kifejlődött szokások erejét mutatja. A zsidóknál a csók különböző formái a vallási odaadás kifejezésévé váltak az alább felsorolt esetekben:

* A táliszt megcsókoljuk, mielőtt magunkra öltenénk.

* A tfilint megcsókoljuk, amikor kiemeljük tokjából és mielőtt visszahelyeznénk.

* A ciciszeket megcsókoljuk a Báruch söámár elmondása után és a Sömá elmondása közben.

* Az ajtófélfán lévő mezuzá-t szokás megcsókolni ha ki- vagy belépünk a házba. Ezt úgy tesszük, hogy a mezuzá-t megérintjük ujjunk­kal, majd megcsókoljuk azokat az ujjakat, amelyekkel meg­érin­tet­tük.

* A Tórát is csókkal illetjük, amikor körbeviszik a zsinagógán. Ez esetben is ujjainkkal megérintjük a Tóra köntösét és ujjainkat csókoljuk meg. Néhányan a tálisz szegélyével érintik meg a Tórát, s a táliszt csókolják meg.

* A Tórát olyankor is megcsókoljuk, mielőtt áldást mondanánk rá. Ilyenkor a tálisz szegélyével érintjük meg a tekercset, majd meg­csó­kol­juk a táliszt. Sokan a táliszt azokra a szavakra helyezik, ahol a heti­sza­kaszt éppen olvasni kezdik.

A Tóra-tekercset semmiképpen sem érinthetjük meg puszta kezünkkel; ennek tiltását bölcseink külön rendeletben szabályozták[12].

* Mielőtt kinyitnánk a frigyszekrényt, vagy becsuknánk a Tóra-tekercsek visszahelyezése után, megcsókoljuk függönyét (párochet).

* Az imakönyvet és a Chumást (Mózes Öt Könyve) meg­csó­kol­juk, mielőtt elraknánk őket. Ezeket a szent könyveket akkor is megcsókoljuk, ha véletlenül leejtenénk őket.

 

A tálisz felöltése

A tálisz, más néven imakendő (imasál), egy négyszögletes ruhadarab, melynek szegélyeihez ún. szemlélőrojtokat (cicisz-eket) erősítettek. Ezek adják e ruhadarab vallási jelentőségét. A ciciszeket azért erősítik a szegélyekhez, hogy emlékeztessen Isten paran­cso­lata­i­ra. Ez megfelel annak a bibliai szakasznak, amelyet 4Mózes könyvé­ben[13] olvashatunk, és amely egyben a Sömá ima harmadik szakasza is.

* A táliszt minden zsidó férfi köteles felölteni a reggeli imák alatt, szombaton és hétköznap (kivéve Tisá böÁv napján). A táliszt nem viselik a délutáni vagy az esti istentisztelet alatt, kivéve a délutáni imát Tisá böÁv napján és Jom Kipur előestéjén.

* Ha saját tálisz nélkül lépünk be a zsinagógába, nézzük meg, talán van felesleges, általunk igénybevehető darab. Ha igen, vegyük el és az istentisztelet után adjuk vissza.

* Ha olyan zsinagógában találjuk magunkat, ahol azt látjuk, hogy fiatal férfiak tálisz nélkül imádkoznak, bizton feltételezhetjük, hogy nőt­lenek. A legtöbb áskenáz közösségben az a szokás, hogy a fiatal férfiak csak az esküvőjük után öltenek először táliszt. Ám akit felhívnak a Tórához, vagy felkérik, hogy vezesse le az istentiszteletet, felölti a táliszt.

* A táliszt nem hagyhatjuk magunkon, ha az illemhelyet használjuk. Amennyiben az illemhelyet igénybe kell vennünk az istentisztelet alatt, a táliszt le kell vetnünk, és az illemhelyen kívül kell hagynunk.

 

A zsinagóga szótára

Minden fejlett emberi cselekvés saját nyelvezettel rendelkezik, amelyet a beavatottak jól ismernek, ám félelmet kelthet az újonnan jöttekben. A zsinagóga világa és a héber imák aligha tekinthetőek kivételnek. Előfordulnak olyan héber szavak, nevek, kifejezések, amelyeket szerte a világon használnak azok, akik rendszeresen járnak zsinagógába. Ezek közül néhány nem eredeti héber szó, mivel a jiddis nyelvből került át. Ezeket csak az askenázi közösségből származó zsidók használják, míg a szefárd zsidók inkább e szavak héber megfelelőjét alkalmazzák. E jól körülhatárolható szókincs ismerete „bennfentessé” tesz minket ebben a világban is.

* Az álija – héber „felmenetel”; a Tóra elé járulás.

* Az ámud alacsony pulpitus a bimá és a frigyszekrény között az askenázi zsinagógákban. Általában alacsonyabb, és a következő versszak iránti tiszteletet fejezi ki[14]: „A mélységből kiáltok Hozzád, Uram”. Az istentiszteletet az ámud-ról vezetik, a Tórát a bimá-n olvassák. A szefárd zsinagógákban az egész istentiszteletet a bimá-ról vezetik.

* A báál kore az a személy, aki a Tórát olvassa.

* A báál tokéá az a személy, aki Ros Hásáná napján megfújja a sófárt.

* A bráchá (askenázi kiejtése: bróche) jelentése „áldás”, többes­szá­ma bráchot.

* A bimá az az emelvény, ahol a Tórát olvassák. Hagyományhű templomokban középen áll. Az istentisztelet egy részét, vagy egészét innen vezetik

* A bencsolás annyit jelent, mint áldást mondani. Az ige szótári alakja a bencsolni. Ez is jiddis eredetű, és ha magában használják, az étkezés utáni áldást jelenti. Ez a szó is latinból történt átvétel (benedictio, „áldás”).

* A chol hámoéd szószerinti jelentése „az ünnep hétköznapja”, „félünnep”. Ez Peszách és Szukkot ünnepének közbeeső napjaira vonat­kozik, vagyis az ünnep első és utolsó két megszentelt napja közé eső többi napot jelenti.

* A davenolás annyit jelent, mint imádkozni. Az ige szótári alakja a dávén (héberül löhitpálél). A szó jiddis átvétel, s nem az ige héber formáját adja vissza. Minden bizonnyal a latin divinus („isteni”) szóból származik. A davenolás az Istenihez való imádkozást jelenti.

* Az erev Sábát (askenázi kiejtése: erev Sábosz) jelentése „a szombat estéje”. Ez nem péntek estére vonatkozik, amely már maga a sábesz, hanem a pénteki nap egészére, amely napnyugta előtt van.

* Az erev Jom Tov szintén az ünnepnap beköszöntét megelőző nap egészére vonatkozik.

* A jámim noráim jelentése „Félelmetes Napok”, s mind Ros Hásáná-ra, mind Jom Kippur-ra vonatkozik. Általánosabb értelemben használják a két ünnep közötti tíz napra, beleértve a két ünnepnapot is.

* A kádis – halotti ima (lásd 126. oldalon).

* A lejnolás annyit jelent, mint olvasni, és a zsinagógában a Tóra olvasására vonatkozik. Ez is jiddis eredetű, és valószínűleg a német lesen („olvasni”) szóból ered. Héber megfelelője a kriát háTorá.

* A menóra a gyertyatartó héber elnevezése. A bimá-t általában menóra díszíti, de az ámud-ra is állítanak gyertyatartót. A hajdani Szentélyben álló menóra hétkarú volt. A Chánuká gyertyatartónak nyolc ága van.

* A nér támid jelentése „örökmécs”, és annak a lámpának az elnevezése, amely a frigyszekrény (áron hákódes) előtt látható. A pusztai Hajlékban örökké világító fény emlékét idézi[15], s egyben emlékeztet arra a lángra, amelynek állandóan égnie kellett az oltáron, s amelyet tilos volt kioltani[16].

* A sálos szöudot, melyet gyakran sálessűdesz formában ejtenek ki, jelentése „három étkezés”, de valójában a harmadik szombati étkezésre vonatkozik, melyet általában a szombat kimenetele előtt fogyasztanak el. Szokás, hogy ezt a zsinagógában szolgálják fel, egyszerű ételek formájában. A nyelvtanilag helyes forma a szöúdá slisit, melynek jelentése „harmadik étkezés”.

* A sámesz – héber sámás, templom zsolga, a zsinagógiai funk­ciok egyik legfontosabbika.

[1] Talmud, Sábát 156b.

[2] Uo. 113a.

[3] Zsoltárok 35:1.

[4] Sulchán Áruch, Orách Chájim 48.

[5] 27:16–26.

[6] Sábát 119b.

[7] Orách Chájim 215:2., 124:6.

[8] Uo. 124:5.

[9] Uo. 8.

[10] Uo. 54:3., Römá.

[11] Bráchot 34b.

[12] Sábát 14a., Orách Chájim 147:1.

[13] 15:37–41.

[14] Uo. 130:1., Bráchot 10b.

[15] 2Mózes 27:20–21.

[16] 3Mózes 6:6.

  • Küldés emailben

Fejezetek