1. 📖 Én Istenem

Kik vagyunk?

1. fejezet

Kik Vagyunk?

A zsidó nép több mint háromezer éves. A régészet már jó ideje igazolta a hagyománynak ezt a meghökkentő állítását, amelyet atyáink hitükkel fogadtak el. Sok gondolkodó próbálta és próbálja ma is megtalálni a magyarázatát, hogyan maradhatott fenn egy nép, egy vallás, egy kultúra háromezer éven keresztül, szinte lehetetlen történelmi körülmények között. Ez a tény ugyanolyan egyedi jelenség a történelemben, mint a fénysebesség a fizikában. Magyarázatot kíván.

A Biblia, őseink történelmi forrásműve, azt mondja, hogy a zsidók egy nomád mezopotámiaitól, bizonyos Ábrahámtól származnak, aki sátraival és nyájaival a történelem sötét hajnalán érkezett Kánaán földjére, arra a helyre, amelyet ma Izraelnek nevezünk. A sor az ő fián, Izsákon keresztül unokájával, Jákobbal folytatódik, aki terjedelmes pereputtyával Egyiptomba emigrált az éhínség elől. Jákob családja gyarapodott és sokasodott az állattenyésztő északi tartományban, Gosenban.
Abban az időben Egyiptom volt a földközi-tengeri civilizáció fellegvára, a kor Rómája vagy Amerikája: ragyogó a művészetben és a tudományban, félelmetes a háborúkban. Építészete és szobrászata számos vonatkozásban ma is utolérhetetlen. Államformája a fáraók, a hivatalnokok és a papok megdönthetetlen zsarnokságára épült. Vallása, mint akkoriban minden hit, zavaros bálványimádás volt, obszcén rítusokkal, gyermeteg mítoszokkal, hátborzongató, félig emberi, félig állati szörnyistenségekkel. Az országot a halál és a varázslatok szülte kényszerképzetek irányították.
Jákob leszármazottai nem váltak egyiptomi “marhabárókká”, megőrizték különállásukat, s néppé növekedtek a népen belül. Ami összetartotta őket, az a vallás volt. A Biblia szerint Ábrahám utódaira hagyományozott egy látomást a nagy, láthatatlan Szellemről, a világ Teremtőjéről, aki megígérte nekik, hogy egyszer majd Izrael országában fognak élni, s történelmi feladatuk az emberiség tanítása lesz… Később Egyiptom rabszolgasorba hajtotta a földjén élő idegen népet. Egy szabadító támadt köztük, Mózes, a Törvényhozó, aki látványos módon, mondhatni, természetfölötti eszközökkel felszabadította a rabszolgákat, és a sivatagon át elvezette őket az Ígéret Földjének határáig. Legnagyobb tette azonban mégsem ez a felszabadítás volt…
A sivatagban, a Horév, másként Sínai nevű hegynél misztikus élményben volt része, amelyet vele együtt a nép is átélt, s amely megváltoztatta a világ történelmét. Hogy pontosan mi történt a sínai kinyilatkoztatáskor, azt talán sohasem fogjuk megtudni. A Biblia olyan természeti jelenségekről beszél, amelyek vulkáni kitörésre engednek következtetni. Egyetlen más vulkanikus jelenség sem eredményezett azonban egy jogszabálygyűjteményt, amely azután a civilizáció alaptörvényévé vált. Amikor a zsidóság elhagyta a Horévot, hogy folytassa útját az Ígéret Földje felé, nem a hit által összetartott törzsek gyülekezete volt többé, hanem a törvény, a Tóra irányítása alatt élő nemzet, amely Mózes kezéből vette át a Teremtő szavát.
A Tóra tartalmazta a nép történelmét és törvényeit egyaránt, s a zsidóság jövendőjét leíró, részletes előrejelzéssel ért véget. Azt jósolta, hogy a Szentföldön létrejövő monarchikus állam tündöklésének korszaka után a zsidók jódolgukban elfordulnak a vallástól, amely néppé tette őket, beolvadnak a szomszédos sémi népek bálványimádói közé, s mindez politikai összeomlással, háborús veszteségekkel és nemzethalállal fog járni. A Tóra megjövendölte, hogy a népnek csupán kicsiny töredéke fog megmaradni a száműzetés végtelen gyötrelmei, a vándorlás és kínzatás megpróbáltatásai közepette, de sohasem fog teljesen kipusztulni, s az idők távolában visszatérhetnek majd Izrael földjére, hogy ott Mózes törvénye szerint éljenek, s világot gyújtsanak a nemzeteknek…
E monumentális dráma felvonásainak nagy része az idők folyamán próféciából történelemmé lett. Vannak keresztények, akik azt állítják, hogy kétezer évvel ezelőtt örökre lement a függöny, és a történet véget ért. Mi, zsidók, hisszük mert ez hitünk alapköve , hogy még hátravan a zárójelenet.

Mennyire igaz mindez?

A Biblia iránti megbecsülés mélypontján, a 18. és a korai 19. században, amikor a világ legnagyobb elméi a sötét középkor kényszerzubbonyának lefejtésén fáradoztak, meglehetős népszerűségre tett szert az a nézet, hogy a Biblia története a nagymama meséinek gyűjteménye, Mózes éppúgy kitalált figura, mint Apollón, és az egyiptomi kivonulás meg az ezzel kapcsolatos eseménysor sohasem történt meg. Azután létrejött a régészet tudománya. Ahogy szaporodtak felfedezései, úgy született újjá a Bibliával mint az ősi eseményeket rögzítő történeti forrásmunkával szembeni respektus. E folyamat azóta is tart, de még mindig nem vált köztudomásúvá, hogy milyen mértékben igazolták a tudományos kutatások a zsidó Írást. A divatos írók még ma is a 19. századi közhelyeket ismételgetik, hisz az ilyesfajta árvizek mindig lassanként vonulnak le. A régészek egy idő óta tudják, hogy a Földközi-tenger keleti partvidékének történetéről a Biblia pontos beszámolót ad, hogy a zsidó nemzet történeti alapvetésének perdöntő bizonyítéka van birtokunkban, s hogy mindez a tudományos gondolkodás számára elvi okokból elfogadhatatlan csodatételek kivételével valóban így történt.
A Biblia leírói persze nem hűvös történészek voltak, hanem szenvedélyes látnokok. Nem úgy válogatták, csoportosították és ítélték meg a tényeket, mint a mai tudós professzorok. A professzorok tudatában vannak ennek, amikor kezükbe veszik a Bibliát. De nem nélkülözhetik az ősidőknek ezt a mindent magába foglaló dokumentumát. Azt, hogy Mózes élt és törvénykezett, hogy Ábrahám utódai elfoglalták Kánaánt, hogy a zsidó monarchia felvirágzott, majd összeomlott, komoly gondolkodó nem kérdőjelezi meg többé.
Ha a görög római kultúra emlékeivel foglalkozunk amelyek többé-kevésbé folyamatosan mindig is a művelt emberek birtokában voltak , zsidó szemmel nézve megközelítőleg olyasmit érzünk, mint ha a tegnapi újság került volna a kezünkbe. A görögök és a rómaiak nagyon jól ismerték a zsidóságot és a mózesi törvényt, s részletesen be is számoltak róla. A Róma bukása utáni zavaros idők zsidó története nehezebben rekonstruálható, mint a birodalom fennállása alatti. De tudjuk, hogy a zsidók tovább éltek, és betartották törvényüket.
Összefoglalva tehát: izraeliták vagyunk, utódai a kicsiny népnek, amely háromezer évvel ezelőtt a Sínai-sivatag felől érkezett Kánaánba, tarsolyában az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékével, a Mózes nevű törvényalkotó és felszabadító vezetése alatt. Zsidóknak neveznek bennünket, örökségünket pedig judaizmusnak, zsidóságnak, mert nemzetünk politikai hanyatlása és bukása idején azt a törzset, amely a legtovább kitartott, és a Tóra jövendölésének megfelelően fennmaradt a száműzetésben élő töredékből, Júdának, Jehudának hívták.
Majdnem minden, ma élő zsidó család elődei, legfeljebb négy-öt nemzedékkel ezelőtt, még vallásos zsidók voltak. Történelmi tény, hogy a Mózes törvényét elhagyott zsidók minden korban beolvadtak környezetükbe, és egy-két évszázad alatt elvesztették zsidó azonosságtudatukat. A veszteség a századok során persze felmérhetetlenül nagy volt. Az elveszett zsidók többsége azoknak a fia és unokája, akik megtartották hitüket, akik töretlenül tovább fűzték a láncot az időn át, az emberi értelem hajnalától a 20. évszázadig…
Mielőtt szemügyre vennénk e hitet, le kell szögeznünk két dolgot: azt, hogy a judaizmus megőrzése az emberi szellem lovagi tornájának dicsőséges fegyverténye; és hogy ha az ősi származás büszkeségre ad okot, akkor a zsidóknak jogukban áll büszkének lenni.

Büszkeség?
Fura,
a Világ Ura
zsidót
választa vót…

mondja a régi angol rigmus, amire sok keresztény és nem kevés zsidó is hajlamos rábólintani, annak ellenére, hogy országunkban nem veszik jónéven a kisebbségek bántalmazását.
Ha két nem zsidó bizalmat érez egymás iránt, s ravaszul egymás tudtára adják, hogy egyikük sem szenved az antiszemitizmus nevű elmebetegségben, minden liberalizmusuk ellenére előbb-utóbb egyetértésre jutnak: a zsidók hajlamosak a tapintatlanságra, a tolakodásra, az üzleti stiklikre, a közönséges viselkedésre, a hangoskodásra, és annyira összetartók, hogy képesek összefogni a keresztény világ ellen. Abban is egyetértenek, hogy ismernek másmilyen zsidókat is, akik jó barátaiknak számítanak. Léteznek persze keresztények, akik nem vesznek részt ilyen eszmecserékben, de a közhely ettől közhely marad.
Vannak aztán olyan zsidók, akik önmagukat és környezetüket még ennél is lejjebb értékelik. Ezek nem szokták megosztani egymással a hasonló gondolatokat: félnek a botránytól.
Nézzünk meg egy ilyen gondolkodású, jómódú és meglehetősen művelt zsidót! Jellemzésül képzeljük őt sikeres középvezetőnek, könyvelőnek vagy jogásznak. Egy színvonalas egyetemen szerezte a diplomáját. Kellemes lakása van, komoly könyveket olvas, klasszikus és modern szerzőktől: sorozatokat gyűjt. Büszke a hifiberendezésére, kedvence Brahms. Jól golfozik, teniszezik, imád vitorlázni. Nagyszülei elég vallásosak voltak, szülei kevésbé, őt már egyáltalán nem érdekli a vallás. Mindegy, mi pirul a serpenyőjében, sertés- vagy marhaszelet: fel sem merül, hogy ne enné meg a disznóhúst. Az utóbbi időben eljár a közeli zsinagógába, mert fél, hogy vallási ismeretek híján elzüllenek a gyerekei de az is lehet, hogy a feleségével folytatott vita során éppen most döntötte el, hogy nem csatlakozik semmiféle intézményhez, amely a tőle teljességgel idegen hitet reprezentálja. Amúgy melegszívű, nagylelkű, adakozó és különösen értelmes állampolgár.
Most egy nehéz nap után úgy döntött, hogy levegőzik egy kicsit, és gyalog indul el az irodából. Két férfi mellé sodródik az utcán: egyértelmű, hogy valamelyik, Hitler áldozatául esett gettó nyomorult túlélői. Az idősebbik szakállas, szőrmekarimás kalapja van, szürke loknik lógnak az arcába; hosszú, kopott, fekete kabátot visel, noha meleg van. A fiatalabbik sápadt, borotvált ugyan, és rendes, polgári ruhában van, de még társánál is idegenszerűbben hat: kalapja túl nagy, és esetlen szögben hátracsapva hordja. Zakója kétsoros, holott ma egyetlen normális ember sem ugrándozna örömében, ha kétsoros öltönyt húznának rá hacsak nem angol az illető, mivel Londonban időnként újra hordják a kétsorost, persze nem a régi fajtát; ám ez a fickó nem londoni. Nadrágja vasalatlan, egyenes szárú, szinte lötyög a lábán. A szeme fura, tekintete réveteg. A két férfi jiddisül beszél, élénken gesztikulálva. Emberünket harag tölti el összetéveszthetetlen zsidóságuk láttán. Magában felkiált hiszen végül is nem ordibálhat az utcán : “Én nem tartozom hozzátok! Ha ti zsidók vagytok, én nem vagyok zsidó!” Nyomorúsága kétszeres, hiszen tudja, hogy akkor sem különbözne tőlük, ha ezt egy szócsövön át a világba kiabálná. Igenis, hozzájuk tartozik.
De mégis mitől? Mi köti össze ezekkel az emberekkel, akiket alig ismer, és nem is akar ismerni? Elmosódott képek élnek benne nagyszüleiről, és ezek az emberek akaratlanul is felidézték az unalom emlékét, a jellegzetesen tekervényes, minden apróságon fennakadó judaizmust, amelyet azok jelentettek a számára. Azok az öregek belegabalyodtak egy halom érthetetlen tabu szövevényébe, és képtelenek voltak a kor szokásai szerint élni. Bizarr szokások mozdulatait végezték, anélkül hogy meg tudták volna magyarázni, miért. Ostoba módon nem lehetett gyufát vagy villanyt gyújtani náluk ünnepkor. Minden csomagolt ennivaló címkéjén gyanakodva vizslatták az összetétel leírását. Bármilyen értelmes ok nélkül különös bizalmatlansággal tekintettek mindenkire, aki másként élt és másban hitt, mint ők. Nem szeretett elmenni a nagyszüleihez, s mindig úgy lépett ki tőlük a napsütötte utcára, mintha börtönből szabadult volna. Ha valami biztos ebben a bizonytalan világban, hát az az, hogy nincs és soha nem is lesz semmi köze a rég elporladt kultúrának ezekhez a rémes kísérteteihez…
Erre a két emberre az utcán nemcsak azért haragszik, mert idegenszerűségük éppolyan, mint az övé, hanem azért is, mert ma is élnek, fenntartják azt a halott kultúrát, és pusztán azzal, hogy ott mennek az utcán, rádöbbentik: múltjának egy darabját temetné a sírba, de nem lehet. A kísértetek előbújtak…
Talán hallott már arról, hogy ma is léteznek “ortodoxok”: egy-egy orvos, ügyvéd, üzletember. Talán találkozott is ilyenekkel, és tapasztalhatta, hogy fura mód hasonló könyveket, zenéket és pulóvereket szeretnek, mint ő, csak éppen ragaszkodnak a képtelen ételturkáláshoz és a szombatjaikhoz. Érthetetlenek voltak számára, és nem találkozott velük többé, hiszen nyilván neurotikusok, akik lelki lyukaikat foldozgatják a vallásoskodással.
Ha egy ilyen embernek azt mondjuk, legyen büszke arra, hogy zsidó, kinevet. Ha azt mondjuk, hogy egy választott nép tagja, már veszi is le a zakóját, hogy jól megverjen, oly mélységesen megsértettük mindazt, amiben hisz. Az a gyanúm, a világ legékesszólóbb írója számára is elvégezhetetlen feladatot jelentene, hogy másfajta gondolkodásra késztesse egyetlen dolog kivételével.
Ez a következő. Mind a keresztények, mind az elidegenedett zsidók szíve mélyén van valami nem tudom, micsoda: egy érzés, illetve nem kifejezetten érzés, talán egy gondolat árnyképe, nem különösebben jelentős, akár az értelmetlen beidegződés, hogy lekopogjuk, igen, a gyerekek, hál’ Istennek, jól vannak , valami, amitől a zsidóság több, mint ami látható belőle. Van valami rejtélyes a zsidók körül. Ez a rejtély az, amitől a “zsidó” szó elhangzása már önmagában is borzongást kelt a színház nézőterén. Ez a rejtély az, ami miatt számos olvasóm, aki ennek a könyvnek egyetlen sorával sem ért egyet, mégis átrágja magát a lapokon, hátha megtalálja a megoldás nyitját. És ez a rejtély az, ami miatt Ábrahám házának népe büszke lehet. E büszkeség a kitaszítottság bénító évszázadai ellenére létezik, s hozzá tartozik egyre fogyatkozó mértékben a kopott kabát, a pajesz és a szőrmekalap. Ez a dacos büszkeség a zsidóság ősi válasza a gettó sárga csillagára.

A rejtély

Izraelben egy időben nagy vihart kavart a kérdés: “Ki a zsidó?” Az ember azt gondolná, hogy harmincöt évszázados történelem után egy népnek már rendelkeznie kellene valamilyen kézenfekvő módszerrel önmaga meghatározására. De a vitázók úgy kezelték a kérdést, mintha ők lennének az első héberek.
Sürgős volt a döntés, hiszen az izraeli állampolgárságról volt szó. Mivel az ország azért jött létre, hogy menedéket adjon az üldözött zsidóknak, alaptörvénye szerint állampolgára lehet bármelyik zsidó, aki kijelenti, hogy az akar lenni. Felmerült a kérdés: vajon bárki zsidónak mondhatja magát, aki ily módon megszerzi az izraeli állampolgárságot? Mi is az, hogy zsidó? A vita hullámai végül csöndben elültek, anélkül hogy egyetértés született volna. Azt hiszem, a kormány bizottságot hozott létre a kérdés tanulmányozására: a klasszikus politikai módszerrel átpasszolta a forró krumplit, égesse más tenyerét. Lehet, hogy mire ez a könyv megjelenik, a bizottság mindenki megelégedésére megoldja majd a kérdést. De erre nem sok esély van.
Az Egyesült Államokban bármikor el lehet kezdeni erről a témáról egy szalonvitát. A különböző résztvevők azt fogják mondani, hogy a zsidóság fajta vagy nemzet vagy vallás vagy nép vagy szekta vagy a nem zsidók lelkiállapota. Sosem fognak közös nevezőre jutni nem úgy, mint az antiszemiták, akik tudják, hogy a zsidóság nemzetközi bűnbanda… Meg tudom mondani, hogy a judaizmus hogyan definiálja a zsidót. De nem hiszem, hogy ez a változat nyugvópontra fogja juttatni a vitát, amely oly régóta dacol az idővel és a bölcsességgel.
Megjegyzem, hogy történelmünk különös dolgokat tulajdonít nekünk: olyasmiket, amiket egyetlen más nép sem mondhat el magáról. Az első ilyen kérdés, hogy kezdetben egy család voltunk. A mai, mintegy tizenegymilliós nemzet egyetlen embertől, Ábrahámtól származik, egyetlen törzsből, Jiszráéléból.
A másik különös dolog, hogy nem a vér szerinti rokonság dönti el az összetartozás kérdését, hanem a hit. Ősi házunk tagja lehet bármely férfi vagy nő, aki elhatározza, hogy Ábrahám Istenét fogja imádni, és a Mózes által kapott törvényt követi. Így aztán, bár hitünknek nincsenek misszionáriusai, jócskán megszaporodtunk, s jó néhány elsőrangú vezetőre és tudósra tettünk szert. Az Írás sok ilyen befogadott rokonról számol be. Fordítva is megtörtént a folyamat: a kitérések által sok zsidót elveszítettünk. A héber származás meghatározó vonásai azonban annyira hangsúlyosak, hogy a kitért zsidó mások szemében sohasem lehet más, mint kitért zsidó. Tehát hogy ki a zsidó, abban a származás vagy a hit a döntő. Ez a mi hagyományunk.
A harmadik egyedi, különös dolog, hogy nemzetünk létrejött, még mielőtt országa lett volna. Alapító okmányunkat a sivatagban vettük át Mózestól. Más népek nemzet volta mindenekelőtt azt jelenti, hogy tagjai egy helyen laknak. A zsidókat különös módon az idő fűzi össze. Nem egy bizonyos helyen alakultak ki hiszen ősatyjuk, Ábrahám, vándor volt , de meghatározott időben, sokkal előbb, mintsem földjüket magukénak mondhatták volna. Azt hiszem, ez a tény is hozzájárult, hogy oly sokáig képesek voltak fennmaradni, holott elveszítették a földet. A Szentföld nem az eredet helye volt számukra, hanem történelmi megvalósulás.
Mind között a legkülönösebb dolog a cél, amelyet hagyományunk történetünknek és eredetünknek tulajdonít. Ez egyenesen természetfölötti. A hagyomány szerint a Teremtő a mi népünknek adta a feladatot, hogy az Ő erkölcsi törvényét a Földön végrehajtsa. Ez az, amit a sokat vitatott “választott nép” kifejezés jelent. Az Írásokban és a későbbiekben lefektetett történelmünk főként búskomor beszámoló arról, hogy e magas elvárásnak nem tudtunk megfelelni, s a katasztrófákról, amelyek emiatt következtek be. De a választás ma is fennáll, a küldetés érvényes, s azért vagyunk életben, mert mindez így van. Erre tanít hitünk.

“A választott nép”

Ez a gondolat azonban nem nyugtatja meg a gondolkodó mai embert. Nézzük csak meg közelebbről a dolgot!
Vannak persze szemmel láthatóan “választott népek”, amelyeket mindenki irigyel. Ott van az elegáns és örökös brit uralkodóosztály. Ott vannak a hatalom és pénz világpolgárai, akik pedigrés lovakat futtatnak, charterjáratokon közlekednek, saját jachtjuk van, és szép színésznőknek udvarolnak. Ott vannak az erős, jégkemény férfiak, akik az óriásvállalatok igazgatótanácsában ülnek, s nem szeretik, ha fényképezik őket. Ott vannak a kommunista országok kiváltságosai. Ezeket az embereket születésük, az események vagy a szerencse “választotta ki” az elithez tartozásra: általában kevés köztük a zsidó.
Vannak a választottaknak kisebb csoportjai a művészetek, az ipar, a sport, a pénz, a divat világában. A legszebb városrészekben élnek, luxuskaszinókba és a felső tízezer klubjaiba járnak. Ezek között már több zsidót találunk, de egyértelműen kisebbségben.
Hol van tehát a zsidók “választottsága”? Talán csak a lelkükben? Hiszen akkor semmiben nem különböznek a világ többi embercsoportjától, Boston, Moszkva, Párizs, Buenos Aires és más, kisebb közösségek nyárspolgáraitól, akik saját életmódjukat tartják az egyedül üdvözítőnek, s magukat a legnagyszerűbb népnek. Tudjuk, hogy minden cigány a maga lovát dicséri. Ha a “választott nép” mindössze ennyit jelentene, akkor az emberiség kollektív ostobaságainak egyike volna, és szót sem érdemelne.
Csakhogy ezt a Szent Biblia állítja a zsidókról: idézetek ezrei bizonyítják. Ez a Szentírás főtémája. Íme néhány, vaktában kiemelt szakasz abból a könyvből, amelyet a keresztény világ általában, így vagy úgy, mégiscsak Isten Szavának tekint:

 Mózes első könyve 12:1 3.:

…Az Örökkévaló ezt mondta Ábrahámnak: Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked! Nagy néppé teszlek… Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége…
 Mózes második könyve 19:5 6.:

…Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld. Papok királysága és szent nép lesztek…
 Ézsaiás próféta könyve 49:6.:

…A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig…

A kereszténység elfogadja a zsidó fátumeszményt, és erre épül föl. A kereszténység alapdogmája szerint, ha jól tudom, Jézus kiterjesztette a választott közösséghez tartozást azokra, akik istenüknek fogadják el őt, és követik tanítását. Ezért nevezi magát a keresztény egyház “Új Izraelnek”, hozzátéve, hogy aki nem csatlakozik az új felekezethez, az kockáztatja, sőt bizonyos szempontból biztosra veheti, hogy örök kárhozatban lesz része.
Az egyetlen csoportra korlátozott megváltáseszmény azonban soha nem tartozott, és ma sem tartozik a zsidó hithez. A zsidóság szerint a helyes életvitel útja vezet Istenhez. Ez az út zsidók és nem zsidók előtt egyformán nyitva áll.
A zsidó hit még csak azt sem állítja, hogy az egyistenhit a zsidóktól ered. A Teremtés könyve azt tanítja, hogy Ábrahám idejében már létezett ez az eszmény, a helyesen gondolkodó emberek univerzális etikai hitvallása. Hagyományunk szerint Noé fiainak hét törvénye, amely a világ más népei, a noáchiták számára is kötelező, ezeken az alapelveken nyugszik:

Isten imádata
a vérontás tilalma
a rablás tilalma
a vérfertőzés és fajtalankodás tilalma
az állatokkal szembeni kegyetlenség, az “élő állatból kivágott hús” evésének tilalma
 az istenkáromlás tilalma
 a jogegyenlőségen alapuló köztörvénykezés megsértésének tilalma

Azok az emberek vagy nemzetek, akik ezek szerint élnek, a Talmud szavával “a világ jámborai”. Hitünk elismeri, hogy vannak, akik nem tartoznak a zsidósághoz, ám istenhitük mélységét nem sok halandó képes elérni. Nem vitathatjuk üdvözülésüket. A hagyomány szerint Jób, az állhatatosság megtestesítője, a nem zsidó “világ jámborai” közé tartozott.
Mi marad hát Izrael választottságából? Az, amire a Biblia is szorítkozik: Ábrahám családjának kiválasztása Isten szolgálatának különleges felelősséggel járó feladatára. Ennek a különleges felelősségnek a fegyelmi szabályai, a Tóra törvényei kovácsolják Izraelt örök néppé. A feladat pedig: Isten törvényei szerint élve, a nemzet iránti odaadással őrizni Isten ismeretének és szeretetének lángját.
Az egyiptomi kivonulás óta számos nemzedékben voltak nem zsidók, akik betértek, és a zsidóság igájába hajtották fejüket: a Biblia is beszél a sokaságról, amely Izraellel együtt jött ki Egyiptomból, Mózes hatására. A zsidóság mindig is fáradhatatlanul végezte a betért lelkek mentését. Azt tanítja: a megváltás nem attól függ, hogy az ember teljesíti-e az Ábrahám házára háruló különleges parancsokat, hanem attól, hogyan viselkedik az Örökkévaló előtt. A zsidó lét nehézségei mindig is eléggé közismertek voltak, úgyhogy viszonylag kevesen vállalták önként ezt a sorsot, noha bárki megteheti.
Ez hát a zsidóság rejtélye. Hagyományuk azt tanítja, amit a katolicizmus is, hogy egy ősi dinasztia maradványai, akik Istentől kapták történelmi céljukat. A meggyőződéses racionalisták akik manapság nagyon sokan vannak, és számos, igen intelligens zsidó is közéjük tartozik persze nehezen nyelik le ezt. De nem tudnak válaszolni a kérdésre: hogyan maradtak fenn a zsidók, s hogyan maradnak fenn ma is?
Hiszen az, hogy mindenütt találhatók átlagos, nem túl kiemelkedő zsidók, nem szól a dinasztikus elmélet ellen. Az Egyesült Államok hadereje, amely az ország védelmét biztosítja, a legnemesebb célt szolgálja. E küldetés dicsőséges voltán mit sem változtatnak a részeg matrózok, sikkasztó ezredesek, nagyképű tábornokok ők töltik ki az emberi természet és az emberi ideál közötti rést. Jeremiásnak és Ézsaiásnak éppúgy fáj, hogy a zsidóság nem képes betölteni küldetését, mint a klubházban fecsegőknek…
A hívők számára rejtély a zsidóság, hiszen nem találni elfogadható magyarázatot arra, hogy az Örökkévaló ilyen módon beavatkozik az emberiség históriájába. A nem hívők számára is rejtély, mert a társadalmak működési törvényszerűségei szerint már évszázadokkal ezelőtt el kellett volna tűnnie, mégis itt van.

Éljen a fennmaradás, le a csodával!

A világi gondolkodók nem csinálnak nagy gondot a különös tényből, noha ez minden, amit elfogadhatónak tekintenek.
A népünk fennmaradási képességéről elmélkedő történészek és társadalomtudósok egyetértenek abban, hogy ez létünk egyetlen elemének köszönhető, amely megkülönböztet bennünket más népektől: a mózesi törvényeknek. A hosszú életünket biztosító vallási törvénykezés a mai szemlélet szerint a szokások, a gondolkodás és viselkedés szövedékére épülő intézményrendszer, amely alkalmas arra, hogy egy kis népet még ha szészóródott is más népek között minden esély és minden hányattatás ellenére évezredeken át fenntartson.
A hagyományos nézet a másik végénél fogja meg a dolgot. Azt állítja, hogy a fennmaradás módszere Isten törvényében rejlik: a törvényben, amelyet azért kell betartani, mert ez az Örökkévaló akarata, és az örök nép az Örökkévaló kegyelméből marad fönn. A népünkkel foglalkozó tudomány, a judaizmus, e fogalommal kezdődik, ehhez tér vissza, és ettől izzik rendületlenül.
A racionalizmus szívesebben építi a judaizmusról alkotott elméletét a nyilvánvaló tényekre: a zsidók különös szívósságára, a Biblia tartalmára és hatására, a kereszténység fontos, zsidó eredetű vonásaira. Az Örökkévalót mint tényt figyelmen kívül hagyja, bár hajlandó az emberi képzelet művének tekinteni, egy elemnek a sok közül a zsidóság kérdéskörében. Összehasonlító vizsgálatnak veti alá a zsidó törvényt: a régi sémi népek törvényalkotása segítségével kimutatja, hogy eredetének ideje és helye megfelel annak, amit a hagyomány állít. Elismeri, hogy a zsidó törvény némileg különbözik ezektől: irodalmi szempontból nagyszerű, erkölcsi útmutatást ad, megdöbbentő túlélési stratégiát tartalmaz. Több különbséget nem talál.
A hagyományos szemlélet harminc évszázada létezik. Az ősi közösségben felgyülemlett tudásra és tapasztalatra támaszkodik. Ha meghallgatjuk előbb egy tanult rabbi Tóra-magyarázatát, majd a judaizmus racionalista elemzését, olyasfajta különbséget találunk, mint egy Mozart-opera és a róla szóló, másnapi kritika között. A szkeptikus megközelítés legfőbb érve, hogy ő naprakész, tudományos, közelebb van az igazsághoz. A vallásos szemléletet az általa felhalmozott szellemi vagyont és lenyűgöző felépítményét figyelembe sem véve gyermetegnek tartja, amely, jóllehet kedves, maradandó és logikus, mégiscsak álom. A vallásos gondolkodó ezt egy tájékozatlan külső szemlélő véleményének tekinti. És ennél sosem jutnak tovább.
Bele kell-e nyugodnunk ebbe? Nem valószínű, hogy mi fogjuk megoldani ezt a régi dilemmát azzal, hogy az egyik vagy a másik oldal mellett voksolunk. Talán forduljunk korunk szellemi hőseihez, a fizikusokhoz, akik tudják, hogy a fény egyes helyzetekben hullámtermészetű, máskor részecskeként viselkedik! Ez egy megoldhatatlan dilemma. De a fizikusok, a mai tudományos gondolkodásra jellemző könnyed józansággal, a hullám- és részecskeelmélet kombinációját használják kísérleteikben, hogy közelebb jussanak az igazság megismeréséhez, felfüggesztvén a végső döntést, s legjobb tudásuk szerint végezvén feladatukat.
Mi is csak ezt tehetjük. Azoknak vázolom a zsidó vallást, akik meg akarják ismerni, bármi keltette is föl a kíváncsiságukat. Nem fogunk összeveszni a rejtélyről alkotott elméleteken. Ennek a hitnek a fénye minden más hiténél régebben lángol. Ez a legrégebben égő vallásos fény, a kereszténység forrása, sőt azé az erkölcsi alapon álló humanizmusé is, amely sutba akarja dobni a vallást. Ezt a fényt kellene tanulmányoznunk. Kutassuk hát együtt nevezzük akár hullámnak, akár részecskének, akár a kettő furcsa keverékének!

LÁBJEGYZET
A rigmussal egyidős visszavágás így hangzik:
De nem furább, mint az, aki
zsidó Istent választa ki,
s nem átall zsidót bántani…

  • Küldés emailben

Fejezetek