21. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Ki tiszá

Kitiszá

Mária Terézia és a prágai főrabbi


„És látta a nép, hogy Mózes késlekedik lejönni a hegyről; és összegyűlt a nép Áron körül és mondták neki: készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, mi történt Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból…” (Exodus, 32, 1).
Míg Mózes a Szinaj hegyen járt, hogy átvegye a Tórát – a kőtáblákat – Istentől, Áronra bízta a népet. Mivel Mózes nem tért vissza akkorra, mikorra várták, egy istenséget követeltek Árontól. Hogy húzza az időt, Áron kiadta a parancsot, hogy hozzák el feleségeik és lányaik arany ékszereit.
Ezeket a tűzbe dobta és „aranyborjú jött ki belőle”. A rabságból nemrég kiszabadult héberek körültáncolták és hangosan kiabálták: „Ez a te istened, Izrael, aki kihozott Egyiptom földjéről” (uo. 4).
Miként fordulhatott elő, hogy az a nép, mely Mózes vezetésével annyi isteni csodában részesült, képes legyen egy bálványt tekinteni istenének? Hogy ilyen kishitűvé váljék némi késlekedés miatt?
Nem szabad elfelejteni, hogy a zsidók abban az időben még igen alacsony szellemi szinten éltek. A rabszolgaság évszázadai alatt – hasonulva rabszolgatartóik bálványimádatához – maguk is abban éltek. Jellemük lényege – Lévi törzse kivételével – a szolgalelkűség, kishitűség, primitív gondolkodás volt.
Ezékiel próféta fogalmazta meg az akkori állapotokat:
„…megismertettem magam velük Egyiptom földjén és fölemelt kézzel tettem esküt…hogy kihozom őket Egyiptom földjéről, abba az országba, amit kiszemeltem nekik…akkor azt mondtam nekik: vessetek el mindnyájan szemetek elől a förtelmes bálványokat; ne tegyétek magatokat tisztátalanná Egyiptom bálvány isteneivel, én, az Örökkévaló, vagyok a ti Istenetek! De engedetlenek voltak velem szemben és nem akartak hallgatni rám. Senki nem vetette el és nem hagyta el Egyiptom bálvány isteneit…” (Ezékiel 20, 5-8).
A Midrás és a Talmud igyekeznek erre mentséget találni. Egyesek azt mondják, tulajdonképpen azok a nem-héberek – gyülevész népség (Érev Ráv) – akik csatlakoztak a zsidókhoz a szabaduláskor, voltak az aranyborjú kezdeményezői. Ők nem rendelkeztek semmiféle monoteista hagyománnyal, ők nem vágytak vissza az őshazába, Kánaánba és ők voltak azok is, akik visszasírták az egyiptomi kultúrát kifejező Ápis-bikát, s vágytak vissza a „húsosfazék” mellé is.

* * *


Neves középkori kommentátorok szerint a nép valójában hitt a Teremtőben, s az aranyborjút a Láthatatlan megjelenítési formájának tartotta.
Nachmanides szerint még erről sem volt szó, ők csupán Mózes helyett akartak egy vezetőt, hogy „előttünk járjon”, mivel azt hitték, Mózes meghalt. Amint visszatért hozzájuk – minden ellenállás nélkül – engedték, hogy összetörje az aranyborjút.
A híres volozsini jesiva-vezető, Naftali-Zvi Berlin rabbi kommentárjában, a „Háámék Dávárban”, annak a véleménynek ad hangot, hogy az aranyborjú a nép – Mózes eltűnése miatti – félelmének a következménye. Mivel azideig minden csodálatos történés Mózes nevével fonódott össze – most elárvultnak érezték magukat, kerestek valakit vagy valamit, akibe vagy amibe ismét kapaszkodhatnának, aki betölthetné Mózes szerepét.

* * *


Mi volt Áron szerepe a történésekben?
Rábbénu Bachja értelmezése szerint Áron egyrészt el akarta a kerülni a vérontást – a sógorát, Churt akkor már meggyilkolták, mert megtagadta kérésüket – másrészt attól tartott, ha kinevez valakit Mózes helyébe, az emberek majd akkor sem akarnak megválni tőle, ha Mózes visszatér.
De miért nem fogadta el a nép Áront, vezetőnek? – teszi fel a kérdést Smuél Moholiver bialistoki rabbi. Hiszen ő volt az, aki mindig Mózes mellett állt, közvetlen segítője volt, tehát „természetes örököse”?
– A válasz egyszerű – mondta a rabbi – a nép mindig előnyben részesíti azt, aki kívülről jön, mint maguk közül bárkit, lett légyen akár olyan tiszteletreméltó személyiség is, mint Áron.
Hasonló gondolatot fejezett ki Meir Szimhe dvinszki rabbi is, aki korának nagy Talmud-tudósa és rabbi-tekintélye volt. A fentemlített Smuél Moholiver halála után őt akarták utódjául, s ő el is fogadta volna a kinevezést, de a helyi hatalmasságok megakadályozták.
Ekkor jegyezte meg reb Meir Szimhe: „Jöttek a zsidók Áronhoz és kérték, csináljon nekik istent, mivel nem tudják, mi történt Mózessel. Az egész tulajdonképpen érthetetlen, mert ha Mózes eltűnt, akkor őt egy aranyborjúval lehet helyettesíteni? Hiszen kinevezhették volna Áront is. De úgy látszik, ez egy bevett szokás a zsidóknál, jobb egy borjú kintről, mint valaki bentről…”
A wurkai rebbe egy további magyarázattal szolgál. Szerinte Áron béketűrő, békés ember lévén, túl közel állt hozzájuk, s féltek, nem lesz képes fegyelmet tartani közöttük, minek következtében tekintélye sem lesz.

* * *


„…másnap korán felkeltek, áldozatokat mutattak be, majd a nép enni-inni kezdett, aztán táncoltak és mulatoztak” (Exodus, 32,6).
Mária Terézia osztrák császárnő és magyar királynő – a hétéves háború után – ellátogatott Prágába. Kíséretében volt Brockman generális, a közismert zsidó-gyűlölő is, akiről mindenki tudta, hogy részeges, lump alak.
Közszájon forgott az a történet, hogy az egyik ütközetet azért vesztették el az osztrákok, mert Brockman hasonszőrű társaival éppen mulatozott.
Mária Terézia tiszteletére a prágai hitközség is fogadást adott, melyen a főrabbi, Jechezkiél Landau, a híres „Nodá Bijhudá” is részt vett. Az ünnepségen zsidó lányok mutatták be kecses táncukat, amit a császárnő tetszéssel fogadott. Brockman azonban nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:
– Igen, a zsidók mindig jó táncosok voltak, hiszen annakidején az aranyborjút is körbetáncolták.
– Az aranyborjú valóban nagy szerencsétlensége volt a zsidóknak – szólalt meg a főrabbi – de ennek az volt az oka, hogy Mózes „késlekedett” (utalva rá, hogy a generális távolléte miatt veszett el a csata).

Hova tűnt a császár képe?


Ez a szakasz – az aranyborjún kívül – még foglalkozik olyan témákkal, mint népszámlálás „fél sékel”-lel; a szent füstölőszer készítésének „receptjével”, a szent kenőolaj előírásos készítésével; Becálél és Oholiáv, szentély építő ezermesterek kinevezésével és munkájuk leírásával; a szombat szentsége megőrzésének ismételt fontosságával.
E témakörökhöz kapcsolódnak az alábbi történetek.
„Ezt adják…fél sékelt…” (Exodus, 30, 12).
Mit kell érteni azon, hogy „ezt adják”?
Rási a Midrást idézi, mely szerint az „Örökkévaló egy tűzből formált pénzdarabot mutatott Mózesnek, mondván: ilyet adjatok”.
Egy későbbi magyarázat szerint a tüzes pénzdarab jelentése az lehet, hogy ha az ember jótékony célra ad, akkor ezt ne ímmel-ámmal tegye, hanem tüzes lelkesedéssel.
A breszlávi reb Náchmán pedig így értelmezte: „A tűz a legfontosabb dolgok egyike a világon. Tűz nélkül nem lehet meglenni. De a tűz ártó is lehet, ha azt nem kellőképen használják, még a világot is le lehet vele rombolni. És ugyanez a helyzet a pénzzel is. Nagyon fontos eszköz és nagyon jó, ha van. De csak akkor, ha megfelelően kezelik, mert, ha rossz kezekbe kerül, veszedelmessé is válhat. Ezért hasonlítja a Midrás a fél sékelt a tűzhöz…

* * *


A „fél sékel” bűnbocsánatot hozott Izrael fiaira, és főleg az aranyborjú vétkére. Rabbi Bunim, a psiszhai rebbe szerint, azért kellett csak fél sékelt adni, és nem egy egészet, mert a zsidók csak félig tehetnek arról, amit tesznek. Vétkeik, rossz viselkedésük következményeinek másik felét az Örökkévalónak kell viselnie. Ugyanis ő teremtette a Rossz Ösztönt is, a Jécár Hárát, ami vétkeink okozója.

* * *


A fél sékel adó egyenlően vonatkozott mindenkire. A szegény is és a gazdag is fél sékelt kellett, hogy adjon, a gazdag nem adhatott többet, a szegény nem adhatott kevesebbet. A Talmud Bölcsei azt a gyakorlati utasítást adták, hogy „az adakozó ne adjon többet vagyona egy ötödénél” (Ktubot, 50). Ennek indoklása is igencsak ésszerű: nehogy az adakozó elszegényedjen és maga is a köz segítségére szoruljon.

* * *


A vizsnitzi reb Mendele híres volt jó szívéről és jótékonyságáról. Minden fillért, amihez hozzájutott, azon nyomban kiosztotta a rászorulók között. Egyszer egyik híve meg is kérdezte tőle:
– Hogy lehetséges ez rebbe? Hiszen a Talmud azt írja elő, hogy az adakozó ne adjon többet egy ötödnél, és nem azt, hogy az utolsó garasát?
– Való igaz – felelte reb Mendele – igen nagy vétek Bölcseink előírását nem betartani, ezért súlyos büntetés is járhat. Na, de mit tehetek én? Már a kora reggeli órákban kiosztom az egy ötödöt, majd jön hozzám egy zsidó és sír, mert nem tud enni adni a gyerekeinek – hát ilyenkor nem tudok uralkodni magamon és inkább vállalom a vétekért járó felelősséget, de odaadom neki az utolsó garasomat is. Lesz, ami lesz, mondom ilyenkor, egy ilyen vétekért még a poklot is érdemes megjárni…

* * *


„Íme nevén szólította Becálélt, Uri fiát…” (uo., 31,2).
A Midrás úgy magyarázza ezt az Írásverset, miszerint az Örökkévaló megmutatta Mózesnek az eljövendő nemzedékeket, egészen a feltámadásig…valamint azok vezetőit… (Smot rábbá).
A jó humorú reb Náftáli, aki azon elmélkedett, hogy a Jóisten miért előbb a nemzedékeket és csak aztán a vezetőket mutatta Mózesnek, arra a következtetésre jutott, hogy ez azért történt így, mert köztudomású, hogy a nemzedékek erkölcsi színvonala állandóan süllyed, amiből egyértelműen következik, hogy vezetőik sem olyanok, mint valamikor voltak.
Na már most, ha először a vezetőket mutatta volna meg Isten Mózesnek, ő elámult volna és döbbenten megkérdezi: Micsoda? Ez a Náftáli is vezető? Ez a Náftáli is rebbe? Hát ezért kellett előbb a nemzedékeket bemutatni, mert azok után már nem volt annyira meglepődve, mivel egy ilyen nemzedékben Náftáli is lehet vezető…

* * *

„Szombatjaimat őrizzétek meg, mert jel köztem és köztetek…”.
A zsidó életben a szombat központi szerepet játszik. Szombat nélkül nincs zsidóság. Más népek és vallások is a Bibliából eredeztetik heti szünnapjaikat, de ezek egyikét sem lehet a zsidók szombatjához hasonlítani. A szombat – a Sábbát – funkcionális jellegén túlmenően, jelképpé is vált. Erről a jelképről szól az alábbi történet.
Ferenc József császár és király, egy ízben Krakkóba látogatott, és többek között elment a város nagy zsinagógájába is. Ennek előcsarnokában függött – emberemlékezet óta – egy, a császárt életnagyságban ábrázoló, művészi alkotás. A császári látogatás napján azonban ez a kép nyomtalanul eltűnt. Nyilvánvaló volt, hogy az ismeretlen tettesek azért tüntették el, hogy a zsidókat kedvezőtlen színben tüntessék fel a fenség előtt. Valóban, a rossz nyelvek azt sugallták a császárnak, hogy a zsidók azzal tüntetnek az uralkodó ellen, hogy levették a falról a képmását.
Amikor a császár maga is látta a falon a hiányzó kép helyét, a rabbihoz fordult és megkérdezte, hogy igaz-e, hogy látogatása „tiszteletére” tüntették el a festményt?
A rabbi – Simon Szófer – aki egyben a monarchia parlamentjének tagja is volt, és ő is csak ekkor szerzett tudomást a kép eltűnéséről, nem vesztette el lélekjelenlétét, s így válaszolt:
– Való igaz, császári felség, hogy a képet ma vettük le, mégpedig a következő okból: Mi zsidók, naponta felvesszük a tfillint, az imaszíjakat, melyek a köztünk és Istenünk között fennálló szövetség jelképéül szolgálnak. Ez vallásunk egyik alapvető előírása. Szombaton azonban, nem kell és nem is szabad a tfillint felvenni, mert a szombat maga is az említett szövetség jelképe, ahogy írva vagyon „ez jel köztem és köztetek”. Szombaton tehát mi annyira átérezzük Isten közelségét, annyira közel érezzük magunkat a Teremtőhöz, hogy nincs szükség további jelképekre.
Ugyanez a helyzet a császári Fenség látogatásával is. Az év minden napján itt van előttünk a fenséges urunk képe, ami a császár és az alattvalók közötti kapcsolatot jelképezi. Ma azonban, amikor Őfelsége volt oly szíves és ellátogatott hozzánk, nem lenne ildomos, hogy a falon függő képére vessük tekintetünket, amikor urunkat személyesen üdvözölhetjük körünkben…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek