50. 📖 Mózes öt könyve – a haszid folklór tükrében

Ki távó

Naftali Kraus:
Kitávó

A titkos fegyver…


„Ha pedig engedelmesen hallgatsz az Örökkévaló Istenednek a szavára, ha megtartod és teljesíted a parancsolatokat, melyeket ma parancsolok neked… reád szállnak mindezek az áldások és kísérnek téged… áldott leszel a városban és áldott leszel a mezőn. Áldott lesz méhed gyümölcse, termőfölded gyümölcse és állataid ivadéka… áldott leszel jártodban-keltedben… vereséggel sújtja az Örökkévaló ellenségeidet, ha rád támadnak… az Örökkévaló a maga szent népévé emel téged, ahogy megesküdött neked… a föld valamennyi népe látni fogja, hogy az Örökkévaló nevéről neveztek el és félni fognak tőled…” (Deuteronomium, 28, 1-10).
Mózes, még utoljára, figyelmezteti népét, mielőtt az belép az Ígéret Földjére, ne feledkezzenek meg az Örökkévalóval kötött szerződésről. Isten kiválasztott népe vagytok s ez kötelez, mert ez a kiválasztás főleg kötelezettségekkel jár. A továbbiakban arról is említést tesz, mi történik akkor, ha megszegik szerződésüket, hány féle büntetést kell majd elszenvedniük, melyek között ott szerepelt a galut, a száműzetés is.
„…a föld népei látni fogják…” Rabbi Eliézer, az egyik Talmud-bölcs felteszi azt a kérdést, miről fogják látni?
„…a fejen viselt tfillin”-ről (Bráchot, 7).
Ily módon a tfillin a zsidóság „titkos fegyvere”. Szorockin rabbi, ennek pszihológiai magyarázatát adja, miszerint ha a zsidók a Tóra előírásai szerint élnek, előfordulhat, hogy kiváltják környezetük ellenérzését. Példa erre, amikor a kósert-tartó zsidó nem étkezik együtt nem kósert evőkkel, vagy nem köt vegyes házasságot s ehhez hasonló, sokan különcöknek tartják az ilyeneket s úgy gondolják, ezáltal lenézik a nem-zsidókat.
Ha viszont azt tapasztalják – véli Szorockin rabbi – hogy mindez csak a vallásosság miatt van, ezek a zsidók nem tartják magukat jobbaknak, felsőbbrendűeknek , egyszerűen csak másként élnek, – akkor tisztelettel viseltetnek az ilyen, elveihez ragaszkodó emberek iránt.
S. R Hirsch szerint a zsidó nép Tóra-hűsége olyan magasztos viselkedés alapja lehet, amire a világ népei félő tisztelettel néznének fel. Gyakorta tapasztalható, hogy nem-zsidók, még nyilvánvalóan antiszemiták is, sokkal inkább becsülik az önérzetes, hitéhez hű zsidót, aki hitéért, meggyőződéséért, vallásáért hajlandó minden áldozatot meghozni, mint azokat, akik titkolják zsidóságukat, és azt „születési hibának” tartják.
A berdicsevi Lévi Jichák viszont megkérdőjelezi a tfillin „titkos fegyver” mivoltát. Ha valóban az lenne, akkor sokan nem mernék bántani a tfillint légoló zsidókat.
S nem azt mondja az Írás – folytatja gondolatmenetét – hogy a „fejen” lévő tfillint látják, hanem a „fejben” lévő tfillint. Vagyis nem elegendő az, ha a pergamentet tartalmazó bőrtokot feltesszük a fejre, de közben gondolataink elkalandoznak. Ez nem ér semmit. A tfillin csak akkor jelenthet a zsidók számára egyfajta titkos fegyvert, adhat számukra immunitást a szenvedések elviseléséhez, ha a tfillin a „fejben” van, a gondolataikat az tölti ki, hogy mit is jelképez, s mit jelent az Örökkévalóval meglévő kapcsolat.

* * *


A Talmud a tfillint alapvető fontosságúnak tartja, ebben látja Izrael erejét. Ennek szemléletében azt a prófétai verset „Az Örökkévaló esküre emelte jobb kezét, erős karját…” (Ézsaiás, 62, 8) akként magyarázta, hogy maga az Örökkévaló is, úgymond, tfillint légol, ezzel is példát mutatva népének (Bráchot, 6).
A Talmud arra is „kíváncsi”, hogy mi lehet abban a tfillinben, amit az Örökkévaló légol, azaz milyen Írásverset tartalmaz? (Azt ugyanis, hogy az egyszerű zsidók tfillinjében a Smá Jiszráél, Vöhájá im Sámoá, Kádés és Vöhájá ki Jöviáchá versek vannak, azt tudjuk).
Az Örökkévaló tfillinjében az az Írásvers van, hogy „Van-e még olyan nemzet e földön, mint a te néped, Izrael…?!” (Krónikák, 1, 17, 21).
Ez persze kissé elbizakodott megállapításnak tűnik. A Talmud rá is kérdez: „Hát az Örökkévaló dicsekszik Izrael népével?” (uo.).
A válasz egyértelmű igen. Ezt az a két egybecsengő Írásvers támasztja alá, melyekben a két szerződő fél – a Teremtő és a zsidó nép – „elismeri egymást” és kölcsönös kötelezettségeket vállalnak. Íme:
„Ma megígértetted (elismertetted) az Örökkévalóval, hogy Ő lesz a te Istened és te jársz az Ő utján és megtartod törvényeit, parancsolatait és hallgatsz a szavára. És az Örökkévaló megígértette (elismertette) veled ma, hogy te leszel az ő tulajdon népe, amint megígérte neked, ha megtartod minden parancsolatát” (uo. 26, 17-18).
A Talmud pedig:
„Mondá az Örökkévaló Izraelnek: ti egységemet hirdettétek a világon, én pedig a ti magábanállóságotokat, világszerte. Ti azt mondtátok: Halljad Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, egyetlen egy, én pedig azt, hogy van-e olyan nép a földön, mint Izrael?” (Bráchot, 6).

* * *


Kabbalisztikus források szerint a tfillin nemcsak titkos fegyver, mely semlegesíti a zsidóság ellenfeleit, hanem olyan csodaszer is, melynek jóvoltából az, aki naponta felteszi (szombat és ünnepnapok kivételével), hosszú életű lesz a földön.

* * *


Szóljon most a tfillinről egy kis „élő” folklór:
Vannak, kiknek a szemében a tfillin, ma is, titokzatos fegyvernek tűnik.
Dr. Joszéf Burg, a veterán izraeli politikus, a Mizrachi (vallásos párt) vezetője mesélte el a történetet.
Távközlési miniszter korában látogatást tett egy kelet-afrikai államban. Egyik nap kirándulásra vitték őt, s mivel reggel nagyon korán indultak, nem volt alkalma imádkozni. Egy magas rangú vendéglátójának kíséretében ő a kocsisor első, nyitott jeepjében ült, s hogy pótolja az elmulasztottakat, elővette a táleszát, feltette a tfillinjét és a kocsiban állva belekezdett a reggeli imába.
– Még alig kezdtem el – mesélte később Burg, nagyokat derülve – a karaván leállt és nagy riadalom támadt. Láttam, hogy a vendéglátók idegesen szaladgálnak fel s alá, de nem tudtam, mire véljem. A kísérőm is idegesen telefonálgatott, utasításokat adott, így hát jobbnak láttam mielőbb befejezni az ájtatoskodást. Ezután megkérdeztem, mi baj van?
Nos, a végén kiderült, hogy a tfillin okozta a riadalmat, mert azt hitték róla, hogy valami szuper modern távközlési készülék, különösen a karra tekert fekete szíjak és a fejen lévő fekete doboz okozott pánikot, azt hitték, szuperkém vagyok…

* * *


A Hábád haszidok egy csoportja állandó jelleggel a Siratófalnál tartózkodik, ahol boldog-boldogtalant próbálnak rávenni, rakja fel a tfillint és mondja el az áldást.
Álljon erről itt két anekdota. Az elsőt csak hallottam, a másiknak szemtanúja voltam.
Nem sokkal a hatnapos (1967) háború után, az akkor már idős Ben Gurion látogatást tett a Falnál. Ez reggel 10 óra után volt. A haszid kommandó azonnal „rászállt” az Öregre, és győzködte, hogy légoljon tfillint. Mi járhatott Ben Gurion fejében – nem lehet tudni. A lényeg, hogy nem akarta a lelkes fiatalokot megbántani azzal, hogy elutasítja, ezért végmérte őket és annyit mondott: Honnan veszitek a bátorságot, hogy feltételezitek, ilyen késő délelőtt még nem imádkoztam?…
Más alkalommal egy szoknyás skót férfit néztek zsidónak és felajánlották neki a tfillint. Az riadtan húzódott el tőlük. Felhívtam az aktivisták figyelmét, hogy az illető nem zsidó. Az pedig – miután kiderült, hogy beszélhetünk angolul – érdeklődött, mi az, amit – nyilván tévedésből – rá akartak tukmálni. Amikor pár szóval elmondtam a tfillin lényegét, hogy milyen összekötő szerepe van az agy és a szív között – akkor a skót kérte, engedjék őt is „összeköttetni” ezzel a zsidó „műszerrel”…

* * *


Simon Bár-Jocháj, a mártírsorsú tanaita, akit a hagyomány a Zohár szerzőjének tart, azt az Írásverset, hogy „a föld valamennyi népe” úgy értelmezi, hogy ebbe a démonok és szellemek is beleértendők, tehát nemcsak az értelmes világ fogadja el és ismeri el azt, hogy Izrael különleges kapcsolatban van a Teremtővel, hanem még képzelt teremtmények is, a „szellemi alvilág”, amelyek pedig kétségbe szokták vonni az isteni lét mindenhatóságát (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot, 5,1).

* * *


„A népek félni fognak tőled” Írásverset a haszid felfogás akként értelmezi, hogy a népek az Örökkévalót, félik majd – „tőled”, vagyis általad. S ha majd azt látják, hogy a zsidók, Isten népe, mily odaadással tartják be a Tóra parancsait – ők is erre az útra lépnek, s rajtuk is úrrá lesz majd az Istenfélelem.

„Zsengék” Egyiptomban


A zsengék bemutatása a Szentélyben – feltételezi a Szentély létét. Ebből következik, hogy mióta a Szentélyt Titus rombadöntötte, és a zsidó népet száműzték országából, ez a micva szünetel. A zsengék bemutatásának gondolata azonban, tovább él. Bölcseink akként mentették végül át ezt a micvát, hogy kijelentették, „aki ajándékot visz egy Talmud-tudósnak vagy egy cádiknak, az olyan, mintha zsengéket mutatott volna be a Szentélyben” (Ktubot, 105).
A szentéletű lublini rebbe, reb Cáddok, a kohanita, nagyon ügyelt arra, hogy soha, senkitől egy fillért ne fogadjon el. Ennélfogva híveitől még a szokásos pidjont (pénzadomány) – amit a haszidok a kvitlihez (kérő cédula) szoktak csatolni – sem fogadta el. Kizárólag, az elsőszülöttek kiváltásakor, a kohanitáknak adandó öt ezüst volt, amit pénzként elfogadott.
A kohanita jussa az – szokta volt mondani – amit a Tóra ad neki.
Szűkös megélhetését a felesége használt-ruha üzlete biztosította. Annak halála után hívei vállalták volna eltartását, de visszautasította. Mindössze azt fogadta el, hogy egyik haszid híve vigye tovább az üzletet, amiből aztán csak a legszerényebb megélhetésre valót fogadta el. Ez szinte egyenlő volt a semmivel, vízbe főtt gríz, tea, egy zsemle.
Az egyik haszid meg akarta reb Cáddokot ajándékozni egy üveg olíva olajjal és egy drága etrog-dobozzal. Mivel tudta, hogy semmi szín alatt nem fogadná el, kitalálta, azt fogja mondani, hogy „zsengék” gyanánt adja, miként az a Talmudban meg vagyon írva „…aki ajándékot visz a Talmud-tudósnak…”
Mivel a rebbe mindent, ami a Talmudban le van írva, mélységesen tisztelt, így azonnal elfogadta az ajándékot.
A következő szombaton azonban, amikor „tist” tartott, kétségbe vonta, hogy ő Talmud-tudós lenne, ráadásul elmondta magát mindennek. Hívei szemrehányást tettek neki ezért, de ő csak hajtogatta a magáét, hogy nem szabad hazudni és ha ő azért kapta az ajándékot, mert ő Talmud-tudós, kötelessége megmondani az igazat…

* * *


Amikor Joszéf-Jichák Schneurson, a hatodik lubavitsi rebbe, 1929-ben Erec Jiszráélba látogatott, vonata áthaladt az egyiptomi Alexandrián. A vonat az állomáson vesztegelt, mikor felpattant kupéjának ajtaja s egy egyiptominak kinéző ember rontott be, kezében egy kosár válogatottan szép, egzotikus gyümölccsel. Az ember annyira izgatott volt, hogy sírt és nevetett egyszerre. Magához térvén egy kissé ebből az állapotából, megszólalt:
– Kis gyerek voltam, s egy alkalommal nagyapám, aki Oroszországban élt, elvitt engem Reb Smuélhez (Máhárás, Joszéf-Jichák Schneurson nagyapja) azzal, hogy engem megáldjon. Ezen alkalommal nagyapám egy kosár finom gyümölcsöt is vitt ajándékba, s azzal adta át, hogy azt, mint „zsengéket” hozta neki. Ön, tisztelt rabbi – folytatta az ember a történetet – szintén kis gyerek volt még, s szintén ott volt a szobában.
A rebbe pedig azt mondta a nagyapámnak: adja Isten, hogy az Ön unokája – s ezzel rám mutatott – hozzon majd zsengéket az én unokámnak.
– Sok-sok év telt el azóta. Üzleti ügyekben elkerültem Egyiptomba, s itt le is telepedtem. Egyszerre csak meghallottam, hogy ön éppen átutazóban van városunkon és eszembe jutott az áldás. Íme, elérkezett az idő – mondtam magamban. Gyorsan megtöltöttem ezt a kosarat gyümölccsel és idehoztam. Hála Isten, hogy rabbi Smuél áldása beteljesedett…

* * *

„Megver téged az Örökkévaló, tébollyal…” (Deuteronomium, 28,28).
Egyszer egy belzi haszid egy távoli orosz városkába került. Ott megismerkedett a helybéli földesúrral, akinek megtetszett az ügyes és becsületes zsidó, és bérbe adott neki egy darab földet, valamint a hozzátartozó kocsmát, amiből a zsidó szépen meg is tudott élni.
A földesúr fia egyszer csak megbolondult. Bajára nem találtak orvosságot, pedig híres professzorokat, de még kuruzslókat is elhívtak hozzá.
Ekkor a zsidó bérlő azt mondta a földesúrnak:
– Ha meg nem sértem… Szülővárosomban, Belzben, él egy szentéletű zsidó ember, ahogy mi mondjuk, egy nagy cádik, aki imájával meg tudja gyógyítani az őrülteket. A magam szemével láttam. Azt tanácsolom, vigye el hozzá a fiát, biztosan segít rajta.
A haszid közben arra gondolt, ha a földesúr elutazik, biztosan magával viszi őt is, s akkor legalább viszontláthatja rokonait és barátait. A földesúr örömmel elfogadta a javaslatot és elutaztak Belzbe.
Megérkezvén, a haszid mindjárt a cádikhoz, reb Sálom Rokeách-hoz sietett. Isten nevének megszentelése lesz – kezdte mondókáját a haszid – ha ez az ember megláthatja a csodát, amit a rebbe tesz. Ezért kéri a rebbét, hogy gyógyítsa meg a földesúr fiát, aki – ne itt legyen mondva – megbolondult.
A rebbe kemény szavakkal utasította el a kérést.
– Elég nekem az, hogy az égieket állandóan zaklatom a szegény, nincstelen zsidók ügyes-bajos dolgaival. Ne is merészeld elhozni nekem azt az idegent!
A haszid kénytelen volt a rebbe válaszát elmondani a földesúrnak, aki igencsak megdühödött.
– Mivel a rabbi segíthetne rajtam, de mégsem teszi – mondta a megsértődött földesúr – hát én is ennek megfelelően fogok cselekedni. A fennhatóságom alatt háromszáz zsidó család él békében, nyugalomban. Most mindannyiukat el fogom űzni lakóhelyükről, mivel nem az én hitemen vannak. Te vagy az első, már ne is gyere velem vissza, vidd a családodat és tűnj el. Ha hazaérek és még ott lesznek, azonnal kihajítom őket…
A haszid visszasietett a rebbéhez és sírva panaszolta el, mi történt.
A rebbe elgondolkozott, majd megszólalt:
– Mivel itt nem egy, hanem sok zsidóról van szó, tedd, fiam, a következőt, és minden rendben lesz. Mondd meg a földesuradnak, hogy a fia meg fog gyógyulni. Induljon haza, és innentől a hetedik faluban álljon meg, forduljon az ottani pópához, s az meggyógyítja a fiút, úgy, hogy nyoma sem marad a betegségének.
A haszid nagy örömmel újságolta a földesúrnak a jó hírt. Az időközben tudakozódott erről-arról, és mindenkitől csak azt hallotta, hogy amit a cádik mond, arra mérget lehet venni. Így aztán ő is örömmel fogadta a cádik üzenetét.
A hetedik faluban valóban meg is találták a pópát. Ez nagy antiszemita hírében állott, a helybeli zsidókat állandóan zaklatta mindenféle hamis vádakkal. Amikor elmondták jövetelük okát, hogy őket a belzi cádik küldte – irtózatos haragra gerjedt. Átkozta a zsidókat, a rabbijukat, a Tórájukat, szitkozódásai még az égiekre is kiterjedtek, s már istenkáromlásba csapott át. A végén már egy teljesen megszállott ember benyomását keltette, s úgy látszott, teljesen megbolondult.
S valóban, a pópa megbolondult. A földesúr csak bámult, miközben azon kesergett, hogy bolondokkal van körülvéve.
Amint elhagyták a pópa házát, egyszerre csak bekövetkezett a csoda. A földesúr fia normálisan kezdett el beszélni, kérdezősködött, hol vannak, mit keresnek ott, s egyáltalán, mi történt vele, mert nem emlékezett semmire.
Egyszóval, betegsége átszállt a pópába.
A földesúr végtelenül boldog volt.
– Moske – szólt a haszidhoz – nem szoktam hálátlan lenni. A belzi cádik akkora szolgálatot tett nekem, hogy nem tehetem meg, hogy meg ne háláljam ezt neki. Menjünk vissza Belzbe, látogassuk meg az Isten Emberét (a Bibliában a prófétát nevezik így, és annakidején a vallásos nem-zsidók ismerték ezt a kifejezést) és köszönjük meg, amit értem tett.
Így hát vissza is tértek, a földesúr köszönetet mondott fia felgyógyulásáért és felajánlott egy nagyobb összeget. A rebbe azonban hallani sem akart arról, hogy azt elfogadja.
Ismét a haszid sietett a földesúr segítségére.
– Azt tanácsolom – mondta – menjünk el a Tanházba, ahol egy csomó megélhetés nélküli „bátlen” zsidó van, akik semmi mást nem csinálnak egész életükben, csak a Tórát tanulmányozzák. Próbáljunk meg ezeken segíteni, ez biztosan nagy örömöt okoz majd a cádiknak.
Így is tettek. Elmentek a Tanházba, s mindazon zsidóknak, akik állandó jelleggel tanultak ott, a földesúr bevásárolt minden szükséges holmit, cipőt, ruhát miegyebet.
Ettől fogva, ez a földbirtokos, még a korábbinál is szivélyesebben viselkedett a zsidókkal…

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, “Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében”, Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)

  • Küldés emailben

Fejezetek